Cognac-idillek: novellák - 02

Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó
könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de
az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma,
holott holnap megint koplalnia kell?
– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart
csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a
jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen,
ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult
teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább
hordja-e a mankóját vagy sem?
Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt
lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal
leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús
és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme
legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az
alma, és olyan foltos is volt.
– Hány éves? – kérdeztem.
– Tizenkilenc, nagyságos úr.
– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán
hány lába hiányzik, hogy mankón jár?
– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.
– Aztán mióta hiányzik?
– Egy félév óta.
– S hogy vesztette el?
– Kiugrottam az ablakon.
– Ahá, öngyilkosság!
– Nem.
– Hát micsoda?
– Nem tudom.
– Hülye.
A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy
motyogta:
– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az
ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem
tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.
Hm, s annak az embernek még most is két lába van.
– S levágták?
– Le.
– És senkije sincs?
– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…
Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.
– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is
eltörné, akkor megint kórházba kerülne.
– Jó volna – mormogta.
Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát
levágatni!
Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom
egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta?
Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét
ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább
mulatság.
– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.
Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.
– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két
piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy
álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.
Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.
– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával,
igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd
utólag fizet.
Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.
– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen
könnyelműen bízik.
– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen
– ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este
féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?
Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják
magukat!

II.
Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a
pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem,
mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az
ajkát. Utálatos volt.
S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett
fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és
jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni
akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy
angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam
gorombaságának.
Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán
éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg
kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy
koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét
sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte
csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.
Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást.
Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt
áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta
a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan
ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is
lehetne.
Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált.
Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett
rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt
mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges
lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig
bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem
ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán
van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:
– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is
út.
– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy
könyörgő szót sem ejtett.
Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem
mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban
látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha
a holnapi nap soha fel sem virradna.
Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá
se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a
torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt
és ő az órára nézett.
– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki
tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.
Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem
volna, ha neki jut valami eszébe.
Ehelyett azt mondta:
– A ruhát is itt kell hagyni?
– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én
úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy
nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben
régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini
kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én
szemem elhomályosult.
– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én
nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.
S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.
– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én
bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.
– A szeretőmnek? – hörögtem.
– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett
rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.
S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:
– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?


V. _TÜKÖR-ŐRÜLET._
Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után
hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három
óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom.
Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy
éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy
fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz
egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja.
Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem
engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis
lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy
herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden
héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy
herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót
karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban
jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is
éltem!
Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan
tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a
papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy
pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy
pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom
magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az
íróasztalhoz.
A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör
előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért.
Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen
toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben
van-e s jól fest-e?
– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett
kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól
és megveti minden drótostót.
Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly
s meredten bámultam a tükörképemre.
– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. –
Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak,
mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább
batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én
vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a
tükör nem mutatna batyut.
Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre.
Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke,
kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem
érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna,
sőt nem is hiszem.
– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra
tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha
tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány,
jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s
csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám
nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az
íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan
tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.
Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska,
melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal
kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt
előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból,
posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés,
amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a
publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.
De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?
Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s
csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi
egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy
elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben
a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a
szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé
lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és
földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért
meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog.
Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap?
Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz
vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az
arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől
válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember
tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat,
rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit
kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés
szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én
szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én
állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt
szájüregemet.
Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a
mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a
gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember
vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom.
Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette
a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van.
Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett
olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.
– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak
nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág,
szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De
igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább
áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább.
Minden jelenség, minden káprázat megmarad.
Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a
tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam.
Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk.
Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját
igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam,
az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk
magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a
lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden
nyomát el kellett takarítani.
S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak
magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal
fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt
maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből
kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem
lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy,
ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.
– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s
tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom,
hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s
az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.
*
A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az
ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de
egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni
vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy
mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt
az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem?
Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az
ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát
mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket
éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig
megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket,
bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi
rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek
pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még
szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő
legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt
a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem
áll.
– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam,
akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.


VI _A MÁSIK._
Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a
méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál
addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.
A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét.
A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy
csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is
otthon a méltóságos úr.
Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.
– Kezét csókolom.
– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?
– Igen, a nagyságos asszony itthon van.
– A nagyságos úr nincs itthon?
– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.
– Nagyon jól van.
Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az
asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak
egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös
gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy
kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét,
ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér
hangon mondja:
– Menjen, maga kinevet!
Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és
ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről
beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett.
Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így
nincsenek chance-aim.
Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be
önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.
Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell
vallania, hogy elég komolyan őrzöm.
Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó
barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül
mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem
őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.
Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek
gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül
csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki
azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a
titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi
szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én,
hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán
én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd
kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és
halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen
komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd
földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem
tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények
között.
Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt
hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én
nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt
a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze,
az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket,
nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a
zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.
Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit
kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?
Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó,
barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor
megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De
lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a
másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája
emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá
mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az
asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról
mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így,
ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet
elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a
nyereségem is. S amellett élem ezt az életet, melyet igazán
választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.
Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a
szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt
életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s
nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a
szerelem kötötte.
Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem
nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első,
akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember
életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt
kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet,
azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja,
barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai
és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent
boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha
idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és
hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében.
Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!
Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?
Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem
született a boldogság számára.
Én: S ha itt is, ott is süt a nap?
Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy
gondolom, mert még nem volt eset rá.
Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?
Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt
hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok
megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem
látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember
megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm
hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor
én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán
gyerekes vagyok!
Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk
módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok
dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt
a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak,
amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor
ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál,
szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem
szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el
a kedvük és hová vitte őket a búbánat. Csak érzik, hogy
életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek
összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett,
de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába
sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább
nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész
életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal
szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi.
– »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha
valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit
sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak
benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között,
mely testet és valóságot ölthetett.
Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja
és miért gondolja?
Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy
máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe
jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül
magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a
frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha
nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis
csak szerencséje van.
Ő: Miben?
Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta
volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?
Ő: Miért nem?
Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az
ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem
tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a
szomszédban, amikor együtt van velem.
Ő _(kacagva)_: De így osztozik az én szerencsémben.
Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.
Ő: Goromba.
Én: Amellett nem is őszinte.
Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának,
talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki
mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden
kísértésétől.
Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az
urának elég. Tiszteltetem.


VII. _PROMETHEUS._
Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok,
ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő
társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem,
mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy
darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért
fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt,
vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.
Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem
egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy
órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága
Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam
negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért,
hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban.
Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor
az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy
fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam,
hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne
mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.
Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy
másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és
előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az
isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a
nyakára tettem:
– Most megfojtlak!
S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem
egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én
kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A
májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága
nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a
májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár
értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy
különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző
műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy
túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az
egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok,
hogy nekem is fáj a májam.
Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt
keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a
véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.
– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány
szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és
igazságtalanság.
– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot
kérek.
– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de
ami még rosszabb, gondoltál valamit.
– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.
– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.
– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss,
ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit
madárszerűen egybeolvadt.
– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.
– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.
– Te sem vagy részeg, drága Promim.
– Tessék?
– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg
Prometheust.
– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.
– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az
ő máját rágták.
– Tessék?
– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát
bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű
vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a
boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a
keselyüt leánnyá változtatják.
– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.
– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell
élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a
keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót
csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz,
akinek családja Prometheus májából táplálkozott.
– Badarság.
– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben
az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi
sirámot nem ismerek.
– Ugyan.
– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?
– Hogyne.
– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek,
aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára
rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése