Célszerű szegény emberek - 01

  
  TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:
  CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.
  SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:
  MÓRA FERENC.
  A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT KIADÁSA
  SZEGED, 1922.
  
  
  TÖMÖRKÉNY.
  
  I.
  Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan
  kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és
  meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már
  Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt. Heroikus
  lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint
  a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami
  emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha
  valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a
  királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt,
  szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek
  amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való
  kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen,
  noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága
  elismerését és minden órában megtudott volna halni a családjáért – ime,
  ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami
  mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette,
  mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy
  a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel
  jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság
  ellenállhatatlan radióaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes
  nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája
  szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás
  után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok
  pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó
  zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a
  patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és
  bocsánatkérőn.
  Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek
  előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az
  évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és
  elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra.
  Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak
  egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak
  írók, akik azt is följegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az
  első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt, szemre személytelen
  müvészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem
  tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár
  baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső
  kényszerűségé, melyik a véletlené, ezé a nem eléggé tisztelt, ismeretlen
  istené, sorsunk egyedül való uráé, akinek minden halandó oltárt
  emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképen neki
  köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal
  jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingasznerné nagyasszony
  ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube
  is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra,
  hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a
  méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből – és ha épen nagyvendéglős
  lesz belőle, mint az öreg Steingasznerből, az se lesz egészen utolsó
  mesterség. S abban az időben a makói nagykorcsma a maga úri jágereivel,
  szűkszavú civiseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyárd majmosaival,
  vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául
  beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak, – ez az
  alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű
  fiúcska ambicióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra,
  Steingaszner István valószínűleg egész életére ott marad a
  szerencsekergető baráberek közt, akiknek tarka meséit mohó fülekkel
  hallgatta s a csetlő-botló parasztok közt, akikből később a Halbőr
  Förgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor! Míg
  Kolumbusuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú
  esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is:
  bismuthkása-hegyeken. Pistánk néhány gimnáziumi osztálybizonyítványával
  a zsebében patikárosságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök
  volt és vídám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja és a kis
  patikárus inasnak sok hallani és látni valója volt lombikjai és
  fehérgombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a lapdacsgyúrásba és
  katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc
  sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá
  megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a
  tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak
  sótárnok volt és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a
  herbatea-főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de
  szerencsére nem jól tudta a receptjét és kábult álmából még az innenső
  parton felébredt.
  Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet
  megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb
  kezdődik, mint amikor már ők maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne
  keresni a Szegedi Híradóban az első kezemunkáját Tömörkénynek, de nem
  sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a
  vásárban, vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az
  első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk és még
  a csöpp báli cipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A
  mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek
  akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük, – igaz, hogy cipők
  sincsenek).
  Az első novelláját Nagy Sándor, szegedi szerkesztő, visszaadja neki.
  Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a
  démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz
  felebbezett, aki már akkor kijárta az inas-éveket és segédi sorban
  szolgált a Szegedi Naplónál. Ádám átfutotta a novellát és a maga
  stilusában így fogalmazta meg az itéletet:
  – Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell
  fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindíg röviden
  végeznek.
  A próbatárca szerzője elpirult és zsebregyürte a grófokat és grófnőket a
  megfelelő démonokkal együtt és Steingaszner István írói pályája ezzel
  körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt
  Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a
  Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot és lelke itt
  lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága
  virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a
  fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi
  Naplóval, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.
  
  III.
  Tudom, hogy nagy szó ez és nem szabad vele könnyelműen bánni még a
  kegyelet örvén se és én nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és
  vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú
  kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma
  hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni,
  de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldelő
  erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem
  olyan, mint a többi és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály
  arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához
  hasonló, – mint őrá. Köd előtte, köd utánna, nincsenek mesterei és csak
  másolói vannak, de nincsenek tanítványai. Nem tagja valami
  hegyrendszernek, magános orom, egy hirtelen támadt Szent-Ilona sziget.
  Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a
  föld alatt belétorkollanak. Humora, filozofiája, világlátása csak az
  övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához,
  Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez – azt
  hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük
  hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt meg van: az isten
  lelkinek, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom,
  szántszándékkal tette-e, vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait
  befejezte Bret Harte-tal s a talentuma ezért maradt csudálatosan
  szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta: ami íze van, az
  csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne
  tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de
  bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább ujságokat olvasott, mint
  novellás köteteket s ha nagyon unta magát, a Pallas-Lexicon földrajzi és
  technikai cikkeit. (Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát
  adtak neki, – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexicont vette elő,
  vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egy millió forintja volna, milyen
  életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindíg azzal
  a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra
  rendesen elaludt.)
  Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél és jó, hogy
  szívesebben ült halászok és „célszörű szögény embörök“ közt, mint egy
  asztalnál kitünő irodalom-filozofusokkal és esztétikusokkal. Egy
  paraszti közmondás volt az egész esztétikája: „Nem az a szép, ami szép,
  ami tetszik az a szép“ s nagyon megörült neki, mikor azt mondtam, hogy
  Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a
  paraszttól tanulta.
  Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula
  nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem
  nagyon érdekelte az egész forradalom és nem igen mondott róla véleményt.
  Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése.
  Indifferens volt, vagy mindent megértő, igen egyre megy s az az ember,
  aki százezer könyv között lakik és tudja, hogy azok mind szép, csöndes
  halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ
  visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer
  minden régi lesz és az emberek rendszerint az új dalt szeretik – ezt
  minden bibliotheka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyával nézte,
  hogy forog a világ és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett, – őt csak a
  tanya érdekelte az egész világból és nem akarta elhinni, hogy az is
  forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb
  magyar író sorsával, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük –
  s az utolsó könyvében, amelynek korrekturáit akkor csinálta, mikor a
  halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A
  Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök
  világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek,
  hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.
  
  IV.
  Vajjon ez az őserő, aki napsütött mezőkön élt és végtelenbe ködlő
  horizontokba is kilengett, tudott-e magáról és annak érezte-e magát, ami
  volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt mint a parasztjai,
  akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a
  Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóizűt
  nevetett rajta.
  – Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem
  kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.
  Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss
  kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép,
  kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta,
  hogy mit akart a költő – és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a
  fene“. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről,
  neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a
  művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan,
  mint a napsugár. De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett
  volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem halotta tőle, hogy írónak
  nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba
  belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnografus és magyarra fordította
  Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi
  habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e
  Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten
  volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami
  különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért
  haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet
  kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan
  leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem
  okvetlen muszáj neki lenni.
  Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy
  embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:
  – Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, – milyen
  furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer
  esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája
  Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.
  – No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy
  embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy
  embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg
  aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért
  löhessön adni, az még nagyobb embör volna.
  Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de
  alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a
  világon, ez a szegedi polgár józansága volt.
  Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a
  regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.
  – Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl, – mondogatta csillogó szemmel –
  technikus lösz belőle.
  S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a
  legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre
  ide nem adta az ujság számára.
  – Ne bántsd, – azt mondja, – még mögzavarhatná a gyerököt.
  
  V.
  És ez a magatudatlan nagy iró, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és
  szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették,
  halálos holtáig rabja és rajongója maradt az ujságírásnak, amelynek
  tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség
  ez, az ujságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember
  lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt,
  amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az ujságíróévek
  voltak a legboldogabb évei, amikor szivében izzott, szemében ragyogott,
  ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen
  sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében
  álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó
  jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha
  ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen
  álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció
  uszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi
  fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi
  Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó“ íródeákjának, –
  egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a
  griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában
  az adott neki enyhet.
  Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint
  írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a
  hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást,
  mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely
  az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a
  felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás:
  komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az
  időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a
  műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett
  probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli,
  vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se
  maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát
  megtakaríthat.
  Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi
  Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a
  megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel“, arról
  az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés
  szobrát.
  Ugy illene, hogy mikor ujságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére
  sírja fölött, elsősorban az ujságíró érdemeit szedjem számba. De hát
  mióta szokás az ujságíró-érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak
  az ujságiró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre
  följegyezték az ujságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát
  összetörik: ez az ujságíró sorsa s ez alól nem kivételek a legnagyobbak
  sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel a pszeudonimmel jegyezte
  Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a
  Szegedi Napló hasábjain hozzá szólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal
  fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált,
  mint kroki-író. Ugy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga
  pazarolni. Az ujságíró a városra költötte mindenét és mi ujságírók, akik
  gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nem hiába
  költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az
  övé.
  Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden
  tanítói allürök nélkül való ember: az ujságírás formaművészetében és a
  mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb
  sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban
  olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült
  nemzedék, – más ennek a zenitje és nadirja, mint az övé volt. A szegedi
  ujságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag
  sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő
  tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karrikatúrákat,
  amiket az esküvőm napján, a vonatra várva rajzolt a vasúti vendéglő
  asztalán a számoló-cédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy
  kolomppal a nyakában, aláírva: _a publicista_. Egy mélaszemű bárányfej –
  nincs szívem, hogy birkának mondjam – _a költő_. Egy kilógó nyelvvel
  futkározó pulikutya, aláírva: _a riporter_.
  Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fűrgelábú és szemfüles szerzet ki
  fogja csaholni az ujságból a döngőléptű publicistát és a merengő költőt
  és, hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és
  térfoglalás a tömegben.
  
  VI.
  Minden ujságíró a borjújában hordja a marsalbotot s Tömörkénynek egyik
  sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló
  marsalbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő
  kerül a szerkesztői székbe, máskép fordúl az élete és sohase hagyja el
  az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot
  vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem
  Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higyjétek el,
  akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az
  ujságot csinálják s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had,
  amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban s aki vezére ennek a
  hadnak, nem félni, nem írigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen
  keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat
  a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a
  kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket
  termelni s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé,
  amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi
  szülőjüket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt s
  szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok s a szigorral
  ellenségeket, akik soha nem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett
  tekintettel s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket
  emelni a maga vállán annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak
  azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prosperó varázsvesszejét és csudát
  tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol
  csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp
  vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél és aztán
  ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a
  névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: ime ettől a sorstól
  menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett és
  másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.
  
  VII.
  A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott. Bohémia
  koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a
  kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és
  befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni
  a fejét a jövendő kultúrtörténet-irója, vagy Tömörkény kései biografusa.
  Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtónyitogatás. A
  szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben: kis diákok
  útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében.
  Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és
  magarubrikázta papírosokon ötven filléres tintásüvegek számadója.
  Köszönő leveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a
  szigorú számvevőségtől. Az argentinai kormánnyal cserél indián
  nyílhegyeket szegedi halbicskákért és egy hétig jár nyakára Luklábú Pap
  Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi
  is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki
  a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja
  mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél és mindenki
  természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti
  dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy,
  cédulát küld a tekintetes kurtúl-igazgatóságnak, hogy tessék annak a
  másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb
  hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland
  miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd
  vigye el a hírünket és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe,
  akkorra ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm
  tekintetös úr mutassa mög a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol
  az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jó Isten mentül előbb.
  Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a
  tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az
  emeleten, lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön,
  hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már itt van, azt is mondja
  meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, a kiváló
  hentesmester és városatya, aki annyit szemére térítette a közgyűlésen a
  tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik
  belőle, hanem a zseniálitási eszme erő“, fölkattyog a kultúrpalotába,
  hogy mutassák meg neki a _lepkény_-gyűjteményt, mert azt hallotta, hogy
  _Emerikában_ olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű.
  És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor
  előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési
  osztályú „szinekurát“, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában,
  mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az
  egyűgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem
  fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai
  Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta
  sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a „közművelődés“,
  vagy a „művészet“ szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint
  olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból
  mindenhez értenie kellett.
  Tömörkény a maga aere perennius monumentumának fölállításával a
  kulturpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát
  a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár
  azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság,
  mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.
  
  VIII.
  E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztetikus
  aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság
  csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant
  cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes
  elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani
  értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő
  jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban
  volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon
  megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz,
  este lesz – és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít
  az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar
  firmamentumon.
  Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd
  elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla
  nehányunk szíve. Még sokan érezzük a keze melegét, amelynek szorításában
  sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohase volt gőgös a
  csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a
  lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát,
  magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amelylyel
  koccintott és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk,
  – de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak
  törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek és az emlékek
  száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk
  meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha
  fotográfiát vett fel rólunk és senki nem tudja többé, melyik volt a
  kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.
  Szeretnék ezek közül az emlékek közül nehányat elültetni az ólommezőkbe
  addig, míg frissek, – hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki
  megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó
  volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom
  anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét
  a zászlós bajússzal s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt,
  mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát
  közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép
  talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő
  alaknak, aki azt írta a deákbetűs pergamen margójára magyarúl és
  emberül: _jaj, de ihatnám_. A többi is nagyon okos ember lehetett, de
  nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle
  gvárdián.
  Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és
  bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az
  iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok,
  amelyekkel a hegyek magassága a távolból is megmérhető.
  
  IX.
  Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud és a
  szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint
  azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt.
  Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az
  emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de
  mindenki szerette, – mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt
  zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé,
  amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta
  a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék
  alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy
  egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint
  ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent