Cognac-idillek: novellák - 04

csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy
nem lesz keresetem sem.
Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte
fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult
s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel
rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.
– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység?
Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…
Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés,
recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál
vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó
bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal
fölfegyverkezve rontottak be.
– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és
rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel
s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis
csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.
De Jerome ijedten kiáltotta:
– Méltóságos úr, eresszen el!
– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás,
akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a
vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?
– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem
magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…
Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből
Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:
– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!
S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az
agyvelőm és én szörnyethaltam.



_ELBESZÉLÉSEK._


_CSIPKERÓZSIKA._

I.
– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.
Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és
gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek
szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan
papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul,
s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a
por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince
elfelejtett, vagy féltett zugában.
Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna.
Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem
látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája,
szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem
viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha
álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet
ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot,
mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján
rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a
könyveket, hogy ráterítse az abroszt.
– Már dél?
– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.
– Akkor jöjjön be.
Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta
várakoztatja.
A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A
tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán
mosolygott és durcáskodott:
– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?
Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem
lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb
gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő
szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a
gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne
volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az
alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a
porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor
feléje nyújtotta a kezét:
– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy
mihez tartsd magad.
– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette
kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol
a bácsi nekem lakást rendel.
Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:
– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig
várjak uzsonna nélkül.
A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt
neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S
közben útbaigazította a kislányt:
– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon
változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a
szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz.
Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy
együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.
– És ha unatkozom?
– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek
meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is
lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.
A kislány elbiggyesztette a száját.
– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet,
ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De
mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?
Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.
– Én savanyú?
A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang
tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a
kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta
magát:
– S milyen csinos ember a bácsi?
– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött
volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A
bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet
menyasszonyi fátyolban.
– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg:
semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem
kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok
leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó
barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az
enyém.
A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az
emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha
megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:
– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha
beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.
– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.

II.
A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit.
Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott
szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és
hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és
porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős
hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz
virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt
márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból
ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében
volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt
pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi
engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.
Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a
fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A
szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt.
Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr
megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni,
mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a
szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit
olvasott, vele együtt belepte a por.
A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a
változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei
jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem
olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg
az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen
végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad
takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan
furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.
De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint
betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit
akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott.
Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát
énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a
kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg,
úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment
emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem
érintkezett.
A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról,
ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De
a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi
ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a
fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte,
hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a
kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.
Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek
s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt,
hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett
volna meg:
– Pista, kéretem a kisasszonyt.
A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.
– Parancsol a bácsi?
– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne
kerüljenek az én kezembe?
– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek,
akkor én választom el a kettőt.
– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása
fölött.
A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak
úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S
mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott
gondolkodni. Zavarta a csönd.
– Pista, a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– Mért nem énekelsz, zongorázol?
A kislány csodálkozott.
– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.
A bácsi ránézett.
– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?
– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.
– Micsodán?
– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a
bácsit, míg elkerülhetek.
A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se
nézett.
– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova.
Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.
– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és
én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó
volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és
rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem
jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.
A bácsi még rá is emelte a szemét.
– Hát nem jó az, ha mindent szabad?
– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad
minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább
elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt
hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már
ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a
kornyikálásommal.
A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy
most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott
rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem,
melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a
kislányos értelmeket.
– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy
muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.
– Igazán?
A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta
kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón.
Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással
omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott
márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.
Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem
jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.

III.
Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva
tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a
szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának
kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.
Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.
– Kéretem a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– A szobádban nincs kályha.
– Tudom.
– Te fázol, Annuska?
– Fázom.
– Ezért nem tudsz zongorázni?
– Ezért.
– Mit csináljunk?
– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.
A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.
– Napközben légy itt.
– Zavarom a bácsit.
– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az
egész.
S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.
– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.
– Nincs hely. Hová tegyük?
Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi
eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.
Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.
– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami
ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy
szobát keresnek.
S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az
elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a
belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak
abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett
és dadogott:
– Talán ez?
S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a
nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és
símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és
megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt
a ziháló emberhez.
– Mi baj? – kérdezte az.
S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:
– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.
– És nem küld el maga mellől?
– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?
– És megborotválkozik a bácsi?
– Minek?
– Mert így szurkál a szakálla.
Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:
– Megberetválkozom.
S visszamentek.
– Pista, a beretva!
S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra
nézett s kacagott és megölelte.
– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az
alvó princet!


_ERDŐ SZÉLÉN._
A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap
sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a
levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az
árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem
fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért
egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott
az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú
ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy
fölakassza magát.
Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?
Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.
Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az
életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz
meghalni?
Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak
érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát
eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.
Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.
Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember,
mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová
igyekszel, jó öreg?
Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem
nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.
Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé.
Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy,
öreg?
Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.
Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs
kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet
csókolná?
Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és
szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő
folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni,
míg meg nem látom.
Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint
gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a
könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett
gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a
gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény
öreg, ha adhatnék belőle tenéked!
Az öreg: És mégis meg akarsz halni?
Az ifjú: S te mégis élni akarsz?
Az öreg: A reménység tart.
Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk,
a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a
szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a
gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az
erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és
boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!
Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a
varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy
fekete semmiség.
Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó
öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig
érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal,
mielőtt az édesség keserűséggé válik.
Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a
haláltól.
Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a
perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még
egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a
boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert
különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod,
te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan
és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez
az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos
leszegényedés, az örömtelen elárvulás.
Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a
színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.
Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e
kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?
Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból
boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a
léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.
Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék.
Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a
boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg,
szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás
gyönyörűségében.
Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra,
holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem
szebb-e, mint a ma?
Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál.
Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet
tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja
fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem
fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután
telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!
Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid
itt maradnak.
Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla,
nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom
virágos virulásomban.
Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól
fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek.
Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha
ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a
homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges
kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy
megmeneküljek marásától.
Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet
többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly
hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog
többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg
ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.
Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről,
mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor
boldog.
Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és
a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött
van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?
Az öreg: Voltam.
Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a
napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt.
A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra
vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől
valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.
Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?
Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat
semmihez. Isten veled.
Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az
öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését
hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből.
Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.
Az öreg: Mily boldogság!
És fölakasztotta magát.


_VÉGRE!_

I.
– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla
biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona
fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a
zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel
követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt
perccel.
– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak
fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc
kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos
ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel
titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat
ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen
óriási alakot ritkán látni Pesten.
Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi
ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki
egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem.
Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst,
pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy
föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.
Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja.
Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az
adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon
lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant
családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának
dacára.
Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé?
Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki
mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja
takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti
a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is.
Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos
cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona
hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az
adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek.
Pénzgond, szerelmi gond nélkül.
No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy
borítékot csúsztatott a kezébe:
– Menjetek nászútra.
Ezer korona volt benne, nászútnak elég.
De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra
megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta,
nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az
asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden
percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve
kérdezgette magában:
– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem
van, de az orvos azt mondja: nem igaz.
Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka
mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S
hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el
volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint
rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a
takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi
csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe
csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.
Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal,
akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.
– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok
bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal
indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő
maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.
De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt
feléje:
– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig
távol maradj!
S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:
– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.
– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember
vár.
Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos
szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta
a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést
nem fogja megölni.
– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta
maga előtt, hogy gondolta.

II.
Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni.
Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján
megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek
pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés
először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte
meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő
nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy
érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a
gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább
élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem
szülte meg?
S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi
asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb
teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult
el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett
reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette
arcát, úgy rebegte:
– Nem tehetek róla, hogy még élek.
Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy
fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s
megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz
magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény
beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.
Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél
hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a
gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha
benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött
szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig
felelt.
– Mi baj?
Nem kap feleletet.
– Mégis, mi baj?
Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz
nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt
mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi.
Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik,
hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki
elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.
– Hát tudod az ellenkezőjét?
Erre sem kap feleletet.
Aztán később:
Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a
szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge
teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát