Célszerű szegény emberek - 12

– Ha dalárdázni akar kend, akkor mönnyék kend a másik asztalhoz, mert az
én fülem nem állja a hujántgatást.
Azt mondja erre a bőrszivaros ember:
– Akkor mér nem hagyta kend otthon a fülit.
– Azér – mondja Monori – mer nem akartam.
– No – mondja amaz – ha kend nem akar, akkor csak akar. Én is akarok.
Ugy akarok, hogy én most danolni akarok.
Monorinak is van a két térde között egy jó vastag, kézszárra akaszthatós
kampós bot, ezt magához vonja egészen az ölébe, hogy kézügyben legyen.
Azt kérdezi:
– Aztán kend, ha jól fölkérdözöm, kiféle?
Mondja megint amaz a juhászos kalap alól:
– Nemsok hivatala van magának ahhoz, hogy ezt a kérdést föltögye.
Magának. Monori megütődik. Öreg ember létére azt mondják neki, hogy
maga. A kend helyett. Sértés az ilyesmi, mert a megvetés jele. Ennél már
csak az a sulyosabb, sértés, ha azt mondják valakinek: az úr. Sértés
továbbá az is, hogy: ön. Az új doktor is, aki nemrég került a
kapitányságba, azért volt kénytelen elmenni onnan, mert senki sem
hívatta, mivel hogy önözött mindenkit. Rendes embert pedig ne önözzön
senki, mert az nem járja. De ne is magázzon, mert – s Luklábú Monori
megfogta a kampós botot. Elsötétülve kérdezte a bőrszivarostól:
– Hát maga vagyok én?
A másik ember viszont kérdezi:
– Hát talán a szomszédék kutyájának a fia vagyok én? Hogy engöm kend a
másik asztalhoz utasit? Hát engöm talán ki löhet hajitani innen, mint a
beteg macskát? Hogy én ne dalárdázzak?
Monori kissé lapul, mikor mondja:
– Nono… hiszen… ami azt illeti… De kend még fiatal. Kend még csak az
ötvenet se haladta túl…
Monoriban új ötlet keletkezik, az asztalra üt és újból kérdezi:
– Hát akkor mit akar itt dalárdázni, mért nem mén el katonának, mint a
többi?
A bőrszivaros feleli:
– Az egyik lábam egy ujjal rövidebb lött, mint a másik. Itt a szájam
szélin a fóradás, szerb szurony csinálta. Ehun a jobbkezemrül hibádzik a
mutatóújjam, mert ellűtték. Aztán van még egy golyó bennem itt a
jobboldalomban, de azt mondták a koncoló orvosok, hogy hagyjuk benne,
amig magamagátul közelebb nem gyün a bűrhöz.
Mutatja balkezefejének megcsonkult ujját, a jobbkarjával megtapogatja az
oldalát, hogy akaródzik-e már belőle kifelébb jönni a golyó. Mert ha
kijebb jön, akkor csak egy borbélyvágás kell hozzá és kihuzzák a testből
a koncoló orvosok.
Luklábú Monori nézi sok sebbel ellátott magyar testvérét. Megilletődései
vannak. Nyújtja a jobbkezét szorításra a testvér megcsonkult balkeze
felé. Ő maga pedig a tulajdon balkezével fölfogja az üveget és önt
belőle az öreg testvér poharába. Szótalanul kezelnek. A bőrszivaros azt
mondja:
– Visszamék én nemsokára, mert most Orsova alatt vagyok határőrségön,
csak most nyóc napra szabadságot kaptam, hogy mögnézzem egy kicsit a
fődet…
– Mög a családot.
– Nono.
A poharak egymáshoz érnek. Monori Kis Illés azt mondja:
– Ugyan dalárdázzon kend egy valami szép régi magyar nótát.
*
A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a
szavakat, hogy tudok, meg birok. Az embert, ha hívják valahova s nincsen
éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni,
vagy pedig nem birok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá
érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a
divatból. A tudok meg a birok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy
elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést sem tudtam tenni, de úgy
is mondják, hogy nem bírtam tenni.
De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon.
Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az
öreg a vásárálláson a duttyán ponyvája alatt egy kis paprikás hús
mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a
sok gyüszmékölésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy
menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy
alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember.
Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet és azt mondja róla, hogy ha
alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle.
Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme
környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből.
Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas Mihály is, szintén
valamely „kishús“ irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy
vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik,
hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén:
– No, mire végzi kend?
Azt mondja Dékány:
– Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.
– No – mondja Mihály, kissé kedvederültebben –, ha möghalok, én
ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend
kormányozni, mikor a sok nagyfejű se bírja.
– Hát – véli Dékány – nem birni köll azt, hanem tudni.
– Ugyan – rántja föl a vállát Mihály, – egykutya az a szóbeszéd,
akárhogy mondjuk is.
Dékány hallgat és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban.
Azután kérdezi:
– No, hát tanáltál-e alkalmas tehenet, Mihály.
Legyint a Mihály.
– Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öreg kutyakedvű, hogy
röggetül kezdve térdig lejártam a lábam, mégse birtam vönni.
Dékány a pipával bajlódik és csendesen kérdezi:
– Hát akkor miért gyüttél be a tanyárul?
Mihály nagyot néz rá:
– Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vönni.
Dékány szeliden évődik tovább.
– De ha nem bírtál… Aki nem bír vönni, mit keres a vásáron?
Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz
akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap s a homlokára csap a
tenyerével.
– No né. Birni birtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem
tudtam vönni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.
Dékány rendbeszedte a pipát s kinyújtott kézzel eltartva magától, nézi.
Azután mondja:
– Látod-e Mihály, hogy más-más dolog az, tudni, mög bírni.
A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül s azt mondja
Dékánynak:
– Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?
(1915.)


Órák eltévelyedése.
Ez az újfajta órajárás csakugyan úgy lett, ahogy előre jövendölték, mert
a városi ember pár nap alatt beleszokott. Még olyan is akad, aki azt
mondja, hogy jobb is lenne, ha mindig így maradna. Mert sokan vannak az
alkonyon túl, jóval lámpagyujtat után is dologban, ezeknek most igen
csak jól esik, hogy egy teljes órával hamarább szabadulhatnak. Ennek az
előnye többet ér, mint az a kis baj, hogy egy órával hamarább kell
kelni.
A tanyaiak nem sokra veszik, mert nekik úgyis mindegy, az életük járását
a nap járása igazgatja. Különösen, ha olyan helyen laknak, amerre
nincsen vasút s járás-kelésüket nem kell a vasúti időhöz igazgatni,
éppen semmit se törődnek vele. Más azonban olyan úriembernek az élete,
aki a pusztában, majorságon gazdálkodik. A puszta nem tud alkalmazkodni
az új rendhez, ott ugyan nem igazították előre egyetlen csősznek vagy
öregbéresnek a zsebében sem az órát. Nap van-e, eső van-e, borulat
van-e, nagy szél van-e: ezeken fordul meg úgyis a dolog s nem az
óramutatón. Az iga nem tér be a földről hamarább, mint máskor s
hajnalban az ökörnek sem lehet mondani, hogy siessünk az etetéssel, meg
az itatással, egy kisded órahosszat, mert ugrott a mutató.
Különös szerszám a pusztákon az óra. Nem sok értelműnek tartják. Mert
olykor megtörténik, hogy ahány zsebből veszik elő, annyiféleképpen jár.
Nincsen harangszó, amihez igazíthatnák, ha téved a járása, ha szaladása,
vagy lassú járása van neki. Akad ugyan a mindenféléhez értő faragó
béresek között, aki fölteszi a szemére az igazlátót, kinyitja az
órafedelét és belenéz tudományosan a masinába. Azután kiveszi a zsebből
a bicskát, azt is kinyitja s már most a bicskaheggyel beleszerkeszt
némely igazgatásokat a sok egymásbabolondított kerékbe. Attól kezdve
azután az óra jól jár, azaz hogy egészen jó kötyögése van neki, nem áll
el akkor sem, ha lefektetik, vagyis hogy lefekszik vele a mezőn a
tulajdonossa s nem áll el akkor sem, ha rázza a fagyos, göröngyös út
kocsin a zsebben.
De ekkor is csak legföljebb jól jár, de a biztos időt nem mutatja. Mihez
igazítani: nincsen. A majorbeli nép közül valamely benfentes, a
magtáros, a lovascsősz, vagy az öregbéres ilyenkor beóvakodik a
gazdatiszti lakásba és ott a konyha falára akasztott óráról lenézvén a
pontos időt, ahhoz igazítja a maga óráját és most már ehhez az órához
igazodik mind a többi óra, ami a zsebekben van s aminek a sétálója a kis
béresházakban a falon előre-hátra biceg. Ezeket a sétálós régi órákat
ólomsúlyok serkentik a járásra, amik láncokon függnek s a lassújárású
óra serkentésére a láncra lakatjavesztett kulcsot, vagy kulcsavesztett
lakatot szokás alkalmazni. Ha pedig sietni találna, leveszik róla a
lakatot. Akkor a sétáló lassabban lépked, mert nem tette rá a fölsőbb
hatalom a terhet.
– Ügön csak egyszörű masinája van neki, – mondják felőle.
Üt is; néha olyan jól jár, hogy hajnalban üt tizenhatot, ami egy ilyen
kis falióra részéről igen csak erélyes serkengetés a fölkeléshez. Akkor
fölkelnek s látják, hogy a virradat napfényének még csak első piros
dárdája sem lövelt föl a sötét égre.
– Az ördög bujjon a masinádba, redves óra, bolonduljon meg az is, aki
csinált, olyan bolondra, mint amilyen te vagy, – mondják neki.
Az órának azonban ez mindegy. Van, aki hozzávágja mérgében a kalapot, de
ettől még sohasem javult meg az óra. Az óra ilyenkor bánatos és megáll a
sétálója.
No, akkor megint nincsen okos ember abban, hogy voltaképpen hányat ütött
az óra. Megint csak a majortiszt konyhájába kell folyamodni a szakácsné
órájához, igazodás végett. Ez pedig igen jeles és kiváló óra. Ez nem a
naptár, sem nem a nap, hanem a szakácsnéi tudományok szerint jár. Ha az
ebéd időre készen van, de a gazdatiszt későn ért be a mezőről, a
szakácsné morog, hogy miért nem jött be az úr idején a terített
asztalhoz: ő nem tehet róla, hogy elpangott az étel. Ha pedig a
szakácsné elkésett az ebéddel, mert némi igen alkalmas trécselésben volt
része, akkor visszaigazítja a faliórát egy fertályórával, vagy
amennyivel éppen kell.
Ez tehát nem túlságos megbízhatóság s ha a tiszti konyhához
alkalmazkodik a majorbeli nép idő tekintetében, akkor csak egészen úgy
van, mint, ahogy mondani szokás: ha a lóval imádkozik.
Már most ezeknek az elhárítása végett a gazdatiszt ugy tesz, hogy
vásárol egy föltétlenül megbízható órát, aztán kiadja az esti
parancskiadáskor parancsban, hogy aki csak ott megjelenik a majorbeli
jelesebb előljárók közül, az mindenki ahhoz az órához igazítsa a
tulajdon óráján a mutatót. Az ilyen jóljáró órák drágák ugyan, de
alkalmasak. Nem az határoz náluk, hogy aranytokba vannak-e, vagy
ezüstben, hanem a gépjük járása a fontos.
*
A pusztai rokon bejön a városba reggel s benyit a házba. Még pihenek az
ágyon úgy félszendergésben, ő azonban már a nappal kelt, minélfogva rám
szól megbotránkozva:
– Már hét óra van és még mindig heversz. Ilyen is csak városi embertől
telik ki.
– Tévedsz, testvér – mondom –, még csak hat óra van, hát azért nem
keltem föl, mert mit csináljak ilyen esős időben reggel hat órakor?
Azt mondja:
– Akkor már mögint mög van bolondulva az órátok. Hiszen hét óra van.
Mondom:
– Hat óra van. Tizenkettőkor feküdtem, hát hat óra pihenés csak kidukál.
Azt mondja:
– Hát akkor tizenegykor feküdtél le tizenkét órakor, aztán hat órakor
heversz: hét órakor.
– Nem – mondom, – én tizenegy órakor feküdtem le hat órakor és hét
órakor heverek itt tizenkét órakor. Ezt a csomót bontsd ki testvér, ha
jó fogad van hozzá.
Így azután alaposan belejutunk az időmeghatározási viszonylatokba.
Belekavarodunk. Hogy két óra van-e akkor, amikor a városházi öreg harang
hármat harangoz és hat óra van-e akkor, mikor itt a szomszéd
ráctoronyban ötöt harangoz az Andrea bácsi. A dolgok olyan különösek.
Hétkor szokott vége lenni a hivatalomnak – azt kérdezi: hát most már hat
órakor vacsorázol?
– Nem, – mondom – hét órakor.
– Hát most már hat órakor van hét óra, vagy hét órakor van hat óra, vagy
pedig hogy is vagyunk ezzel a komédiával?
– Hát jól van no, nem olyan nagy baj ez, reméljük, hogy nálunk maradsz
ebédre, pusztai testvér? – Hát hogyne, de két órakor? – Dehogy, egy
órakor. – De hiszen az tizenkét óra. – Dehogy tizenkét óra. Mikor megy a
vasutad? – Fertály hatkor. – Tehát fertály ötkor. – Nem. Hatkor. Vagy
hétkor? Az ördög tudja. A fődolog, hogy le ne maradjak róla, mert akkor
a kocsi állhat éjféli tizenkettőig az állomáson. – Mondom: tizenegyig.
Mondja: tizenkettőig. Egy harmadik ember beleszól: tizenháromig – ezen
aztán elnevetjük a dolgot.
Ezen átesvén, menjen mindenki a dolga után. A pusztai ember úgy van,
hogy nem szeret a városba járni. Volna bent dolga, de halogatja, hogy
majd, majd. Mikor sok egybegyűl, akkor egy világos nap alatt el akarja
végezni valamennyit, hogy estére hazaérjen, hogy kilenc órakor (vagy
hogy most nyolc órakor, vagy tíz órakor, vagy az ördög tudja már most
bizonyosabban, hogy mikor) lepihenhessen. Amikor aztán az ilyen sűrgős
végeznivaló dolga van, szórakozott ebben a bent való, neki szokatlan
lármában, sietésben, amelyben még a pusztai ökrök is különbeknek
látszanak, mert azok lassan és méltóságosan lépdelnek s nem egymaguk
húzzák az élet szekerét, hanem négyen járnak előtte. Nem csoda, ha a
pusztai embernek elszóródik az esze. Az, hogy valaki esernyőt vásárol a
boltban esős idő esetén s azután a legközelebbi vendéglőben otthagyja, a
városi emberrel is megesik. A pusztai ember az ilyesmit egyszerűsíti.
Megveszi az esernyőt a boltban, kifizeti és otthagyja. Így vannak, hát a
külső és szabad mezőkön régóta tartózkodó emberek, minélfogva a pusztai
testvérrel megállapított napközi találkozási programunkból semmi sem
vágott egybe.
Mondom aztán hát a külső embernek:
– Nem tudnád megtenni, hogy mikor legalább befelé jövet a vasúti
állomásra érsz, hogy akkor az órádat egy órával előbbre igazítsad?
Azután meg mikor este hazamégy, mikor a vasútról fölülsz a kocsiba,
akkor egy órával megint visszaigazítod, hogy beletalálj a pusztai időbe.
– Az nem lehet, – mondja.
– Ugyan, már mért nem lehet?
Kis ezüst órát húz elő a zsebéből:
– Nézd, – mutatja – ez csak egy kis ezüst óra, mégis százharminc
forintért vettem. Még abban az időben vettem, amikor forintba
beszéltünk. Elég ideje van már annak, ehhez az órához igazodik az egész
puszta, mert azóta ez az óra még csak egy fél percet sem tévedett. Hát
ezt az órát nem merem rángatni előre-hátra, mert hátha elrontom.
Ez igaz. Egy ilyen szép kis gépet meg kell becsülni. De mégis mondom:
– Nincsen olyan valami hitványosabb órád otthon?
– Van, hát hogyne volna.
– No, akkor mikor bejösz, a másik mellényzsebbe belerakod amazt az órát,
hogy az a városi idő szerint járjon. Aztán a városban amíg vagy, ahhoz
igazodsz.
– Az ám.
Hát persze, hogy az ám. Azért szerkesztett a szabómester kétféle zsebet
a mellényre, hogy kétféle időkimutatás uralkodjon bennük. Amelyik
kezével nyúl utánuk az ember, aféle időjárást talál. Nem szépek-e vajjon
az ilyen háborús kitalálások?
(1915.)


Mutatás nélkül.
Csendes külvárosi délután, a nap szelíden neveli az akácfák levelét. Nem
igen jár az utcasoron senki, egy vendéglő nyitott kapuján belátni,
tanyai kocsik állnak az udvarban, mert délelőtt hetivásár volt s
ugylátszik, némely magyarok bent időznek egy kicsit. A vendéglős
egyébként szintén komám, mint annyi más, vagyis hogy valamikor együtt
szolgáltunk fegyver alatt s most megint be van hivatva. Illendő hát
beszólni a koma feleségéhez, pár kérdést tenni afelől, hogy hogymint van
az ember, merre jár, mit ír? Azután azt is érdemes megnézni, hogy miféle
dolog lehet az, ami még ennyire idő multán is bent tartja a külső
magyarokat? Mert annak mindig valami különös oka szokott lenni. Ugyan
leginkább csak áldomás valamely sikerült vásár fölött.
Benyitok. Nincsen azonban ott a világon senki, csak a csendesség, az
uralkodik. Hát hol van itt az öt kocsira való ember? Beljebb van ugyan
még egy szoba, jókora nagy, de onnan sem hallatszik semmi zajongás sem.
A sarokban van az ajtaja, az is nyitva, de nem látni be rajta a szobába,
csak az ajtó küszöbéről. Csak mikor odajutok s benézek, lépek meglepődve
hátra. Ilyent még nem láttam korcsmahelyen sehol sem, még sohasem.
A belső szoba belső hosszú asztalán hosszú, sárga templomi viaszgyertyák
égnek, gyászfátyollal körülkötve a derekuk. Az asztalon tányérokba
fölrakva kalácsok, szalonnák, szárazkolbász, túró, más tányérokon ételek
maradványai. Félig üres boros- meg sörösüvegek, szódavíz, kávéscsészék.
Üli körül pedig az asztalt egy tanyai asszonyokból, lányokból, még sor
alá nem került legénykékből és ősz emberekből álló társaság. Mindenki
ünneplőben, öreges asszonyok barnásfeketében, menyecskék színes
viganókban, a gyerekek kalapján, az öregek sipkáján ugyanolyan
gyászfátyol, mint az égő gyertyákon. Ez tor. A pár óra előtt eltemetett
halott búcsúzó ünnepe.
Visszalépnék a küszöbről, de a koma felesége halkan szól, hogy csak
tessék belépni, valamelyik másik asztalhoz, ezek a tort ülők nem
zavarnak senkit.
Csakugyan nem. A kipirult arcokon látható ugyan, hogy tor után vannak
már, de a beszéd csendben, sorjában megy, senki sem vág a másik szavába.
János bácsinak mondják, hogy János bácsi. János bácsi mondja Mihály
bácsinak: – sógor, sógor… hát még hogy ezt is mög köllött érnünk… Az
asszonyok bólintanak egyszer, háromszor, ötször is, hogy… hát ez így
van… hej, hej, az ártatlan… ilyen véget érni… De ilyen véget… Szerelmes
Jézus.
Mi lehet ez? Mi hozta ezt a társaságot ide, hogy a halott emlékezetére
az ételt megegyék és utána a kezüket megmossák, így még megtartván régi,
szinte feledkezésbe ment temetési szertartások végső szokás
maradványait. A tanyákon ugyan meg van még imitt-amott, de hogy így
vendéglőshelyen, ezt még csak nem is hallottam eddig.
A vendéglősné aztán mellém ül, hogy csendesen szólhasson, úgy mondja,
hogy a kórházból temették délelőtt a halottat a belső temetőbe s ezért
került a külső tor belső helyre.
– Mert – mondja – ölés történt. Asszonyölés történt. A tulajdon sógora.
Aztán mögrémült a többitül… aztán fölakasztotta magát.
A háború jól ellátta a nemzetet tragédiákkal a frontokon is, de csinált
itthon is. Ez is egy az itthonvalókból. Kismódú legénybe beleszeret a
jómódú lány, apja anyja oda is adják, hiszen van miből kettejüknek élni.
Boldog külső csendes élet, felhő az égbolton csak az, hogy unoka
nincsen. No, majd kivárjuk. Unoka helyett a háború következett, az ember
elment katonának. Idő multával szabadságra hazatért, a sógora már ekkor
bökdöste a szívébe a tőröket, hogy hűtelen az asszony. Pedig azért
történt ez a vád, mert a sógort nem hallgatta meg az asszony. De a
gyanú, az gyanú marad. A szabadság leteltével az embernek az asszonytól
való elválása sem úgy történt már, ahogy kellett volna. Nehéz szívvel
ment a frontra. S azután a sógor rátört éjnek idején az asszonyra,
megölte. Kora reggel már keresték a gyilkost a portyázó lovasrendőrök.
Nem sokáig kellett csapásozni utána: a tóparton ott volt a jegenyefán,
amire istállókötéllel felakasztotta magát.
Nehéz történet. Talán valami tisztább, békés világ el sem hiszi majd,
hogy valaha ilyenek is lehettek.
… A tor a végéhez közeledik. A legénykéknek intenek az öregek, azok
mennek ki a kocsikhoz az udvarba, a lovakat befogni. Egy ősz, pirosképü
ember, ez a megölt menyecske apja, önt még imitt-amott a poharakba, még
egy-két üveg sört hozzanak hát az asszonyoknak. Aztán félre húzza más
asztal mellé a vendéglősnét, a tárcát is előhúzza a belsőzsebből s azt
mondja:
– Hát ami vót…
– A kréta ilyen helyen nem számít duplán. Még a söröket is visszaviszik,
amiket az asszonyok nyitatlanúl hagytak. Az öreg magyar fizet. A
megindulásnak semmi nyoma rajta, mikor a lánya torát intézi. No azután
még egy szent János áldását, aztán gyerünk, mert jó kutya hazajár. A
lovak már az udvaron befogva vannak. Búcsúzás egymásnak a jó Istennel
való éltetése és semmi szó arról a szomorúságról, ami egybehozta őket.
Az udvaron aztán a kocsikon elhelyezkednek. Az emberek elül a
hajtóülésen, az asszonyok a szénán háttal az emberek felé, föltürvén az
ünneplő szoknyát, hogy ne törjön.
– Jó, Jézus nevében – az ostoros kéz a sapkához emelődik, a lovak
szűggyel a hámnak feszülnek s a kis kocsitábor a kapun át sorjában a
mezők felé kiindul és egy kocsinak a tengelye sem akarja magával
elhúzatni a kapufélfát. Azért, hogy egy kicsit elidőztek, hajtani tudnak
az öregek. De különben a lovak ügyelnek, mert nekik is csak legjobb
minél hamarább otthon lenni.
Ahogy elhaladtak, beszélgetünk felőlük. A csapás, a fájdalom, a
szörnyűség… azután a halott urához még talán oda sem ért a gyászlevél,
mikor a vérétvettnek a teste már a föld alatt.
– Az. De a toron csak mögvígasztalódtak egy kicsit. Jó az a tor-szokás,
felejteti a bánatot.
– Hát… hát, igen. De az éjjel ezeknek a szíve majd leszakadt.
– Az éjjel is itt voltak már?
– Itt. Ugy volt, hogy tegnap délután temetik, hát begyüttek már tegnap
mind. De a doktorok tegnap nem birtak készen lönni a kórházban a
vizsgálattal, így aztán mára maradt az eltakarítás. De az éjjel, ahogy
itt tanyáztak, ki hol fért, kocsin, kocsiszínben, egy zokogás volt az
udvar. Az embörök a szín oszlopába fogóztak, aztán annál sírtak. Meg van
az siratva ölegendőkép, a szögény. De a tornál nem mutatják.
Tornál nem szokás mutatni. Minek az a mutatás?
(1916.)


Húsügy.
András asztalos nem tart bort a háznál, mert akkor inkább fogy, hanem
inkább ebéd után átmegy a szomszéd mérésbe egy kis pohár borra. De már
úgy látszik, ez sem sokáig tarthat, mert szűkül, egyre szűkül a világ.
Panaszolja is a bormérésben:
– Senkinek sincs most olyan rossz sora, mint az asztalosnak. Nem építtet
senki, hát ablakfa, ajtó nem köll senkinek. Bútor sem köll senkinek. Még
azt is eladnák, ami van.
Jön János, a suszter. Ennek ugyan könnyebb dolga van, mert csizma meg
cipő mindig csak kell, de ez még nem szokott a bormérésbe járni s most
mégis ime, eljön.
– Hát magát mi szél hozza ide?
– Hát – mondja János suszter – az asszony nem hagyott már békét,
levágtuk az egyik disznót, aztán most olyan zsírszag van az egész
házban, hogy nem birok benne mögmaradni.
Benyit az ajtón Mihály szabó, – ennek is különb dolga van, mint az
asztalosnak, mert felöltő szintén csak kell mindig, különösen így
télidőben – és azt mondja a suszternek:
– Aztán a méhelyben a csiríz szaga jobb mint a zsírszag?
– Jobb, – mondja meggyőződéssel János suszter. – Az hatásos a mejjre. A
suszter mind sokáig él, ha mög nem hal.
Az asztalos neveti. Azt mondja:
– Pedig azt mög se löhet önni.
– Hát hiszen a zsír szagát se löhet mögönni, – véli a bőrben dolgozó
férfiú.
Most a szabó mondja:
– No, csak azért könnyen beszélsz te, mert már beszörözted magadat
télire tavaszig. Van zsírod, hájad, sunkád, sunkacsülköd, aprólékod,
gömböcöd, kispálanyjád, füstölt oldalasod, kocsonyának valód: ott már a
gyerök nem sír éhségiben, ahol ennyi önnivaló van.
– Hát hiszen – van énneköm még egy malacom eladó. Száztíz kilós. Vödd
mög. Odaadom szívesen, mert úgy is ki akartam hajtani a piacra, mert
nekünk elég egy is.
– De nem birom ám egyszörre kifizetni. Mert ha birnám, a piacon is
vöhetnék.
– Fizetöd pajtás úgy, ahogy birod. Együtt voltunk mink katonák
valamikor, hát csak talán maradt még egy kis böcsület.
– Hát hiszen éppen azért, – feleli a szabó – hogy van még böcsület. Nem
mer az embör olyanba beleválalkozni, ami túlhaladja az erejit.
Lemondólag beszél. A levegőbe néz elmélázva, alighanem egy szép,
kettéhasított száztízkilós malacot lát ott, amint megtisztítva lóg a
rénfán. Szerencsére rendes asszony a suszter felesége, jön az ura után,
hogy elhordták már az aprólékot a méhelyből, nincsen már ottan zsírszag
csak a te kedves illatod, a szép, finom csiríz-szag, gyere hát haza
apjuk, csizmaszárat ragasztani. A varga mondja neki a szabó esetit, hogy
vállalná a száztízkilóst, de hát hétközben van a nincsetlenség miatt,
mint háborús világban. Az asszony is az urával egy véleményen van, hogy
abban a pénzbeli dologban ne aggodalmaskodjon, hiszen nem tegnap óta
ismerik egymást, hát majd most fizet amit bir, azután megint majd csak
fizet, amikor lehet, továbbá úgy is köll a gyerököknek ruha, hát majd
ledolgoztatják, miegyéb.
Meg is egyeznek abban, hogy a szabó majd délután elmegy a malacért és
elhajtják a hivatalos mázsára, ahol személyválogatás nélkül mindent
megmérnek négy krajcárért. Hajtják is a malacot, a suszter inasai
segítkeznek ebben. Bár ugyan nincsen messze a hivatalos mázsa, a
malacnak mégis kellemetlen ez a séta. Száztíz kiló sok négy olyan vékony
lábra. Az inasgyerekek meg folyton hajszolják, a két mester hátulról nem
győz rájuk szólni, hogy ne kergessék olyan nagyon az ártatlant. A malac
is visszafordul a gyerekek felé olykor és fájdalmasan rájukröfög. Aki
tud a madarak és egyéb hasznos állatok nyelvén, ezt a beszédet
megértheti. Azt mondta a malac: Nem vagyok én olyan szamár, hogy ne
tudnám, hogy belémvágjátok a kést. Hallottam ma röggel a cimborám
ordítását, mikor nyakon szúrtátok, tudom, hogy holnap ez lössz az én
sorsom is. De ameddig élök, addig legalább ne kínozzatok.
Hiszen nem is. Szépen és lassan alkalmazkodnak a malac sétálásához. Azt
mondja a suszter a szabónak: milyen furcsa volna öreg komám, ha a halál
előtt minket is így fölhajtanának méretközni?
A szabó neveti:
– Jaj, komám, – mondja – az nem úgy van. Mink nem malacok vagyunk. Mink
addig érünk valamit, ameddig élünk, a malac mög csak akkor ér valamit,
amikor már nem él.
A suszter elborongva mondja:
– Igaz. Ilyen az élet. A bornyú is éppen ilyen sorsban van. Annak is
csak akkor látjuk a hasznát, mikor már nincsen.
A tépelődő bölcselkedők előtt elér a malac a mázsáig. Itt majd
megméretik és a vámosok majd hivatalos cédulát adnak arról, hogy
könnyűnek találtatott-e, avagy sulyosnak? Azonban most nem lehet olyan
hamarosan az igazság széles mérlegére tenni az állatot. Mert katonák
vannak itt és préselt szénacsomagokat méretnek. A mozgósítás elején
némely szállító nem tulságosan becsületesen viselte magát, hanem
becsapta a katonaságot: azóta aztán most már nem hisznek senkinek és
szigorúan méretnek mindent. És miután ebben a háborús világban elüljáró
helyen a katonai érdek van, a szabó és a suszter egyértelemben
belenyugodnak abba, hogy a malac háttérbe szorul.
Majd eljön azonban mindennek az ideje. Csak ki kell várni. Csak kitartás
és türelem. Hiszen magának ennek a nagy háborúságnak a titka sem más,
mint a kitartás és a türelem. Hát legyen türelemmel a malac is. Holnap
úgyis elintéződik végkép.
A malac nem bánja ezt az állapotot. Előbb a két első lábát hajtja
csuklóban össze, letérdepel, azután pedig elnyúlik a maga hosszában.
Hiába, a kényelem nem utolsó dolog.
Várni kell tehát a sötétedésig. Akkor elmennek a katonák s jöhet a
mérés. A malacot fölhajtják a mázsára, a sulyokat rakják a mérlegre
komolyan, mint az az ilyen, pénzbemenő dolgoknál illik is. A mázsáló
ember kimondja:
– Százhatvan kiló!
Ez a kijelentés általános meglepetést kelt. A szabó szinte szédeleg
tőle, a suszter pedig nem tud hová lenni a boldogságtól. Ötven kiló
különbség, ki gondolta volna ezt. Hiszen nem egy hozzáértő embert hívtak
a malac föltekintésére és valamennyi csak száztíz kilóra mértékelte. Az
igaz, hogy csak szemmel. Lám, a szem mennyit csalódhat. Míg a hivatalos
mázsa igazat beszél, abban kételkedni nem lehet.
No ezzel aztán haza is hajtják az értékében hirtelen ennyire
felnövekedett „öszömadtát“. Másnap hajnalban a szabónál a korai halála
meg is történik. Fekszik a teknőben, tisztogatják, koppasztják, nézik. A
szabó ugyancsak nézi az egyik oldalról is, a másikról is. Csóválja a
fejét:
– Nem löhet ez százhatvan kiló…