Célszerű szegény emberek - 07

vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukocza Tanács
Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi,
illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot és piros kendőt
akaszt az övébe.
– Ez így illik, – mondja Ignác, s valóban, ugy lehet, a dudaszó e nélkül
talán nem is érne semmit.
Nem. Meg külön nóták is kellettek a dudához. El lehet azon ugyan
nyekeregtetni mindent, de a valódi dudanóta csak dudának való. Mint a
rácos: Hej Jula, Jula, Jula. Szól a duda, duda, duda. Azután a magyar
juhászos: Cintányérom, cintányérom aprószöllős pogácsa, fáj a szívem,
fáj a szívem a juhászra, de a juhászra…
Elvesz azonban már ez, de hogyne veszne, mikor a juhász alól is elfogy
apránkint a föld. Mifelénk a falkák egyre kisebbek, a juhász egyre
kevésbé tipus s egyre kevesebb igazság van abban a nótában, hogy:
„Legelteti nyáját, fújja furulyáját. Könnyen éli a világát…“ Mert bizony
már a furulyáját nem igen fujja, az is elvész a tarisznyákból. Inkább
ujságot olvas a mezőn, amit a Mihály bácsi hoz ki neki a városból, ha a
hetivásárra bemegy. Ellenben találtam már furulyát, amit
légszeszvezetékhez való vascsőből csináltak. Ehhez aztán már igazán
illene valamely modern juhász. Kalucsniban, porköpenyegben, ócska kemény
kalapban és esernyő alatt.
Tünő dolgok ezek. A régi nóták, a régi hangulatok. Ime eltünt a
kondászatból is Hegedűs János, az utolsó kanász, aki többféle dolgairól
és elveiről volt nevezetes. Például: nem pásztor az, aki csizmában jár,
mert rendes pásztorembernek bocskor dukál. Továbbá: csak az lehet
tekintetes úr, akinek már az apja is az volt. Még tovább: illik, hogy
pásztorember jobban tudjon táncolni, mint más emberfia. E komoly férfiú
szerint a rendes kanászember egyéniségéhez csak ez az egyetlen nóta
illett: „Az én rúzsám mezővirág. Messzirül érzöm a szagát. Nem köllött
vóna ezt tönni. Nem lött vóna itt baj sömmi…“
Erre azonban törkölyt kellett inni, amire ismét a János elérzékenyedett
s panaszosan mondta a mezőn a körébe sereglett állatoknak:
– Azért nevellek bennötöket ennyi gonddal, hogy mire fölnevelködtök, nem
látlak többet bennötöket. Mert a gazdátok ki fog bennötöket a
birodalombul, oszt kést tösz a torkotokra.
Ilyen kegyetlen a világ. János nem is nézhette sokáig. Elment oda, ahol
senkisem tekintetes úr.
*
Az utolsó dudás vízimolnár. A mestersége is olyan, hogy az utolját
járja. Fogynak és apadnak a vízimalmok, öreg és régi holmik ezek, ha
elpusztul egy újat már nem építenek. Nem oly régen még sokan voltak, oly
sokan, hogy a hatóság külön rendtartást csinált benne, melyik hol
álljon. Voltak vagy százon fölül. Ma alig van néhány. Egy része
elpusztult, más része eladódott, elment olyan folyami vidékre, ahol még
megélhet, ahol a gőzmalom még nem vette ki a vízimolnár szájából a
kenyeret.
– Hej pedig, – beszélte egy öreg vízimolnár – de kár, hogy elpusztulunk…
Azóta nem is öszik a nép röndös könyeret.
Csakugyan meg kellene egyszer próbálni, hogy igaz-e? De a vízimolnár nem
árul lisztet, az csak megőrli a gabonát, ha elviszik hozzá. Mert azt
mondja a vízimolnár, hogy a gőzmalmok gyors gépe, meleg köve megégeti a
lisztet, nem úgy mint az ő köveik, amelyek lassan és méltóságteljesen
forogtak, miként az egész régi magyar élet. Azt mondják, hogy az ő kövük
más lisztet őrölt, más ízű volt annak a kenyere: mi igaz benne, mi nem,
nem tudom. De annyi igaz, hogy azt az egy-két malmot, ami még megvan,
körülbelül ez a hit tartja fenn. Álmodozva laknak bennük a molnárok,
végüket várván, a lapátok lassan, igen lassan forognak, aminek meg is
van a maga oka, mivelhogy ez a mi olykor mérges Tiszánk a leglassúbb
esésű folyóvíz az egész országban. S ebben a nagy álmatagságban a molnár
már dudálni is elfelejtett, pedig volt neki egy másik szerszáma is,
nemcsak a kisasszonyfejű.
Hosszú, lukas fadarab volt ez, elérte a másfél ölet, csak hallomásból
tudatik, hogy a molnár ezen esténkint, napáldozat-tájon a malom tornácos
részéből nagyokat szólt. Valami nagy hangja volt a vízidudának,
mértföldre is elhallatszott. Ma már nincsen belőle még mutatóba sem egy
darab se. Nem igen lehetett azon nótázni sem, csak úgy tutulni, meg
sikongani, mint ahogy a tót pásztor csinálja még némely helyen, a maga
ölhosszú nyirfakérges fakürtjén, mikor tudatja a havasból a faluval,
hogy a bürgékkel merre jár. Lehet, ez a víziduda is aféle ellenőrző óra
lehetett régi kiadásban, a molnárlegény így tudatta a parton belül lakó
gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van
a malmon. Mert meglehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön,
amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor
bődül.
No azért akárhogy áll a dolog, egyet magnak eltenni csakugyan nem ártott
volna, de hát már nem igen adódik elő. Még csak úgy a formája sem
egészen tudott dolog. Milyen volt, ki csinálta, hogy csinálta, miért
hagyták abba?
Van ez annyira érdekes, mint sok más hiábavalóság, amikért szinte
veszekedve törtet a mai élet. No, nem is lehet mondani, a multkor volt
némi szerencsém ebben a dologban. Öreg, rozoga parti korcsmában, öreg,
ősz bácsival találkoztam. Régi vízimolnár, pár éve hagyott föl a
foglalkozással, azóta messze bent lakik a városrészben, a túlsó oldalon.
Azóta sem igen járt erre, mióta abbanhagyta a mesterséget. Most mégis
eljött. Mint régi ismerőse e helynek, vizesüveget vett le a polcról,
kiment az udvarra s a kútból vizet mért bele.
– Ilyen víz nincsen több a tájékon, – mondta, ahogy bejött, leült s
letette maga elébe az üveget. Azután fél deci pálinkát kiparancsolt
hozzá.
– Ez az én passzióm, – szólt az öreg. – Fél deci pálinka, három pohár
víz.
No, nem nagy passzió, tekintettel arra, hogy némely parti magyar
harmincszor fél deci pálinkát is fölporciózik egy nap alatt.
– Hát, – folytatja, – víziembör vagyok én. Hetven éves koromig
vízimolnár voltam én.
– Hát akkor bizonyosan tud a vízidudáról is?
Tünődve néz rám tiszta, kék szemeivel az öreg, hogy mit akarok.
– A víziduda? Komédia? Minek az? Nincsen az már.
– Már aligha van, mert sehol se látom a malmokon.
Mozdulatot tett a vállával, olyfélét, amit Mártonffy Frigyesék idejében
úgy mondtak: vállat vonított. Magyarul úgy mondják: panyókára rázta a
vállát. Valami megvetés, meg semmibe sem vevés szokott abba lenni.
– Ha volna, se láthatná, – szólt megint. – Mert az a vízbe szokott
úszni, kötélen a malom mellett. Mert tudja, két darab fábul volt az,
hosszában való két darab fábul. Vaskarikák tartották össze. Hát ha az
kint van a napon, összeszárad, szétesik. Azért az a vízben úszott, csak
akkor vöttük elő, ha dudálni köllött.
Ez nagyon helyes beszéd. Kezdünk rá jönni az ízire. No ez egészen
alkalmas dolog, ez a találkozás.
– Aztán mikor köllött dudálni?
Az öreg megint csak nagyot nézett.
– No – mondja – az nem úgy van. Nem azért jöttem én most épen ide. Hanem
tudja, Csongrádon az újságba olvastam, mögöltek egy malombaktert, a
kutyáját is félig agyonverték, a bakter testét eldugták. Mégis röggel a
csendőrök előtt addig játékoskodott a kutya, addig mutatta, hogy merre
köll mönni, előreszaladt, mög visszaszaladt, végtére csak odavezette a
csendőröket a gazdájához. Hát látja ilyen a kutya. Aztán kiadta páráját
a gazdája mellett. Látja, csakhogy beszélni nem tud. Én mindig szerettem
a kutyát. Most is tartok kettőt. De olyan hű jószágokat még nem látott.
Jaj, kedves kis állataim – mondom nekik néha, – oszt megnyalik érte a
kezemet…
Így kezdte az öreg ember, így is folytatta, meleg szeretettel a
kutyákról. Hogy a kis unokáit is, hogy ajnározzák azok, mi egyéb. Ha az
ember gyorsírni tudna, de akkor is olyképen tudna, hogy a papiron a
ceruzával, a kéz a zsebben észrevétlenül jegyezne, birná csak elmondani,
hogy micsoda tömérdek sok szépséget mondott el ez az öreg víziember a
kutyáiról. Figyelmesen hallgatták többen, akik bevetődtek, fuvarosok,
halászok, hajósok. Próbáltam eltéríteni, kérdést tettem újra a
vízidudáról, de az öreg rossz néven vette.
– Ugyan mirül való már az a duda? – kérdezte. – Nem volt már annak
értelme sömmi. Utoljára már csak ezök a siheder molnárlegények
hitványkodtak vele. Ha hajó volt közelben, oszt estefelé a hajóslegény
citerázott, akkor csak azért dudáltak, hogy a citeraszó ne hallatszon.
No, hát ilyen dolgok történtek, hát érdemös errül beszélni? Egészen más
ez, ami a kutyákat illeti, mert nézze csak, aki valóságos kutya, már ha
az embör föltöszi magába gondolatba, hogy igazi, valóságos, hű
embörtárs-kutyáról van szó, hát van köztük, aki embörnek embörebb embör,
mint amilyen embör némelyik embör…
S szavainak barátságos áradata a kutyáiról újra megindult…
(1907.)


A jelszó.
Azt mondják a hivatalnokokról, akik a hónap elsején kapják a
fizetésüket, hogy számolt pénzű emberek, nem nagyon sok van nekik, de ha
jól számon tartják, el lehetnek vele a hónap utoljáig, mert akkor megint
csak jön a másik számolt pénz. De már a tanyai embernek nem fizetget
elsején senki, akárhová menne is a bélyeges papirossal. Se nem küld neki
senki semmit. Csak úgy jut pénzhez, ha valamit ki bir teremteni a
földből, azután messzire elkódorog vele, piacozni, mert kint másként nem
áll pénz a házhoz. Meg kell a munkáját adni keményen s olykor mégis
rossz esztendőben nincsen áldás a munkán, akárhogy megadták is a földnek
azt, ami illeti.
Szóval szigorú dolog a pénz, nem mindig áll a házhoz, amit hát megfogtál
belőle, azt el ne ereszd. Őrizd, akárcsak a szellemek a Kárbunkulus
király kincseit. Ne költsd. Világi hivalkodásokra ne adj belőle, csak
nagynéha, módjával. Mielőtt kiadnád, megnézz minden garast háromszor is,
azután ha lehet, tedd negyedszer is vissza a zsebbe. Arra a régi
mondásra gondolj, hogy:
– Lössz még idő szépen járni, csak lögyön mibe fölöltözni…
Vannak ilyen mondások, inkább tanítások, öregek szóhagyományai. Nyáron
úgy jó a ruha, ha szellős, nem sok kell belőle: télen meg ne cifrálkodj,
mert a télnek nincsen szeme, csak foga. A pénz arra való, hogy
megkeressük, nem arra, hogy elköltsük. Mert a szél hordja el a haját
azoknak, akik csinálják, még így sem igen akar szaporodni.
Csukonyi János, ahogy egymagában van véletlenül a tanyán, előszedi a
dugva tartott pénzeit és nézi. Olvasgatja, az ezüstöket sorba rakja, a
papirosokat kisímogatja. Nem sok az egész, úgy valami háromszáz korona
körül való, bár nagy pénz ez is annak, aki sohasem látott magánál ennyit
egy csomóban.
Próbálja összeolvasni az egészet, de néhányszor belezavarodik. De utóbb
mégis csak sikerül. Százat összeolvas és félreteszi. Hát ez egyszáz.
Azután a másik százat is odább tolja. A harmadikat is. Marad még három
ötkoronás.
János szemei szeretettel siklanak egyik csomóról a másikra.
– Háromszáz, – mondja – hogy is csak… háromszáz mög tizenöt. Ez
háromszáztizenöt. Gondolkozva néz maga elébe.
– Ennyi. Csak ennyi? Nem volt-e több a multkor?
Ez nagy kérdés. Ugy tetszik neki, mintha a multkor nagyobb lett volna a
summa. Pedig azóta háromszor is volt bent a városban piacozni s mindig
többet árult, mint amennyit vásárolt. Mennyi is lehetett a pénz, mikor
utoljára olvasta össze? Nem tudja. Hiába feszíti az elméjét: nem tudja.
– Haj, haj, – sóhajtja János – így van az, aki nem tud írást.
János zsellércsaládból származik, béresgyereksorsban nevelődött a
pusztaszéleken, még akkor nem volt úgy teleszórva a tág mezőség
iskolákkal, mint most, ilykép János elmaradt a tudományok tárától és
világosságától. S később, mikor már az asszonnyal együtt egy kis tanyát
„ragasztott“, már az efféle dolgok elmaradtak az élhetés másféle munkái
mellett.
– Jaj, haj, – gondolja János – ha írást tudnék, majd számolnék. De így…
így nem tudok sömmit. Van szömöm, mégis vak vagyok.
Tünődve tekint ki a kis szobaablakon a havas tájékra János. Nem tud hova
lenni a gondolataitól. A pénzeket jól eldugva tartja, de hátha mégis
rájött a vermésére valaki? Megrendülve révedezik arra, hogy a tulajdon
gyermekei lopják-e talán? Nem, ez isten ellen való vétek, ez a gondolat.
Lehetetlen az. Hárman vannak s a legidősebb már aféle surbankó, aki
nemsokára legénnyé serdül, de mégis, mégis. Az apjuk ellen? Nem az ördög
kísértése-e, hogy csak gondolatban is így érinti tulajdon véreit?
– De ami bizonyos, az bizonyos – mormogja megint, a pénzre tekintve. –
Ez a vagyon több volt. Nem sokkal volt több, de valamivel több volt. Ki
nyúlt hozzá? Most mintha jól képen vágták volna Jánost, szinte megszédül
a tulajdon gondolatától. Hátha az asszony? Hopp. János gyanut fog s a
gyanu egyre jobban terjeszkedik a széles mellben s János utóbb úgy érzi,
hogy le akar szakadni a szíve.
János amúgy is volt valami gyanupörrel. Hiszen a pénzt is csak ilyenkor
meri előveni összeolvasás céljából, mikor senki sincsen itthon a házban.
Ilyenkor keresi elő a rejtekekből. Egy része az asszony előtt is
tudottan van a ládában. De a többit dugva tartja. Elég, ha ő tud róla.
Mert… mert ilyen a világ. Az asszony… csakugyan, régebben volt egymással
bajuk. Hiszen dolgos, azt nem lehet tagadni, de egy időben, mint
fiatalos, nagyon szerette volna a világi életet. Azt is igen csak tűrte,
ha körülötte legények kacsalódtak. „Hozzá is nyúlt“ néhányszor emiatt,
régi öregek tanácsa szerint s azután valahogy rendbejöttek.
– Hát talán most mögént? – hördül föl János. – Hát igön… Hát hol a
pokolba csavarog most is?
Az ám, János nagy lépésekkel megy el a kis szobában a falig meg vissza.
Hát hol van?
Azután jut az eszébe, hogy hiszen az ő tudtával ment át a szomszéd
tanyába, segíteni meszelni. Nini, ez csakugyan így van.
– Nézd el, nézd – mondja elbámészkodva.
De már az ördög befészkelte magát a mellbe, a szívbe és az agyba. Van
annak gúnyos értelme is odakint, hogy odaát van meszelni. Ejnye, ejnye.
Hej, ha valami tetten kapná az asszonyt! Agyonverné. Azaz, hogy nem.
Ennyit nem ér meg egy bűnös asszony, hogy végette még sarcoltassa magát
a börtönben s addig itthon elpusztuljon a tanya s világgá mehetnének a
gyerekek, mint a Döme kutyája. Nem, ennyit nem. Hanem kiverni
dorongfával és elűzni a födél alól az ördögfajzatot – hát ez igen, ez
igen…
János indulatai így háborognak, mert a mindenütt leselkedő ördögi
hatalom Jánost hatalmába vette.
Dühéből csak lassan eszmél, mert azután hát ez csakugyan így volna?
Hátha nem így van? Ki tud ebben igazságot tenni a magas istenen kívül?
A pénz ott van az asztalon.
János úgy véli, hogy kevesebb mint volt. A pénz megfogyatkozott. Apadt.
De így van-e vajjon igazság szerint?
János föltolja a fején a sapkát és nagyot sóhajt megint:
– Ha csak írást tudnék! Ha csak annyit is, amennyi egy ilyen szögény
tanyainak elegendő. Ej, efelől azonban most már nem lehet tenni semmit.
De épen semmit sem. De mégis lehetséges-e az, hogy az asszony apasztja a
pénzt?
Most Jánosnak hirtelen az eszébe jut, hogy nini. Lehet, hogy az asszony
hibás, de nem abban. Van még egy legénytestvére, az aféle korhely,
betyárforma, mert sehol állandó maradása nincsen, az elég gyakran
idetolja az orrát, mikor nincsen hová lennie s az asszony testvérszerető
volt mindig az életben.
– Nini – gondolja János. – Hátha ezt a lacibetyárt dugdossa pénzzel?
János most apránkint belegyőződik ebbe a gondolatba. Hát hiszen ez sem
járja. De a mentség a testvéri szeretet, ez más eset, mint amaz az eset.
Hát nyujt neki valamit néha, az ördög bújjon a csárdás gazemberibe.
Azonban, bárhogyan keressük is a dolgot, ezt nem lehet tovább
fentartani. Még – mondja mérgesen János – ha a fene fenét öszik is. A
munka nem játék, a pénz meg nem osztogatni való. Jó világ volna, ha
azok, akik nem keresik, elszednék attól, aki görnyedezik érte.
Összeszedi a pénzt az asztalon egy rakásba. Kék kendőt vesz elő a
ládából, abba beleköti az egészet. Mikor a kendőcsücskök csomózásával
készen van, egészen rendes kopertáslevél-formája van a csomagnak.
Beteszi a kebelébe, az ingen belül.
Ideje is, mert már szállonganak elő a gyerekek, a kisebbek az iskolából,
a nagyobbik a szomszédolásból, mert a téli munkátlanságban ilesmivel
telik az idő… Az asszony is előjön, beszél ezt, azt, János felel neki
azt, amit épen kell: a hó alatt álló világ odakint igen szűkszavú.
Meggyujtják a lámpát, a gyerekek hangosan olvassák a betűt kifelé a
könyvekből. János örvendezve nézi őket s megtapogatja a csomagot az inge
alatt.
– Én majd röggel bemögyök a városba – mondja.
– Ugyan – kérdezi az asszony. – Hiszen nincs is heti vásár. Mit
bajoskodik kend?
– De ha köll mönni – véli János. Majd szót értök a juhvágóval, a birkák
iránt.
– Hát jó, jó. Csak olcsón ne igérje kend.
Esznek valamit, azután levackolódnak, a fekete éj csöndje betakar
mindent, János indulatai fektében megcsillapodnak, a nagy harcsabajusz
alatt mosolyog is álmában: engem ugyan többet be nem csap sönki…
A féllóval János még sötétben meg is indul s idő multán beér a városba.
Itt most nincsen piacozásról egy szó sem, mert ez az idő nem arravaló.
János kifog a korcsmaudvaron, a subát gondbahelyezi és halad az öreg
takarék felé. János volt már ott régebben, mert abban az időben, mig a
földet nem vették meg, az asszonynak volt bent pénze, továbbá, mikor a
szomszéd a kölcsönt fölvette, János tanu volt rá, hogy a szomszéd
csakugyan a szomszéd. Minélfogva János járatos e helyen, azonban mégis
csak járatlan, mert azóta az urak összezavarták az irodákat, mert az
úrfélének sohasem jó ma az, ami még tegnap jó volt. Így tehát lassan
ődöng, amíg odatalál, ahol a pénzt befizetni szokták. Közben a bal
tenyerét a mellére szorítva viseli, mert ott van a vagyon – János el is
mosolyodik a tulajdon gondolatára: lám a pénz, miként ha születendő
gyermek volna, a szív alatt nyugszik.
Hanem azt el lehet modani, hogy sokan tömegelnek errefelé. Nem hiába,
hogy olyan az ajtó, hogy závárja sincsen, de nem is győz
nyitódni-csukódni. Az egyik ember viszi a pénzt, a másik hozza. János
csodálattal nézi a pénztárost, hogy ugyan, hogy nem fárad el a keze. A
falakon mindenféle képes ábrázolatok vannak; János, amíg a
sorrakerülését várja, ezeket nézi. Hej, ha el tudná olvasni, hogy mi van
alájuk írva, az nagyon jó volna. Így azonban a térképekből csak azt nézi
ki, hogy ami barnaszínű rajta, az alighanem fekete föld, ami pedig zöld,
az legelő. No, van még belőle elég, hála Istennek, nem sírhat a jószág.
Nézegeti azután az embereket, akik a pénztáros kalickája előtt egymás
hátán állnak. János, ami a maga ügyét illetné, szorgos gondokban és
aggodalmakban van, de mégis elmulatozik rajtuk. Például sorra kerül egy
öreg anyó, szintén a kebléből húzza elő a kis könyvet, amibe hatszáz
korona bele van írva. A néni nem akarja kivenni a pénzét, csak az iránt
érdeklődik, hogy meg van-e még. A pénztáros elébe terjeszt hat darab
százkoronást:
– Nézze, néni, ez a maga pénze.
Anyó megnézi, megolvassa s mikor látja, hogy csakugyan meg van,
visszaadja s megnyugodva távozik. Így távoznak, távozgatnak a többiek
is, már majd nemsokára delet harangoznak; János most alkalmasnak látja
az időt, hogy szintén a kalicka elébe lépjen:
– Egy kis pénzöm volna – mondja bizodalmasan. – Behoztam magukhoz, ha
befogadnák.
– Be hát – mondja a pénzszedő. – Hiszen azért vagyunk. Itt még kamatozik
is.
– Tudom, – felel János, mint aki az ilyen dolgokban járatos – tudom,
hogy itt fiadzik is. De magáért azért nem hoztam volna be, mert én
messzire lakok. Hanem úgy vöttem észre, hogy nem jó helyön van otthon.
– No itt jó helyön lössz. Könyvet kap róla, aztán biztos löhet az
ügyben.
János a márványasztalt elgondolkozva sikálja a hüvelykujjával.
– Az, az – mondja. – De épen abban föl a fejem, hogy hátha a könyv is
elvesz otthon. Valaki elvöszi a helyirül. Begyün vele és kivösz a
pénzből száz koronát, azután a könyvet visszalöki a helyire. Én aztán
azt honnan tudjam mög?
– Hát nem tud írást?
A széles mellből mély sóhajtás fakadt föl:
– Hiszen, ha tudnék, uram… Ha én írást üsmernék, nem ilyen embör volnék…
– No, – mondja a pénzszedő – hát annyira félti a könyvet még otthon is?
János legyint:
– Nem olyan a családi viszony, mint ahogy köllene…
A pénzszedő előtt ismerős az ilyen eset, mert adódik elő belőle nem egy.
Hamar át is esik rajta.
– Hát – mondja – akkor jelszóval dolgozzunk. Hiába jön ide más a
könyvvel, csak annak adjuk ki a pénzt, aki mögmondja a jelszót.
János megint csak bökdösi a márványt.
– Jelszó? – kérdezi. – Miféle az, hogy jelszó?
– A pénzszedő angyali türelemmel mondja:
– Maga bizonyosan volt katona. Hát az őrségfölváltásnál – –
– Aha! – kap észbe János. – Tudom már. A földruf mög a lózung!
– Az, az! hagyja rá az az úr, akinél a pénz fiadzik. – Ilyen földrufot
mondjon. Aztán akkor a pénzben nem durkálhat senki se, csak aki a
földrufot mondja.
– János integet a fejével. Ez jó lesz. Ez már valami. Ez csakugyan jó
kitalálás.
– De, – mondja hirtelen – akkor mi lössz, ha én is elfelejtöm a
földrufot?
– Hát írja föl… azaz, hogy hiszen, ha nem tud írást…
János megtörve feleli:
– Hiszen, ha tudnék, uram…
– Ejnye, hejnye, a fene teremti, – mondja a pénzszedő – hát valami olyan
földrufot találjon ki, amit nem felejt el. Adja föl a kutyája nevét.
– Nem, azt nem.
– A gondokba merült ember szomorúan lehajtja a fejét. Gondolatai
hirtelen végigszaladnak egész életén. Most látja magát mint kis fiút,
amidőn a béresgyereksorsba kellett állani, látja az ősz pusztai
asszonyt, öreganyót, akit többé nem is láthatott, érzi nagyanyó utolsó
csókját a homlokán, hallja a szavát: Isten áldásával járj, kis onokám.
János elfogódva mondja:
– Az lögyön a földruf: Öreganyám, őrizd mög…
(1908.)


Az Ilka-kendő.
A bíró szobája előtt emberek ácsorognak s nem igen beszélnek, mert
valamennyi pörben jár és a tulajdon igazságát forgatja elméjében, meg a
lelkében is, mivelhogy rettentő hatalom a törvény. Idegen, ismeretlen
világ, nagy erdő, amiben tévetegen járnak és kelnek az emberek, mert
ritkán esik sötét sürüi közé szelíd napsugár. Az emberek tehát szorongó
aggodalmaskodásokkal vannak elfoglalva s fejüket gonddal lehajtván,
leginkább egymás csizmája orrát nézik.
Történetképp asszonyok is vannak köztük, van ott egy jó fából való, de
sápadtas, elszomorodott asszony egy vékonyka leánygyermekkel, ez a Tatár
Julis. Ott van a Rózsás Erzsébet is, szintén valamirevaló asszony, kendő
a fejébe, függő metál a nyakába: néz ki az ablakon. A rideg ház rideg
udvarára, amelynek nedves kövein az uristen kegyelme sem bírt mást, csak
zöld penészgombát teremteni. Bár mondják, hogy annál kezdődik az élet.
Ki keresi azonban ezt?
Most kijön a tekintetes bírósági hivatali szobából egy szintén rendes
szál ember a kávészín dolmányban, a fekete zsinórral, hogy majd
széttekint a tömérdek nép között, akik mind pör alatt állnak. Valóban
kijön tehát ezen férfiu és kérdezi egy elhagyatott embertől, aki
korhatag szürben igen csak erősen feszül neki a vállával a falnak, hogy
valamiképp el ne düljön:
– Magát hogy hivják?
– Engem – mondja a célszerű ember a szűrből kifelé – nem igen hívnak,
engem csak küldenek. Béres vagyok én, nézze csak, cseléd vagyok én. Még
étel idején sem hívnak ebédre, akkor is csak küldenek. Azt mondják: ahun
az ételed a tányérban, eredj, oszt edd meg.
Erre a beszédre némi keserű mosolygás támad a künt ácsorgó emberek
arcán. Mert jól beszél. Akárki fia is, de jól beszél.
A zsinóros ember azonban erre nem sokat ad. Szokásos az ilyesmi s talán
nem is egészen igaz. Vannak keserves szavak olykor, aminek nem adhat
hitelt a tapasztalt férfiu, vannak beszédek, amik valóban semmi egyebek
sem, csak beszédek. Tehát a szűrös ember fölött szótlanul elnéz és azt
mondja:
– A Tatár Julis, meg a Rózsás Erzsébet, ha itt vannak, jőjjenek be.
Persze, hogy itt vannak, mikor itt vannak.
Óvakodnak ennélfogva befelé az ajtón a Julis, meg az Erzsi. Az egyik, az
elüljáró, a vádlott, emez meg a panaszos. Szép nagy szoba a bíró
szobája, karosszék is van benne. Tükör nincsen.
Mindegy ez különben. Elég az avval, hogy a bíró keresgél a kék
papirosokban és kitekint azokból, hogy a Julis a vádlott.
A vád nagyon közönséges és egyszerű. Julis nem tett egyebet, mint hogy
elsikkasztott egy Ilka-kendőt. Olyan szép, világos tubarózsaszinű, vagy,
hogy inkább téglaszinű, magyar néven mondva: seszinű, törökös, rojtos,
szép selyemkendőt. Olyképp sikkasztotta el, hogy kölcsönkérte Rózsás
Erzsébettől. Valamit mondott neki, hogy mire kell neki. Hogy talán
temetésre megy benne, vagy lakodalmat nézni megy benne, ilyesvalamit
mondott. Könnyen mondhatta, mert szomszédok voltak, egymás mellett
laktak, de nem a maguk házában, hanem csak ugy zsellérképpen, mint ez a
szegényhez illik is. Hát elkérte kölcsönképpen a szép Ilka-kendőt,
zálogba tette, aztán ott is maradt. Mert ilyen a szegénység. No és most
meg ehol a panasz. Biz ez súlyos dolog így bíró előtt állni, különösen
annak, aki nem szokta és aki egyáltalán nem ért ahhoz, hogy miféle útjai
vannak a törvénynek, mely keritések azok, amiket megkerülni lehet és
hogy milyen formán védekezhet az ember, ha ugyan nem igazat mond is.
– A kendőt zálogba tette, Julis – mondja a bíró.
– Igen kérem – mondja a szomorú asszony.
– Használat után miért nem adta vissza annak, akitől kölcsön kérte?
– Jaj, kérem alássan – mondja Julis – csak úgy mondtam én azt akkor,
hogy használatra kérem kölcsön. Mert nem úgy van az. Azt csak úgy
mondtam. Igazában már mikor kölcsön kértem is, az volt a szándékomban,
hogy zálogba teszem.
No, bárki bármit beszéljen, ez nyilvánvaló beismerés. Miként lehet
ilyent tenni? Tatár Julis nem keresi. Ugy mondja, ahogy igaz. Nem szokta
meg a valótlan beszédet. Vagy legalább is nem akar nem igaz dolgokat
beszélni itten.
– Mert – fűzi a szót – a sors ilyen. És ezt a sors tette.
Rózsás Erzsébet panaszos asszony integet a fejével, hogy valóban a sors,
a sors…
Hogy Julis sorsa miben áll, azt megint csak mondani kezdi:
– Nézze csak, tekintetes bíró úr, három gyermekemmel az uram elhagyott.
Magunkra hagyott. Hát hogyan éljek? Három kis családdal munkába nem
mehettem, gondoltam már, hogy majd a Tiszának megyek velük együtt. Volt
már ilyesmire eset tekintetes úr. Óh én értetlen kicsi apróságaim.
Erzsébet komolyan mondja:
– Volt. Csakugyan volt ilyen esetre már eset.
– De azután – mondja Julis – jött hozzám egy ember. Azt mondta, éljek
vele, ő eltart. Keres annyit a gyárban, hogy abból nekünk is jut
élelemre, ruhára. Hát mit tegyen a szegénység? Hát éltem vele. Rendes
ember volt az, jobban éltem vele, mint az urammal, aki elhagyott. A
hites ember nem volt olyan jó, mint ez az ember, akivel a szemétdombon
esküdtem. Eltartott bennünket, amit keresett a gyárban, hazahozta. Hát
éltünk, éldegéltünk valahogy.
Julis ezt most már hosszasan mondaná, mert úgy lehet, életének ezek
voltak a legszebb napjai és derüs napokra szívesen visszajár az
emlékezet. De a zálogba csapott Ilka-kendő sorsa ebből sohasem fog
kiderülni. Mondja is neki a bíró:
– De a kendő, a kendő?
– Hát igen – folytatja Julis – most jutok oda, kérem alássan.
Megváltozott az életünk. A kerék fordult. Mert a kerék ahányat fordul
fölfelé, annyit fordul lefelé. Lefelé fordult. Az isten áldja meg az
urat, tudja bizonyosan, hogy mi az a sztrájk, meg a kizárás, meg az
ilyesmi. Hát még mennyire tudja a munkás. De senki sem tudja annyira,
mint a munkásnak az asszonya, a kis családdal.
– Ugy, ugy, – véli Erzsébet is – ezen nincsen mit tagadni. De hát még…
– De hát még – vág a szavába a Julis, – mikor azután az ilyesmi ilyen
irtóztató télségben történik, mint ez a mostani volt. Nincsen szó, ami
azt kibeszélni birná. A hidegség, meg az éhség… Mert az ember – ez csak,
csak… Az elment a többihöz a kocsmába, ott ihatott pálinkát hitelbe. Meg
el is maradt. De dologba nem állhatott, mert nem engedte a többi. Tudja
már a tekintetes úr, hogy megy az ilyesmi. Én meg nem mehettem dologra a
gyerekektől. Aztán nem volt mivel fűteni, meg nem volt mit enni. A
gyerek sír sokszor, de mikor éhségiben sír! Meg a hidegtől dermed! Jaj