Célszerű szegény emberek - 10

szó, egy kissé odább pedig már nincsen kocsi, hanem csak szekér.
Másfelől azonban vannak olyan szavak, amik megvannak már régóta, de, úgy
tetszik, mintha csak minden húsz esztendőben kerülnének egyszer
kimondásra. Elfelejtődnek, kimaradnak a használatból s egyszer csak
megint valahonnan az agy rejtekéből előbukkannak. Különösen a néppel
foglalkozó bírósági embereknek van az ilyesmiben módjuk.
Az egyik helyen a betyárkodás, mint foglalkozás, sértés. A másik helyen
nem az, mert a nem éves, hanem csak hónapszámos szolgalegényt jelenti,
aki egy hónapban ennél, a másikban amannál a gazdánál béres. De ha
továbbra is úgy alakul át a nyelv, ahogy mostanában nekiindult, idővel
még havidíjas lesz, az ilyen kétkézi munkásnak a neve.
Mert keveredik és kavarodik a nyelv. Hiszen fejlődik is, élénkül is. Uj
dolgokra új szavak készülnek, jók rosszak. A Röntgen-sugárból
Rögtön-sugár lett, mert azzal a doktor rögtön keresztül lát a betegen. A
gőzekének a szép szántógép nevet adták, a regattista csónakázót
vízibubának nevezték el. A vontató gőzhajó neve egy időben vasbika volt,
a mozdonyé is. De aztán apránkint beleférkőznek a nyelvbe az újfajta
csinált szavak. A katonaságtól német kifejezéseket visznek haza. Az
ujságokból uj szólamokat tanúlnak és aki urasan akar beszélni, ezeket
használja. A panaszkodás ugyan e fölött nem jogosúlt, mert hiszen a
népszokások nagy része valamely régi úri szokásnak, úri divatnak az
átformálódása. Az úri nyelven sok az idegen szó, onnan átmegy a
népnyelvbe, de ott aztán igen tarka-barka formába öltözködik. Azt
mondja: pardon, nem akarom én az urakat interpellálni, vagyis, hogy nem
akarja zavarni. A másik ember nagy tárgyakra: nagy szekrényre, házra,
gépre, hajóra azt mondja, hogy az nagy hipotéka.
Azután ott van a szépen való beszélés.
Régente a politizáló nemes csizmadia testületek tagjait figurázták
azzal, hogy cifrán beszélnek. Ők mondták volna, mikor a vendéglőben az
ebédért fizetni kellett, hogy: a szomszédomban rejlik az elégtétel, meg
más ilyenféléket beszéltek.
De most már ez a szép beszéd erősebben terjed s megszűnt a csizmadiák
szabadsága lenni.
Azt mondja a bíró előtt a külvárosi háztulajdonos:
– Kéröm, panaszom van az egyik lakómra.
– Hát mi a panasz?
Tudatja az ember:
– Hát kéröm, az, hogy előbb háttérbe helyezte a lakókat, azután háttérbe
helyezte a házbért utoljára pedig háttérba helyezött még engöm is.
Ez annyit jelent, hogy a panaszolt lakó mindenkivel összeveszett a
házban s ráadásul még az árendát sem fizeti.
Csinosan virágos beszéd. Az az érdekes benne, hogy míg az egyik
embernek, az úrformának, előbb gondolkoznia kell az értelme felől, ők
azonnalra megértik, hogy mit is mondott a sógor.
(1911.)


Külsőrészi agglegények.
Az agglegény-élet a városon se lehet valami alkalmas foglalkozás, mert
sok unalom járhat vele. Az igaz, hogy mint mondani szokás: se kicsi, se
nagy, maga sem viselős, így könnyebben bírhatja az életet, azután a
városon mégis csak találhat helyet eleget, ahol az idejét töltheti.
Azonban kint a tanyán élni agglegényéletet, az már csakugyan nehéz sors.
De azért mégis van olykor ilyen, ha nem is gyakran. Ha nem minden
határban adódik is elő. Van szolgaemberben is, gazdafiban is. Kocsisban
volt nálunk is egy, amíg meg nem halt, az öreg Imre bácsi, annál
öregkutyakedvűbb embert még aligha hordott a föld háta. Nőgyűlölő, vén
mogorvaság, az csak a lovakkal tudott beszélni, az ünnepnap délutánja
azzal telt el, hogy zsírral etette a lószerszámot és fényesre pucolta
rajta az acélkarikákat. Szobában nem hált sohase, de még az istállót sem
szerette éjszaka. Rudat lakatolt az istállóajtó közepére, hogy
valamelyik lókötő el ne köthesse a lovakat, maga meg a kocsi alá feküdt
aludni. Télen is ott feküdt, őszi esőben is, volt egy irgalmatlan öreg
subája, száz foltot rakott rá maga, abban pihent. Az ócska subát el nem
hagyta soha magától a világért sem, sem nyáron a nagy csizmáit, ha akár
szénáért ment is valami nem messze tanyába, azokat mindig fölrakta a
kocsira. Ha ezért szót ejtettek előtte, hogy miért húzatja mindig a
lóval ezeket a fölösleges holmikat, mogorván felelte:
– Ha köllök így, akkor itt maradok. Ha nem köllök, akkor elmöhetök.
Beszélték, hogy a pénzének egy része bele volt varrva a subába, a többit
meg a csizmában tartogatta. Mondták, hogy volna valami ezer forint körül
való pénze így „gyugasz“-ban. Lehetett, mert magára nem költött semmit.
Ha más kínálta egy pipa dohánnyal, hümögve elfogadta s előkotorászta
hozzá valahonnan a lóporos istállópolcról az ócska pipát, megtömte a
dohánnyal s rá is gyújtott, ha gyufát adtak hozzá. De maga nem adott
volna egy árva vasat sem dohányért.
Az ilyen emberen eltart egy kalap húsz esztendeig s amiként döglött
szamarat ritkaság látni, úgy világ csodája, a „magának valón“ egy új
mellény. Meg van a maga régi holmijaiban, csupa folt, de sohasem
rongyos, mert maga foltozza magát. A fehér ruháján is folt hátán folt,
de amúgy minden szombaton rendesen föltisztálkodott, maga mosott magára.
Asszonyfélével szóba nem állt, csak néha, ha a szőlőbeli dévaj
napszámoslányok rákiáltottak, szavalt vissza valamely mérges, átkozódó
káromkodást. Vén volt már, csupa ősz, a képe telipiros és az egész
emberen a kappanhízás kövéredése, de már kezdett a válla görbülni, a
nyaka hajlani, de megmaradt mindig egyformának. Nem vétett senkinek, ha
nem háborgatták s így el volt az igáslovak mellett esztendőkig. Hogy
honnan jött, miféle életet élt azelőtt, senki sem tudta, ő maga meg nem
beszélte. Olyan időben, mikor nem voltak napszámosok a tanyán, bement
enni az ereszet alá. Az öreg kocsis a még öregebb kapással csak el volt
valahogy, mert az sem beszélt, ha nem volt rá föltétlenül szükség. De ha
már a napszámosok is ott ettek az ereszet alatt, akkor az öreg Imrének
külön kellett kimérni az ételt, mert különben inkább nem evett volna,
semhogy a sok csacskabeszédű, tréfálkozó nép közé elegyedjen.
Ha volt eset rá ugy, hogy vasárnap délután kint volt valaki a városból a
tanyán s ilyenkor szokás egy üveg bort az emberek elébe tenni, Imre egy
pohárra valót elfogadott. Többet nem semmi áron. Ugy lehet attól félt,
hogy majd megered a szava s talán elkottyantja magát. Hogy talán beszél
majd valamit a multjából, amit ma olyan szépen neveznek úgy, hogy
előélet. Hát bizony, hogy mi volt az öreg Imre előélete s nem volt-e
ebben bizonyos mennyiségű börtönbeli oldalélet is, azt őrajta kívül
senki sem tudta, az öreg talán azért aludt kint az udvaron a kocsi
alatt, hogy még álmában se beszéljen róla semmit.
De hát ez nem is tartozott senkire. A dolgát elvégezte, a lovakat
ajnározta, a padlást szigorúan vigyázta, hogy a tyúk bele ne menjen,
mert a finyásabb ló nem eszi meg a szénát, ha tyúktollat talál benne; a
kocsit mosta, ha kellett, ha nem, a tengelyére fölkente volna a világ
minden kulimászát, a lószerszámmal pedig annyi zsiradékot etetett föl,
hogy egyszer meg is szólták érte: abban a percben fölköszönt a
szolgálattal s nem volt maraztalás, elment. Egy esetben történt már
ugyan, hogy valamely sérelem miatt mérgében megindult, de még a föld
sarkát sem érte el, már visszatért. Ezuttal azonban nem ért neki semmit
se szó, se beszéd. Fölfogta a kendőbe kötött kevés cókmókját, belerázta
magát a subába s elment, semmit sem szólt (még azt is lassan mondta).
Kószált aztán szerte-széjjel, lehetett látni az útakon itt-ott, amint
hurcolta a subát. De már nem fogadták föl sehol sem. Kószált, mint a
kutya, ha a pákosztossága miatt kiverik a tanyából. Akadt volna ugyan
szegényebb, zsöllérféle ember, aki a pénziért fölfogadta volna tartásba,
de Imre az ilyen beszédre sem szólt semmit, csak ment tovább. Egyszer
aztán elveszett a határból. Az emberek nem sokat törődtek vele,
legfeljebb azt mondták felőle, hogy világgá ment, mint a Döme kutyája.
Beszélték ugyan, hogy arra kifelé, a pusztaszélek körül, egy vontató
széna tövében találta meg a csősz kutyája halva és rá is vezette a
halottra a csőszt, de ez a beszéd nem egészen bizonyos, mert odakint az
ilyesmiről nem nyomtatnak ujságlapot.
*
Más dolog az, ha életfogytáig legény marad az olyan ember is, aki a maga
földjén él. Ez már nem úgy van, mint az Imre kocsis, hanem ennek
különféle formái vannak. Egy legény azért nem házasodott, mert
irgalmatlanul hosszúra s vékonyra nőtt s nem talált magához való lányt
életpárul. Egy fiatalembert még surbankó-legény korában képenharapott a
ló. („Nagyon erkölcsös volt“ – így mondják, már hogy a lóra.) A
suttyó-gyerek fölépült a bajból, de a nagy seb nyoma ott maradt az
arcán. Azután, hogy a házasulás idejét elérte, volt egy lány, akit
elakart venni, már a kendőzés is meg volt, amikor hírét vitték a
legénynek, hogy a lány azt mondta, jó ember, derék ember a vőlegénye, de
már is irtózik a harapott képire nézni. Amire a legény visszaadta a
jegykendőt. Kináltak azután neki más lányokat, de azt mondta a legény:
egyet akartam, az is mögirtózott tőlem, de legalább mögmondta igazán,
most már tudom, hogy a többi is így volna velem, csak nem mondják mög a
vagyonomért, de hát nem is köllenek neköm. Így aztán házas házatlan
maradt.
Ismerek itt a közelben egy gazdálkodót. Jó gazda, szorgalmas ember. De
nemcsak hogy az, hanem okos is. Több esze van, mint más tizenkettőnek,
amellett a beszéde tele van ötlettel, humorral, furfanggal, mint ahogy
az már a törpéknél leginkább így szokott lenni. Ez meg azért nem kötötte
be lány fejét, mert nagyon kicsire maradt. Vannak ilyen játékai a
sorsnak: Az egyik azért marad a nőtlenségben, mert nagyon hosszú, a
másik meg azért, mert nagyon kurta. De olyan kurta, hogy nagyon. Nemrég
is látom az úton, hogy két szép, jó ló vidáman húz egy kocsit be a város
felé. Azonban szemközt jövet, a gyalogos magasságából tekintve, úgy
látszik, hogy nem ül a kocsin senki. No, itt alighanem valami baj
történt. Vagy berugott a gazda és az ülésről hátrahervadt az
alcserényre, vagy pedig hogy betegség érte és a kocsiból kibukott az
útra. Közelebb érve azonban, már látszik, hogy egy gyermek hajtja a
lovakat. No, gondoltam, ez is nagy könnyelműség, a villamosok közé
ereszteni ilyen lovakat gyerekkéz alatt, ráadásul hetivásáros időben.
Csak azután látom, mikor a kocsi elzörög mellettem, hogy a kurta Mihály
gazda hajtja a két fiatal táncoskedvű zabhambárt, bár ugyan csak úgy lóg
le a lába az ülésről, mint gyereké padról. De azért a gyeplő jó kézben
van s a törpe ember arcán most, mint mindig ott táncol a gúnyos
mosolygás, amivel neveti a körülötte levő óriások világát. Mert Mihály
mindig nevet. Neveti a sorsot, amely ilyen kicsire hagyta s úgy
gondolja, hogy akár sír, akár nevet, úgyis csak egyforma lesz a termés.
Ha kérdik Mihálytól, hogy ugyan miért nem visz valami csinos, formás
menyecskét abba a szép vagyonba, Mihály olyan komikus pózzal, mint ahogy
azt annak idején a régi udvari tréfacsináló társai tehették, kihúzza
magát, ezer nevető ránc szalad szét a képén, még az okos szőke szemei is
nevetnek, mikor mondja:
– Csak nem tartok asszonyt addig, amig másnak is van felesége…
Lám, úgy Mihály. Ebből ugyan sohasem lesz öregkutyakedvű
magáramaradtság. Ugy gondolkodik: az élet kifigurázott engem, én meg
kifigurázom az életet. Ugy gondolom, hogy alighanem van egynéhány
filozófus, aki elmehetne Mihályhoz életbölcsességet tanulni.
Van azonban olyan, aki se nem nőtt karónak, se széklábnak nem maradt,
mégis egymaga tengődi át az életet. Ritkaság ez is, de azért van. Az
ilyen embert szintén a sorsok alakítják ki vénlegénnyé. Van az úgy, hogy
némely tanyában fészket vernek a szerencsétlenségek és a halálos
betegségek. Egy gyereket fejen rug a ló, a másik a vasvillába esik a
szénabogjából. Egyet-kettőt elvisz a halál még karonülő korában: nem
marad több csak egy. Ez az egy aztán nem anyagyász, sem polcleső, sem
kenyérpusztító, hanem szemfény és aranyvirág. Azt fürösztik tejbe, meg
vajba és étetnék kakastejjel is, ha volna. Hogyne. Ami szeretet a szülői
szívekből azelőtt ötre áradt, most erre az egyre sugározza minden
melegét. Ha rossz idő van, el sem eresztik az iskolába, vagy pedig
kocsin viszik el. Hogy pedig a tanító különös figyelemmel legyen a
gyermek iránt, hát a kedvében járnak. A szokásos torokon kívül ebédre is
meghívogatják s mert hogy nyiltan megajándékozni már még sem járná,
éjjel belopatnak a béressel az udvarába egy fekete bárányt. Így nő a
gyermek, órázzák, láncozzák, ékesítik, még szalmakalapot is vesznek
neki, mint a városi gyerekeknek szokás. Később a csárdabeli tánchelyre
csak fölügyelet mellett engedik, nehogy a bicskázásokba ártsa magát,
mert még a naptul is féltik. A többi surbankó legény meg nem kedveli,
mert nem közéjük való, nem birkózik, nem verekedik, nem vívja meg a
lányért a késpárbajt, kell is ennek lány, hiszen maga is olyan, mint a
kisasszonydáma a mondtambolondnevödrádszoknyában. Anyás lesz nagyon,
olyanforma emberben, mint állatban a konyhabeli kezes malac. Ahogy a sor
alá kerülne, a katonaság alól is kitudatják ügyvéddel, mint egyetlent.
Már az istállóba külön hátasló is van kötve, hogy ha épen kedve tartja,
azon delektálja magát s annak hátáról nézzen szét a földben.
A régi nóta úgy mondja az ilyen úri paraszti mód példázatát:
Harminchárom kasza, pöng az egész tájék, Bolond volnék rózsám, ha utánad
járnék. Melléje heverök ennek a kis lánynak, Onnan is azt nézöm, hogy
neköm kaszálnak… Dehogy hever ez azonban lány mellé, hiszen már úrnak
hívják, mert sárga szíjjat visel a csizmaszárán. Már a ruhája is csak
derékig magyaros, bársonygallér van a kabátján, fehér mellényit az anyja
vasalja.
Azután elhal az öreg Galambos, bár ugyan élhetett volna még, de már
régen fájlalta a mellét és néha olyan fázásai voltak, hogy a
szívegyökere is reszketett. Most már egészen ketten maradtak, s az anya
rettegve gondol arra, hogy asszonyt hozhat a fiú a házhoz és az majd
elveszi ő tőle a szeretetit.
– Jaj, édös szülém, – bugja neki ilyenkor a leányfiú, anyja ölébe dugva
a fejét, – ameddig a maga főztjit öhetöm, nem köll neköm másik asszonyé.
Azután egyszer csak elmegy a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk
ölébe az édösszülém is. Galambos úr magára marad a tanyában, bár ugyan
van annyi cselédje, hogy ha körülállják, még a szél sem érheti tőlük. De
azért mégis csak egymagára van és most egészen olyan, mint az Imre
bácsi, pedig az csak kocsis volt.
Hány lányos tanyában dobbannának meg a szívek, ha ez a fehér ember oda
beköszöntene. De nem. Már az ilyesmi sehogy sem esik a keze ügyébe. A
népes határban úgy egyedül van, mint a gólya, amelynek valamely
istentelen megsörétezte a szárnyát s nem tudott a többivel utrakelni.
Már nem paraszt, de még nem úr, bár tokos cigarettát szív úgy egy, mint
másnap. A városba jár be mulatni, a dorbézolóhelyeken az a neve támad,
hogy: a parasztbáró. Ott néha olyan bolond ötlete támad, hogy magához
emel innen egy leányt és kiviszi a tanyába asszonynak. Azután a
borködökön keresztül is megrémül a gondolattól, fogat sebesen, kihajtat
a tanyára, ott lóra ül, a messzi temetőbe vágtat és sírva terül el az
anyja sírján. Nem tudja, miért van a világon, nem tudja miért él,
keserűsége mulatásban fullad. Érzi, hogy el kellene menni Vas
Balázsékhoz, szót kellene érteni Vas Veronnal a homlokára bodorodó szép
hajáért, de már nincsen hozzá ereje, nem tud leszállni sem a nyeregből,
sem az úri módból, a temetőből jövet beszívja a csárda, mert hiszen rá
is van festve a falára, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed gyere be.
Be is megy hát az udvarra s ott azzal mulatozik, hogy a boros asztalt
ugratja a lóval, otthon pedig ezen idők alatt lopják úgy, ahogy érdemli.
No, ezután előbb a tanyának az egyik sarka, azután a másik sarka… Azután
mind a négy sarka. – Hízlalja az államot stemlivel – mondják a
szomszédok és örvendeznek azon, hogy már megint fölszabadul egy darab
föld, amit meg lehet ragasztani. Hát bizony fogy a föld, fogyogat, mert
csodálatos az, hogy ha egyszer csúszni kezd, milyen hamar el tud
csúszni. Az. Még a lú hátáról is lecsúszik a városi nyereg s azután
egyszer csak búcsúzót nyerít a ló is, mert viszik. Galambos úr a
kistanyába szorúl, amit valamikor ingyen vetett oda valamelyik
béresének, ha megfeleségesedett, mondván: eddig csizmában jártál,
ezöntúl mezítláb jársz, lögyön hát legalább egy kis födeled. Ugy. Most
maga szorúlt e helyre avval a butyrával, ami megmaradt. Néhány hold föld
a kistanya körül, ez az egész, de annak is csak az Ur angyalai viselik
gondját, mert Galambos úr kezét feltörné a kapanyél. De meg beteges is,
járkál benne a fájdalom. Fekszik naphosszat a fapadon. Szeretne
elpusztulni az anyja sírján, de nem bír elmenni odáig. Néha hol ez, hol
az, régi cselédei közül, visz neki főtt ételt. Most is, hogy egy gyerek
vinné neki a boldogasszony poharában a tyuklevest, megkérdezi tőle
bágyadtan:
– Hogy hívnak, fiam?
– Engem hívnak – szavalja a gyerek úgy, ahogy az iskolában tanulta –
Toásó Antinak. És az édös szülém küldi ezt a levest. Kanalat is küldött.
– Hát kicsoda a te édös szüléd? – mondja úgy a padról a fáradt ember.
– Az én édös szülém – feleli a fiu – Vas Veron, az öreg Vas Balázsnak a
lánya.
Galambos úr a gyerekre néz, hát ez csakugyan a Veron formája, még a
barna haja is úgy göndörödik.
Most ez a fiú az ő fia lehetne, az öreg tanya is még meg lehetne és
Veron parancsolna benne a gyönyörű szavával. Azonban hát ez elmult,
végkép elmult s Galambos úr könnye beleesik a csészébe a tyúkleves
zsírpillangói közé.
(1912.)


Bajos a kaputlan porta.
A városnak az a sajátsága is megvan, hogy az ódon része a tiszaparton
fekszik. Amarra a víztől befelé palotás tornyos; egy-egy nagy
bérkaszárnyának a padlása is többe került, mint itt az ócska fertályban
egy egész viskó telkestül. Az idegen ezt rendszerint mint különös dolgot
szóvá teszi, mert föltételezi, hogy mikor a nagy árvíz történt, a Tisza
vize bizonyára a Tiszából jött be, nem pedig a homokpusztákból. Pedig
hát dehogy: épen úgy történt, ahogyan ő nem akarja hinni. A víz valami
öt mértfölddel a városon fölül, a megyében szakította el a gátat s onnan
került a lapos teknőbe fekvő városnak a hátába s a nyomása alatt
bedőltek a hirtelen készített sáncok. Denikve ez a parti ódon táj
megmaradt a régi valóságában, mert ez a legmagasabb rész s ide nem birt
a vizecske fölhatalmasodni s a kisded földszintes házak álmodozva élik
itt sokszázados világukat. Holdvilágos éjeken e sok, minden szabály
nélkül egymáshoz ragasztott fecskefészkek között kódorogva, szinte várni
lehetne, hogy valamely ház kapujából kilép az emberséges bascsaúsz, a
tekintetes sziúbasa, vagy a nagyságos bimbasi, sőt esetleg maga a
vitézlő és kegyelmes Hóbiárt basa, szandzsákfőispán és vilajet.
Kormányzó, aki már nem is igen tudott törökül, ellenben igen szerette a
menyecskéket, minélfogva alkalomadtán a halászok agyon is verték, Isten
nyugtassa szegényt, mert Hóbiárt valóban a szép kedvtelésében lelte
halálát.
E tájon még ma is van olyan ház, amelyiknek nincsen kapuja. Aminthogy
van olyan szűk utca, hogyha két kocsi egymásnak szemközt kerül bele,
soha ugyan onnan a világnak a tökéletes végezetéig ki nem jutnak. A
kaputlan házak története valószínűleg ott keresendő, hogy annak idején
az emberséges török vagy görög kereskedő két házat épített egyszerre
egymás mellé s úgy gondolkozott, hogy elég lesz a két háznak egy kapu
is, nem vesznek össze rajta azok, akik a házban laknak. Lám, azóta
mennyi idő elmúl s a ház most is csak el van kapu nélkül, amikor már
bizonyára nem egy család lakja mindakettőt. Szóval ilyen furcsaságok
vannak még ma is.
De van még mássabb is, ugyan nem itt, hanem a környéken… Haladván
hazafelé kocsival messzibb vidékről, alkonyatra jár az idő, amidőn
keresztül megyünk a falun. A hosszabb kocsizásnak az a haszna megvan,
hogy olyan ehetnékje támad az embernek, hogy megenné a vasszeget is.
Álljunk meg hát valamely korcsma előtt. Ha más nincs is benne, de van
barna rozskenyér s olyan szalonna, amilyent a városban már hírül sem
lehet találni. A fölseje kissé avasos s ez olyan sajátos ízűvé teszi,
mint a penész a finom sajtot. Az ilyen szalonnából kedvre delektálózni
többet ér, mint valami rossz bankett. Azonfelül hasznos étel is. A nép
azt tartja, hogy aki az ilyen avasos-forma szalonnát és az erős törött
paprikát szereti, soha életében nem lesz köhögős ember.
A ház különben, ahova belépünk, egészen csendes. A szobában az egyik
zöld asztalnál két öreges magyar borozgat. De már látszik, hogy jól a
kancsó fenekére néztek.
A gazda hoz ételt, italt, no aztán jól van. Egyik magyar átszól:
– Jó étvágyat is kívánunk az ételhöz.
– Köszönjük ezt is… Tessék velünk…
– Köszönjük… Csak tessék Isten áldásával… – s a kalapokat leteszik a
fejükről a padra, mert nincsen értelme annak, hogy fejben legyen a kalap
olyan szobában, ahol esznek.
Később az egyik tiszta poharat parancsol maga elé. Teleönti s kissé
bizonytalan léptekkel átjön vele az asztalunkhoz:
– No, – mondja. – Tessék.
Kintvaló illem szerint szörnyű sérelem volna nem fogadni el a kínálást.
Ellenben hallatlan megsértése volna az illemnek, azonnal utánna nyúlni.
Előbb szabódni illik:
– Köszönjük is a jóakaratot még a szívességöt. Van nekünk is.
– Hát hiszen… ami azt illeti… termött…
– Hát igön.
– Nono… De azért csak azért adta az Isten, hogy elfogyasszuk. Tessék
hát.
– De nagyon szépen is köszönjük. Majd sok lössz.
– Nono. Azt mondja a vers: egy pohár bor a hazáért mög nem árt. Azután
mög hát, nézzék, a békülésünk örömire van ez.
No, akkor elfogadjuk s szó szóba fűződik. Kiderül, hogy a két öreg
szomszéd egymással és teljes három napig háborúskodásban voltak
egymással.
– Ez az én rosszacska komám három éjszaka nem eresztött be engöm a
tulajdon házamba. Ez a Pista bácsi e!
A másik öreg nevetve, bizodalmasan integetett át a másik asztaltól, hogy
csakugyan ő volt az a kutyafékom.
– Mert – azt mondja, – muszáj volt. Tudják, a Mihály bácsi
mögögyvezösödött, maga van egy kis cseléddel, mert a fiúk kint vannak a
tanyán. Nagyon sűrün eljárt a korcsmákba, aztán sötít este vergődött
haza. Volt eset rá, hogy már szólt a kakas, mikor verte az ajtót.
– Melyik ajtót?
– Hát az én ajtómat.
– Hát miért verte a Pista bácsi ajtaját?
– Jaj, – veszi át a szót Mihály bácsi, – baj van ám itt. Arrul maguk
sömmit se tudnak. Az én házam az apámtul örököltem, az mög az ű apjátul,
úgy körül van építve, hogy én nem járhatok be bele, csak a Pista bácsi
udvarán körösztül. Kocsi, ló, tehén, mindön ott jár körösztül, mög én
is.
– Hát, – mondja a Pista bácsi, – én mög nem engedtem a vén részögösnek,
éjszaka kinyitni az ajtót. Jó kutya haza jár még sötét előtt. Ha
lámpagyújtatig nem jött, maradjon ott, ahol addig volt. A pénzös embört
úgyis szeretik a kocsmában.
– Ugy-úgy, – dunogott Mihály bácsi. – Kend könnyen beszél. Kendnek van
családja. Mit keressek én otthon abba az üres házba?
Elhallgat egy kicsit azután azt mondja:
– Hej, csak az ősök, az ősök. Rossz helyre találták építeni azt a házat.
Hát most már ma röggel mögkértem Pista bácsit, hogy ne haragudjon,
ezöntúl jóba foglalva tartom magamat. Nem nyitogatom a kocsmaajtókat
éjszaka többet.
Olyan szomorú és megtört volt ebben a pillanatban ez az élet örömeiről
lemondó Mihály bácsi, hogy nem szólt senki egy szót sem. Csak Pista
bácsi rántotta föl a vállát s halkan mormogta:
– Váltig mondom neki, hogy vigyön asszonyt a házhoz.
Mihály bácsi lemondóleg üt egyet a kezével a levegőre s nagyot sóhajt:
– Bajos az már… asszonyt vinni a házhoz, deresödő fejjel.
Az ablak felé tartotta a poharát s belenézett. A szép rubinszínű italon
át a gyenge alkonyi fény piros vonalakat vetett az arcára.
– Mert, – mondta csendesen, csak úgy, mintha a pohárnak beszélne, – ha
öregöt visz: doktor köll, ha fiatalt visz: bakter köll.
No, ez már csakugyan tökéletesen nagy igazság.
– Hát hiszen, – mondja Mihály bácsi, – azért, hogy én sok ilyen
parasztikus embör vagyok, járatos vagyok én is a világi forgalomban…
(1912.)


Hóban.
Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége s fölmegy a
Tátrába és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes
szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor
csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok,
akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak
érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben
vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél s aki megy, az nem fázik.
Irtózatos nagy hangtalanságok vannak, még a tulajdon lépés koppanása sem
hallatszik. Kocsi sem jár sok, mert a földben ilyenkor munka nincsen,
aki pedig hosszabb útra megy, például a másik faluba, azt elviszi a
vasút. A tanyák az út két oldalán mind aludni látszanak. Csak egy
céltalan kóbor kutya jön szemközt, valami olyan gazdátlan, kivert állat,
akinek nincsen a fejét hova lehajtania s a más háza fala alatt fog
elpusztulni. Bús az ilyen kutya nagyon, mint minden, ami hazátlan. Kitér
előled, de aztán megáll a hóban és rádnéz. Tisztán, mintha csak
nyomtatott betű volna, olvasható a szeméből: Ugyan szólj hozzám egy jó
szót, végy magadhoz és legyél a gazdám, én jó és hű kutyád leszek.
– Hát gyere no, majd csinálok veled valamit.
Szokás így ilyen alkalomkor, hogy valami fél perec, vagy egyéb
kenyérmaradék tartózkodjon a zsebben. Mert van eset rá, hogy az úton a
madár is barátkozik, mert ilyenkor igen csak szigorú világot élnek,
mivelhogy a hó mindent betakar, még a szemétdombokat is, amikben
kotorászni lehetne. Az okosabbja ilyen időben bevonul a város szélére,
de alighanem úgy kell lenni a dolognak, hogy köztük is van észbeli
különbség, mert nem mind megy be. Kint kódorog a kis szürkeség az
országútján. Ha a téli időben az országúton jártok, tegyetek a zsebbe
mindig valami morzsalékot, a pipiskék egész nemzetsége énekelni fog majd
nektek érte a tavaszon.
Odáig azoban még messze van. Csak a kutya van közel, egészen lább mellé
húzódván, hogy az idetartozandóságát minél nyilvánvalóbban kifejezze.
Mert van ugyan olyan kutya, hogy vissza tud farkasodni, de már legtöbbje
nem igen bírna elélni a maga sorsán. Dehát most mit csináljak vele?
Tudom is én. Mondani szokás azonban: jó az Isten, jót ád. A fél perecet
már megette, csupa hó a szájaszéle s most nézi, hogy van-e még. No, nem
igen van.
Azonban a falu már integet. Bárki bármit beszéljen ugyanis az ilyen
csatangolásokról, mégis csak jó néha faluba érkezni. A kocsmai
intézményt nem is tudja úgy értékelni senki, mint a kósza vándor. Ahol
fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sűlt kenyér s egy pohár jó
bor található. Az is bolond, aki bele nem megy.
A kutya a küszöbre teszi az egyik lábát s föltekint, kérdezvén, hogy hát
ő is bejöhet? Hát persze, hogy persze, nini.
No, bent nincsen valami vakmeleg, de azért némi alkalmatos melegséget
nem lehet eltagadni. Más nincs is a szobában, a gazda kint van valahol
az udvaron. Csak a kezesmalac kínlódik az öreg kutyával, amely a kályha
mellett fekszik féloldalt elnyulva. A kezesmalac mindenáron szopni akar
s az orrát odaütögeti az öreg kutya emlőihez. A kutya ilyenkor mérgesen
vakkant és odakap a malac füléhez. A kezes pedig méltatlankodva visít.
Meg lehet érteni a beszédet. Az öreg kutya azt kiáltotta neki: Nem mégy
innen a keresztapád térdébe! A malac pedig mint makrancos gyerek, azt
nyafogja vissza: De én szopni akarok! Minek vették el tőlem a
szülőanyámat?
Nem lehet tagadni, az ilyen kezesmalacnak jobb sorsa van így a világi
életben, mintha az ólban tartózkodna a hidegben. Másfelől azonban, idő
előtt az anyjától elszakíttatván, olyan, mint az árva. Ha fiatalabb
volna a kutya, talán pártját fogná, de mert öreg már a kutya, hát
öregkutyakedvű.
Az új kutya, a kivert állat, aki talán már ott kint a havon úgy forgatta
az elméjében az élet sorsát, hogy négy fal közé nem juthat, a vándor
koldús szerénységével lapult meg az ajtó mellett és szinte észrevétlen
igyekezett onnan az asztal alá bújni. Mikor idegen helyen van a kutya,
féltében ilyen védelmeket keres. Ha a tanyai ember kocsijával a kutya a
városon keresztül megy, akkor a négy kerék közé veri magát s hasonló
esetben a juhász kutyája a csacsi lábai között ballag.