Cognac-idillek: novellák - 06

  A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.
  A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök
  neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk
  egymással négyszem között?
  A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt
  akárki hallhatja.
  A barátnő _(mamlasz; csakugyan hű)_: Az igaz. De lássa, én is
  tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így
  egyedül vagyok egy másik férfival.
  A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom
  félreérteni.
  A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is
  olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék
  egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy
  istenigazában kilumpolni magamat.
  A férj _(teringettét, ha ezt elhihetném)_: De csak addig, míg
  szaván nem fogja valaki.
  A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.
  A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a
  feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.
  A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.
  A férj: Ez egy félóra.
  A barátnő _(nehéz ember)_: Az igaz. Hát le kell mondanom.
  Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam
  szaladnék el a lehetőségtől.
  A férj: Pardon. _(Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)_
  A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?
  A férj: Örömmel.
  A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.
  A férj: Tessék.
  A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik.
  Majd így. _(Megfogja a férj kezét.)_
  A férj _(teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el
  ne hagyj)_: Milyen finom a keze érintése.
  A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen
  kicsi, finom férfikezet.
  A férj: Pardon. _(A térdük ugyanis összeért.)_
  A barátnő: Ah!
  A férj: Mi lelte?
  A barátnő: Semmi. _(Kezét az arca elé tartja.)_
  A férj: Kedvesem! _(Lefejtené a kezet.)_ Hilda! _(Teringettét, ez
  bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.)_ Édes Hilda, nézzen rám.
  A barátnő: Hazamennék.
  A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó
  barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó…
  barátok… vagyunk… _(Föléje hajolt, s míg a kezet forró
  szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és
  megöleli.)_
  A barátnő: Mit csinál? _(Már késő, a férj megcsókolta. Csak
  azután löki vissza és fölpattan.)_ Szégyelje magát. Nyomorult.
  Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön…
  próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre
  elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.
  A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?
  A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s
  azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!
  A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy
  játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem
  tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem
  tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam
  eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga
  szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek,
  mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a
  maga égető közelsége nem hagyta hidegen.
  A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…
  A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam
  volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni
  elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy
  angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s
  én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri
  a pillanatnyi üdvösséget…
  A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.
  A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a
  feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok
  magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és
  számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki
  előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…
  A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?
  A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.
  A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?
  A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?
  A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!
  
  IV.
  A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek,
  bízom és boldog vagyok.
  
  V.
  A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?
  A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én
  rosszul lettem, nem tetszik nekem.
  A férj: Ugyan. S miért?
  A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna,
  hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én
  bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat
  föltételezze bennem!
  
  
  _EGY SZEGÉNY FIÚ EMLÉKEIBŐL._
  
  I. Janowsky úr.
  Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar
  végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik
  voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak
  is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga
  gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két
  orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a
  keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan
  öltözve, és hűsöltek.
  Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott,
  megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra
  tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert
  ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a
  két férfi kezdett egymással vitatkozni.
  Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember
  fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas,
  hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon
  szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes
  foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket
  láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot
  fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott
  szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot. Főleg
  azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt
  disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél
  minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit
  hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket.
  A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az
  egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.
  Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás
  létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért
  akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a
  szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky
  úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó
  bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni,
  apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és
  meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy
  toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.
  Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva
  néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz
  alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte
  körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam
  leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte
  el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám
  érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel,
  amilyen az apám.
  Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit.
  Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a
  bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta
  vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze
  már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint
  papiros-vacsorára.
  Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az
  elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki
  grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak
  kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább
  erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük
  mint galiciai hatalmas földesúr.
  Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De
  hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan
  izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta
  familiánkkal.
  Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes
  sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán.
  A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az
  egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek
  közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.
  Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az
  ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a
  nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet
  lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát
  velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha
  arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam
  fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a
  kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek
  tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott
  és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy
  lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta
  mögött. Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként
  egy varróműhelyben.
  Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró
  ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis
  virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta
  mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek
  különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal
  vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet,
  ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt
  értek az ajtónkhoz.
  Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan
  káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt
  értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az.
  Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves
  természete az oka. Nyilván nem mert.
  Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert
  egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon
  neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy
  sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg
  otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék
  utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste
  restante.
  Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az
  édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán.
  Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a
  postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a
  szállítólevelet.
  – Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az
  úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?
  Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.
  – Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.
  – Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.
  – De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se
  írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.
  Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a
  fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után.
  Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta,
  ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem,
  mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.
  Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte
  otthon.
  – Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a
  beszédet édesapám – mert nem találná itthon.
  És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta
  összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:
  – Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet
  kapnak már.
  Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél,
  amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak
  érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is
  fog küldeni.
  Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó
  a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha
  jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a
  háznál békesség volt vagy három héten keresztül.
  Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt
  ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van,
  mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a
  környékbe kell utaznia.
  Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal
  a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne
  kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még
  mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél
  tartózkodik?
  Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is
  pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a
  lánnyal?
  Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta,
  hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával
  vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a
  hírét sem hallották.
  Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem
  volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.
  Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a
  leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg
  volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a
  levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő?
  Bizonyára itt, Budapesten.
  A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul
  éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak
  dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő
  a postása?
  Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy
  kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett
  volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra
  terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.
  Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a
  fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:
  – Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.
  Mire apám rámordult:
  – Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.
  Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg
  magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön
  megtaláljam.
  Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk.
  A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat
  borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a
  szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?
  Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett
  a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy
  földszinti ajtóba.
  – Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.
  – Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis
  csecsemővel a karján.
  – Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy
  itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki
  nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.
  Hát ezért kell a rendőr!
  Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám
  könyörögve kapott a karjába:
  – Majd én!
  De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és
  sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.
  Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a
  levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és
  egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta
  Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.
  – Megöllek, gazember! – ordította az apám.
  – Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az.
  – Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük
  egymást.
  Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát.
  Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és
  milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült.
  Engem is megölelt és megcsókolt.
  Igy mentünk haza.
  Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De
  apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett.
  Mi lett Janowsky úrral?
  Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig,
  mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:
  – Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.
  És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem
  politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky
  úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem
  tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe
  nézni.
  Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem
  kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk
  előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem
  nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép
  olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.
  
  II. Emmi.
  A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam.
  Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak
  képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam,
  pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe,
  a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök
  egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam
  vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem,
  hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak
  kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű,
  gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis
  csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom,
  gyerekideál.
  A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként
  társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami
  kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott
  társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű
  dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit,
  bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett,
  csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes
  alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló
  könnyfátyolon keresztül.
  Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben
  úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére
  támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett
  rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte
  issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás
  arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott
  a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a
  mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll
  támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam,
  mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos
  szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a
  durva kis jelenetet.
  A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a
  székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem
  változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – _V. Lászlót_
  mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig
  csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám
  mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a
  siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke
  fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt
  s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el
  őmellette is. A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt,
  mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb
  szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most
  megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.
  – Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval,
  hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb
  nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd
  beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi
  elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről.
  Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a
  másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene
  szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat?
  Nem láttál még embert?
  Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy
  könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.
  Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány
  szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem
  kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő
  megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott,
  meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét.
  Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.
  – Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt
  mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette
  hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem
  szabad. Otthon mosni és vasalni kell.
  Tétova tűz lobogott a szemében.
  – Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud
  szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem
  szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell
  égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két
  polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett
  anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is
  iskolába járnék.
  Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így
  kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok
  ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem
  tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában.
  Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani:
  _kisasszony_. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével
  visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre
  is veszem, hogy ő leány.
  – Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába
  jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és
  tapsot kapni. Volt már színházban?
  – Nem – hebegtem.
  – Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer
  voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék
  színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom
  a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?
  És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett
  leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett.
  De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha
  ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis
  Emmi pompázik előttem?
  – Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De
  szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani?
  Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a
  munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e,
  maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy
  színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és
  színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát
  szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.
  A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a
  kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány
  álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint
  a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.
  – Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.
  – Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány
  – én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga
  gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a
  szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni,
  ha megtanít versekre!
  Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy
  istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az
  ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda
  lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom,
  gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert
  szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!
  És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt,
  hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.
  Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani
  fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog
  várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.
  Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez _rendezvous_, mondta bennem
  valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is
  lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.
  Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként,
  kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt
  akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt
  és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában.
  Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta
  volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.
  De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon.
  Harmadnapra ott volt.
  – Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.
  Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi
  bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a
  jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki
  szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a
  jövőre.
  Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor
  kellett mosni.
  – Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a
  lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan
  járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok,
  színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.
  Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim
  miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és
  érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el
  is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam
  vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a
  hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan
  gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben
  nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként
  elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit
  igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én
  megszöktem.
  Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol
  tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott
  ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan
  rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem
  megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna
  belőle, amire született.
  Most gyümölcsöt árul.
  
  
  _MIHÁLY._
  _(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a
  főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal
  mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál.
  Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)_
  A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!
  Mihály: Igenis, kérem. _(Cammogva hozza a pohár vizet. A
  főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és
  iszik.)_
  A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a
  legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.
  A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.
  A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is
  olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát
  uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem
  s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.
  A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem
  adna kölcsön öt forintot elsejéig?