Cognac-idillek: novellák - 13

határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a
negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést:
– Utálom magamat!
Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát
utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is
mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte
az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a
vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az
öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott
csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon
mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a
csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen
ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi:
– Hol késtél?
Ettől már dühbe kell jönni.
– Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet
helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem?
– De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad
meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon.
Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját,
kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre
esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej
összeütődik.
– Ügyetlen!
Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc,
anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben
egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy
nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak
ősz hajáig s reszkető hangon súgja:
– Már megint sokat dolgoztál!
– Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát
ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam?
Ide nézz!
S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a
nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár
ici-pici lakktopánkát rázogat.
Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik
kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen
egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen
eltolja magától:
– Jó, jó, most nincs kedvem játszani.
– Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve
örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van.
Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess.
Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven
koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni.
– Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. –
Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy
vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt
teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák?
Hol a vacsora?
– Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát,
befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan
fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó
lesz.
– Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam
semmi rosszat!
– Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért
vacsorát kívánok?
– Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja:
– Most ne sírj, különben még idegesebb lesz.
Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget
várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos.
A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá
nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból
tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is
jó.
A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön
rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan
egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb
megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért?
– Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért?
Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a
pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet
az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre
türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van,
egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a
tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek
a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem
fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben,
hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások
kezébe kergettek! Alászolgája!
Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a
csengő.
– Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon.
De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám
hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang.
– Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük.
S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén
álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas
arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül,
villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s
összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség
után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi
alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is
elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit:
– Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus?
Magdusnak fölragyog a szeme.
– Most este hozta a suszter.
– Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne
pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek!
S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze:
– Mikor leszünk mi is ilyen boldogok?
A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni.


_EMMI KISASSZONY._

I.
Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s
fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral,
mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy
kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony.
Még parfüm is marad a nyomában.
A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan
sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően
szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál
azonban már másodmagával van.
A másik: Jó estét, Emmike, jól van?
Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos.
A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám?
Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek
tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede.
A másik _(lassan a keze után kap)_: Emmike és mégsem?
Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet
belőlünk, s mi nem lehet belőlünk.
A másik _(komoran)_: Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is.
Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is.
A másik _(keserüen)_: Tudom, megint a társadalmi különbség.
Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának,
Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a
felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak,
akit szeretek.
A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha
aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem
vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az
aszfaltbetyár.
Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem
úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még,
hogy nekem vőlegényem van?
A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.
Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert
nincs hozzá bátorságom.
A másik: Majd megmondom neki én.
Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.
A másik: Voltaképen kicsoda?
Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal.
Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl
kísérjen?
A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.
Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.
A másik: Emmi!
Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az
Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük
között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki
vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.
A másik _(izgatottan)_: Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a
szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.
Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás.
Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja
maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú
gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én
inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a
kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé
és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet
magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány
vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust
végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy
kisasszony.
A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába
kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki
így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.
Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy
érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni,
kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe
hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős
is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig
bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem,
mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét
az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a
szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget
sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is
kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna,
mint ő.
A másik: Tehát hozzá megy?
Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a
munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak
keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam
magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…
A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy
sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte
magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és
akkor…
Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok.
Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól
mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez
is be fog következni, s akkor mi lesz?
A másik: Sohasem hagyom el!
Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem
fog elhagyni.
A másik: Milyen szőrszálhasogató.
Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni
abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát,
egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem
leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon
szép vén lány lesz belőlem.
A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz.
Mindenképen az enyém lesz.
Emmike: Elvesz?
A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.
Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga
akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.
A másik: S most megy – a másikhoz?
Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki
mondani, aminek nagyon megörül.
A másik: Csak nem?
Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.
A másik: Én?
Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette
előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény
vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen
belemerülök.
A másik: Sohasem engedem meg!
Emmike _(büszkén)_: Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!
A másik: Emmi!
Emmike: Jó éjtszakát, uram!

II.
A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember
nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge
puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és
ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az
ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába
fésült hajon.
Emmike: Jó estét, Samu.
Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj
belém.
Emmike _(megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva
körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából)_.
Samu: Sok dolgod volt?
Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy
a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?
Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.
Emmike: Az enyémnek?
Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig
hát erős legény volnék.
Emmike: Az én parfümömtől?
Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat.
Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.
Emmike: Úgy!…
Samu: Mi lelt?
Emmike: Semmi.
Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?
Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.
Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.
Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!
Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!
Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt
gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a
parfümjét.
– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.


_A JÓ KAZIMIRNÉ LEÁNYA._
A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli
tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és
jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte
meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta,
aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei
között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns
fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy
megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán.
Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha
ismeretlenek.
Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Decseő Zsigmond vagyok, aki…
– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni,
egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb
elvégezzem?
Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt
hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült
az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem
ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte
földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában
részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a
mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó
puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.
– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…
– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet
foglalni.
– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő
Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.
– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul
nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a
mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.
– Igen?
A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz,
ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó
és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis
csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda
furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta
és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset,
ez is milyen megszégyenítő!
– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül –
a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot.
Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva
könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan
maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.
Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű,
roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva
majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az
egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:
– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?
– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a
másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert
mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.
– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az
urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a
fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres,
semhogy adósságba verje magát.
– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a
véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket
ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében
fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a
kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a
bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár.
Nincs igazam?
– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan
könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő
takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.
– Hogyan?
– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem
szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek,
ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor
is én fizetnék.
Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és
gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal
ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve.
Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns,
stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó
öreg úriasszony.
– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr
pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a
fizetésnél is. Elhozta a váltót?
– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép
lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a
másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.
De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot,
amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot
vett ki és odaadta a mamának.
– Előre fizeti a kamatot?
– Ahogy tetszik, az már nem számít.
– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is
hozzá kell írni az összeghez.
– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb
lesz az adósságom.
Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta
őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó
Kazimirnéval beszéljen róla.
– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges
szépség.
– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s
amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas:
Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van
klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a
zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.
– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora
mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog
egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló
művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az
alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette
volna elkapni, mint a röpködő lepkét.
– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a
műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon
heverteti a tehetségét.
– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a
színészethez.
– Ah!
– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk,
inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak
ne lenne tehetsége a színészethez.
– Ugyan miért?
– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a
színpadra?
– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony –
nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy
boldog pillanatom nem lehet.
– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a
hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet
foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak,
akik…
– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.
Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő
józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a
szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma
kedvéért mondta:
– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb
győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.
– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.
– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a
fiatal embernek.
– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy
igazán van-e tehetséged?
Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma
kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a
mama szintén utólérhetetlennek vallott.
– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel,
minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit
szavaljak? Szereti Shakespearet?
– Hogyne! hogyne!
– Akkor Volumnia kérését mondom el.
S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet
hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a
fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen,
egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni
lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna,
úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába,
melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.
*
Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó
Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a
derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony
fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép
leánynak kell bevallania a pénztelenségét.
– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már
el van helyezve.
– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.
– A mama perelni fogja.
– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.
A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.
– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a
pörtől? Hisz az rettentő!
– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr
– végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy
színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!
– Tudom, hanem a mama nem enged.
– S ön belenyugszik?
– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.
– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!
A szép lány nagyot bámult.
– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért
ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?


_A LÉLEKLÁTÓ._
Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig
húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen,
úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És
én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis
íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a
kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba,
tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt
felejtette már el, hogy kitől kapta őket.
Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy
pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a
szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz
átok, hogy tudok a lélekben olvasni.
Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe
ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni!
Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a
gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén
keresztül: ő az!
S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről,
kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi
vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz –
lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s
örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.
Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az
enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit
gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a
sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:
– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?
S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze
belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé
kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog
mosoly köszöntött.
– Tehát szeret?
– Ó igen, nagyon, nagyon.
A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló
termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a
csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő
káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s
barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos
asszony előtt.
Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az
önző káprázatot:
– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?
– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok
között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is
nálamnál.
– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.
S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók
kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon,
ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S
megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén:
nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.
S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult.
Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi
ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:
– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?
Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?
Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a
tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan
sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még
egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S
bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s
átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.
– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva
nyakamat – úgy szégyellem magamat.
– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a
szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók
üdvösségére?
– Soha – rebegé szemlesütve.
Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal
hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?
Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van.
Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog,
olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna,
mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy
vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s
elborít szenvedélyes csókokkal.
– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a
dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy
rólam meg is feledkezel.
– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor
csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma
sincs lelkiben az én képemnek.
Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne
felbukkanni a féltékenységet.
– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!
S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára
is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre
torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja: