Cognac-idillek: novellák - 09

világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy
éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy
valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni
akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak
az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra,
beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem
semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen
elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám
a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik
tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.
Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis
tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt
pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így
költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm
után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és
követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem
sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla
semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni
nagyon jó lehet!
A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely.
De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró
dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly!
És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a
sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül
meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az
embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az
ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly,
most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt
vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat
az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály
elmúlik. Te célnál vagy.
A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti
le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó.
Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását
illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a
kocsiban, kiveszem a szivaromat:
– Most már rá lehet gyujtani.
És száll a füst és Károlyról nincs többé szó…


_MESÉK._

I. Az agancsos ember.
Volt egyszer egy becsületes pántlikakereskedő, akinek gyönyörű
felesége volt, aki nagyon boldoggá tette. Egész nap vígan ugrált a
pult mögött és fütyörészve szolgálta ki a vevőit. Valamikor
régen az operában volt, ott hallotta ezt a nótát, mely módfölött
megtetszett neki:
Az asszony ingatag,
Álnok és csalfa lény,
Megbánja holnap,
Amit ma igér.
Egyszer az ügynök lépett be hozzá, azt kérdezte:
– Miért fütyöli mindig ezt a nótát?
A kereskedő nevetett.
– Mert szép.
– És igaznak is tartja?
– Igaz is.
– Hiszen a felesége is csak asszony?
– Persze hogy az.
– Hm, hm – morogta az ügynök s nem szólt többet a dologról,
hanem előszedte a mustráit és kínálgatta.
– Hohó, – kiáltott vígan a kereskedő – én csak eladni tudok,
de vásárolni nem. Ahhoz a feleségem ért. Engem mindig megcsaltak
még, a feleségemet pedig soha. Ó, nagyszerű asszony. Ha nekem el
akar valamit adni, akkor mutassa a feleségemnek a mintáit.
– Igen szívesen – szólt az ügynök és megpödörte fiatal
bajuszát. – Azonnal megyek a feleségéhez.
Mikor a kereskedő este hazajött, kérdezte:
– Itt volt-e az a fiatal ügynök, akit hozzád küldtem?
– Itt volt – felelte az asszony, behozván a vacsorát. – De nem
vettem tőle, mivel a mintái mind csúnyák. Aztán meg udvarolni is
akart. Ki nem állhatom.
– Te túlzol édesem: bizonyosan csak azért hízelgett, mivel azt
hitte, hogy így könnyebben rávisz az üzletre. Ezt magam is
megcselekszem a boltban.
– De biztosítlak, hogy egészen komolyan beszélt.
– Ugyan, drágám, hidd el, hogy ahhoz nem értesz.
– Jó, – felelt az asszony – ehhez nem értek.
– S olcsón ajánlott?
– Igen olcsón, de a mintái csúnyák.
– Kár, igazán kár.
– De azt mondta, hogy van más mintája is, el fogja hozni.
– Igazán?! – örvendett a jókedvű ember – hiszen akkor még
lehet esetleg jó üzletet csapni.
– Jobb szeretném azonban, – szólt vontatva az asszony – ha nem
jönne többet.
– Ugyan miért?
– Mert megint szépeket mond majd.
– Kérlek ne légy már olyan prüd. Annak a fiatal embernek az a
célja, hogy nekünk eladjon, nem pedig, hogy szerelmeskedjék. Hát
nem látod át?
– Átlátom – szólt halkan az asszony és megvetette az ura
ágyát.
Az meg vígan vetkőzött és fujta a kedves nótáját: az asszony
ingatag.
Másnap délután, amint a boltjában izzadva szolgálta ki a vevőit,
egyszerre viszketni kezdett a halántéka, dörzsölgette, de csak
annál jobban viszketett.
– Valami pattanás, – gondolta – a sok izzadságtól.
De a pattanás nagyobb s nagyobb lett és mire becsukta a boltját és
kalapját a fejére akarta tenni, hát nem lehetett. Megakadt abban a
pattanásban, mely akkora volt, mint egy őzbak agancsa.
– Szent Isten, mi ez? – kiáltott föl, mikor két kezével
megfogta. – Szarvak! Szarvaim nőttek. Jaj, de kellemetlen.
Izgatottan sietett haza és már az ajtóban rémülten kiáltott az
asszony felé:
– Asszony, asszony, nézd csak, szarvaim nőttek!
Az asszony reszketve állt a szoba közepén és nem mert az urára
nézni.
– De nézd csak, nézd csak – szólt odatartván a feleségének
agancsos homlokát. – Hát nem Isten csapása ez?
Az asszony félve húzódott el tőle s rebegte:
– Nem én tehetek róla, magad vagy az oka.
Az ember dühbe jött.
– Hiszen tudom, hogy nem te tehetsz róla, de mégis csak
szörnyűség. Nem mutathatom magamat így az embereknek! Orvost kell
hivatni; küldj rögtön orvosért.
Az asszony merően nézett az urára, aztán hirtelen jókedvvel
megölelte és nagyokat kacagva nézegette:
– Biz azok szarvak, valóságos, kedves kis szarvak. Ugyan hol
szerezted?
– Ne gúnyolódj, – morgott a férj – szeretném, ha az orvos
már levágta volna. De hát beszéljünk most másról. Itt volt az az
ügynök?
Az asszony elpirult és lesütötte a szemeit.
– Itt volt – felelt halkan.
– És? Szépek a minták?
– Nagyon szépek, – suttogta az asszony és ajkairól sóhaj kelt
– de még nem vásároltam tőle.
– És miért nem?
– Mert megint udvarolt.
A férj mérgesen csapott az asztalra.
– Ugyan kérlek, legyen már vége a gyerekeskedésnek. Hát azt
hiszed, hogy mindjárt szerelmes az ember, ha a szép szemedbe néz?
Az asszony habozott, valamit akart mondani, de visszaszítta.
Ekkor érkezett meg az orvos, aki a lámpa felé fordítván a derék
ember fejét, az ujjaival megtapogatta a kinövéseket. Aztán
fölhúzta a vállát, ránézett az asszonyra, majd az agancsos
emberre, kacagni kezdett, amit csak nehezen tudott köhögéssel
palástolni, aztán így szólt:
– Kedves barátom, ezeket a szarvakat az úristen sem veheti többet
le. Nincs a világon az a fűrész, mely az ilyen kinövésen fogna.
Ezt már viselni fogja haláláig s legfölebb a kedves felesége
iparkodhatik, hogy nagyobbra ne nőjjön.
– Rettentő, rettentő, – sopánkodott ijedten a szegény ember –
hiszen így panorámában mutogathatnám magamat.
– Nyugodjék meg, barátom, – szólt az orvos, a vállára téve a
kezét – nem ön az egyetlen, akinek szarvai nőttek. Majd
csináltatunk egy parókát, mely elrejti a szarvait, föltéve hogy
nagyobbra nem nőnek.
– És mit tegyek, hogy nagyobbra ne nőjjenek?
– Legyen minél többet itthon, barátom, a kedves felesége
társaságában, az ilyen bajnak legjobb az otthon levegője.
– Csakhogy nekem üzletem van és az üzletet ott nem hagyhatom.
– Akkor vigye magával a feleségét. Az ember ott van otthon, ahol a
felesége van.
– Ez igaz, köszönöm doktor, aztán attól a parókától nem
látszik majd semmi?
– Semmi, éppen semmi.
– Nagyszerű! – kiáltott vígan a férj és jókedvében
fütyörészni kezdett: az asszony ingatag.
Az orvos az ajtóban visszafordult:
– Tetszik önnek ez a nóta?
– Nagyon tetszik, – felelte a férj – ez a kedvenc dalom.
– Igen tanulságos dal – jegyezte meg az orvos és távozott.
Másnap reggel hozták a parókát, csakugyan elfödte a szarvait.
Búcsúzni akart az asszonytól.
– Hiszen veled megyek! – szólt ez.
– Dehogy jösz velem, hiszen valószínűleg újból eljön az az
ügynök, hát csak meg kell kötnöd vele az üzletet!
– De kérlek, a szarvaid…
– Hagyd békén a szarvaimat, ki se látszik a hegye sem.
– Jó – szólt az asszony és otthon maradt.
Mikor este hazajött a boltból, vígan kérdezte:
– Itt volt az ügynök?
– Itt volt – felelt az asszony.
– És vásároltál?
– Igen, de még nem állapodtam meg valamennyi fajtában.
– Helyes, csak válogass és vásárolj, amennyit csak lehet. Meg
kell ragadni a kedvező alkalmat. De milyen meleg ez a paróka, lelkem,
nem is képzeled.
Ezzel levette fejéről és búsan nézte magát a tükörben. Majd
ijedten fordult a felesége felé:
– Szent Isten, nézd csak, mindegyiken kinőtt egy ág.
– Az ám, – szólt az asszony szemlesütve – mindegyiken kinőtt
egy ág.
A szegény ember kétségbe volt esve. Az asszony gondolkodott egy
darabig, aztán odalépett az urához:
– Talán mégse vásárolnánk attól az ügynöktől. Kiadom holnap
az útját.
Ez már kihozta a sodrából.
– Egyszer és mindenkorra megmondom, hogy hagyd ki az üzletből a te
nevetséges hiúságodat. Majd egy pár bók miatt elszalasztom a
nyereséget.
– Jó, – szólt az asszony – többet nem ellenkezek.
A rákövetkező napon az asszony mosolyogva, hizelegve ment elébe és
megcsókolta mind a két arcát.
– Ejnye, de kedves vagy ma – csodálkozott a férj.
– Mert jó vásárt csaptam, – felelt enyelegve az asszony –
igazad volt, nagyon jó összeköttetés az a fiatal ember.
– No látod, megmondtam előre. De ez a paróka, – phű, de melegem
van.
Letette s mikor a tükörbe nézett, halálra ijedt.
– Újabb ága nőtt – dadogta sápadtan.
Az asszony hízelegve fogta át a nyakát.
– Ne búsúlj rajta, kis férjecském, szeretlek én így is.
– Milyen jó vagy, – szólt ez elérzékenyedve – az Isten
áldjon meg érte.
És mult az idő és a szegény ember agancsain mind újabb ágak
hajtottak ki. Az ágak is elágasodtak s kinőttek magasra a parókán
fölül s az orvos nem tudott rajta többé segíteni. Nagyon
elszomorodott a szegény ember s az üzletbe sem igen mert menni, mert
minden csitri varróleány kacagva kiáltott föl:
– Ni, mekkora szarvakat visel!
Az igaz, hogy az üzlet jól ment, mert valóságos áradat volt oda,
hogy lássák az emberek, aki ilyen nyiltan viseli a szarvait. Aztán
az az ügynök mesés olcsón szállította a pántlikákat. De azért
nem volt öröme semmiben, csak a szép kis feleségében, aki egyre
vigasztalta, becézgette s csak annál jobban szerette, minél
nagyobbra nőttek az agancsai.
Végre már olyan nagyok voltak, hogy lehúzták a fejét. Ekkor az
asszony mondta:
– Tudod, édes kis férjem, nem mehetsz te már így az üzletbe.
Beszélek majd az ügynökkel, hogy vegye át az üzlet vezetését.
Kitünő ember, jól fogja vezetni, hogy pedig meg ne csaljon
bennünket, majd én is az üzletbe ülök és ellenőrzöm.
A férj örömmel fogadta az eszmét és megcsókolta okos kis
feleségét az okos ötletéért.
És azóta a szegény ember otthon ült, ki se mozdult a lakásából,
míg a felesége naphosszat a boltban volt, hogy ellenőrizze az
ügynököt. Egész agancserdő virított már ki rajta. A felesége
minden este odaült mellé és elűzte a szomorúságát édes
kacagásával, forró csókjaival és puha ölelésével. S a szegény
ember ilyenkor fölvidulva fütyülte a nótáját: az asszony
ingatag…
Mult az idő, az agancsai már akkorák voltak, hogy alig fértek a
szobában. A szegény ember nem tűrte többé: elfogyott az
életereje. Haldokolva feküdt az ágyán, előtte térdelt a felesége
és zokogott, mellette ült az ügynök, könnyel a szemében. Az
agancsos ember megfogta kezüket és így szólt:
– Köszönöm neked, édes feleségem, hogy szerencsétlenségemben
híven kitartottál mellettem. Áldjon meg érte az Isten. És
magának, kedves barátom, is köszönöm, amit tett. Kérem, ne hagyja
el szegény feleségemet, ha én nem leszek többé.
– Esküszöm – szólt ünnepélyesen az ügynök s megszorította a
haldokló kezét.
– Akkor nyugodtan halok meg – suttogta az, egy mélyet sóhajtott
még és meghalt.

II. A holt feleség.
Tipu, az árva fiú, egész nap az erdőben dolgozott, favágó volt. A
fejszéje döngött, ő maga a madár füttyére hallgatózott.
Szomorú legény volt nagyon s egyre azon gondolkozott: miért kell
neki apátlanul, anyátlanul egymagában élnie?
Egyetlen gyönyörűsége volt. Mikor hazament kis kunyhójába, a
hegyen túl fölcsillogott az alkonyati tó. Gyönyörű, szép
ezüstös víztükör volt, melynek habjai lassan-lassan pirosra
váltak, míg beköszöntött az éj s az alkonyati tó eltűnt a
sötétségben, hogy másnap alkonyatkor ismét előbukkanjon.
Tipu, a szegény favágó, szomorú gyönyörűséggel nézte az
ezüstös tükröt s találgatta, hogy lehetne odajutni. Mi van rajta,
ki lakik ottan? Mély vágy vonzotta a titokzatos tó felé, de meg sem
kísérlette, hogy odaérjen. Mert tudta jól, hogy átkelvén a
hegyen, a tó helyén csak foszló párákat talál, mik a völgy
fölött úsznak, a völgy fölött, ahol a fekete bányafalu van,
nálánál sokkalta szegényebb és szomorúbb embereivel.
Gyönyörűsége és szomorúsága nagyobb és mélyebb lett, mikor
meglátta az alkonyati tündért. Egy este világosan látta a tó
tükrén, parányi bíborsajkában ült, szőke haja a vállára omlott
és a karjait feléje tárta. A bíborsajka lassú ringatással vitte
végig a tavon, mígnem rózsaszínű ködben eltűnt. Egy utolsó
pillantást vetett a szomorú legény felé és a kezével intett neki.
Azóta Tipu minden éjtszaka az alkonyati tündérrel álmodott. Ott
volt nála a bíborsajkában és rajongva nézett a tengermély
szemekbe, melyekből szomorúság és szerelem sugárzott reá. De nem
fogta meg a kezét, mert mihelyt meg akarta érinteni, szertefoszlott
az egész látomány. Az alkonyati tündér meg is mondta neki:
– Szeretlek, te szomorú fiú, de nem szabad, hogy kezed érintse az
enyémet. Nem teremtünk mi földi szerelemre. Alkonyati órán, a
távolból láthatjuk egymást és álmodhatunk egymásról. De én meg
vagyok átkozva és te is meg vagy átkozva. Ne érints.
Az álom nem puszta álom volt. Mert másnap alkonyatkor
bíborsajkáján ismét megjelent az alkonyati tündér, szeméből
két könnycsepp hullott le s a kezét kérve tette össze. Tipu
térdre borult és kitárta karjait. A tündér lassan, arcát egyre
Tipu felé fordítva lebegett a vízen s egy utolsó üdvözlettel
eltűnt – rózsaszínű párában.
Tipu pedig még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.
Fölsóhajtott:
– Milyen szerencsétlen is vagyok én! Miért kell annak tündérnek
lennie, akit szeretek! Lám, a többiek a karjukba zárhatják
kedvesüket, nekem pedig a távolból kell felé sóhajtanom és
sohasem lehetek hozzá közel, mivel meg vagyunk átkozva.
Ekkor az ablaka alatt egy fiatal, mezítlábos leány állott meg.
Szép volt az arca és szeméből könny pergett.
– Min búsulsz? – kérdezte a legény.
– Mert el vagyok hagyatva és nincs hová lehajtanom a fejemet. És
fáradt vagyok és éhes vagyok és nincs, mivel éhségemet
csillapítsam.
– Jöjj be hozzám, te szegény leány, vetek neked puha ágyat és
megosztom veled kenyerem és szalonnámat.
– Nem mehetek, – felelt szomoruan a leány – mert te legény vagy
és én leány.
– Csak jöjj be, – biztatta a legény – tőlem ne tarts, mert
szívem az alkonyati tündéré.
– Nem mehetek, – ismétlé a leány – csak annak a legénynek a
küszöbét lépem át, aki feleségül vesz. És most nem bírom
tovább és meghalok az ablakod alatt.
Tipu szíve megesett a szegény leányon, aztán elgondolta, hogy az
alkonyati tündér sohasem lesz az övé és olyan elhagyatott és
üres az élete.
– Akkor jöjj be, feleségül veszlek. Gondodat viselem és
megterítem neked az asztalt. Hűséges urad leszek, csak minden este
hadd nézzem az alkonyati tavat.
– Te jó és nemes vagy – felelt a leány, a legény karjaiba
borulva – és én hálás vagyok és nagyon szeretlek.
És elmentek a paphoz, ahol megesküdtek és mint férj és feleség
tértek vissza a kunyhóba.
Ekkor alkonyodott. A hegyen túl felmerült az alkonyati tó.
– Eredj a kunyhóba, feleségem, és aludj, – szólt Tipu – este
van és én az alkonyati tavat akarom nézni.
– Minek nézed?
– Mert szép és rajta van az alkonyati tündér.
– Megyek – felelt a fiatal asszony – és aludni fogok, míg te az
alkonyati tündért nézed.
A tündér fölbukkant bíborsajkájában s amint áttekintett Tipuhoz,
mély szomorúság látszott egész valóján. Feléje tárta karjait
és csüggedten leeresztette, két keze közé fogta szép fejét és
tépdeste aranyhaját. Tipu szívét fájdalom marcangolta és mély
keserűséggel szólt:
– Hiszen olyan éhes és gyönge volt, te pedig messze és nem volt
reményem.
Az alkonyati tündér szomoruan bólintott a fejével s eltűnt a
rózsaszínű ködben. Tipu pedig benyitott a kunyhóba és odalépett
felesége ágyához. Az ágyon ott feküdt a parányi teremtés. Tipu
megfogta a kezét, hideg volt. Megcsókolta ajakát: nem érzett
leheletet. A parányi feleség meghalt.
Tipu meggyujtott két szál gyertyát és odatette a holt felesége
ágya fejéhez. Ő maga a lábtól gubbaszkodott, úgy virrasztott
egész éjtszaka a halott mellett. Megesett a szíve gyászos sorsán
és lelkében elsiratta.
– Szegény asszony, – sóhajtotta – annyit szenvedett és nem
élvezhette a kunyhó nyugalmát, mikor szert tett reá.
Majd kesergett.
– És én elárultam az alkonyati tündért, hogy megmentsem őt és
íme – meghalt.
De aztán vigasztalta magát.
– Legalább nem árultam el a szerelmemet és hű maradhatok az
alkonyati tündérhez.
Másnap ment a paphoz és jelentette, hogy a felesége meghalt.
És jött a pap és emberek, akik szép sárga koporsót hoztak a
temetésre. Ám amikor a kunyhóba beléptek, a holt feleség
fölnyitotta a szemét, majd felült és csodálkozva kérdezte:
– Mit akartok?
S mikor megértette, hogy halottnak hitte az ura, édesen kacagott s a
legjobb kedvben mulatott az emberekkel. Tipu, mikor azok távoztak,
kikísérte őket és boldog volt, hogy a szegény teremtés él.
Boldogan sietett vissza a kunyhóba, de mikor az ágyhoz lépett, a
szíve elnémult: az asszony ismét holtan feküdt rajta, hidegen,
mozdulatlanul és ajkáról nem szállott lehelet.
– Most igazán meghalt – sóhajtotta Tipu, s utána sietett az
embereknek és visszahívta őket. De mikor beléptek a kunyhóba, a
holt feleség ismét felült az ágyában és édes jókedvvel
beszélgetett. A pap keményen rátámadt Tipura:
– Minek bolondítasz bennünket? Hiszen a feleséged él és igen
jókedvű!
– Igen, – felelt Tipu elszontyolodva – a feleségem él és igen
jókedvű.
Nem is ment haza, hanem az erdőbe fát vágni. A madarak
fütyörésztek a lombban, ő szomoruan hallgatta őket. Egyre a holt
feleségére gondolt és rettegett hazamenni. Végre mégis csak
vállára vette a fejszét s benyitott a konyhába. Nem tudott örülni
a gondolatnak, hogy felesége majd elébe megy, leveszi válláról a
fejszét, meg a tarisznyát és átöleli a nyakát. De a feleség nem
ment elébe, ott feküdt az ágyon, hidegen, holtan. Tipu megrettent
és nem mert többé a papért menni. Kiült a kunyhó elé és nézte
az alkonyati tavat. Már bíborba borult a fele és az alkonyati
tündér már a közepén volt és a kezeit tördelte. Tipu a kunyhó
felé mutatott és szólt:
– A feleségem meghalt.
A tündér megértette a szavát, egy pillanatig gyászosan
lehorgasztotta fejét, aztán boldogan mosolyogva Tipura, eltűnt.
Tipu nem mert a kunyhóba lépni. Átvirrasztotta az egész éjtszakát
a szabad ég alatt, s mikor reggel ismét csak halva látta a
feleségét, fogta a fejszéjét és munkába ment.
Azután soká, nagyon soká élt a holt feleség mellett. Mert nem
szólhatott senkinek a halott voltáról. Ha valaki benyitott hozzá a
kunyhóba, az asszony felkelt ágyáról, mosolyogva ment a jövevény
elébe és igen jókedvűen beszélgetett vele. Csak amikor Tipuval
volt egyedül, akkor volt halott. Az emberek váltig mondogatták:
– Be kedves asszonyod van, Tipu!
És Tipu sóhajtva erősítette:
– Igen, az asszonyom nagyon kedves.
– S te nagyon boldog lehetsz mellette.
– Igen, nagyon boldog vagyok mellette.
És nem tudta senki az ő mérhetetlen boldogtalanságát, az alkonyati
tündér sem. Valahányszor Tipu felkereste fekvőhelyét a holt
feleség mellett, álmában megjelent a tündér és keservesen
szemére vetette csalfaságát:
– Nem halt meg a te feleséged, hiszen most is melletted van. És
Tipu hiába erősítette, hogy aki mellette van, az hulla, aki csak
akkor éled, amikor idegen ember jön. A tündér sírva tördelte
kezeit.
– Most, hogy elveszítettelek, érzem csak, hogy mennyire szeretlek.
Boldogtalan leszek a halhatatlanságon keresztül. Vágyom a csókodra,
ölelésedre és tudnom kell, hogy mindaz a másé.
Tipu keserűséggel fordult a tündér felé:
– Miért tiltottad el, hogy a kezedet érintsem? Miért váltál
köddé, mikor szerelmedért esdekeltem? Ó, a mi balsorsunknak magad
vagy az oka, miért ragaszkodtál jobban tündéri voltodhoz, mint
szerelmedhez? Most te siratod elveszett üdvünket és nekem egy holt
asszony mellett kell élnem, akit el sem temethetek.
Az alkonyati tündér hevesen átölelte Tiput és forró csókot
nyomott ajkára.
– Nem tiltalak többé el a kezem érintésétől. Fogd át a
derekamat, csókold ajkamat, de jer velem, bíborsajkámba fogadlak és
rózsaszín palotámba viszlek. Adok neked is halhatatlan lelket, hogy
a végtelenségig szeressük egymást.
– Nem, – szólt Tipu – nekem feleségem van, ha holt is és amíg
el nem temethetem, hű leszek hozzá. Megesküdtem Isten, ember előtt
és eskümet meg fogom tartani.
És az alkonyati tündér minden éjtszaka unszolta, ösztökélte,
hogy kövesse őt. Tipu állhatatos maradt, de a lelke tele volt
szomorúsággal és a boldogság vágyával, ereje pedig megtörött.
Végre is megígérte a tündérnek, hogy vele megy.
– Holnap várlak az alkonyati tón – szólt boldogan a tündér.
És másnap Tipu megcsókolta holt feleségét és tépett lélekkel
követte vágyát az alkonyati tó felé. A tó tükre ott csillogott a
hegyen túl és Tipu látta föltűnni a bíborsajkát, mikor
nekivágott az úttalan útnak, a hegyen túl. Fölért a tetejére és
ezúttal nem oszlott párává a tó, hanem ott csillogott a lába
alatt, habjaiból ezer halacskák ezüstös pikkelyei csillogtak és
rajta ringott a bíborsajka az alkonyati tündérrel, aki fölbontott
hajjal, kitárt karokkal közeledett felé. Tipu a tó szélére
lépett, ám ebben a pillanatban megjelent előtte a holt felesége,
megragadta a karját:
– Nem engedlek, az enyém vagy mindhalálig.
Az alkonyati tündér már egészen közel volt hozzá, hallhatta a
hangját is: jer, jer! Tipu szétmarcangolt lélekkel tárta feléje
karjait és kiáltotta.
– Lelkem tündére, nem lehetek a tiéd. Tele van az én szívem
szomorúsággal és meg vagyunk átkozva mind a ketten.
És ezzel belevetette magát az alkonyati tó vizébe és elmerült.
Másnap a bányafalu népe találta meg holttestét, egy fekete
sziklán szétzúzódva. Hazavitték és eltemették. Koporsója
mögött járt a felesége és sírva siratta jó urát. De azért a
könnyein keresztül is igen kedvesen mosolygott az emberekre.


_A VADÁLLAT._
Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm
a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg
utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba
szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy
örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána
indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy
férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek
nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám.
Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én
vittem a sírba.
Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz?
Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan
szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?
Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva,
csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én
is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg
mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges
ez?
Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv,
kacagás – ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész.
De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.
Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki
lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam
brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte.
Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam
meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.
Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül
vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások,
mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel
_az_ nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom
ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az
önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna
hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő
elpusztul?
Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a
szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem
találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én
szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.
Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő
meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a
családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a
férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek,
hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik,
nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit
akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.
Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor
megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam,
amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet,
mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat,
mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.
És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt
egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az
enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem
ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem
kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és
voltaképen sohasem tudta, mit akar?
Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt.
Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha
semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből
gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.
Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt
hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki
verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről
és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.
Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy
éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő
szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És
szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva,
becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a
kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is
résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak
akadályozott volna, otthon hagytam.
Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért,
ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem?
Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el,
hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna
lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.