Cognac-idillek: novellák - 14

– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot
mondhatsz.
Majd könnyekben tör ki:
– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak
szerelmei, te sem tehetsz róla.
Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az
abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj,
mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én
boldogan szorítom magamhoz:
– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az
egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.
A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk
tovább.
– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden
nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?
Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s
egészen hátat fordít.
– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!
– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.
– Bocsáss meg!
És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a
szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy
élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott
dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S
kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis
ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.
Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán
cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő
szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S
még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:
– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam
szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes
lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya
lett volna!
Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi
pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor
még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán
ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt,
hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a
lelkében olvasok!
Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de
éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a
legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb
feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom,
amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom,
amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis
affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.
S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:
– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb
lennénk egymáshoz.
Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a
királynő.
– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!
S amellett lobognak benne a változtató tervek.
Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez
a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az
olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet
semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem
lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy
hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.
S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a
leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten
hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik
kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet
semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy
térdre.
– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök,
miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta
feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és
lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és
képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk,
semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.
E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett
engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva,
kérdi:
– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?
– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok
feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert
ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha
kételkedjem.
Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és
kacagott. Nem értettem különös viselkedését.
– Mi lelt? – kérdezem ámulva.
– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen
léleklátó vagy!
– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog
vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés
csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.
S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag,
kacag s az orromra üt:
– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el,
hogy most is tudsz a lélekben olvasni!


_ROMANTIKA._
Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak
babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó
ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora
gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány.
Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki
tüdővel lélegzik.
Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette
szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben
nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.
A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az
ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.
Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.
Mirabella _(ráveti csodálkozó szemét)_: Mit tett meg? Már nem
emlékszem.
Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és
megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly
semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s
én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?
Mirabella _(nyájasan)_: Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe
ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki
énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem
ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla,
hogy azok az értékek nekem értéktelenek?
Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival
turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja,
azért tette, mert értékteleneknek tartotta.
Mirabella _(vidáman)_: Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent
megtett, amit kívántam.
Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt
kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt
kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és
élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön
kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s
hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket.
Köztük volt a legjobb barátom.
Mirabella _(kacagva)_: Nagyon szép volt.
Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.
Mirabella _(tapsolva)_: És megtette?
Az ember: Meg.
Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?
Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom,
mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem
egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert
eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió
ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök
királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk,
mert szerelemből tette.
Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?
Az ember: Ennyi sem elég?
Mirabella _(cigarettára gyujt)_: Drága barátom, ez semmi. Megmondtam
magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt
akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert
maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.
Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt
megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz,
pedig fegyházba való vagyok.
Mirabella _(a keze után kap)_: Hát mért nincs a fegyházban? Ölni,
lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a
társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de
nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná
magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a
bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah,
barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám
magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.
Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a
szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen
megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a
karikákat.
Az ember: Ezt kívánja tőlem?
Mirabella: Sokalja?
Az ember: Nem értem.
Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?
Az ember: Nem.
Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha
kíváncsi volna, pedig csak gyáva.
Az ember: Gyáva? Én?
Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta
nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az
vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után,
más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja
ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak
s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról
volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést,
meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és
kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak
szeressem?
Az ember _(hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből)_.
Mirabella: Most gyűlöl?
Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem
semmit. Hé, portás!
Mirabella _(az ember keze után kap)_: Még ne!
Az ember _(mohón)_: Megkegyelmez?
Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd
üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva
fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak
nem kompromittálhatom magamat vele!
Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?
Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett,
magával rántani a romlásba?
Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy
megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga
megtagadni engem!
Mirabella _(kacagva)_: Most, most kezd már gyűlölni…
Az ember: Miért teszi ezt velem?
Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán
mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen
tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is
csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok
alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök
mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve,
drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor
boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy
szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben,
gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom
emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én
is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a
nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.
Az ember: Démon!
Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most
kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!
Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?
Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.
Az ember: Hé, portás!
*
A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a
holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s
könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő
zokogása:
– Én szerelmem, én drága egyetlenem!


_AZ ÉLET SZÜRKESÉGÉBŐL._
A minap ismét megtettem szokott zarándokutamat hazámba, a
szegénységbe. Ahol a természetrajz uralkodik az embereken, adott
életföltételek mellett valamennyien egyformán viselkednek. Ideál:
a holnapi kenyér, tragédia: a házbérnegyed. A Tisza Kálmán-térre
vitt az utam, ott tanultam latinul és onnan villog felém még most is
egy finom fehér nyakrész, kék pántlika mögül s egy föléje
kunkorodó szőke hajtincs. A nevét már nem tudom a takaros
kisleánynak, a ki szép is volt, de szokatlan tisztaságával és
finnyásságával inkább kötött le, mint a szépségével. Ebből
finom uridáma lesz, gondoltam akkor és sóhajtottam: ha belőlem is
finom uriember válhatnék!
A szürke egyemeletes ház még megvan. Keresem a keresztvasat, melybe
a félkaput akasztották s amelyen tornásztam. Még megvan. S megvan a
tízéves gyerek is, aki most tornászik rajta. Hát a ház bölcse
vajjon hova lett? Drucker Manó, a foltozó-szabó, akinél első
télikabátomat rendeltem?
Harminc éve, hogy az okkupáció nagy jelentőségét magyarázta,
mondván: meglássátok, ebből még világháboru lesz. A mohamedánok
rajtunk keresztül kerülnek ismét Európába s harminc év alatt
mohamedanizálni fogják Magyarországot, mert ott nagyon szeretik a
többnejűséget. Drucker Manó mindent tudott és mindent jobban
értett a többinél. Ha foltozó-szabó nem lett volna, miniszter is
lehetett volna belőle.
Megdöbbenek. A kis táblája még mindig itt koplal a kaputól balra.
Hát még él? Még öltögeti a tűt? Harminc év mulva ugyanazon a
helyen? Mi minden nem történt azóta velem, s ez az ember ezalatt
ugyanazon a helyen ül és rak foltot foltra. Micsoda szürkeség!
Benyitok hozzá. No lám, a régi faszénfüst a sötét konyhában.
Kopogok az ajtón.
– Szabad!
Egy ici-pici, vékonyka gyerekalak, fehér körszakállal emelkedik
föl a kis asztal mellől. Lopva körülnézek. A két puhafa-ágy
szintén megvan, époly roskatagok, mint akkor. S egy rettentően
kövér kopasz asszony áll a másik ablak mellett és vasal. A régi
szekrény is itt van s a tetején a régi kis petróleumlámpa áll,
mellette, rongybacsavarva, a kenyérkészlet. S a földön kuporog egy
tízéves fiucska, rongyos könyv fölé hajolva.
Megijedek. Hát még én sem kerültem innen el?
– Nem ismer, úgy-e, Drucker bácsi? – mondom és kezet nyujtok
neki. Rám bámul tétován, vén, apró szemei keresgélnek hol az
arcomban, hol az emlékezetében. Nem talált rám, a finom urra.
Kénytelen voltam neki segíteni.
– A Misi gyerek!
Erre sem emlékezett mindjárt. De az asszony hangos sikoltással
elémbe ugrik, a vállamra teszi mind a két kezét.
– A Misi! Persze, hogy a Misi! Hát nem tudod? Hányszor ült itt és
tanult a fiuval. Jaj, jaj, milyen úr lett belőle!
Most már Drucker úr is emlékezik. S nagyon jól emlékezik. És
szépnek találja, hogy fölkerestem. Pedig a nagy urak szégyelni
szokták a szegény ismerősöket. Sokat akart megtudni tőlem, de
inkább én kérdeztem ki őt.
– Hát még mindig a régi helyen? A régi mesterségnél, Drucker
bácsi?
– Bizony, bizony, engem már csak fekete hintón fognak innen
elvinni. Harmincöt éve ülök itt és eszem ugyanazt a keserű
kenyeret.
– Az egyforma életmód meghosszabbítja az életet. Hát semmi
különös nem történt önnel a harminc év alatt?
– Semmi, uram, semmi. Keserüség, gond, nélkülözés, de semmi
különös.
– Hát ez a gyerek kié?
– Ez a gyerek! Hát az unokám. Emlékszik még a Treszka leányomra?
– Hogyne, olyan szép leány volt, mi lett belőle?
– Hát csak férjhez adtuk. Nagyon jól adtuk férjhez, egy
könyvelőhöz. De nem akart megférni a bőriben és kiment
Amerikába. Aztán irt a leányomnak, hogy menjen utána. Hogy mehet
utána szopós gyerekkel? Hát a szopósat itt hagyta, a négy
nagyobbikkal az ura után ment. Az ura után ment s azóta nem
hallottunk felőle. A szopós gyerek pedig most mindig kenyeret eszik.
Sok kenyeret, többet, mint mi ketten együttvéve.
– S igazán nem hallott felőlük semmit?
– Semmit. Az első évben jött egy levél, hogy tovább mentek, nem
tudom hová, ahol sok kínai van. Aztán egy félévvel későbben ott
valami lázadás volt, melynél sok idegent leöltek. Aztán volt ott
földrengés is, meg vonatösszeütközés is. Én bizony nem tudom,
melyiknél pusztulhattak el.
Az asszony csöndesen zokog.
– Szép leány volt, szerencsét csinált és elpusztult –
dünnyögi a vén szabó s összenyomja a szemeit.
A fiú sunyin rám néz s szintén nyomogatja a szemeit, de kit
sirasson? Szopóskorában látta utoljára, akiről szó van.
– Hát a fia, Drucker úr?
– A fiam? Na ja, a fiam, akivel együtt tetszett tanulni? Hát
lássa, uram, együtt tanultak, együtt voltak szegények s az úrból
milyen úr lett. Hja szerencse dolga.
– Hát nem boldogult a fiú?
– Hogyne boldogult volna! Doktor úr lett belőle is. Minden jól
ment, egy esztendeig segélyezett is bennünket, aztán még jobban
ment a dolga. Megházasodott, gazdag parti, szép parti és igen
előkelő család. Aztán az asszony, legalább ő azt hitte, rossz
fát tett a tűzre, erre ő kártyázni kezdett, azonkívül pedig
mindig lesett az asszony után, hogy rajtakapja. Végre sikerült is
neki, nekirontott az asszony szeretőjének, az meg olyat csapott rá
az öklével, hogy megsiketült. Egy siket orvos, képzelheti!
– Hát most mit csinál?
– Amit siket ember tehet. Irásokat másol. Mert természetesen a
felesége otthagyta.
– Ejnye, ejnye, Drucker bácsi, ezek bizony szomorú dolgok.
– Szomorú dolgok, szegény embernek való dolgok. Az egyik nap megy
és jön a másik. Az ember meg mindig egy helyben ül és váltogatja
a baját.
Ekkor nyílik az ajtó, de csakhamar ismét becsapódik. A fiú a
földről felugrik és az ajtónak rohan. Amint kinyitja, eláll a
szívem verése. Egy finom fehér nyakat s fölötte egy szőke
hajtincset látok. Ilonka! Ebben a percben eszembe jut az elfelejtett
név és hangosan el is kiáltom.
– Nem, Jucika – szól az öreg szabó. – A ház mester leánya.
– De nagyon emlékeztetett egy kis leányra aki akkor maguk mellett
lakott és Ilonkának hívták.
– Az, az, – bólogat Druckerné – de milyen jól emlékszik! Az
az anyja ennek a leánynak.
– És házmesterné? Lehetetlen.
– Miért ne volna az? Pedig úgy van! Már tizenöt éve.
– Az a szép, takaros leány, aki olyan finnyás volt?
– Most is az. Minden vasárnap kalapot visel.
– Azt gondoltam, belőle hercegnő lesz.
A két öreg kacagni kezd.
– Be tréfás az úr! Mindig is ilyen volt. A Juhász Ilonából
hercegné? Hiszen valami van a dologban! Egy ideig egy orvosnövendék
járt hozzájuk, mi történt közöttük, biz én nem tudom, mondják,
hogy gyereke is volt tőle, de én bizony nem tudom. Aztán megkérte a
Kelemen Ádám, aki asztalos volt, hozzá is ment, szerencséjük is
volt, mert megkapták a házmesteri állást. A háziúr nagyon
kedvelte Kelemennét.
– És boldog?
– Boldog? Hát úgy él, mint a hercegné. Nincsenek házbérgondjai.
És a kis leánya csakugyan olyan, mint ő volt azelőtt. Szakasztott
olyan.
Ajánlottam magamat. Elmenet még benéztem a házmesterhez. Mi lett a
hercegnőből? Riadtan fordultam vissza, mikor megláttam. Lehetetlen
és mégis úgy van. Ez a szörnyeteg az az édes gyerek, aki valaha az
én földöntúli szépségem volt. S egyik nap múlik a másik után s
a szürke emberekkel, akik egész életüket egy helyben töltik, nem
történik semmi!


_UDVARIASAN._
Véletlen ugyan, de nem csodálatos véletlenség. Rolland Szvetozár
úrnak abszolute semmi foglalkozása nincsen, tehát csatangol. A
gépét megállíttatta s gyalog csatangolt befelé a hüvösvölgyi
erdőbe. Ez a véletlen. De ha a budakeszi erdőben csatangolt volna,
az sem lenne más, mint véletlen.
A hüvösvölgyi erdőnek az a sajátsága, hogy az ottan nyaralók nem
szoktak benne sétálni. Majdnem egészen elhagyatott, különösen
délelőtt, s majdnem egészen biztos. Tehát az sem csodálatos
véletlen, hogy Szvetozár éppen ebben az erdőben járt rosszkor.
Mert mire ő észrevette, már észrevette őt Antika s hevesen mellbe
lökte a fiatal urat, aki se látva, se hallva, meg akarta csókolni.
Szvetozár úr, mondom, későn vette észre a jelenetet, mégis egy
vonása sem változott, mikor húsz lépésnyire a pártól, lassan,
lomposan be akart cammogni az oldalösvényre. De Antika okosabb és
bátrabb. Tudta, hogy észrevették, akár eloldalog a gavallér, akár
nem. Tehát rákiáltott:
– Szveti!
Rolland Szvetozár úr kilépett ismét az útra, élesen a kis
leányra nézett s mintha csak most ismerte volna meg, kiderült
ábrázattal s levett kalappal sietett a feléje tartó pár elé. Hogy
mélyen meghajolt, magától értetődik, az olyan magas szál ember,
amilyen ő volt, csak mélyen hajolhat meg, s az olyan kínosan
elegáns ember, mint ő, csak a legnagyobb hódolat és tisztelet
hangján reagálhatott a kis leánynak parkklubbosan bizalmas
beszédére.
– Miért bujkál, – támad rá Antika – mintha diszkrét akart
volna lenni, mivel fiatal emberrel látott?
– Oh, Antika nagysám, ki gondolná önről, hogy lehetne valaki
olyan boldog…
– Nem ismeri? Bandi, az unokabátyám. Lent nyaralnak és én náluk
vagyok három napra.
Szvetozár és Bandi udvarias kézszorításokat váltanak.
– Ez mindent megmagyaráz, ami magyarázatra nem szorul.
– Ez szép magától s hogy meg is jutalmazzam: Bandi, veled ugyis
egész napon át lehetek, eredj haza, én Szvetivel fogok sétálni.
– Oh, ez a kitüntetés! De ha áldozatába kerül…
– Nekem? Nem.
– A nagyságos úrnak, gondolom.
– Fiatal ember áldozzon.
– Ebben a tekintetben csakugyan hivatkozhatom a kor előnyére.
Úgy-e, nem haragszik?
Dehogy, Bandi nem haragszik, hanem egy kicsit fanyarul mosolyogva
elhagyja őket.
– Úgy-e, nem gondol rólam rosszat, Szveti? – szól Antika és
ránéz a magas emberre.
Nagy, kék gyerekszem, tele aggodalommal és könnyel. Szvetinek melege
lesz és sóhajtva, becsületes hangon mondja:
– Ki vetemednék erre?
Antika szeme megszárad egy szempillantás alatt. De nyugtalan kis
lelke még egyre gyanakodva repdes.
– Hát mondja meg, mint történt?
– Micsoda?
– Hát… azt akarom tudni, hogy… gondolja, hogy nem láttam volna
meg, s mesélje el nekem, mintha most másnap volna, hogy maga erre
sétált és mit látott?
– Én?
Ez a szünetes kérdés meggyőzte a kisleányt, hogy kelleténél
többet látott. Elpirult, aztán mélyen lélegezve, szólt:
– Elhiszem, hogy nem vett észre bennünket, de hogy lássa, mennyire
bízom magában, elmondom azt is, amit észrevehetett volna. Bandi a
vőlegényem.
– Tehát nem unokabátyja?
– Az is, de a vőlegényem is. Nem szoktam hazudni.
– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Antika, de ne
kívánja, hogy örüljek is neki. Hiszen tudhatná, hogy erre a
szerencsére én is pályáztam volna, ha nem lennék ennyire öreg.
– Ön? Pályázott volna? Hány éves?
Szvetozár úr mosolyogva pödör egyet finoman ápolt szürkés
bajuszán.
– Bizony a papája lehetnék negyvenhárom évemmel.
Antika szép gyerekarca hol pirul, hol halványodik.
– Negyvenhárom, – ismétli – s én tizenkilenc vagyok… Igazán
az apám lehetne?
– Már huszonnégy éves voltam, mikor ön született, Antika.
Számítsa ki!
– Ó! És ha a felesége lennék, akkor tíz év mulva ön
ötvenhárom éves lenne és én harminc.
– Csak huszonkilenc.
– Harminc, Szveti, húsz és tíz az harminc.
– Vagy úgy! Igaza van.
– És az ötvenhárom éves urak… nézze, az ötvenhárom éves
urak nem is olyan öregek. Igazán, Szveti, maga gondolt arra, hogy
engem…
– Gondoltam, de nem mertem, s most látom milyen okosan tettem.
Antika sóhajt.
– Most haza kell mennem. Kísérjen villamosig.
– Hogyan, hát nem marad itt a Hüvösvölgyben?
– No né, milyen szórakozott vagyok… Nézze, Szveti, akkor
bucsúzzunk itt, nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ez a
találkozásunk hadd maradjon a kettőnk titka. Igéri?
– Szentül – szól Szvetozár ünnepélyesen s mint nemrégen volt
katonatiszt, összeüti a bokáját.
– És… és nem is néz utánam. Igéri?
– Igérem.
– Isten vele, Szveti. Igazán elvett volna feleségül?
– Kételkedik?
– Nem – szól Antika és sóhajt. – Isten vele és ne felejtse
igéretét… Nem fog utánam nézni.
Ezzel meglibbent finom kis alakja s Szvetozár igéretéhez híven még
az erdőben sem nézett utána. Ellenben cigarettára gyujtott és
sóhajtva gondolta:
– Milyen édes és hogy hazudik. Negyvenhárom év… ha ez nem
volna, elütném annak a tacskónak a kezéről.
Mikor már biztos révben gondolta a szép leányt, a gépe felé ment.
S Isten látja a lelkét, ő nem tehet róla, hogy a gép gyorsabban
megy, mint a villamos s megint nem tehet róla, hogy a villamosban
egymás mellett látta Antikát és Bandit, akinek családnevét nem
hallotta s tapintatosan nem is kérdezte.
– Persze hogy hazudott, – gondolta – nem lakik a Hüvösvölgyben
s az unokabátyja nem a vőlegénye s a vőlegénye nem az
unokabátyja. Ki hitte volna? Pedig olyan szolid viselkedésű volt,
hogy tüzbe mertem volna tenni a kezemet érte.
Mikor másnap a postáját bontogatta, a következő levelet találta
benne:
»Kedves Szveti, tudom, hogy rosszat gondol rólam és van rá oka.
Igen, láttam, hogy meglátott a villamosban. Hát nem a
Hüvösvölgyben vendégeskedem, csak oda mentem. És esküszöm,
véletlenül találkoztam ott Bandival. És esküszöm, hogy az
unokabátyám, de igaz, hogy nem a vőlegényem. Mert még nem mondtam
igent. Kérem, higyjen nekem, nem mondtam igent és nem is fogok. Amit
maga látni vélt az erdőben, nem úgy volt. Majd egyszer
elmagyarázom. Úgy-e, hisz nekem? Kérem, higyjen nekem, mert nem
szoktam hazudni. Ezt is higyje el nekem és írja meg, hogy elhiszi.
_A._«
Rolland Szvetozár szíve összefacsarodott. Micsoda feneketlensége a
hazugságnak. Persze hogy nem a vőlegénye és persze hogy az
unokabátyja sem. De mi köze hozzá? S hogy amit látott, az
tévedés. Milyen bájos gyerekség! Nem hiába bájos, a hazudozása
is az. De sohasem hitte volna felőle. S ábrándozott róla, mint
elérhetetlen ideálról. Mindegy, az udvariasság megkívánja tőle,
hogy mindent elhigyjen. Persze, ha joga volna el nem hinni, akkor
kételkednék benne.
S nyomban megírta válaszát:
»Kedves nagyságos Antika, szó sem lehet arról, mintha meg nem
esküdnék mindegyik szavára. S hadd köszönjem meg, hogy súlyt vet
arra, hogy higyjek önnek. Mindent elhiszek. Még azt is elhinném,
amit hallani szeretnék és sohasem fogom meghallani, Drága kis kezét
csókolja _Szvetozár._«
*
A Koronaherceg-utcában találkozott Antikával és Bandival. Mintha
veszekedtek volna. Antika haragosan fölbiggyesztett ajakkal egyre
zsémbelt. Bandi mint a megvert kutya, alázatosan cammogott mellette s
amennyire lehetséges, a szavába vágni iparkodott. Ahogy Szvetozár
megemeli kalapját, Antika hirtelen Bandi felé szól:
– Ugyebár, önnek a főpostán van dolga? Hát Isten vele!
S máris ott hagyta és máris Szvetozár mellett van.
– Látta? – szól kihevülten s szeméből csak úgy áradt az
őszinteség. – Kiadtam az útját. Most már csak elhiszi, hogy nem
az unokabátyám?
Szvetozár elhiszi. Igaz, hogy azt írta, hogy nem a vőlegénye. De ki
fog egy bájos kis leányt meghazudtolni?
Ám a bájos kis leány észrevette arcáról, mit gondol s eszébe
jutott, mit írt. Nagyot lélegzett s nyiltan a gavallér szemébe
nézve, szólt:
– Tudom mit gondol s igaza van. Nem az unokabátyám s nem a
vőlegényem. De kiadtam az útját, ezt csak elhiszi?
Ezt is elhiszi, hogyne hinné el? S a kis leánynak megered a nyelve s
beszél csodálatosan mély dolgokat az ő nagy szenvedéseiről. Hogy
mennyire félreismerik s ez neki mennyire fáj.
– Maga ugyebár nagyon léha teremtésnek tart? Pedig nincs igaza –
folytatja, nem törődve a gavallér tiltakozásával. – Mit
csináljon egy fiatal leány, ha nem engedi magát bolondítani.
Bolondít másokat. De megbántam, keservesen megbántam, éppen
magánál.
– Engem, édes Antika, sajnos, nem bolondított.
– Éppen magát, – szólt szinte kiáltva – hát mi volt nekem az
a siheder? Hát maga hisz annak, amit magának mutattam? Maga csakugyan
nem gondolja, hogy ha magát nem tudtam volna ott az erdőben, akkor