Célszerű szegény emberek - 06

mögittam tíz feketekávét egymásután…
(1904.)


Örökös Jakab meg a pápa.
Tanyán nyári vakáción a hétköznap meg a vasárnap között az a külömbség,
hogy hétköznapon a tanya udvarán hever az ember, vasárnap délután
azonban a heverő szerszámokat kiviszi a tanya sarkára, az útszélre és
ott helyezkedik el rajtuk a társaság, ki hogy bir. Az egyik a fák
derekára köti az ágyát, a másik kis széken üldögél, a harmadik
végignyúlik a füvön s mint mondani szokás: se nem fekszik, se nem
lefekszik, hanem elfekszik. Ez az igazi szó. Mert csakugyan úgy
elfekszik az ember és hanyatfekve, mit szintén mondani szokás: kinézi
magát a világból.
Vasárnap délután egyébként azért szokás a tanya sarkára menni, hogy
forgalmat lehessen látni. Az uton haladnak ide s tova az emberek,
asszonyok. Szomszédolni járnak, az ismerettség és barátság fenntartása
szempontjából s köszönünk egymásnak barátságosan. Ünneplő feketében
vannak az emberek s lassan lépdelnek, míg suhanva haladnak a tanyai
barna leányzók, gyorsan, mint a tünő szarvas és szinte szól rajtuk a
keményített szoknya – kivéve, ha újhitű családból származnak: e
nazarénusok ugyanis nem tartják helyesnek, hogy az istenáldotta
kenyérmag keményítővé változtatva, világi cifrálkodásokra fordíttassék.
Szép hit ez az új hit, ők a megalázkodásban egészen a Jézus utasításai
szerint élnek. Tehát jönnek és mennek a népek az úton, bár nem valami
túlságos sokan, hanem csak úgy lehetősen. Az emberek megállnak s látván,
hogy mezítláb vagyunk, megkérdezik, hogy ugyan jobb-e így mint mezítláb?
Meg más különféle tréfák történnek és Szögi Ferenc az iránt érdeklődik,
hogy csakugyan itt jár-e a határban Rudol, mert azt mondják, hogy itt
jár s nemsokára meghozza a magyarok szabadságát. Nem lehet azonban az
ilyesmit bizonyosan tudni, még az sem bizonyos, hogy él-e még a Rudol,
bár a ti lelketekben sokáig élni fog tiszta szép színű harmatos virág
gyanánt.
Örökös Jakab azonban nem sétaképen, hanem lólegeltetés közben ér a
tanyasarokra. Sebők Jakab ugyan igazság szerint, de miután a tájékon sok
a Sebők, megkülönböztetés okáért az Örökös nevet kapta, mikor egy kis
földet örökölt. Itt van a szomszédban az a másfél hold földje, amit
örökölt, annak a tarlójára hajtotta ki a lovakat, meg a kis csikót. Csak
úgy van, ingben, gatyában, mellényben, kalap a fejében, lóhajtó ostor a
kezében. Ideér s a barkás eperfa alatt megállva, köszön. Idős ember, már
felnőtt családjai vannak.
– No, Jakab bácsi, hát maga így ünnepködik? Lólegeltetéssel?
Mérgesen suhant az ostorral.
– Hát az ördög bujjék ebbe a kölökbe, de nagy lacibetyár kölök! Alig
hogy letöszi az ebédnél a kanalat, hát eltünik a tanyábul. Bizonyosan
ott van már a tánchelyön. Pedig mondani akartam neki, hogy délután
hajtsa ki a lovakat ide az örökföldre. Nem jó, tudja, ebben a melegben a
lónak az istálló. Borzasztó legyes. Csak kinlódik benne a jószág. Hát
kihajtottam magam. Mert magad uram, ha szolgád nincs.
Mérgesen fakadt ki, verve a nyéllel a fa derekát:
– De mögustorozom azt a kölköt, ha előkerül a fene teremti.
– Ustorozza kend a tengöri herkentyűt. Kend sem volt jobb legénykorában.
Azt mondja Örökös:
– Nono.
– Hát persze, hogy nono. Arravaló az ünnep, hogy a fiatal vér vigadjon.
Jakab leereszti az ostort, amivel eddig a barkás eperfa leveleit
csapkodta.
– Hát hiszen – véli – ami ezt illeti… Ugyan – fordít hirtelen a szón –
mondja már, magának nagyobb tudománya van ott bent a városon: hát a pápa
csakugyan leparancsolja az ünnepöket?
Ehen. Jön már Örökös Jakab is a sérelemmel.
– Dehogy parancsolja, Jakab bátyám. Mindössze csak arról van szó, hogy
némely hétköznapi ünnepön, mög nagyünnepök másnapján, aki akar, az
dolgozik.
– No – mondja Örökös Jakab. – Hát még?
– Mög nem tartozik misére mönni senki.
– Ugy hát – mondja gúnyosan Örökös Jakab és olykép szögezi rám szúrós
fekete szemeit, mintha én tartoznék felelettel ezért az egész
ünnepfölfordulásért – úgy hát? Hát eddig talán möntünk?
E kérdés föltevése egészen helyénvaló. Mert innen, erről a helyről a
városi templom nyolc órai út oda-vissza gyalog, de a közeli falusi s
tanyai templomok sem adják a gyalogútat négy órán alul. Így bizony nem
sok misében van részük. Ha az igét igen csak szomjúhozzák, kocsin
hozatnak az alsóvárosi Mátyás-templom árnyékából valamely alkalmas
barátot.
Nem az itt azonban ezúttal a fődolog, hanem a kérdés, amit Örökös Jakab
föltett. De tartozik-e erre bárki is felelni? Nem tartozik. Vasárnap
van, munkaszünet van, ne disputáljunk s Jakab is jobban tenné, ha lovai
után menne, mert már is nagyon fejjel állnak az özvegy Nagy Géczi
Oltványi Ferkóné herése felé. Ennélfogva csönd van, amit Jakab tör meg.
Beszélni kezd. Azt mondja:
– Hát tudja, ha a Sarlós Boldogasszony ünnepit leparancsolja a pápa, hát
nem bánom. Azt úgyis csak a kunok tartják leginkább itt Dorozsmán,
Halason, mög Majsán.
– Hát ez úgy van.
– No. De hát most már szent Józseföt márciusban ne tartsam? Szent Pétört
augusztusban ne tartsam? Márk napján a búzaszentölőt ne tartsam? Hát
páduai szent Antalt juniusban ne tartsam? Mi?
Hát bánom is én. Hát tartsa. Jakab bácsi hirtelen olyan mérges lett,
mintha bántaná valaki. Kipirult, megint csak verte az ostorral az
eperfaleveleket – huj, huj, ez az ember alighanem elbotozza a Jancsi
legényt, ha hazajön a tánchelyről, pedig azzal csakugyan semmit sem
vétkezett a Jancsi, hogy szereti a szeretni valót. De dühös ám igen csak
az öreg Örökös Jakab, vastag bikanyakán az erek kiduzzadnak, barnára
sült melle a nyitott ingben duzzadva emelkedik, amikor haragosan dörgi:
– Aztán jussa van a pápának leparancsolni az én Jancsi fiamat arrul,
hogy husvét másnapján elmönjön öntözködni ahhoz a lányhoz, akihöz akar?
Hát valóban, efelől bármit beszéljünk, szentatyának ehhez jussa nincsen.
De lám, másként milyen alkalmas dolog ez: Jakab haragja leháramlott a
tánchelyes Jancsiról s Róma ellen fordult. S surbankó Jancsi az
ostorozás alól ezen a szent ünnepnapon megmenekült.
Jószerencse volt egyébként az is, hogy Örökös Jakab lovai csakugyan
bementek özvegy Oltványiné heréjébe delektálozás szempontjából,
minélfogva Jakab utánuk indult, hogy kitérítse útjukból e
megtévelyedetteket. Ostorát suhogtatva, hirtelen elszaladt s csak
futtából kiáltotta vissza:
– Beszélhet, amit akar.
Egy szót sem szóltam pedig. Ennélfogva ez az üzenet alighanem Rómának
szól. Lehet tehát most gondolkozni afölött, hogy miként lehessen tudtára
adni a Szentszéknek azt a bizonyos dolgot, hogy itt erre mifelénk, az
alsótanyán, a zákányi kapitányság belső részén, a Sebők-hegyben,
háromszázhuszonhét szám alatt bizonyos nevezetű Sebők Örökös Jakab
nincsen megelégedve a római intézkedésekkel… mert szent József urunkat
elhagyni nem lehet, inkább kitér a hitibül és elmén nazarénusnak…
(1907.)


Pör előtt.
Kis esszű ember, aki a dolgokat a maguk valóságában a kis eszével
fölérni nem bírja, azt hinné, hogy a birkával gazdálkodni könnyű. Dehogy
pedig. Annak különféle tudományai vannak s az ember leginkább a
számításban csalódik. Mert történik, hogy nagy a legelő és kevés hozzá a
birka s így a termő fűben van a károsodás. Történik ellenben az is, hogy
több a birka, mint a legelő s mikor már leették szegények mind a
tetejét, mit tegyenek. Nem tehetnek egyebet, bégetnek. A gazda az
ilyesmit szomorúan tapasztalja és bármiként forgatja is elméjében a
birkák sorsát, rajtuk nem segíthet. Nagy fejtörő az ilyesmi. Mikor
egyszer végigette az állat a legelőt, elérkezett a legvégéhez s holnap
már újból a legelejéhez kellene hajtatni az újonnőtt fűhöz s akkor látja
az ember, hogy több a birka mint, a fű. Hamarább leették a legelőt,
semhogy azon idő alatt, míg a terített asztalon végigjártak, a kezdő
helyen a fű újra kinőhetett volna.
Ostobának mondják a birkát, pedig nem ostoba. Csak annak mutatja magát,
míg kövér előtte a határ, jómódúak szokása szerint. De ha egyszer nincs
mit ennie, úgy tekintgél, mint a legokosabb. Mindenkire rátekint, hogy
ugyan a gyapjúért, amit róla leszednek, ki ad valamicske ételt.
– Bé! – mondja búsan és az emberre pislog.
Bárki, ha az úton elhalad, mind a birkák csak felé villognak. Ilyenkor
paksziózik a juhász és rászól az arra haladó kétkézi munkásemberre:
– De jó dolga van kendnek.
– Már miért? – kérdi amaz, mert egyáltalán nem tudja, hogy neki jó dolga
volna.
– Hát ehun e. Ötszáz birka néz kendre.
A juhász ilyen kitalálásokkal mulatozik, bár ez megint csak nem ér
semmit, mert ennek a botnak mindig csak ott van a vége, hogy ehetnék a
birka. Ezen, mint tudnivaló, csak gyors elhatározás segíthet. Várakozó
Pál, a gazda, nem is tesz most már egyebet, minthogy kettéválasztja a
bürgét és a kisebb falkát útnak ereszti Susi Illéshez. Susi szintén azon
emberek közé tartozik, akik semmitsem tesznek egyebet, csak hol a
földet, hol a birkát nézik. Könnyű hivatal az ilyen juhászság, nem hiába
említi így a nóta is. A puszta magamagától, anélkül, hogy ösztökélnék
rá, kiadja a füvet, a birka ezt leeszi a föld hátáról és gyapjúval
szolgál Illésnek, amit Illés furfangos ollókkal leszed róla. Ide küldi
hát Várakozó a birkáit, miután úgy tudja, hogy annak még van elég
legelője. Ki is egyeznek a tartás díjában. Illésé a tej, amit kaphat
belőlük, meg még azonfelül fizet Pál minden fej után pénzt, egyezség
szerint.
Idáig jól van minden. A birkák elmennek Illéshez s ott vannak mindaddig,
mig Várakozó a többiből annyit el nem ad, hogy ezeket visszahozhatja.
Nem megy gyorsan az ilyesmi s jó időbe kerül, mikor egyszer embereket
küldhet értük. Ezek haza is hajtják mind, már ugyan egynek csak a bőrét
hozzák, mert az elpusztult. (Alighanem bográcsban – dörmögi Várakozó.)
Illés üzen is, hogy Pál küldje azonnal az árát a tartásnak. Így mondják
ezt az emberek Pálnak a tanyában, mikor hazaértek.
– Hát azt löhet – szól rá.
– De pedig egy krajcárt se – mondják amazok.
– Miért?
– Nézze kend mög előbb a birkákat.
Mennek, hogy megnézik, s ezen aktusnál szörnyű haragra gyűl Várakozó.
Csupa csont és bőr a sok birka s most a hosszú út után, alig hogy élnek.
El van nyúlva valamennyi, hasuk egy csöpp sincs, csak a nagy fejükből
néz ki két szem éhesen. Hó, te betyár!
– Tönkre tött – hörgi Pál – mög ölt. Hát csak azt lesse, míg éntüllem
egy krajcárt is lát.
Ebbül lesz a pör. Mert Illés követeli a vagyont, Pál pedig nem adja.
Hosszu üzenetváltások folynak és az szerencse, hogy nem levélben megy,
hanem bojtárgyerekek által. Ha levelekben menne az ilyesmi, már rég
nagyon összeszidták volna egymást. Ugyan ezt így is megteszik, de a
gyerek az ilyesmit nem meri elmondani abbeli féltében, hogy majd ő kap
érte a horgas bottal.
Így aztán, mikor pör lesz a dologból, jóformán össze sincsenek veszve.
Csak épen úgy pörösködnek. Illés van fölül, Pál alul, mert Illés
követeli a tartásdíjat, Pál meg nem adja. Azt mondja, hogyan adná, mikor
nem tartotta a birkákat Illés semmivel sem. Csak a föld tartotta őket a
hátán, azért pedig nem jár semmi. No mindegy, majd a bíró megmondja az
igazat.
Épen április huszadikára van megmondva a tárgyalás napja, mikor majd a
bíró beszél. A cédulát kivitték mind a két félhez és napjára be is jön
mind a kettő. Illés fogadott ügyvédet, azzal jelen meg. Ott van idején.
Hát Várakozó? Nincsen. Kiáltják a nevét, hát nincsen. Így várnak rá a
törvényházban. Illés időmultán kiballag a ház elébe, hogy lesi Pált…
– Hej – gondolja – jó volna, ha nem gyünne.
Hát már kilenc óra körül van az idő. Még egy órát kell várni. Ha nem
jön, vége a dolognak és Illésé az igazság. Ezen örülni kezd, de lám,
hiábavalók a hirtelen örömök, mert a sarkon egyszer csak föltünik
Várakozó Pál, egymagába lépegetvén, csak úgy komótosan. Ő nem hozott
ügyvédet, mivelhogy minek az, mikor neki amúgy is igaza van, amit
tanusítani tud. Ebben most igen büszke, mert voltak már neki olyan pörei
is, amikben nem sok igazság tartózkodott. Illés elhűlve látja, hogy Pál
mennyire elbizakodott s megretten most már, hogy hátha csakugyan veszít.
Óh, kutyafékom…
Hirtelen elhatározással Pál elébe siet s vídáman köszönt rá:
– No, hát kend?
– Hát ehun-e! – feleli Pál – kend röttentő nagy ur, hogy így citáltatja
az embört.
Kissé haragosan mondja ezt; Susi Illés csak szelíden felel:
– De nézze kend, hát mit csináljak? köll a pénz nagyon.
– Pénz! – süvít rá Pál – hát micsoda pénz jár kendnek?
Illés megállítja Pált, a szűr gombjába fogózva s lassan kezdi beszélni a
dolgot. Hogy kit így, kit úgy. Nézze kend csak, sógor.
– Már én nem vagyok a kend sógora – szól haragosan Pál, – nem köll neköm
ijen sógor. Köll a kutyának.
Illés arcára kiül a harag szine s odakint már régen fejbe vágta volna
érte Pált. De türtőzteti magát (mert ésszel él az ember).
– De csak sógor – mondja újra – nem köll haragudni. Szót köll érteni.
– Nono, hagyja rá Pál – de sok beszéd szögénség…
Ime egy újabb sértés. Illés titokban a toronyórára tekint. Fél tiz már
elmult. Beszédbe kezd. Elmondja a dolgot, hogy hogyan volt ott minden
abban az esetben. A kisteleki vásáron kezdi. Azért kell ezt ott kezdeni,
mert nagyon emlékszik rá, hogy ott vette azt a bicskát, amivel a
birkákról a rovást írta.
– Hát aztán? – kérdezi Pál, mikor háromnegyedet üt az óra.
– Hát aztán látta mindön embör, hogy a birkák jó húsban voltak, mikor én
tüllem elmöntek.
– Ugyan? – vág bele Pál gúnyosan.
– Ugy ám. Én azt tanusítani tudom. Mert hogy a kend embörei agyon
hajkurázták a falkát, mikor hazavitték, az a kend gondja, nem az enyim.
Pál szinte nevet ezen a nem igaz beszéden. Hát, hogy lehet már ilyent
mondani.
– Nem ér az ijen beszéd semmit – szól oda megvetően. – Az ijen beszéd
nem igaz beszéd.
Illés titokban az órára tekint. A nagymutató egyre közelebb áll a
tizenkettős számhoz, tíz óra lesz csakugyan mingyárt. Csak nyugalom.
– Hát sógor – szól olyan módon, mint aki az igazába belegyőződve lévén,
megbirja bocsájtani a másik ember heveskedését – hát ugyan sógor, ne
mondjon kend ilyent látatlanba. Én hozok az igazam mellett hat tanut is,
ha köll. Az mind megesküszik rá, pedig abbul ítélnek.
Pál megdöbben. Hát lehetséges volna? Hogy így forgatnák az igazságot a
Susi Illések az ujjukon?
– Tanut? – fakad ki nagyhangon, dühösen. – Azt hoz kend, hamisat persze.
Hisz ez ép a kend szokása, tudjuk nagyon jól! Hamis embör hamis tanut
hoz. Kutyának kutya a párja. Hanem majd mögmutatom én, hogy mi az igaz!
Elmék a kirájig!
Azzal ott is hagyja haraggal Illést és rángatván a vállán a szűrt,
sietve halad a törvényház felé. Járó-kelők, meg a ház oldalában ácsorgó
kocsisok megvetéssel nézik végig Susi Illést, mert aki szótalan eltűr
ilyen szidásokat, az bizonyosan meg is érdemelte. Illés azonban minderre
ügyet sem vet (majd a búcsúkor elintéződik ez a csárdában). Most csak
gúnyosan néz a dér-durral haladó Pál után.
– Möhetsz mán, szamár – mormogja csak úgy magának – mikor el vagy
makacsolva…
Nyugodtan megy el az ügyvédje házáig, ott a márványküszöbre ül és
pipázik. Szép az mégis, ha esze van az embörnek.
(1906.)


Sztrájktanyán.
A sztrájktanyán hol biztató, hol csüggeteg volt a hangulat. Már napok
óta nem dolgoztak az emberek, várták a reménységet, a békét, némelyek
már rázogatták a fejüket, hogy kár volt belekezdeni ebbe a dologba, de
mások ismét csillogó szemmel emlegették, hogy csak várni kell. Várni,
aztán punktum.
A csillogó szemek ugyan nem mástól, mint a pálinkától csillogtak. A
sztrájktanya alacsony szoba, ahova belépni nem, csak bebukni lehet.
Lépcsők mennek lefelé. Aféle régi emeletes ház, amelyet eltöltöttek.
Valaha szép földszintes lakóhely lehetett, de az utca emelkedett, a ház
megmaradt s most az emeletje olyan, mint a magas földszint. Fönt az
emeleten laknak. Vígan is vannak, alighanem táncolnak, mert valaki
muzsikál s lehallatszik a lábdobogás, ami nélkül külvárosban a táncot
nem hívják semminek. Minél több dobbantás, hogy csak úgy porzik a padló,
annál alkalmasabb a jókedv, kurjantani is csak akkor lehet lelkeset és
szívhezszólót. A toppantások számát tekintve, fönt igen mulatós világ
van. Lent, irgalmatlan dohányfüst között, a fejekben gond, aggodalom és
a pálinka gőze úszik.
Ez bizony szomorú világ. Téli idő van, de csatakos, hol hó esik, hol
eső, hol dara, az ázott ruhák nehéz szagúak, a padlóra sok sarat
behordtak az emberek. Ugyan nem is mind emberek, legényféle, meg egészen
ifjú legényke is van köztük. Ezek a modernebbek, mert ezek papirszivart
szívnak. A többi pipázik. Itt különféle pipák láthatók. Kupakos fekete
alföldi garasosak. Azután kupakatlan vörös selmeciek. Egyes öregebb
jobbmódú ember szájában nagy, öblös tajtékforma-pipák, nagy török
verekedések vannak kifaragva rajta, továbbá az évszám, hogy: 1704. A
tulajdonos ennélfogva kellő méltósággal, a pad karjára dőlve ül helyén s
ahányszor szippant egyet belőle, a pipára mindig becéző szeretettel
tekint. Ezt a pipa meg is érdemli, mert tavaly hamisították Nürnbergben.
A pipákban különféle szárak vannak s a szárak a fogak között ismét
különféleképen állnak. A dacos ember fogai között a kurta szár magasra
ágaskodik, a makrapipa kupakja majd kiveri a szemét, de neki így van ez
jól. Hosszabb, gyűrűce-szár egyenesen állván a fogak között, gondolkodó
elmére mutat. A meggyfaszár, amelybe nagyobb pipa is dukál s ennélfogva
lóg a fogakból lefelé a készség: képviselője a csöndes gondolkodásnak és
lassú munkának, mivelhogy nyilvánvaló, hosszúszárú pipa mellett nem
lehet valami gyorsan dolgozni. Ellenben a közönséges meggyfaszártól elüt
a hajlott meggyfaszár, amelynek tulajdonosa az ujabb dolgokkal nem
törődő s a régi világhoz szító emberek közé tartozik. Hogy a meggyfaszár
szépen meggörbüljön s egyuttal hajlós is legyen, öt-hat esztendőn át
való szívása kivántatik. Ugyanazon szárnak öt éven át való megőrzése és
birtokban tartása. Ha a pipa letörik róla, hát letört: új pipa kerül rá;
ha a csontcsutorát elrágta a a gazda (az ember csontja maradandóbb, mint
az állaté), újat vásáról, de a szár megmarad. Nemcsak a pipát, hanem a
szárat is ki lehet szívni. E szorgos munkában évek multán a szár
meghajlik és illatos lesz.
– Szagulja kend, sógor.
A sógor az orrával végigmegy a száron és az illatát magába szívja:
– Akár csak mikor a szentösi meggy virágzik…
Vannak ilyen különös dolgok, amiknek az okát senki sem tudja adni. Erről
folyna most már az asztalnál a beszéd, egészen szelid mezbe öltöztetve a
társaságot, de egy másik asztalnál szónoklati férfiú jelentkezik:
– Én forciális ember vagyok, tehát aspirálok…
Tovább nem folytathatja, mert lezúgják:
– Hallottuk már öleget.
A szónoklati férfiú nem hagyja magát:
– Egy kutya ugasson, hé!
Erre aztán ráhagyják:
– Hát akkor ugassék kend!
De a szavai elvesznek a zajban. Emberek jönnek-mennek s hirt adnak a
gyárral való alkudozásokról. Egyik azt mondja, hogy a gyár nem enged, a
másik azt mondja, hogy enged az, csak ki kell tartani. Csak forciális
aspirációk, a ménkű üssön bele. A kocsmárosné megindítja az ócska
gramofont s a tölcsérgép kopott Carusója minden egyéb hangot ledudál.
Mikor vége van a dalnak, újra beszélnek az asztaloknál. Meggyujtják a
lámpát is, de nem igen ég, mert sok ember már nagyon elszedte előle a
levegőt. Szokott az ilyen fülledt helyen történni, hogy még ki is
alszik.
– A mult hétön is, – veti bele a szót a társaságba egy legény, – vérösre
törte a vállamat a léchordás… Aztán vérözzek olyan napszám mellett? Mi?
Hát igazság ez?
Elkeseredett beszédek indulnak meg, de sokan beszélnek egyszerre, így a
szót nem érteni, ezen egyesek nevetnek, mások lehajtott fejjel bámulnak
bele az üres pálinkásüvegbe.
– Hát adjon még egyet, no, – mondják – aztán irja föl…
Munkácsy sztrájk-képéről ideszáll olykor e füstös, homályos zugba az az
asszony, aki karján kis gyermekét tartva, az ajtón elszomorodott,
halovány arccal belép. Szétnéz, azután megadással teljesen, újra kimegy
a csatakos téli világba, a nincsetlenség hideg otthona felé. Szólnia
amugy sem volna szabad.
Az ajtón belép egy ember, aki nem ide tartozik. Nem munkás, valami
úrforma. Ruházata ugyan kissé kopottas, de kalucsni van a lábán, ez
pedig úgy csillog, mintha lakkcipő volna. A jó estét kivánását nagyon
ridegen fogadják: mit akar ez itten? Kicsoda ez? Senki sem ismeri. Az
idegen egy pad végén leül s pohár bort kér. Azután közömbösen
szivarozik, mintha örökké itt lett volna. Ha már füst van, legyen még
nagyobb.
Az asztaloknál a fejek összebújnak, az emberek összesúgnak. Minden
beszéd arról, hogy milyen politikával kell folytatni a sztrájkot,
elhallgat. Csak a suttogásból hallatszanak ki félhangon kiejtett szavak:
– Kém…
– Spion…
Aki kémet mond, az bizonyára fiatalabb, aki ezt a kifejezést az ujságból
olvasta; aki spiont mond, az régibb ember, aki ezt a katonaságnál
tanulta.
Ha az idegen most, mint irodalmi művekben mondani szokás: „revolverét
elő vonván, azt nyugodtan maga elé az asztalra tenné“, olyan parázs
verekedés támadna itten, hogy csoda. Nem is ez kell ide. Az idegen azt
mondja:
– No, ez csakugyan jó bor, mert ennek kerepöltek. Ugyan adjon még egy
pohárral, de jól mögmérje, mert betegnek lösz.
(Ahán. Ez talán még sem spion.)
A korcsmárosné megy a pohárért s a fenyegető helyzetre való tekintettel
azt mondja az idegennek:
– Talán a másik szobában tetszene?
– Minek az a másik szoba? Sok jó embör elfér kis helyön. Ha a bor jó,
mindön jó. Csak kend ott, földi, az ablak alatt, kinyithatná kend az
ablakot egy kicsit, mert a nagy füstben mindjárt elalszik a pilács.
Hát csakugyan, ebben igaza van. Többen is mondják a földinek:
– Nyisd ki már aztat az ablakot. De fagyos vagy, az árgyélussodat. Majd
melegebbed lösz, Pétör-Pálkor, hé!
Az ügy ezzel szabályszerűen elintéztetett, az idegen „okmányilag“
igazolta, hogy nem spion, többé nem is törődtek vele, a beszéd újra
szabadon megindul. Némelyik ember föláll s igen buzgalmas szónoklatban
kezd, de alighanem elmondhatta már többször ugyanazt, mert unottan
hallgatják s azt mondják neki:
– Üljék kend le, mert elesik kend.
Ez jó mondás, ezt sok banketti szónoknak is meg lehetne mondani. Egy
kövéres ember is beszélni kíván. De úgy látszik, már sok volt a beszéd,
az emberek a napok óta való szóvaltartást tökéletesen elunták. Ennek azt
mondják:
– Ugyan, mit beszél kend, hiszen kendnek csupa szalonna a feje…
Tehát csak egyhangú zsibongó lárma, újabb füstök s újabb pálinkák.
Egyszer csak bebukik az ajtón egy fölhevült ember s azt mondja a
hirtelen támadt csöndben:
– Beleütött a ménkű az egészbe. Negyven olájt hozatott Erdélyből a gyár.
Már itt is vannak…
A súlyos kő gyanánt bedobott hír eleinte ijedt józanságot kelt. Hát mi
lesz most már? Azután lárma támadt. Az öklök egy része a levegőbe
emelkedik, más része veri az asztalt. Káromkodások, mi-egymás. Egy
ember, akinek már igen véres a szeme, rekedten ordítja bele a füstbe:
– Agyon köll verni valamennyit!
Már hogy, hogyan és miként, arról nincsen szó, de a hangulat ilyen. Nem
lehet az oláhokat engedni. S mérgükben, elkeseredésükben össze-vissza
kiabálnak az emberek. Szóval épen alkalmas idő van arra, hogy újra
nyiljon az ajtó s belép rajta az oroszlánok vermébe ama negyvenek közül
egy oláh. Jó hosszú rumuny, a hegyközi szegénység condráiban, bár télidő
van, magafonta szalmakalap a fején. A nyomorúságnak ezen állapota kissé
elszótalanítja az embereket. De azután megint csak zajos kiáltások
hallatszanak. Az oláh meglepődve áll. Egy ember, aki tud románul, de
többen is tudnak, azt kiáltja:
– Hát ti jöttetek a gyárba?
Mondja az oláh:
– Mi.
Mondja amaz:
– Minket tönkretenni?
Az oláh tiltakozik. Azt feleli:
– Nu! Nem.
Ezt így mind lefordítva a hallgatóságnak elmagyarázza a kérdező. Most
ezt kérdezi:
– Hát akkor miért jöttetek ide?
– Nem tudtuk, – válaszolja amaz, – hogy mire hívtak bennünket. Mi nem
dolgozunk a magyar testvérek ellen. Még holnap visszamegyünk. Csak kettő
marad itt, az is, mert beteg.
Ez is elmagyaráztatván, az arcok föllángolnak, bár hiszen amúgy is
eléggé lángoltak már, az emberek fölugrálnak, egy része éljenez, más
része egyebet oláhul nem tudván, rácul zsiviózik, tudósabbak
szetreászkákat kiáltanak és nyújtják, valóban igen nagyon nyújtják
üvegeiket az oláh felé. Hiszen szinte hihetetlen ez az eset! Az oláh
elhalász egyet az üvegek közül s pirosló képpel néz az örvendő
magyarokra. Előbbre lép, ahol condrája sanyarúságát még jobban
megvilágitja a lámpa. Ott a mellére üt és azt kiáltja:
– Já foszt kátáná! Honvéd kátáná já foszt! – Katona voltam én! Honvéd
katona voltam én!
Viharos lárma, örvendező kacaj és kiabálás. A forciális embör, aki abban
aspirál, – egyébként az ördög tudja csak, hogy miben aspirál, a román
emberhez megy és sírva megöleli. Példáját követi egy komoly, meggondolt
férfiú a hajlított meggyfaszárosok kasztjából…
(1907.)


Dudák és vízidudák.
Ha János bácsit, vagy Pétör bácsit kérdezem, hogy milyen szó mellett
táncolt a lakodalmán, azt mondja, hogy dudaszó mellett. Ha megint
kérdem, hogy hogy van az, hogy ha már annyian mulattak a duda mellett,
hát még sincsen duda, akkor azt mondja:
– Kimönt a forgalombul.
Ami elmúlt, annak az a neve, hogy kimönt a forgalombul. Ez igaz, hiszen
apránkint valamennyien kimegyünk a forgalomból oda, ahol már nem szól a
duda, legföjebb az angyalok trombitálnak. Ha ugyan szokásuk nekik a
trombitálás, mert a hajós-nép például azt tartja, hogy az angyalok
citeráznak, ha épen ráérős kedvükben vannak. Ugy lehet, már nincsen
hozzá annyi kedvük, mint azelőtt. Mert a muzsikaszó tekintetében is
átalakul a világ. Az emberek komorabbak, több a gond, több a gondolat a
koponyában s kevesebb a nóta. A citeraszó hallatszik néha alkonyatkor a
hajókból, vagy olykor vasárnap a külső városon, amerre hajóslegény
lakik. De már ez is múlik, a híres muzsikásszerszám, az egykor féltett s
öröklött kincs, a legtöbb helyen eladó, ha az árát megadják. Elveszett a
vidám kedvük az embereknek, azaz, hogy ami még megvan, azt vasárnapra
tartogatják. Olyankor szól a banda és „jaj de szépen bongoráznak a nagy
kávéházban“.
Már a városokon muzsika tekintetében csak a cigány uralkodik. A magyar
fuvóbandák is elmaradnak apránkint. De hogy az ilyen apró dolgok is
hogyan átvedlenek rövid idő alatt! Iskolás koromban a népből való
rezesbanda fujta a lakodalmas népnek templomba gyalog való menet, meg
vissza a nótát, kulacs volt a legények kezében, fonott kalács a kulacs
nyakán, kináltak vele minden szembejövőt s táncolva mentek a templomig
forogva maguk körül az utcán. Ma már nem járnak esküdni gyalog, ahhoz
kocsi kell s a rezesbanda, ahol még van, kiszorult a tanyák közé.
Faluhelyen ugyan bizonyosan van még. Némely helyen sokáig meg is marad,
ha igaz. Nálunk kétféle tanyavilág van: a felsőtanyák, meg az
alsótanyák. Az alsótanya háromszor akkora, mint a felső. A felsőtanyán
mindig volt muzsikus cigány. Dankó Pista is ebből a fajból származott s
az alsótanyán azonban még ma sem birna megélni a cigány, ott még mindig
maga a nép muzsikál maga-magának. Sok banda van, mert nagy a határ, él
benne vagy harmincezer lélek. Van a bandában klárinét, réztrombita,
bőgő; kisbőgő vagy nagybőgő. Aki benne van a bandában, annak a neve:
hangász (nem tudom, hol szedték), de csak vasárnap, mert másnapon ő is
csak olyan földmívesember, mint a többi. De a bőgője oldalát vasárnap
este sem volna ajánlatos bezúzni.
Ezek a fuvóbandák a réztrombitát nevezik most dudának. Ami hangot az ád,
az a dudaszó. A bőrduda már nem divat. Ezelőtt sok tanyaházban ott
lógott, az öregebb juhásszal meg szinte vele járt, mint a fiatal
juhászlegénnyel a furulya. Nevezetes dudák voltak azok a bizonyosak,
mert a duda gazdája a dudának szép fejet faragott. Kosfejet,
kecskefejet, lányfejet. E szerint volt azután a duda kosfejű, kecskefejű
vagy kisasszonyfejű. De napjai lehanyatlottak s már nem igen van, aki
fujná. Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, hanem