Célszerű szegény emberek - 01

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:
CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.
SAJTÓ ALÁ RENDEZTE ÉS BEVEZETÉSSEL ELLÁTTA:
MÓRA FERENC.
A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT KIADÁSA
SZEGED, 1922.


TÖMÖRKÉNY.

I.
Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival – onnan
kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben és
meghalt 1917 április 24-én Szegeden, az Oroszlán-utcában, amelyet már
Tömörkény-utcának hívnak – nem lehetne megtölteni egy oldalt. Heroikus
lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csak úgy hiányzik, mint
a művészetéből s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami
emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt és ha
valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a
királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindíg rendben volt,
szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek
amabilis konfuzióit és zuhogó esőben a friss szántások közt való
kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen,
noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága
elismerését és minden órában megtudott volna halni a családjáért – ime,
ez majdnem az egész ember. Még se egészen az, volt benne valami, ami
mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette,
mindjárt elárulta a rendkivüli embert. A boltozatos homloka talán, vagy
a szemeiben világító lámpás. Talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel
jókedvében telerajzotta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság
ellenállhatatlan radióaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes
nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája
szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé – a szabályozás
után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok
pirosságát sokszor ringatta a tükrén és neki is volt gyöngyösen habzó
zöld árja, de hamar mederbe szokott és a folyam nem igen szerette, ha a
patakot emlegették. Juventus ventus –, mondta mosolyogva és
bocsánatkérőn.
Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek
előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az
évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és
elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra.
Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mély húrú líra, de csak
egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak
írók, akik azt is följegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az
első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt, szemre személytelen
müvészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem
tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár
baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső
kényszerűségé, melyik a véletlené, ezé a nem eléggé tisztelt, ismeretlen
istené, sorsunk egyedül való uráé, akinek minden halandó oltárt
emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképen neki
köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal
jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingasznerné nagyasszony
ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube
is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra,
hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a
méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből – és ha épen nagyvendéglős
lesz belőle, mint az öreg Steingasznerből, az se lesz egészen utolsó
mesterség. S abban az időben a makói nagykorcsma a maga úri jágereivel,
szűkszavú civiseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyárd majmosaival,
vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául
beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak, – ez az
alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű
fiúcska ambicióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra,
Steingaszner István valószínűleg egész életére ott marad a
szerencsekergető baráberek közt, akiknek tarka meséit mohó fülekkel
hallgatta s a csetlő-botló parasztok közt, akikből később a Halbőr
Förgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor! Míg
Kolumbusuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú
esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is:
bismuthkása-hegyeken. Pistánk néhány gimnáziumi osztálybizonyítványával
a zsebében patikárosságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök
volt és vídám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja és a kis
patikárus inasnak sok hallani és látni valója volt lombikjai és
fehérgombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a lapdacsgyúrásba és
katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc
sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte és elment hozzá
megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába. Milyen jó, hogy a
tábornok úr – a szabadságharc dicsőséges hadastyánja különben – csak
sótárnok volt és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a
herbatea-főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de
szerencsére nem jól tudta a receptjét és kábult álmából még az innenső
parton felébredt.
Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet
megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb
kezdődik, mint amikor már ők maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne
keresni a Szegedi Híradóban az első kezemunkáját Tömörkénynek, de nem
sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a
vásárban, vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az
első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk és még
a csöpp báli cipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A
mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek
akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük, – igaz, hogy cipők
sincsenek).
Az első novelláját Nagy Sándor, szegedi szerkesztő, visszaadja neki.
Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a
démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz
felebbezett, aki már akkor kijárta az inas-éveket és segédi sorban
szolgált a Szegedi Naplónál. Ádám átfutotta a novellát és a maga
stilusában így fogalmazta meg az itéletet:
– Mi az Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell
fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindíg röviden
végeznek.
A próbatárca szerzője elpirult és zsebregyürte a grófokat és grófnőket a
megfelelő démonokkal együtt és Steingaszner István írói pályája ezzel
körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt
Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a
Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot és lelke itt
lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága
virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a
fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi
Naplóval, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.

III.
Tudom, hogy nagy szó ez és nem szabad vele könnyelműen bánni még a
kegyelet örvén se és én nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és
vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú
kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma
hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni,
de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldelő
erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem
olyan, mint a többi és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály
arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához
hasonló, – mint őrá. Köd előtte, köd utánna, nincsenek mesterei és csak
másolói vannak, de nincsenek tanítványai. Nem tagja valami
hegyrendszernek, magános orom, egy hirtelen támadt Szent-Ilona sziget.
Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a
föld alatt belétorkollanak. Humora, filozofiája, világlátása csak az
övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához,
Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez – azt
hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük
hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt meg van: az isten
lelkinek, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom,
szántszándékkal tette-e, vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait
befejezte Bret Harte-tal s a talentuma ezért maradt csudálatosan
szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta: ami íze van, az
csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne
tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de
bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább ujságokat olvasott, mint
novellás köteteket s ha nagyon unta magát, a Pallas-Lexicon földrajzi és
technikai cikkeit. (Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát
adtak neki, – s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexicont vette elő,
vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egy millió forintja volna, milyen
életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindíg azzal
a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra
rendesen elaludt.)
Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél és jó, hogy
szívesebben ült halászok és „célszörű szögény embörök“ közt, mint egy
asztalnál kitünő irodalom-filozofusokkal és esztétikusokkal. Egy
paraszti közmondás volt az egész esztétikája: „Nem az a szép, ami szép,
ami tetszik az a szép“ s nagyon megörült neki, mikor azt mondtam, hogy
Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a
paraszttól tanulta.
Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula
nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem
nagyon érdekelte az egész forradalom és nem igen mondott róla véleményt.
Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése.
Indifferens volt, vagy mindent megértő, igen egyre megy s az az ember,
aki százezer könyv között lakik és tudja, hogy azok mind szép, csöndes
halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ
visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer
minden régi lesz és az emberek rendszerint az új dalt szeretik – ezt
minden bibliotheka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyával nézte,
hogy forog a világ és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett, – őt csak a
tanya érdekelte az egész világból és nem akarta elhinni, hogy az is
forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb
magyar író sorsával, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük –
s az utolsó könyvében, amelynek korrekturáit akkor csinálta, mikor a
halál már készült neve mellé írni a deleaturt, túlnőtt magamagán. A
Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök
világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek,
hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.

IV.
Vajjon ez az őserő, aki napsütött mezőkön élt és végtelenbe ködlő
horizontokba is kilengett, tudott-e magáról és annak érezte-e magát, ami
volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt mint a parasztjai,
akik sohase vetkőznek tükör előtt és nem analizálgatta magát. Ha néha a
Budapesti Szemle megtette és elolvastattam vele a cikkeit, jóizűt
nevetett rajta.
– Hát ilyennek is csak lenni köll. Nemcsak sajt van a világon, hanem
kukac is. Nem baj na, csak egészség lögyön.
Ilyenkor mindég elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal; Greguss
kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép,
kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta,
hogy mit akart a költő – és a költő odajegyezte a margóra: „akarta a
fene“. Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről,
neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a
művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan,
mint a napsugár. De ez a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett
volna, vagy magával eltelt. Soha senki nem halotta tőle, hogy írónak
nevezte volna magát és amikor lexiconok számára életrajzot írt, abba
belevette, hogy ő nyelvész, régész, és etnografus és magyarra fordította
Franke konyhavegytanát és csak a legvégére tette oda, nyilván némi
habozás után, hogy novellás kötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e
Taine angol irodalomtörténetének az ötödik kötetét, de nagyon egy hiten
volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami
különös istenteremtésnek fogja fel. Nemcsak az übermensch-tempókért
haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nem igen látott többet
kedves játéknál, aféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan
leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem
okvetlen muszáj neki lenni.
Egyszer arról beszélgettünk, a nagy város jobb termőföldje-e a nagy
embereknek, vagy a falu és én azt találtam mondani:
– Szeged nagy város is, meg falu is, az ország kincses ládája, – milyen
furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer
esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája
Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.
– No, no – nézett rám összehunyorított szemmel. – Nagy embör, nagy
embör, uram Isten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy
embör. Aki a nadrágszíjra a csattot kieszölte, az nagy embör volt. Meg
aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyeret egy krajcárért
löhessön adni, az még nagyobb embör volna.
Ez nem egészen egyezik Carlylenek a hősökről való tanításával, de
alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a
világon, ez a szegedi polgár józansága volt.
Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a
regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikákat.
– Nagyon röndös embör lösz a Lászbúl, – mondogatta csillogó szemmel –
technikus lösz belőle.
S mikor a Lász gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a
legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre
ide nem adta az ujság számára.
– Ne bántsd, – azt mondja, – még mögzavarhatná a gyerököt.

V.
És ez a magatudatlan nagy iró, aki mindíg kényelmetlenül érezte magát és
szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették,
halálos holtáig rabja és rajongója maradt az ujságírásnak, amelynek
tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa, de megszokott jelenség
ez, az ujságírás éppen olyan eltörülhetetlen jegyet nyom az ember
lelkébe, mint az egyházi rend s Tömörkénynél az első szerelem is volt,
amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az ujságíróévek
voltak a legboldogabb évei, amikor szivében izzott, szemében ragyogott,
ajkán piroslott az élet s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen
sanyarúságaira is telemarokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében
álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illuziók és kacagó
jóbarátok, otthon a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha
ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindíg szívesen
álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek és a redakció
uszó szigetéről a hivatali élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi
fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi
Napló vezércikkírójának s „Infanterist Eliás Csamangó“ íródeákjának, –
egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a
griffmadár, aki a galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában
az adott neki enyhet.
Tömörkény ujságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint
írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a
hétköznapokat, mint a vasárnapot és súlyosabb dolognak az ujságírást,
mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely
az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeretett a földön állni, mint a
felhők közt szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az ujságírás:
komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az
időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a
műhelyt és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett
probléma, hogy – jobb szállás híján – a szerkesztőségi kanapén reggeli,
vagy esti lapokból vessenek-e ágyat éjszakára, de egy hétig se
maradhatott volna ujságíró az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát
megtakaríthat.
Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige, „a Szegedi
Naplót már nem köll írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a
megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel“, arról
az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés
szobrát.
Ugy illene, hogy mikor ujságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére
sírja fölött, elsősorban az ujságíró érdemeit szedjem számba. De hát
mióta szokás az ujságíró-érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak
az ujságiró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre
följegyezték az ujságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát
összetörik: ez az ujságíró sorsa s ez alól nem kivételek a legnagyobbak
sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel a pszeudonimmel jegyezte
Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a
Szegedi Napló hasábjain hozzá szólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal
fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált,
mint kroki-író. Ugy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga
pazarolni. Az ujságíró a városra költötte mindenét és mi ujságírók, akik
gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nem hiába
költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az
övé.
Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden
tanítói allürök nélkül való ember: az ujságírás formaművészetében és a
mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb
sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban
olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült
nemzedék, – más ennek a zenitje és nadirja, mint az övé volt. A szegedi
ujságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag
sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő
tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karrikatúrákat,
amiket az esküvőm napján, a vonatra várva rajzolt a vasúti vendéglő
asztalán a számoló-cédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy
kolomppal a nyakában, aláírva: _a publicista_. Egy mélaszemű bárányfej –
nincs szívem, hogy birkának mondjam – _a költő_. Egy kilógó nyelvvel
futkározó pulikutya, aláírva: _a riporter_.
Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fűrgelábú és szemfüles szerzet ki
fogja csaholni az ujságból a döngőléptű publicistát és a merengő költőt
és, hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és
térfoglalás a tömegben.

VI.
Minden ujságíró a borjújában hordja a marsalbotot s Tömörkénynek egyik
sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló
marsalbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő
kerül a szerkesztői székbe, máskép fordúl az élete és sohase hagyja el
az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot
vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem
Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higyjétek el,
akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az
ujságot csinálják s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had,
amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban s aki vezére ennek a
hadnak, nem félni, nem írigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen
keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat
a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a
kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket
termelni s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé,
amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi
szülőjüket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt s
szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok s a szigorral
ellenségeket, akik soha nem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett
tekintettel s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket
emelni a maga vállán annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak
azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prosperó varázsvesszejét és csudát
tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol
csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp
vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél és aztán
ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a
névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: ime ettől a sorstól
menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett és
másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.

VII.
A kultúrpalota volt az a lapis refugii, ahol megállapodott. Bohémia
koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a
kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és
befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni
a fejét a jövendő kultúrtörténet-irója, vagy Tömörkény kései biografusa.
Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtónyitogatás. A
szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben: kis diákok
útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében.
Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és
magarubrikázta papírosokon ötven filléres tintásüvegek számadója.
Köszönő leveleket kap külföldi akadémiáktól és meghiányolásokat a
szigorú számvevőségtől. Az argentinai kormánnyal cserél indián
nyílhegyeket szegedi halbicskákért és egy hétig jár nyakára Luklábú Pap
Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi
is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki
a földjén és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja
mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél és mindenki
természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti
dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vesz a tudásvágy,
cédulát küld a tekintetes kurtúl-igazgatóságnak, hogy tessék annak a
másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb
hegy és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland
miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd
vigye el a hírünket és mire a nagyúr beírja a nevét a vendégkönyvbe,
akkorra ott istenkedik Tót Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm
tekintetös úr mutassa mög a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol
az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jó Isten mentül előbb.
Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön és a
tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az
emeleten, lekéretik a telefonhoz, legyen szíves megmondani, de rögtön,
hogy hányban halt meg Mátyás király, de ha már itt van, azt is mondja
meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, a kiváló
hentesmester és városatya, aki annyit szemére térítette a közgyűlésen a
tekintetes tanácsnak, hogy „nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik
belőle, hanem a zseniálitási eszme erő“, fölkattyog a kultúrpalotába,
hogy mutassák meg neki a _lepkény_-gyűjteményt, mert azt hallotta, hogy
_Emerikában_ olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű.
És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor
előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési
osztályú „szinekurát“, mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában,
mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az
egyűgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem
fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai
Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta
sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a „közművelődés“,
vagy a „művészet“ szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint
olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból
mindenhez értenie kellett.
Tömörkény a maga aere perennius monumentumának fölállításával a
kulturpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát
a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár
azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság,
mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.

VIII.
E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztetikus
aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság
csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant
cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes
elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani
értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő
jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban
volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon
megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz,
este lesz – és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít
az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar
firmamentumon.
Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd
elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla
nehányunk szíve. Még sokan érezzük a keze melegét, amelynek szorításában
sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohase volt gőgös a
csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a
lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát,
magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amelylyel
koccintott és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk,
– de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak
törnek-e el előbb, vagy az emberek, de végre csak eltörnek és az emlékek
száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk
meg igazán, mikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha
fotográfiát vett fel rólunk és senki nem tudja többé, melyik volt a
kedves nótánk és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.
Szeretnék ezek közül az emlékek közül nehányat elültetni az ólommezőkbe
addig, míg frissek, – hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki
megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó
volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjét sohse tudom
anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét
a zászlós bajússzal s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt,
mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát
közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép
talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő
alaknak, aki azt írta a deákbetűs pergamen margójára magyarúl és
emberül: _jaj, de ihatnám_. A többi is nagyon okos ember lehetett, de
nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle
gvárdián.
Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és
bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az
iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok,
amelyekkel a hegyek magassága a távolból is megmérhető.

IX.
Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud és a
szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint
azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt.
Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az
emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de
mindenki szerette, – mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt
zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé,
amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta
a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék
alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy
egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint
ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent