Cognac-idillek: novellák - 05

mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg
lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony
szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.
Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott.
Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott.
Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És
simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:
– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?
Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb
előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind
gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt
otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű
lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga
könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után
elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A
kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten
fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még
elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen
szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz
nélkül.

III.
– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a
kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre.
Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a
gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben
hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy
akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.
Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében,
melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt,
hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával.
Hát kellett ez neki?
Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe
állt s vonagló szájjal mondta:
– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.
A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta
a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen
hitvány, rossz teremtés, mint én?
S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az
előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett
következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi
házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi
jelentés szerint végkimerülésben.
A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta
először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott
magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott
benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.
S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta.
S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És
gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért,
ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs
betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a
zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy
elé:
– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?


_A PÓK._

I.
A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló
ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna,
száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után
kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított
ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az
imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a
lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia
elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára
fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva
unokája és főzi a kávét. Az is barna.
És beszél neki:
– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál.
Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell
ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne
állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor
eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta
vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és
tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te
átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.
A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje
szegzi a kötőtűket.
– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd.
Látod? Itt a karcolása a padlón.
– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?
– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet.
Mindig sírni kell a nevetés után.
– És te sohasem nevettél?
– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta
nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.
A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A
kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama
szigoruan rászól:
– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz,
mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a
virágot.
– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?
– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a
boldogsághoz, nekem sincs több.
– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.
– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád
fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert
téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a
gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak,
hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már
megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló
éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül
és imádja istent. Értetted?
A kislány nem érti, de bólogat a fejével.
– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt
mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt
tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell
lenni, ahogy én akarom. Értetted?
Ezt már megértette a kislány.
– Most eredj, főzd meg a kávét.
És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig
még csak nem is nevetett.

II.
Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké
hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek
verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna
ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány
gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.
– Nagymama, sétálni is árt?
– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki
sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az
ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.
– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy
márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha
üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten.
Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a
Dunát!
– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló.
Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad
sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.
– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja
visszafojtani a sírást.
Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú
pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s
mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével
egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:
– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam
akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első
engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?
Ezt megint meg kellett érteni.
A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság
élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán
csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a
nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak
bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az
öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és
szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az
öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske
aléltan feküdt a hálóban.
És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki.
Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel
vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az
emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe
kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem.
Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett
a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura,
különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A
vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az
ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak
ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol
tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn
forrását.

III.
A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden
szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a
szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz
az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel
és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett
rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt.
Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét,
a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta
szemét a kislányra:
– Ejnye be szép maga, kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt
ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.
A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött,
kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a
nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek.
Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét
év óta először ismét szóba hozta:
– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.
A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s
tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és
izgatottan tiltakozott:
– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!
De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett
léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett
meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett
belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak
most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából
duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és
kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről
egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény
kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az
ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.
Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az
ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:
– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az
ablak alatt.
Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett.
S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a
kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel?
Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak
leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem
mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet,
nem is találta többé szépnek.
Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel,
babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel,
ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.
A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A
horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé
kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.
– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe
vágni a pápaszem lerázatásának.
– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom
éjtszaka.
– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én
főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.
És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem
láthatta a boltoslegényt.

IV.
Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott
folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A
leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett.
Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most,
mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos
hangon kijelentette:
– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör
nélkül.
A nagymama felült az ágyban és rábámult:
– Tükröt?
– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.
A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.
– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam
tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony
férjhez is mennél?
– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni
akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább
ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor
megszököm.
Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen
belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:
– Gyere ide.
Az dacosan melléje állt.
– Tükröt akarsz?
S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy
fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.
– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak
tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg
a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez,
ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba
áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám
kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a
tükröt, de aztán nézz is bele!
És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a
kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.


_SZEGÉNY ASSZONY!_
– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat
nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt
semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak.
Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával
körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal,
mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és
madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen
fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy,
mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem
így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván
kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan
mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a
felesége.
– Szörnyűség!
– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam
volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert
halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem
igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval
és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett
lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is
szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül
kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált,
nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba
jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind
tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el
egy esztendő s meg is csalt.
– A nyomorult!
– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy
nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a
szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged,
hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta,
jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit
szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke
hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.
– Én értem önt.
– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk
férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan
szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos
magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban,
gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a
jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet,
megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem
vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.
– Szegény fiú!
– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán
az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk
fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is
becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja
feleségét.
– Ne mondja!
– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez
nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt
hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre
tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.
– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…
– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott
a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe
lőtte magát.
– Ah!
– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte
magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer
váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van
ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit,
végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis
azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott
árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép.
Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl
a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem
lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes
férfiaknak együttvéve.
– És mi lett belőle?
– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol
kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott,
kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem
idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.
– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?
– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban
töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és
gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz?
Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már
befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány
képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat
tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is
magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom.
Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá
mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor
rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi.
Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint
azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az
volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit
szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart
ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett
volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre
kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen
voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk
egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba
ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a
lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember
egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja:
maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta
az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg
volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem
tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos
uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót,
ellenem pedig válópört indított.
– Hát így történt a válás?
– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember
vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy
gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett
élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával,
szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember,
akivel a végzet összehozott, gazember volt.
– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?
– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat
keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam
szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem.
Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem
akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és
hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy
egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek
másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól,
ahogy engem eldobtak.
– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne
szerethesse senki önmagáért.
– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem
soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk
férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem
ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek
ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a
többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám
azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom
magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s
talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok
voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?
– Szegény asszony!


_PRÓBA._

I.
A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha
az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.
A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm
hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne?
Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem
tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis…
Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…
A barátnő: Én? Hova gondolsz?
A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.
A barátnő: De kérlek!
A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is
megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a
művésznőknek olyan különös varázsuk van.
A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál
általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a
feleségébe, vagy nincs vére.
A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom.
Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem
gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan
vagyok.
A barátnő: Már miért?
A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy
örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól,
s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.
A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.
A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?
A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától.
Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös
véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram
akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a
tűzbe tenném a kezemet.
A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni?
Be tudod-e bizonyítani?
A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten
is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a
hűséget?
A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.
A barátnő: Ugyan.
A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket
összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.
A barátnő: Detektívvel?
A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra
hívom, s magam megyek el.
A barátnő: Ez kitünő ötlet.
A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan
elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi,
hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán
nem megy.
A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett
bizonyságot teremteni.
A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.
A barátnő: És az?
A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő
teljes barátságára van utalva.
A barátnő: Kíváncsivá teszel.
A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát
úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán
tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én
tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.
A barátnő: Csábítaná?
A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy
nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe
leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én
megbízásomból.
A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez
megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.
A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet,
mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha
csak ennyi kell, vállalkozol rá te.
A barátnő: Én?
A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én
tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s
akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a
lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!
A barátnő: De gondold meg, drágám…
A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe
teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor
őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.
A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes,
de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek
a lelke nyugalmáért felelős vagyok.
A feleség: Hiszen nem csalod meg!
A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az
uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.
A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy
tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem,
tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már
öngyilkosságra is gondolok.
A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam
sincs, hogyan fogjak hozzá.
A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik,
így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.
A barátnő: És?
A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.
A barátnő: De kérlek, itt nálad?
A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s
ennyi csak elég!
A barátnő: Első agira?
A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek
ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.
A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?
A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?
A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted
egyébnek játéknál.
A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod
mondani az igazat.
A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a
ketten.

II.
A férj _(miközben felesége hálószobájából visszatér az
ebédlőbe)_: Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát:
ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez
nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony
összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát.
Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb
volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.

III.
A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.