Célszerű szegény emberek - 11

Az nem úgy megy ilyen helyen, hogy talán kiabáljunk a gazda után, vagy
hogy épen valami üvegen zörögjünk a gyűrűs ujjunkkal, mert lehetséges,
hogy az ilyesmit sértésnek veszi. Különben is ráérős idő van s különben
az a kevés pénz, amit költeni fogunk, a nagy hangra semmiféle jogot sem
ad. Inkább csak szépen ki kell várni, míg a gazda előjön. Addig lehet a
képeket nézni a falon, mert igazság szerint azért vannak odaakasztva.
Magyar képek vannak a falon, néhány hadijelenettel, az utóbbi a balkáni
háborúból, mert a falu népe kevert nemzetiségű. Mindenütt a törökök
szaladnak a képeken.
Jön a gazda. Adjon Isten, – hát adjon Isten. Hát mi volna valami
ennivaló. Hát van ez is, amaz is. Különösen a legutolsó ölésből való
disznónak valami hihetetlen finom szalonnája maradt, az ember azt hinné,
mikor eszi, hogy dió. Kenyér is van, friss rozskenyér. No ezek épen
alkalmatos komedenciák. A fődolog azonban, hogy hol tartózkodik a
szolonna. Vannak ugyanis emberek, akik erre nem sok ügyet vetnek és a
szalonnát a kamrában tartják. Hiszen még olyan emberek is vannak, akik a
petróleumos kannát meg a bőjti főzéshez való napraforgóvirág-olajat is
egyben tartják a szalonnával. Pedig az ilyesmi nem járja. Még csak a
szappannal sem szabad s szalonnának együtt lenni, pedig egyazon állatból
valók. A szalonnának az igazi lakása a padláson van, ahol mindig járja a
levegő és nem fertőzik meg a finomságait más egyébb illatok. Továbbá a
padláson is vannak külömbségek. A cseréptetős padlást a szalonna
tekintetében már semminek sem hívják. A zsindelytető már megjárja, de az
a padlás, amelyben a szalonna megérdemli a fölséges titulust, mintha
csak király volna, náddal kell, hogy födve legyen. Azután az nem úgy
van, hogy a szalonnából a padlásról lehozzanak valamely egy-két napra
való darabot. Az már nem az igazi, mert megérzi a levegőváltozást, mint
a beteg gyermek. Hanem azért úgy kell felmenni esetről-esetre. A falusi
vendéglő tisztessége ebben van és ezt máshol már nem lehet megtalálni.
De itt meg lehet. Itt minden körülmény alkalmasan közrejátszik. Nádfödél
és gazda, aki nem restel felmászni a padlásra pár garas ára szalonnáért.
Még külön halbicskát is visz magával hozzá.
Megint magunk maradunk. A kezesmalac jár-kel a szobában és röfög, helyét
nem találván. Fölfedezi az idegen kutyát. Odamegy hozzá és azt
csiklandozza. A kutya sikít, mintha csak karszűgyön fogott leányzó volna
s kiugrik az asztal alól. A malac utána és játszadoznak. A kutya kecses
ugrálásokat végez, a malac meg eszetlenűl forgolódik körülötte.
Jön a gazda a szalonnával.
– Nini, – mondja, – a magáé?
– Nem egészen. Csak úgy jött be velem az útról. Nem baj talán?
– Baj? – mondja a gazda. – Az nem baj. Ha kitörik az embernek a lába, az
baj. De hát ilyen az hivatalnoki kapric.
– Már miért?
– Hát tudja, itt van ez a szomszéd. Egy városi ember volt, szolga volt a
törvényszéknél, de olyan belső szolga. Azután az ősszel nyugalomba
vonúlt, megvette itt ezt a házat, aztán azóta itt lakik. Nagyon
akkurátus ember és sokat tart magára, mint afféle hivatalnok-forma. Hát
aztán, hogy tegnap hó esett, hát elsöprette a háza előtt a gyalogutat.
– Hát a városban az úgy szokás.
– Hát tudom, hogy úgy szokás, – mondja a gazda. – Az ő dolguk. De itt
nem szokás, mert letaposódik az a kis hó magátul is. Aztán senki sem
esik el rajta. De ha elesik is, akkor is a puha hóra esik, a szűz Mária
kötőjibe esik, aztán nem történik semmi baja. A szomszéd meg elsöprette
az útat, aztán ahogy reggel kilépett a kis kapun, elesett rajta, aztán
eltört a lába. Most majd tákolhatják három hónapig a doktorok. Hát ilyen
kérem a hivatalnoki kapric.
– Hát igen. Ez így van és nincsen máskép.
– No lám, kérem alássan. Mert azt mondják ugyan, hogy ebcsont összeforr,
de az ilyen vén ember csontja már nem olyan, mint a kutyáé. Még lehet,
hogy bele is hal. Már gondoltam is, hogy nem az idevaló doktor kellene
ide, hanem van itt nem messze, a Simon-pusztán egy rakóasszony, az jól
össze tudja rakni a csontokat. Vagy pedig Vásárhelyről kellene elhozatni
a röktönös doktort, mert az a röktönsugárral keresztül lát a huson.
– Pénzért adják azt is.
– Hát – vonja a vállát a gazda – van neki. Az ilyen törvényszékieknek.
Mert telik a stemplibül…
Hát ime ilyen dolgok történnek, ezen el lehet elmélkedni. A szalonna
pedig olyan, hogy ennél különbet nem találna az ember, ha az utána való
járásban térdig elkopna is a lába. De a csendes elmélkedés nem tart
sokáig. A gazda beszél. Mert így a falusi helyen nem szokás a vendég
kezébe képes ujságot nyomni, hogy azzal mulatozzon, hanem arra való a
gazda, hogy szóval táplálja a vendéget. Ennélfogva azt mondja:
– Maga is magyar, ugy-e?
– Hát.
– Hát – mondja lassan, elgondolkozva – akkor ugyan mit szól ahoz, hogy
ezek a szerbek ide alá annyi földet elvettek a törököktől?
– Hát onnan veszik el, ahol van. Ahol nincs, onnan nem lehet elvenni
semmit.
– Ugyan, – mondja megütődve a gazda, – aztán maga ebbe bele van
alapodva.
– Hát ha nem volnék belealapodva, akkor se változtathatnék rajta.
A gazda megáll a sétálásban és gunyosan néz végig rajtam. Azt mondja:
– Aztán magyar ember létire így beszél? Hiszen a török testvérünk
nekünk! Kossuth Lajosnak ki nyujtott menedéket Ferenc Jóska ellen, ha
nem a török? Aztán magyar ember létire így beszél? Ennyi vérontást
csinálni! Hát mit vétett nekik ez a szegény török? Mert ha más hiten van
is, mégis csak testvér. Hát nem testvér?
No, most légy okos, Dóczi, mert meg vagy fogva. Hogyan szabadulsz ki a
testvéri viszonyból?
– Hát testvérnek testvér, azt nem lehet tagadni. De hát ezen a földön is
volt úr ő egy időben, aztán szolgául tartotta a magyart. Aztán mikor
eluntuk, mink is kivertük innen – hát amazok is kiverték, hát mi van
abban? Föl kerék, le kerék.
Jó, hogy bejön az asszony, mert itt másként politizálás keletkezne, az
meg csak arra való, hogy egymás haján bucsúzzon az ember. Szép barna
menyecske az asszony, a malac azonnal szalad is bele a szoknyába, a két
lába közé s azt visítja: van már új kutya, van már új kutya.
– Hattyú! – mondja a szelíd tekintetű asszony a fehér kutyának s
alighanem Hattyúnak is hívhatták valamikor, amidőn még otthon volt, mert
odamegy az aszonyhoz, felágaskodik rá és a két lábát az asszony
combjaira teszi. Fogadjatok föl, fogadjatok föl – ez annyit jelent a
szükszavú kutyai nyelven.
– Fogadják föl – mondom. – Én hozzám csak az úton szegődött.
– Hát hiszen – mondja az asszony, az urára nézve. – Mert emez már öreg,
mindig csak ott a kályha mellett tehénkedik.
– Hattyú! – mondja a kutyának a gazda s a kutya a csizmaszárak közé
dugja a fejét.
A kutya föl van fogadva. No, hála Istennek. Most már mehetünk
visszafelé. Fizetni kellene. De a gazda ebbe a dologba sincsen
belealapodva. Azt mondja, hogy a fáradságért is jár valami. Hát micsoda
fáradságért? Hát, hogy a Hattyút idehozta. Jaj, azonban így nem
egyezünk, akkor inkább soha többet nem jövök ide. No, így méltányos
árban meg is egyezünk, mint illik. A szalonnát meg kell dicsérni s
tréfából felvetődik a kérdés, hogy ugyan él-e még az a disznó, aki ilyen
alkalmas zsirokat termel? Azt mondja erre az asszony, hogy maga milyen
bolondosokat beszél, a gazda pedig azt mondja:
– Abba még se alapodhatok bele, hogy ezek itt ide alá a török
testvéreket így megsarcolták. Mennyi vérontás, mennyi szomorúság! Miért
teszi egyik ember földönfutóvá a másikat.
Hm. No Isten áldja meg magukat erővel, egészséggel, szervusz, Hattyú.
Szép fehér az országút, fehér és néma a táj, itt nem politizál senki.
Akik itt politizáltak valaha, mind lent vannak a hó alatt és a föld
alatt. Egy nagy darab csatatér az egész tájék, az Isten tudná csak
megmondani így hirtelenében, hogy hányszor ontották itt egymás vérét az
emberek. A búza, meg a repce itt embervérből táplálkozik. István első
királyi urunk idején Csanád itt kezdte Ajtony embereit visszaszorítani
az oroszlánosi berkekbe s legutóbb Haynau itt szorította meg
Dembinszkit. Csontokból nőtt itt fel még a vadrózsabokor is. De most
hallgat minden és nem beszél. A hó eseget, ezer év előtt alighanem
szintén így esegetett, mivelhogy létrán akkor sem jöhetett le a magos
egekből. Egy lélek nem sok, de annyi sem látható a tájon, csak a Hattyú
kódorogna itt, mint kivert szomoruság, de már annak is helyét találtuk…
s elvégre ezuttal mégis csak ez volt a fődolog.
(1912.)


Ilyen a hajózat.
Tévedés volna azt gondolni, hogy a Tisza-parton valamely célszerű
kocsmárosasszony tisztán magából abból megél, hogy italt mér. Mert ez
nem úgy van. Van, aki disznót hizlal mellette, ismét van, akinek földje
van s maga termeli azt a bort, amit elád. Nem mindenkinek jut azonban ki
ebből a jó módból. Az ilyen aztán halak sütésével és főzésével
foglalkozik, mert az sem utolsó foglalkozás. A halat sok ember szereti s
ha híre terjed, hogy itt vagy ott jól eltudják készíteni, az megélhetést
ád. Ismét van, aki utasoknak éjjeli szállásra adja át a
kocsmahelyiséget: szegény utasnépnek, akik a hajnali gőzhajóval indulnak
valmerre a kenyér irányában, s akik a kocsmaasztalokra dőlve, könyéken
szunyókálják át az éjszakát, míg csak hajnal felé a vízről a gőzhajó
bődülései nem szólítják őket a távozásra.
Van azonban kocsmáros asszony, aki mindezen mesterségekből egyiket sem
űzi, ellenben a hajózati iparban találja meg a kincseket. Némely apró
hajókat vásárol s azokon homokot hordat a vízi fövenyekről azoknak,
akiknek a valóságos jó tulajdon homokra szükségük van. Mert a homok nem
egyforma. Van homok, melyekből téglát préselnek, de az másra nem való.
Van ismét homok, mely jó a mély telket föltölteni, de másra szintén nem
alkalmatos. Ismét van finomabb homok, amely jó az építkezéseknél a
házfalak külső vakolására. Ellenben a belső házfalak, már mint a szobák
falainak a vakolására csak a marosi legeslegfinomabb kavicsos homok a jó
s ezt nem adják ingyen.
Mert hajókat kell tartani hozzá. A hajókba kormányost és legénységet.
Ennek a legénységnek meg megint kétféle mesterségének kell lennie. Hajós
is, kubikos is. A kormányosnak ismernie kell a parti fövenyeket a
Maroson, hogy hova rakja le a finom homokot a víz.
Tudnia kell a vízállást előre, hogy midőn a homokért a tetthelyre fölér,
ne találja elöntve a fövenyt. Állandó érintkezésben kell állnia a
túlsóparti hajóvontató rácokkal, hogy a lovakkal mindig készen álljanak,
ha útra indulni kell. Meg minden más egyéb bonyodalmak vannak.
S mikor mindezt elvégezvén, rendben hazatérnek a rakománnyal, még csak
akkor kezdődik el a homok-kofa dolga. Helyet keresni a parton, ahová a
homokot kirakodják. Fölmérni, hogy mennyit hoztak? Megdeputálni, hogy
jót hoztak-e. Disputálni a legénységgel a fizetést illetőleg, meg a
hajóvontató rácokkal. Megállapítani, hogy mennyit kértek már ki a
pénzből előre s mennyi ital ment el nekik hitelbe. Számontartani, hogy
hazahoztak-e minden kötelet, rudat, csáklyát, járódeszkát, evezőt?
Azután pedig, mikor minden rendben van: lesni a vevőt a parton s alkudni
vele a homokra. Néha odaadni úgy, ahogy viszi. Mert van eset rá, hogy
hirtelen fölárad a folyó s akkor, ha a vevő nem viszi el a partról
pénzért a homokot, elviszi helyette ingyen a víz.
Szóval ebben a mesterségben is, mint minden más foglalkozásban,
bajoskodások vannak s tudományok követeltetnek a környülállásokhoz.
Amibe azután idővel beleun az ember, testestől-lelkestől.
Így történik tehát, hogy vasárnap délután, miután amúgy sem lehet
egyebet csinálni, csak nézni a magas vizet, egy ilyen hajótartó homokos
ember bemegy a parti vendéglőbe egy pohár borra. Kihozzák neki, nézi.
Nem szól. A vendéglőséknek is van hajójuk, ilyen homoknak való, három
is.
Azt mondja a vendég:
– Eladó-e a hajó?
Nagyot néz a kérdésről az asszony. Hát olyan ember is van még a világon,
aki hajót akarna venni?
Könnyen készen áll a válasszal:
– Eladó-e? Nemcsak egy eladó, hanem mind eladó, csak akadjon, aki pénzt
ad érte.
– Ugyan? – kérdezi a vendég.
– Hát. Ezör forint darabja. Hatezör korona a három. Egy-kettőre készen
löszünk az alkuval. Ugy adtam el a negyediket is, a kicsit. Tíz perc
alatt kész volt a vásár.
A vendég szomorodva néz a földre.
– Három hajó hatezör korona! Neköm csak egy van, de annak csak egy
magának is tízezör korona az ára.
Neveti az asszony.
– Ugy? Csak akadjon, aki annyit ad érte…
Az ember sértődötten néz rá:
– Nono. De az micsoda hajó!
– Az ám – szól bele egy másik ember – micsoda hajó! Az csupa keményfa.
Csupa tölgyfa. Én üsmeröm. Mert láttam, mikor készült.
A tulajdonos most örül, mert ez helyes beszéd, ha az ő tulajdon
víziedényét ime más is dícséri. Pedig még csak föl se volt kérve rá.
– Hát hiszen – mondja boldogan – ami azt illeti. Mert az, tudja, csupa
kemény tölgyfa… No, nem mondom, a habverő deszka, az nem keményfa. Az
nem az. Mert minek lögyön az. Arra nincsen szükség.
– Hát – szól a másik komoly meggyőződéssel – arra nincsen szükség. Hanem
jó vasalásra van szükség. Mert jó vasalás nélkül nem tökéletös a hajó.
Az ember, akié a homokos hajó, a pohara talpával az asztalra üt.
– A vasalás? – kérdezi büszkén. – Hát olyan vasalás nincsen több. Az nem
ócska zsákból új gatya. Az nem úgy van, hogy a szögénypiacon
összevásároljuk az ócska vasat, aztán avval vasalunk, aztán befestjük
vaslakkal fényösre, aztán azt mondjuk, hogy új vasalás. Mert ez
valóságos tiszta színúj vasalás. Olyan, amilyen csak löhet a világi
életben. Mert az olyan hajó, hogy eltart hetven évig is.
A másik ember beleszól:
– Hetven évig? Nyolcvanig is. Vagy legalább hetvenötig.
Most egy kis csend áll be a hajó dicséretében. De a kocsmárosasszony nem
szól semmit.
– Hiába – mondja megint a másik ember – a hajó az csak hajó. Az sokat
ér.
A tulajdonos feleli idő multán:
– Hát többet ér, mint hat hold föld. Mert mit ér hat hold föld? A munka
belekívántatódik, aztán ha teröm is, egy évben csak egyször teröm. De
van rá eset, hogy nem teröm. Hát mi az, az a föld? Az semmi. Hanem a
hajózat, az hajózat. Az embör gyün-mén a hajóval, fuvaroz erre, fuvaroz
arra, aztán csak keres. Ha elfogy, újra keres.
Mire való ez a sok dicséret? Nyilvánvalóan arra, hogy eladó a hajó.
Ennélfogva, hogy a helyzet tisztázódjon, azt mondja a kocsmárosné:
– No lássa kend, ha olyan üzlet kendnek a hajózat, itt az én három
hajóm, vögye mög azt is. Álljon azokkal is bele a forgalomba. Olcsón
adom, mondom, mert én már beleuntam végkép. Nem is köll sok alku. Ide a
pénzt, aztán ott a hajó, löhet siftölni velük, amerre akar.
A tulajdonosnak hirtelen leesik a feje. Az ebadta hejjén, hiszen kár
volt itten ilyen sokat beszélni, mert itt úgy sem kél el a hajó. Ha akár
órák hosszáig beszélne is, mint valamely jó szavallású fiskális, itt
ugyan a hajó gazdát nem cserél.
– Jaj, kéröm – mondja – csakhogy azonban nem olyan a világ. Öreg vagyok
én már ahhoz. Csak aki maga is mén a hajón, annak van igaza.
A másik ember mondja:
– Mint apátfalvai hajósok a Maroson. Azok szervezetbe vannak. Ott közös
a hajó, maguk a munkások rajta, közösen keresnek: ott a hajórul nem vész
el sömmi.
– Az. Az úgy van – mondja a hajótulajdonos. De emígy ellopnak mindönt a
hajórul. Kötelet, láncot, evedzőt, csáklyát, szapolyt, még a járódeszkát
is.
– Tudom – mondja a kocsmárosné.
– Hát hiszen ezért mondom, hogy én is tudom.
Kifizetik a borukat az emberek s haladóban vannak elfelé. Az ajtóból még
visszaszól a tulajdonos.
– Mert tudja, tolvaj világ van. Olyan lopi világ van, hogy csuda… Mert
tudja, ha manapság valaki elkezdi mondani az imádságot, hogy miatyánk
úristen, hát odáig elmondja. De mikor arra kerülne a sor, hogy ki vagy a
mennyekben, az már el van lopva.
S mérgesen teszi be a két ember az ajtót, menvén kifelé az őszi esti
ködbe. Mert itt már minden ellopódik. Lám, még a hajóval való üzlet is
ellopódott…
(1913.)


Beszélgetés.
Szombat délután van, a zsákolást bevégezték, a parti munkás bemegy a
bormérőbe, mert elfogyott a hordani való zsák. Csöndes ilyenkor a
vendéglői külső szoba, nincsen benne senki, csak a söntés mellett áll
egy fiatal legény, amugy már katonaviselt. A gazda ledőlt egy kicsit
pihenni. Azt mondja a legénynek a parti ember:
– János, te okos legény vagy.
– Hát hiszen… – mondja a János.
– Hát ki akarom próbálni az okosságodat.
– Löhet.
– Hát van-e itt az én részömre egy félliter bor hitelbe?
– Az mán nincsen – mondja megint a legény.
– Hát miért nincsen? – ütődik meg amaz.
– Azért, mert nem löhet. Tiltva van a hitel.
– De hát csak estére fizetnek, akkor én is fizetök.
– Nem löhet. Ami tiltva van, az tiltva van.
– Hát János – mondja megint amaz, – hát kételködsz a böcsületömben?
– Dehogy – feleli a János, – nem kételkedök én sömmiben, mert egyéb
dolgom is van. De hát tudja kend, hogy ami tilos, az tilos.
– Nono. Hát akkor majd várok, amíg a gazda előgyün. Mikor gyün elő?
– Nem tudom. Majd később.
– Hát jól van. Addig várok, aztán slussz.
Most csönd van egy kicsit. Az emberek idegenül nézik egymást. Az egyik
nem tudja megérteni, hogy miért nem adnak neki hitelbe; a másik nem
tudja megérteni, hogy mint lehet tőle, az alkalmazottól olyant kívánni,
ami tiltva van.
Belép az ajtón egy másik ember. Hangos ember. Már a bejövet alkalmával
kiáltja:
Milyen szivar van?
Van portorikotól kezdve. Hát akkor egy olyant. Fizeti azonnal. Azután
pálinkát kér. Visznek neki s várják az árát.
– Majd ha mögittam – mondja, – akkor is ráérök a fizetéssel. Van itt
pénz. Nem vagyok én szervezeti matador.
Akkor észreveszi a másik asztalnál a másik embert. Megütődik. Mert az
szervezeti ember. Egykor mind a ketten azok voltak. De az utóbbi már nem
az. Odamegy amahhoz, kezel is vele, de azután visszaül a maga
asztalához. Valami bajt tehetett, valahogy amazok eltávolították maguk
közül s most keserűséggel van. Beszélni kezdi ezt a keserűséget, idegen
szavakat keverve bele.
– Mert én kimaradtam a szervezetből. Mert én nem köllöttem a
szövetségnek. Pedig első fizetője voltam a szakszervezetnek. De ugy-e,
én rossz munkás voltam, Lajos? Engöm megligált a szövetség. Tik
parancsoltatok, mert tik voltatok az impotensek. Volt ott pedig rosszabb
munkás is, mint én. De a matadorság el volt bizakodva. Jól van – csap az
asztalra – jobban van így, mint úgy.
Azt mondja a másik, szelíden:
– Ugyan, Sándor, minek ez a sok diplomatás beszéd?
Emez ránéz:
– Ugyan, Lajos, hát bántok én valakit? Én nem bántok senkit, téged se
bántalak. Csak én most elmondom a szózatomat. Ha nem volnál itt, Lajos,
akkor elmondanám a szavallatomat. Csak elgyüttem ide. Én már nem vagyok
parti, én nem zsákolok, én csak négy hét óta nem voltam semmi
ingredenciába, de csak most itt vagyok, mert neköm már ez a munka nem
köll, hanem a jó ital kedviért néha erre gyüvök, ha ráérök. Aztán
mögmondom, amit akarok. Mert én úrnak születtem.
– Jól tötted, Sándor – hagyja rá amaz.
Emez folytatja:
– Azért, mert tik engöm minimálisba vöttetök akkor? Ugyan jól jártatok,
láthatjátok. Feküdtök, mert pangás van. Hogy én bent dolgozok a piacon,
oszt azért lenéztök minimálisba? Az én iparom virágzik. Tik, mög
szenvedtök a pangásba és hevertök, de hevertem én is, de most már nem
heverök. Tik, ki vagytok a pangásba nullázva. Aztat hittétök, hogy
Pestön lösz munka, aztán fölmentetök ruhássan, aztán hazagyüttetök
ruhátlanul. Pedig de nagy uraknak tartottátok magatokat, mikor
impotentát matadorok voltatok. Kifiruncvancigoltatok, aztán beletöttetök
a minimálisba. Azt hittétök, hogy itt nincsen ész?
– Ugyan Sándor, – kérleli amaz – hát miről jó ez a politizálás? Én nem
szóltam hozzád egy szót sem.
De nem ér semmit a kérlelés. Mert megint csak tart a beszéd:
– De szóltatok akkor, mikor a nikszbe töttetök. Hát. Pálca a kezibe,
niksz a zsebibe. Mög niksz a fejibe. Szomoru dolog és fájdalom, még csak
ilyent gondolni is énfelülem. Hiszen tanárabb vagyok én egymagam, mint
tik valamennyien ott a szervezeti szövetségbe.
– Hát jól van, lögyél tanárabb, Sándor. De miért lármázol itt? Ki
bántott?
– Hát bántalak én, kedves Lajos? Nem bántok én sönkit. Csak beszélök. Ha
te most áperte nem volnál is itt, akkor is csak eleszplikálnám a
szózatomat. Mert én úrnak születtem. Nem vagyok én már parti embör, én
csak így a magam mögjátszásábul gyüvök néha erre, mert errefelé jobb az
ital, mint odabent. De én avval nem rekomandérozok sönkit, tudod-e,
kedves Lajos?
– Tudom hát, Sándor. Csak ne diplomatizálnál már annyit!
– Miért ne? – fakad ki a Sándor. – Mögfizettem a palaccbért, hát
beszélök. Mert van itt pénz. Akár húsz korona, akár ötven korona…
– Hát akkor – mondja a szervezett ember – kiparancsolhatnál egy félliter
bort.
A Sándor fölkapja a fejét:
– Azt már nem, – kiáltja, – mert tik se fizettetök neköm, mikor
kinikszöltetök a minimálisba.
Ezzel aztán indul is elfelé. De előbb átmegy a szervezett emberhez és
kezet fog vele:
– Isten veled, kedves Lajos.
– Isten veled, – mondja a másik, – kedves Sándor.
S ahogy az úrnak született ember elmegy, komoran tekint utána.
Azután legyint egyet a kezével és elmosolyodik.
Ugyan mire gondol? Alighanem arra, hogy ebben a mai furfangos világban
az okos ember még azt is eltagadja, amije van, a bolond meg még azzal is
dicsekszik, amije nincsen.
(1914.)


Második feleséggel.
Azt lehetne hinni, hogy papucshősök nincsenek is a valóságban a világon,
hanem csak úgy a nyomtatott papiroson, az élclapok szerkesztőinek a
kitalálásaiban. Azt pedig még jobban lehetne hinni, hogy ha véletlenül,
esetleg, imitt-amott, valahol, talán vannak is ilyenféle emberek, de
akkor sem található a fajtájuk a tanyákon. Ahol az ember „kend“, az
asszony „te“, ahol a családfő a gazda és sohasem férj, hanem
bizalmasabban mondva: az én emböröm, tisztelettel mondva pedig: az én
uram. Ez is változik többféle formákra: Az én hitös uram. Az én jó uram.
Az én áldott jó uram, aki fölemelt engöm magához.
Pedig vannak efféle sorsüldözött halandók kint a tanyaföldek között is,
mint a példa mutatja.
A példa egy olyan jó közepesforma ember, úgy átesve már az ötvenen, de
még azért magabirós, rendben felöltözködve, halad a törvényház
folyosóján s a járásbíró ajtaja elé érve, tisztességtudóan odaveri az
ajtóhoz a kezefejét. Többször odaüti, de mert a kopogtatásra nem kap
belülről hangot, csak benyit, teljes bátortalansággal állván meg a bírói
asztal előtt. Forog a kalap a kezében, belső felindulások külső jele
gyanánt.
– Mondja kend no – bíztatja a bíró.
– Aztán mondhatom? kérdezi bizalmas reménységgel a magyar.
– Hát. Néma gyeröknek az anyja sem érti a szavát.
Lép egyet előre a tanyai ember, leszegi a fejét, azután fölszakad belőle
sóhajtással a szó:
– Hej, tekintetös uram, magának hatalma van ahhoz: osztasson szét
bennünket az asszonnyal, mert már nem birom tovább állni a
kögyetlenködésit.
– Hát mit csinál kenddel az asszony?
Fölhúzza a magyar a vállát. Leereszti, megint fölrántja. Ezt a
foglalkozást úgy hívják a külső nyelven: panyókára rázza a vállát. Azt
mondja az ember:
– Hát üt. Tizenhat esztendő óta az asszonyom, mert második feleség,
aztán azóta mindig üt.
A bíró kérdezi:
– Aztán kend tűri?
Megint csak panyókázik az ember s visszakérdezi:
– Hát mit csináljak?
Faggatja most már a bíró, hogy miféle okok meg bajok eshetnek itten.
– Van-e család?
– Van, négy kis család van.
– Talán szegénység van és az élhetés végett vannak kétféleképen?
– Nem mondható, – véli az ember – mert harminchat hold föld van a tanya
körül: el lehet rajta lenni.
– De talán kendnek kemény a kapanyél? – kérdezi a bíró.
– Énneköm? – kérdezi vissza méltatlankodva a magyar.
No, akkor itt alighanem másformán áll a dolog. Másfelé lehetnek a hibák
elvermelve. A bíró kérdezi:
– Kend talán úgy gyakrabban elóvakodik hazulról?
Az ember nagyot esik a szón:
– Van eset rá, – mondja beismerőleg – hogy nem vagyok mindig jelönleg
otthun. Vannak olyan kisféle eltartózkodások.
Ahán, hát itt van a bajok vermése. Eljár a vén kutya a háztól. Annak
pedig az a törvénye, hogy azt megszokták verni. Mondja a bíró a
magyarnak:
– Nem köllene kendnek épen ilyen nagyon hívőnek lenni.
– Már miért, kéröm szépen – lepődik meg a külső férfiú.
A bíró csak úgy könnyedén veti oda:
– Hát hogy mindig odatartózkodik kend a templomban…
A szó azonban szíven találja Mihály sógort. Néz föl is, le is, néz a
szoba fölső sarkába, csak épen a bíró szemébe nem nézne.
– Hát, – mondja – hát… ami azt illeti… hogy épen az igazat mondjam, nem
a templomba szoktam én járni. Messze van az mitülünk, oda csak kocsival
szoktunk járni vasárnap, ha jó idő van.
– Hát akkor közelebb mit talál kend? Más asszonyát?
Mihály lelegyinti az egész beszédet s elkedvetlenedve mondja:
– Nem ártom én az ilyesmibe magamat.
Most rászól keményen a bíró:
– Hát akkor hova a pokolba viszi el kendet az ördög mindig hazulról, mi,
vén korhely?
Mihály bólint s olyan, mint a megrettent iskolás gyermek.
– Az, – feleli elszomorodottan, – az… A kocsmában szoktam én olykor
eltartózkodni.
– Ejnye, hejnye, – mondja elgondolkozva a bíró, – hát hiszen más embör
is csak elmén a vendéglőbe olykor, én is csak elmögyök, de azután idején
csak hazamögy az embör, mert régi mondás, hogy jó kutya hazajár. Hát
kend mért nem óvakodik haza idején?
Hallgatás. A bíró folytatja:
– A gyerökeire nem gondol kend? A kis családra? Hogy hátha amíg oda van
kend, valamelyik leesik a kemöncepadkáról?
Mihályból ki lehetne faragni a megszomorodás szobrát, ha most
hirtelenében hozzáértő kőfaragómester akadna. Azt mondja:
– Nem úgy van ám az. Mert a kocsmában azt mondják a többiek, hogy ne
mönjék még kend haza, Mihály sógor, mert hiszen ígyis-úgyis mögtapogatja
kendet az asszony. Hát már akkor egykutya, akármeddig maradok, mer csak
mögver.
– Azután nagyon üti kendet?
– Hát – mondja Mihály – nincsen énneköm mán egyetlen ép részöm se. Mikor
mék haza, bújok be az ágy alá. Többet vagyok én az ágy alatt, mint az
ágyon, hogy ne üthessön.
Ejnye, a fene teremti. Ez baj, hogy Mihály sógort ilyen kellemetlenül
tángálják otthon, hogy már a családnak meg a vagyonnak a szétosztásán
jár az esze. Nem jól van ez, mivelhogy micsoda dolgok mégis már csak az
ilyesmik? A bíró kérdezi:
– Kend úgy a testi erejében gyönge?
– Nem – mondja Mihály. – Egy köblös zsákot elbirok még vinni a
félvállamon.
Mondja a bíró:
– Akkor talán az asszony még erősebb?
Mihály sógor nemet int:
– Dehogy.
A melle közepe táján végighúzza a balkeze fejét s úgy mondja:
– Csak eddig ér.
– Hát akkor – pattan föl a bíró – mért tűri kend, hogy törje-zúzza? Hát
nem tud kend védeközni, a kend gyáva teremtésit?
– Nono – mondja diadalmasan Mihály – védeközés, az van. Mert azelőtt,
mikor az ágy alá bújtam, kihúzott alulla. De azúta cöveköt vertem az ágy
alá a földbe, azután abba fogódzok, aztán akkor nem bír kihúzni.
A bíró elgondolkozva nézi Mihályt. Az élet a kisemberek történetéből
senki elé sem vet annyi furcsa dolgot, mint a kisemberek ügyével és
bajával foglalkozó ítélkező ember elé. Kérdezi Mihálytól:
– Aztán bírkózás soha sem volt? Kend sohase ütött vissza az asszonyra?
– Nem – mondja Mihály sógor. – Inkább oszlasson szét bennünket a
tekintetös úr, de én asszonyt nem ütök mög, mert nem visz rá a
lelkiismeret.
(1915.)


Nyelvészet a duttyánban.
Egy ember ülvén az asztal mellett a vásárállási duttyánban, már jó
délután, nagy bot a lába között, bőrszivar a szájában, juhászkalap a
fejében, bor is van előtte, azt mondja, hogy aszongya, hogy aszongya.
Nyilvánvaló, hogy ebből nótázás lesz, mert az szokott leginkább így
kezdődni, minélfogva Luklábú Monori Kis Illés, aki botfülű létére nem
szereti a nótát, rászól: