Cognac-idillek: novellák - 03

nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a
mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az
istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged
adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön
át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan
májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak
belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem
volna, nem is kellene máj. Inkább meghalnék, semhogy más ember
májából egyem.
– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi
vallomásra elájult a gyönyörűségtől?
– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a
gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és
kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.
– Megfoghatatlan előítélet.
– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő
szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél
meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit
kell szenvednie a féltékenységtől.
– Promika csapodár volt?
– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én
ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény
tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem
Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.
– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy
ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?
– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem,
mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az
a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.
– S a vége?
– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az
örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem
és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a
megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény
ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit
egyedül szeretett a világon.
Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:
– Jaj, de bolondokat beszélsz.
– Én?
– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek
az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a
szájat: nem csókolni való-e?
– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való
vagyok?
– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy
nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd.
Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S
én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit,
akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.
S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a
szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek
azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek
az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel,
mindennap húsz korona borravalót kap.
– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl
te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre
sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.


VIII. _A FÚRIA._
… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette
lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna
magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom,
nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s
a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.
Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren
vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van.
Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az
utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S
ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén
egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc,
olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom,
szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében
összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem
tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a
jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.
– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy
álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy
nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten.
Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi
gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a
rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.
A szép leány szemeibe könny szivárog.
– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?
– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a
gyötrelmet okoznom.
– Önnek?
– Nekem. Én… én…
– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart
– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok
én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…
– Ön? Fúria?
– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne
engedjem.
– Ezzel az arccal? Fúria?
– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe
Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne
keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom
körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert
meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú,
mint én.
– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.
– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti
meg.
– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban
egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…
– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még
jobban meggyötörjem.
– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan,
megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.
Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.
– Szegény ember, mért nem gonosz maga?
– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom,
amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?
– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad
gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van
hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és
nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak
tud és mégis meg cselekszi.
– Mint én.
– Mint te.
– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő
poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.
– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes,
búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit
tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy,
amilyen volt.
– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?
– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az
indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt
és eszközt.
– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.
– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.
– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt
az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt
tette?
– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze
van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el,
hanem megölted.
– Ezt ő maga tette.
– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod,
hogy a kalapács ölte meg, nem te.
– Rettentő szofizmáid vannak.
– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi.
Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy
asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött
szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?
– Nem én tettem, ez megtörtént velem.
– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni.
Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?
– Igen, igen.
– Hol van ez a boldogság?
– Ó jaj!
– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem
arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat
és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg.
Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért
tetted?
– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít
meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most,
hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s
újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.
– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél,
úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.
– Sokat, szegényke.
– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az
igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek
a másiktól.
– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt.
Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni
belőle.
– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig
küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van
pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt.
Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az
arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel
elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget
megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt
hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott
nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és
eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és
halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja
boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha
másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?
– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és
átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és
átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások
megmérgezik életemet.
– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és
nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem
hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban
elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával
bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy
valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.
– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.
– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a
halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy
csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S
szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És
szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?
Felugrottam.
– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a
sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás
pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom,
itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség
és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó
kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem
tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert
hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És
én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk
fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény
halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia. A
megszokáson megtörik a fúria hatalma.
A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.
– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig
mesélt, míg el nem aludtam.


IX. _IDEGVILÁG._
Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás
pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó
lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok
fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.
Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?
– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.
S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan
kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt
egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja
magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos,
vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol
a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes
ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy
gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám
szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza
a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.
– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a
szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is
bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én
irgalmatlanul kezelésbe fogom.
– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.
– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én
kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.
Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.
– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a
földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő
földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja
magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.
Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már
tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én
megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom
tartani, hogy vakon megbízhassam benne.
A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal,
fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék
s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az
ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:
– Doktor, doktorka, nem szabad?
– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát
vehetik, mert vidám ember.
– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás
jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.
A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget
egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a
beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen,
kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom
soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám
hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról
makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.
Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig
mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam.
Dr. Calmus vígan kacsint felém.
– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom,
hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.
Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát
álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam,
nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam
végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.
– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már
végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog
engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert
mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s
meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy
életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s
nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis
kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.
Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak,
miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel
váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága,
aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a
karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan
permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon
csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a
lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt.
Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a
paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi
könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.
– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet
vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét
múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni
fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak
az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől
megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a
lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől
visszatér a memóriája.
Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán
nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem.
Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a
hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám
üt és azt mondja:
– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már
későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is
és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam
meg.
Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a
rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom,
amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:
– Ne üss!
Aztán az ölembe ül és vadul csókol.
– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem
szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én?
Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy
utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az
elhitte rólam, hogy… ó…
Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és
keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.
– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a
doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És
szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.
Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével
akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött
belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem
engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig
ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S
most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre,
nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:
– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz
nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én
jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.
S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem
gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam
érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden
gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a
szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az
ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog
téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog
támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem
sanyargatni fog: mért öltél meg engem?
Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt
ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná,
micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben,
hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom
sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára
gyujtva, mondtam magamnak:
– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék
egészen annak, hogy szabadultam tőle.
Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani.
Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül
szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a
lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen
élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?
S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a
gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá
kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor
komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb
kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha
kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem
magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely
kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.
– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán
máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora
lesz.
Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy
kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva,
kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára
emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi
őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki
baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa
komédia, mint az enyém.


X. _AZ ÚR._
Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a
főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a
frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy
előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és
amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném,
akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az,
hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire
nem szorulnék.
Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja
szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult.
Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát
negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem
tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne
olvasná róla a pénzhiányt.
– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal –
csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.
S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.
Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép
lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten
kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a
vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben
bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos
osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt.
Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a
vagyonos osztályhoz tartozom.
Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár
hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez
járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő
kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy
tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy
százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény
ember.
Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól
csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért,
ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya,
akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt
megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én
költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a
szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga,
aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz
engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá,
– ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton
sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette
koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer
koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet
tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az
öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy
pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a
legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési
vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az
én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én
nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként
a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.
Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból
és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most
már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell
halnom.
Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én
vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a
legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen
gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott
és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még
diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte
föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és
nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy
henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a
fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.
Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a
rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a
kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát,
igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a
kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát,
kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták
kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet,
keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan
mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:
– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!
És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke
haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás
derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:
– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek
elveszi majd a grófkisasszonyt.
S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja?
– ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem
szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:
– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad
a gróf úr szeretőjét.
Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is
szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!
*
Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely
kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános
sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a
nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen
kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a
pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe,
nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük,
különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és
elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom
ellen.
A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy
meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a
takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat
igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő
elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát
kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett
az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát
csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől.
Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt
szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal
nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?
S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon
bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a
gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a
sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre.
Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül
ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.
Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este
azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal,
mint szegény pincérhez illik, szólott:
– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom
az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr
számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak