Célszerű szegény emberek - 08

nekem, Istenem. Vártam, hogy végeszakad a nyomorúságnak, de nem akart
abban maradni a szenvedés. Későn jutott az eszembe, hogy az éhenhalás
elől hazamegyünk az apámhoz. Mert ide közelfaluba való vagyok én, de az
apám is szegény. Otthon is nagy a szegénység. De mégis egy falat kenyér
jut. De amikor ez az eszembe jutott, már nem birtam volna elvinni a
gyerekeket. Csontra le voltunk soványodva az éhségtől, meg a hidegtől.
Irtóztató volt az…
Azt mondja Rózsás Erzsébet:
– Éhségükben meg a hidegtől úgy sírtak a gyerekei, hogy mihozzánk
áthallatszott.
Mintha valami rémlátomást látna, úgy néz maga elébe Tatár Julis.
– Hát akkor kértem el a kendőt, hogy zálogba teszem. Az árán vettem
fűteni való fát, kenyeret, tejet. Isten még idejében adta ezt a
gondolatot, mielőtt éhen haltunk volna. Az ételen aztán, hogy egy kicsit
főlerősödtünk, kimentünk az apámhoz… Hát így történt. Tudom, hogy a
törvény törvény… De nem tudtam mást tenni, akár mit mond is az urak
törvénye…
A törvény félős, idegen, ismeretlen és rejtelmes hatalom. Azon felül még
rá is fognak sok rosszat, olykor. No, még sem olyan rossz, mint a hírét
költik. A bíró a nyolcvanadik paragrafust keresi elő és Tatár Julisra
kimondja, hogy nem bűnös.
A büntetést váró Tatár Julis sírva fakad. Rózsás Erzsébet szintén sírva
fakad. A bíró pedig összeharapja a fogait, hogy ne kelljen könnyet
ejtenie.
(1909.)


A szüle a regénnyel.
A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban az is hozzá tartozott a
napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló
regénycsarnokának. „Angol“ regényt, németből. Igen érdekfeszítő
irkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött
detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten
alul nem igen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük és minden
második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve
igyekeztek megakadályozni egy, minden erényben gazdag fiatal pár
boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában
végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment
Kanadába és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt
eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika, az
intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami
visszataszító és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De
azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris,
a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a
boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy
bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre s abból fordítottuk
magyarra. S ha a bécsi ujságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még
nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a
regénybe a hiányzó kapcsolatot.
Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó
hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített egy ujjával kopog,
hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent,
ha akarják, ha nem.
Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú
nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson
aztán beóvakodik egy alacsony, fekete ruhába öltözött, öreges
polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert,
míg végül az ágyban megtalál.
– Jaj, – mondja ijedten, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt
van már ilyenkor.
– Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség,
hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.
– Ugy-ugy, – hagyja jóvá. – Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal
kelünk, kéröm.
– Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.
– Azt is köszönöm, kéröm szépen.
A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az
illendőség hozza magával.
– Hanem – mondja, – most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.
– Majd mögmondja, szülém.
A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas
beszéd lesz.
– Hát, – kezdi a beszédet, – tudja mink járatjuk az ujságot. Én olvasom
is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a
pápaszömmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész ujságba énnekem
csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha én rajtam
állna, az ujság egész felinek regényből köllene lönni.
– Csakhogy nem lehet ám, szülém.
– Tudom, tudom, – integet, – hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem
csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha
mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességit.
– Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.
– Ha mögtöhetné? – kérdezi a szüle. – Más mög sem töhetné, csak maga.
Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy
mondták.
– Hát úgy igaz, ahogy mondták.
– No lássa, – s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit, – hát azért
beszélöm… Hát kéröm szépen bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már
nem birom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását
tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör
mind az életére tör. Hát miért tűri ezt maga?
No most már erre felelj, Dóci. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire
gyilkolják?
– De szülém, – mondom, – én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt,
hanem valami ángol. Mit tegyek én a felől?
A szüle lehajtotta a fejét és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám,
hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:
– Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen
hozzá hatalma?
– Bizony, ahhoz nincsen.
A szüle lemondólag intett a kezével:
– Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb
alul az a sok fekete alattomos. Szögény Alice, – sóhajtott a szüle, –
ugyan mivel érdemölted?
Öreg asszonynál könnyen áll a sírás s a szüle szeme kezdett már
könybelábbadni.
– Nono, szülém, – vigasztalom, – az nem egészen úgy lösz. Biztosítom
magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből és
elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre
igéretet tehetek. Hitelhetek is.
A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált,
mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.
– Lélökre? – kérdezte.
– Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.
– Akkor, – mondta a szüle, – akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved
is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az
ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.
A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről,
amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A
regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle
kedvéért mégis inkább „az ártatlan Alice kisasszonyt“ adtam hozzá
feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj, mert jött egy
vikomt és bekötötte a fejét.
(1909.)


Adóügy.
Azt nem igen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan
különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két
pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük
a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név
a török világból származik, mint a Sziu pasa halma, meg a Kara homokja.
Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók, Béla király urunk
jegyzője is említi, mint a körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát,
pedig sok van ilyen, fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy
valaha volt olyan tó, amelynek a vizét a szikes föld fehérre festette.
De már, teszem azt: Siró-hegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is
hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig
jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az
asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik.
Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról,
elől-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is
Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt, a Sebőkék pedig leginkább
kihaltak.
De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta
valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél.
A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat
elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha
úgy megjátsza magát, hogy a fák a földre fekszenek s a vas járomszög
megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről s a
másik helyen fölépíti. Ilyenkor mikor a dombok utaznak, csontok maradnak
azon a helyen, ahol eddig állottak s gurigáz a vihar a régi koponyákkal,
pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom
porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág
megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységbe olyan föld van,
amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá s belebújik
az egykori emberfejbe.
Kérdés, hogy ama régi, letünt, iratlan történetű világban mind holtan
mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben az elevenen való
sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem-e
elevenekre hányták ott a földet s így támadt az a hegy, amelyik azután
sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a
névhez s honnan. Hát ahol van egy halom s azt úgy hívják, hogy
Táncoshalom és ha lakodalmasok haladnak arra kocsikkal, ott meg kell
állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás.
Emerre pedig lefelé ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora
pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy
valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni,
mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna
azután a puszta s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta
fekszik.
Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő.
De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik
puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani,
hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a
mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges.
Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara
Mihály, a neve után, de meg a barnasága után ítélve, az is valami török
maradvány, ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a
szobában és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni
való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nem igen
mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta és a ház felé tart egy
kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem
használ más csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső
részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia,
meg egy táskában az írásait.
Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga, az ember, aki a lovat hajtja, az
adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.
– Hát mit akarhat? – gondolja Kara szorongva – hiszen az adóm röndben
van, itt van a könyv is róla.
Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy
rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.
Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett
baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés
azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart s a kutyák már védekeznek.
A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a
veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az
egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet s közben trüsszögnek, ami a
kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A
lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik,
azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása
céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak és kiabálják: már
megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes
üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág
szedése végett szokták olykor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi
a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát
nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet ő benne is.
Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a
fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jőjjön be az udvarba.
Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami
szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem
hoznak, hanem mindig visznek.
Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan
nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát
igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A
kutyának voltaképen kötve kellene lennie s a hivatalos ember, ha akarná,
le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert
akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának
akkor bírságot sóznak a nyakába s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai
ügyben a városi ember kap két korona bírságot, amely egy órai, esetleg
két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De
Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban a bejövetel magára,
kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli
fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést
jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni,
mert oda-vissza nyolcvan kilométer az út s abból egy rész a nehéz
homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a
töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre
esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát
mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is
tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a
pénzeknek.
Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba
Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat
elhessegeti róla.
– Adjon Isten – mondja a hivatalos s leszáll a kordéról.
Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért
állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy
leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja
magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.
Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:
– Hát… adjon Isten…
No aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön
beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni,
hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha
akarja.
Mondja is már.
– Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.
– Ugy hát? – mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. –
Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.
– Hát épen az a baj, – feleli amaz – hogy ki is van, meg nincs is.
Kara erősködik s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott
tartózkodni:
– Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak
azt befizettem.
Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van
nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.
A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele és úgy
beszél:
Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a mult
esztendeibül hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen
befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.
Kara rábámul, hogy talán megbolondult.
– Három fillér? – beszéli hitetlenül. – Aztán azért hajkurásznak? Aztán
azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy
kiszökök az Amerikába?
Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott
odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Ugy sem lehet rajta
venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla
a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a
bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz és az asztalra veti:
– No – azt mondja – ehol e! Adjon egy fillért vissza.
Most meg a hivatalos ember csodálkozik:
– Mit akar kend?
– Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az
urak.
– Jaj – mondja a hivatalos – ez nem így van. Ezt kendnek magának köll
bevinni, aztán befizetni a könyvre.
Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy
széket fellök és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.
– Hát ilyen is történhetik? – hörgi. – Ilyen embörgyilkolás, három
fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be
maga. Érti, husz krajcárt.
De a másik csak legyint a kezével.
– Ugyan ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény az
törvény. Azt hiszi maga, hogy önneköm kellemetös a lovat ide
kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj.
Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébul fizetném, minthogy idetöretöm
magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat, ott a
sarokba.
Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van.
Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység,
hogy mindenbe bele kell törődnie, a legkutyább sorsba is.
Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.
– No csak írja – mondja neki – majd hozok egy kis bort.
Hoz is a kamrából egy kancsóval, meg két poharat. Nem egyformák ugyan,
de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb
nincsen.
– No – mondja – igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen
rossz út.
Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért,
mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és
többszörösen kezel vele, meg is öleli és biztosítja afelől, hogy az
egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.
Amaz meg köszöni a barátságot, meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most
is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a
kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor
más a szemeállása és a kutyára barátsággal tekint.
Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy
majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha
boros ember kezében van a gyeplőszíj.
No de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a
kancsóval s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki
odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak
szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre
van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az
úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg,
hogy csak elmennek a beteghez s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem
hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a
betegnek és megigazítják a fejealját.
Az asszony elő is jön és Kara ujságolja neki, hogy hajnalban megy befelé
a városba, mert már megint bekivánták a porcióját. Az asszonynak nem sok
beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha
előkészítése s a tarisznya ellátása. No – véli Kara – majd föl löhet
tönni a kulacsot is.
Mert már áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van,
már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a
szíjjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát
belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a
kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.
– Ilyen korán kezdi kend? – kérdezi az asszony.
Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:
– Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?
Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák
elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek,
csavargókká válnak s utoljára is megveszednek az éhségben és a
nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból
kocsival messziútra indul.
Hát az ut elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy
melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni hála
Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az
oldalán egyetlen egy korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de
nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még
falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit
választja s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.
Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amig
az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ
közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt s
annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti
tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt s azontúl már minden
rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így
időelőtt kedvre derűl s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:
– Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhévatalba.
Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a
sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus és ott van a templomuk.
Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort de az az
ember, aki a Jézusban hívők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal. –
Olyan kend, mint az ökör, – mondja neki bosszusan Kara – mert az is
vizet iszik. – De még azt is csak akkor – mondja rá a szelid nazarénus –
ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.
– Nem löhet – harcol Kara – mert hívatva vagyok az adóhévatali urak
által.
Szóval Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az
adóhévatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dül itt befelé a
pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában,
amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik,
szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.
– De – mondja Kara – ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.
– Mennyit?
– Hát három fillért – mondja Kara – de muszáj befizetni, mert a
végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt
ágyban, hé?
Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó
lélekkel, derűsen nevetik Karát s útat engednek neki. Ha már ilyen nagy
hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három
fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott
eszik egy „kishust“, meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre
nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira,
megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban
mönjetök.
Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé
jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak
a hosszabik útat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.
– Szippantsunk egyet – mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.
– De hiszen ez a kulacs folyik – mondja neki a korcsmáltató.
Kara hüledez:
– Folyik?
– Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.
Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.
– Jaj, vagy úgy, kéröm szépen – emeli a szavát – hát hiszen ami azt
illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínüleg kéröm szépen…
Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara.
Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták.
Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, útas megállj, az
istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:
– Ugyan él-e még, aki csinálta?
– Mit?
– Hát a kulacsot.
– Tudja a rossz seb! Merítse kend mög – rendelkezik Kara.
– De hiszen tele van – mondja a korcsmáros.
Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végkép, a jó
reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fürhécen a
kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában és az alcserényen szelíden
elalszik. A Badár ló hátranéz és azt mondja a Csinosnak: az öreg már
megint becsodálkozott.
Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján
már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell
kitérni a szemközt jövő elől s így árokbafordulás sem lehetséges.
Kara csak akkor ébred, mikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban és
az asszony szedi le a kocsiról az adóhévatal ezen bizalmas emberét.
– Hát kend – kend? – korholja az asszony. – Hát kend – kend?
Kara álmosan feleli:
– Éhös volt az állam, hát mögétettem…
(1910.)


Amik elmúlnak.
Minden fa kidől valamikor s minden öreg háznak az a sorsa, hogy
lebontsák. Az újfajta embereknek egészen más fogalmuk van az úri módról,
mint ahogy az ezeknek előtte volt. Azelőtt az élet kényelmes és csendes
átéléséhez hozzátartozott az a földszintes ház is, amelyben maga lakott
az ember. De az észjárások változnak, ma az az úri élet, ha egymás
fejetetején lakik az ember, ennélfogva a régi házakra kimondják a
szentenciát, hogy pusztulj. Megkérdik tőle, hogy hogyan hívták a Duver
bácsi kutyáját. A Duver bácsi kutyáját pedig úgy hívták, hogy Mozogj! Az
öreg ház ebből megérti, hogy neki most már menni kell. Az emberek is
csak így vannak. Elmennek, hogy helyet adjanak az újaknak. Az öreg ház
szótalan tűri, hogy leszedjék a tetejét s a kövér öreg denevérek
vénségükre keressenek máshol kvártélyt. Azután lebontják a falait, s
leásnak a földbe a fundamentuma után.
Ilyenkor látható, hogy az elpusztított ház is volt valaha új s ő is úgy
keletkezett, hogy az ő kedvéért egy még régebbi házat kellett elbontani.
A földből az ásók munkája nyomán ma ismeretlen formájú nehéz és kemény
téglák kerülnek elő, amikhez fogható most már nincsen. A mostani
ringy-rongy téglákhoz úgy viszonylanak, mint a mastodon az elefánthoz.
Az ember tűnödve nézegeti: ugyan hogy hívták azt a részvénytársaságot,
amely ezeket ilyen tartósra szerkesztette össze? Ez voltaképen nem
tudatik, de annyi bizonyosnak látszik, hogy jobbmódú világ volt akkor,
mert máskép ilyen értékeket nem hagytak volna heverni a föld alatt.
Pedig mily sok van ott lent. Néhány év előtt rákötöttem magamat, hogy
tulipánokat nevelek az udvarban. Nagyobb igazság kedvéért Telkamptól
hozattam a hagymákat Haarlenből. Kellő szakértelemmel meg miegyébbel el
is ültettük valamennyit s rövidesen ki is pusztult valamennyi. Kívántam
akkor Telkampnak, hogy bár a szél verné össze a bokáját (az ilyesmi csak
akasztott emberrel szokott megtörténni ugyanis), de azután rájöttem,
hogy nem a hollandusban van a hiba, hanem a földben. Ki kell azt innen
hordatni végtől végig, azután az így támadt gödröt telerakni szintén
megfelelő szakértelemmel és miegyébbel tiszai iszappal, marosi homokkal,
falevélből származott avarral, fűrészporral, tűzhely alul kikerült
bükkfahamuval, hogy melyikből mennyivel, azt mértékkel kiszámítani nem
lehet (mert az úgy mögmutatja magamagát magátul is. Mert olyan ez akár
csak a valódi szappanfőzés). Az ilyesmi azután mikor jól össze
elegyedik, lesz belőle olyan föld, amilyent különben félóra járásnyival
odább ingyen is ad az Isten. Különben elég ebből a beszédből annyi, hogy
a rossz földet ki kell hordani innen. Szót értettem tehát ez irányban
egy igen alkalmatos koplalós-emberrel. Ezen férfiúnak a hivatala abban
van, hogy valamely piac-térre kiáll egy kocsival meg egy féllóval, s
várja a fuvart. Ha nincs fuvar, akkor a félló koplal a kocsi előtt, a
félló kormányzója pedig időt mulat a kocsmában krétára. Egy ilyen férfiú
tehát megtekintvén a tulipánvetemény elhagyatott és szomorú helyét,
kézügybe vette az ásót és némi áskálásokba kezdett. Azután azt mondja,
mint őszinte, szervezett magyar:
– Azután ezért én majd mit fizetök?
– Már miért?
– Hát hogy kihordtam – mondja a szervezett.
– Hát – mondom – én azt hittem, hogy én fizetök.