Célszerű szegény emberek - 04

bárki is. Folyton csak szedni elő a pénzt a zsebből, bele meg nem tenni
semmit?
– Csak a mesében vannak olyan tarisznyák, hogy mögteröm benne a tallér,
ha nem is rakják bele, – véli a régimódi gazda.
A gyümölcs azonban már korán jövedelmez, lehet vele piacozni. Elsőnek
jelenti magát a cseresznye a földi eperrel, azután megérkezik a meggy,
jön utána a barack, nevetni kezd a nyári alma, utána haladnak a kacsal-
és sárgakörték, vele csaknem együtt a szilvák, azután sereghajtóul az
őszi almák, amik télire eltenni valók, minél fogva téli almáknak is
neveztetnek.
Hát ezekből történik a pénzelés és ez a gyümölcsféle segíti a gazdát
abban, hogy hízlalhassa a szőlőt, amely majd csak akkor ad pénzt, mikor
már közel jár az idő ahhoz, hogy a hó leessen. Mert, mondják az emberek:
– A szőlő sokáig hál kint. Már minden betakarodott födél alá, a szőlő
még mindig kint van, még mindig nem ad semmit, csak várja, egyre várja a
pénzt.
És a pénzt bele kell tenni. Akármennyi fáradsággal jár, bele kell tenni.
Adja neki az alma, meg a többi. Ez olyan takarékpénztár-féle, mint a
malachízlalás. Amennyibe a malac főlhízlalása belekerül, ugyancsak annyi
pénzért hízott disznót is lehet venni a piacon, de hát hol van annyi
pénz egyszerre együtt? Emígy meg, naponkint a garasok valahogy csak
beletehetők a tisztelt malacba, akárcsak perselybe: nem hiába van
malacformája ennek is.
Azután meg azt mondják: ha gyümölcs nem terem, terem a szőlő. Ha a szőlő
nem terem teremni szokott a gyümölcs s mégis valahogy át lehet kínlódni
a rossz esztendőt. Ezért szeretik nagyon termelni és leginkább az alma
az, amelyben régtől fogva a kedvüket lelik. A nép nyelvén ennek is van a
legtöbb neve, amik már a régi szőlőkben ismeretesek voltak. Szilvának,
baracknak valami ötféle nevét ismeri. Potyókaszilva, kékszilva,
lószeműszilva, magbaváló. A barackba ott van a koraérő, az őszi, sárga,
a kopasz, a duránci. A körtében a borízű, a búzával érő, a császárkörte,
nyakaskörte, tojáskörte, dámakörte (ez bizonyára olyan finom, hogy csak
dámáknak való). De már az alma több neveken tisztelendő. Ott van a
borízű, azután a nyári selymös, az őszi selymös, a szercsika. Azután jön
a szentiványi alma, a Jakab-alma, a pogácsa-alma. Meg még jön a
juhfarkalma, a véralma, a dallosalma, az aranyalma. Öreg szőlőkben ezek
szoktak a termők lenni. Ami idő előtt leesik a fáról az faalj-alma, amit
pedig az oláhok szoktak tutajokon hozni s vékaszámra mérik, azt teljes
megvetéssel fűzfaalmának nevezik, mert olyan keserű-savanykás, mintha
fűzfán termett volna.
Mikor aztán mind ez a soknevű almafa egy esztendőben egyszerre teremni
kezd és még azután dúsan termő a szőlő is: ez a látványosság a legszebb
festett képpel fölér. A szőlő is már tarkulásban van, a fákon pedig a
színek tömérdek változatában hevernek egymás sorában gyümölcsök és
levelek. Alul a sárga homok, felül a kék ég fehér bárányfelhőivel s az
égi bárányok között lassan sétál a pásztor, a „szárító csillag“: a nap.
A gazda lelke ilyenkor örömmel és aggodalommal teli. Amiként az öreg
Budaváry fordította a nagy görögöt: kétfelé gondolkozik szőrös mellében.
A szőlőnél az bántja, hogy sokat, nagyon sokat igér ugyan, de nem lesz-e
épen emiatt rossz és gyönge a bor? S akármilyen lesz is, nem szalad-e a
sokasága miatt nagyon le az ára? A gyümölcs tömérdeksége meg egyenesen
ijesztő. A szedés, kosarazás, tisztogatás, zsákozás, fuvarozás, piacozás
sok munkája jár vele, ami mind pénzbe kerül, az ára pedig alacsony és
leszáll. Van, aki fölsóhajt:
– Az Isten áldja mög ezöket a fákat, de sokat adnak…
Hát bizony, a sok néha több az elégnél. A termés aljább részével még
csak piacozni sem érdemes, ilyenkor a lovak az urak, mert széna után
gyümölcsöt kapnak konfektnek.
Egyedül csak az öreg Vetró Soós János maradt nyugodtan, miután öreg
lévén, tapasztalt is. Ő inti a panaszkodót, mondván:
– A nincsenre köll haragudni, nem a vanra.
Hát jól van. A tanyaudvarokban a kocsikat este elkészítik az útra s a
fáradt emberek ledőlnek. De amikor az éjfélt üti a sétálós óra, megint
talpon vannak. Amazt úgy hívják: elkászolítás, emezt pedig: kászmálódás.
A lovakat fogják be, előbb megitatván. A János szokott piacozni, de a
János most nem hajthatja a lovakat, gyümölcsszedés közben fölborulván
ugyanis a taroglyával. Az ilyen kétlábú létrának valamelyik ága ha
beleszakad a homokba, könnyen feldől. Szélesebb talpát kellene neki
csinálni. Télen volna erre ráérős idő, de télire elfelejtik s a jövő
évben, ha lesz mit szedni, megint fölbukik a János vagy a Mihály a
taroglyával.
Különböző messzi tanyákból éjféli sötétben indulnak el a kocsik, hogy
idején a piacra érjenek. Lassú és unalmas dolog ez, csak lépésben lehet
menni, hogy a gyümölcs a kosarakban össze ne törjön. Hajnal van mire
beérnek, igyekezvén jobb helyet szerezni a kocsisorok között. A fődolog
minél hamarabb túlesni a vásáron, azután haladni hazafelé, mert annyi
maradt még a fákon, hogy meg sem látszik rajtuk, amennyit már leszedtek
róluk. Hát veszik, veszik, leginkább a „szödők“. Szödőnek neveztetik az,
aki nem a maga számára vásárol, hanem megvesz mindent, amit csak lehet,
hogy azután vasúton küldje idegen országokba. Ez esetleg jobb árat is
ád, mint más, de fődolog, hogy a gyümölcsön egy szikra törődésnek sem
szabad lenni.
Hódi Pál irigyen mondja a szomszédjának, Sánta Pálnak:
– Kendnek mindön kosarát mögvötte a szödő. Kendtök nagyon értenek a
kosarazáshoz.
– Én nem, – feleli Sánta, kászmálódván már, hogy indul hazafelé. – Én
csak szödöm, mög hordom be a kamrába. Az asszony kosarazza.
– Kend szöröncsés a feleségivel, szomszéd, – véli Hódi. – Kend boldogul
vele.
– Hát, – mondja Sánta némi büszkeséggel, nem mondhatom, hogy nem… Az
embör ne lögyön kocsmás mög kártyás, az asszony ne lögyön nyelves,
aztán… aztán hát ebben van mindön.
Hódi most már egy kicsit gúnyolódni szeretne:
– Kendtöknél talán soha sincsen pörölés? – kérdezi.
– Hát, – felel a szóra Sánta, – nem mondhatom, hogy nem. Kés, kanál nem
esik csördülés nélkül. De ha én mérges vagyok, az asszony vöszi a
kosarat, aztán kimögy a földbe. Ha az asszony haragos, én kimögyök az
istállóba.
Hallgat egy kicsit, majd hozzá teszi:
– Mert a fődolog, hogy gyújtat ne lögyön a házastársak között.
Már indul is Sánta hazafelé. Az emberek, akik még ottmaradtak, sűrű
fejbolintások között néznek utána, mert valóban úgy áll a dolog, hogy
csak gyújtat ne lögyön a házastársak között.
(1899.)


Történet a gyermekről.
– Nohát most már hogy leszünk, szűcsök? – mondták tehát az emberek,
látván Viktor állapotát. De nemcsak az emberek mondták, hanem a leányok
is súgdostak egymás fülébe, olykor sikítva nevettek, az asszonyok pedig,
ha a tanyákon találkoztak, csóválták fejüket e világ rosszaságai fölött.
A Viktor leány, meg a János legény története ez, ama mindennapi, amely
oly gyakran megesik s megesett Viktor is. Hogy János húzott a Viktorhoz
s hogy Viktor az életét adta volna Jánosért, magától értetődő. Már régen
ismerték egymást, e helyeken ugyanis nem a bálakban ismerkednek meg a
fiatalok, hanem mint gyerekek a mezőn, állatlegeltetés közben, azután
pedig a dologon, ha kapálni, szénát gyűjteni, szüretelni járnak.
Mert bár János apja – az egész ügy alapja itt kezdődik – a vagyonról
táplált külső fogalmak szerint a vagyonos emberek sorába tartozott,
azért János is csak úgy elment napszámba máshoz, dologra, mint a többi.
Mert hiszen valóban céltalan állapot volna, hogy, mivel otthon a
munkálni való földön minden dolog elvégezve van, akkor ölbe tegye az
ember a kezét és nézze tétlenül az idők folyását. Ezt ők nem teszik,
valóban nem teszik: úgyis elég pihenő napot hoz a tél a maga szürke
hónapjaiban. Továbbá János apja tanyáján a pénzgyűjtő szándék erélyesen
mutatkozott. Az apja maga szerezte, amije van, béreslegény sorsból
vergődött elő s igen meg tudta becsülni azt a sorsot, ha valakit
tulajdon maga gazdájává tesz az Isten. Kedvező sorsa mély hálával
töltötte el az Ur iránt, többször misét is mondatott a tanyaudvaron, de
másrészt a maga életét forgatva elméjében, Jánost is az egyszerű és
küzdő élethez óhajtotta szoktatni, mert csak így lelhető fel a valódi
boldogság. Másfelől abban a nézetben volt, hogy haladjunk a korral,
miközben talán inkább az erre való erős szándékot óhajtván kifejezni, a
halladjunkot mindig fölösszámú el-lekkel mondta. Minden tanítást
szívesen elfogadott, a gazdasági előadásokra eljárt s annak idején
fokozódó rémülettel kezdte hallgatni a belterjes gazdálkodásról szóló
tanokat. A belterjességtől ijedt meg; nem tudta, mi az a bel s mi az a
terj: a dolgokat valóban sokkal okosabb emberek sem mindig tudják. De
volt hozzá ereje, hogy ne riadjon meg végkép, csak hallgatta megint
tehát s utóbb boldogan, mosolyogva állapította meg, hogy voltaképen
kerítéses gazdálkodás ez, minek nyomán az öreg eperfát is kivágta, hogy
belőle a kerítéshez karókat csináljon, mondván: majd nől addig új
eperfa, míg Jancsi annyira emberkedik, hogy feleséget hoz a házhoz.
Nőtt is a fa és Jancsi egyszer mondá, hogy ő feleséget hozna a házhoz.
Nem volt nekik több gyerekük, evvel a Jánossal együtt összevéve volt
nekik egy s megütődve hallgatta János apja, hogy János el akarja venni a
Viktort. Komoly idők voltak ezek és lelki keserűségek árnyai borultak e
szigorúan tiszta és rendben tartott tanyára. Mert tudvalevő, hogy minden
botnak két vége van s ezúttal a bot másik vége az volt, hogy hiszen a
Viktor afféle nincsetlen semmi. Az apja csak kapás, másnak a keze-lába,
akkor küldik el, amikor akarják s mondta János apja:
– Ugyan hova gondolsz, János?
– Hát pedig már csak így gondolom, apám – mondta János szomorúan, mert
tudta, hogy efféle kötözködések fognak történni.
Az öreg ember végignézett a fiún s kurtán mondta:
– Hát pedig ide nem hozod. Ami nem lehet, az nem lehet.
János ismerte apja határozott beszédét, nem szólt ennélfogva semmit,
hanem az édesanyjához folyamodott. Ahogy a kamrába ment foglalatoskodni,
utána óvakodott és ott mondta neki:
– Édes szülő anyám segítsen rajtam.
Az asszony rábámult. Az erős, csupa akarat férj oldalán ő oly semminek
tudta magát, hogy az eszébe sem jutott, hogy még ő is tehetne itt, ebben
a dologban valamit. Hát hiszen igen. Mikor ők összeálltak, más világ
volt. És amikor János született, még nem is voltak pap előtt, nem is
értek rá, pénzük nem volt hozzá, mindaz csak későbben történt… De most?
Mit tehessen ő? És János bevallotta neki, hogy ők is csak úgy vannak, ők
sem voltak még pap előtt s lám, már mégis…
Az asszony nem felelt. Hirtelen támadt sápadtság borította el, majd a
meleg kezdte lelni, a forróság átfutott rajta, amidőn az eszébe ötlött,
hogy az voltaképen neki unokája lenne. A kamrából tehát szótalan
kifordult. Jánost otthagyta és bement az öregéhez:
– Baj van, János – mondta.
– Micsoda? – mondta az öregebb János.
Az asszony beszélt, ahogy ők szoktak, abban a régi szerény módban, hogy
őnekik kend a férj, de a férjnek te az asszony. Beszélgettek egy
darabig, az öregnek pattogó szavai ki is hallatszottak, ifjabb János az
ereszet alatt hallgatta. A szavak mind mérgesebbek. János gondolta, hogy
bemegy, de nem kellett, mert jött kifelé nagy sietve az anyja s utána
rohant fölemelt karokkal az apja, hogy majd megütné. János ilyent még
nem látott mióta élt, keze önkéntelenül nyúlt az ereszet kerítéséhez
támasztott szénavonó után és a szigonyt az apja melle elébe tartotta.
A megdermedések és hihetetlenségek pillanatai ezek. Rohan vissza az
asszony és rángatja Jánost:
– Te! Apád ellen!
Amott az öreg, mérgében állva a hegyes vas előtt, emitt e fiatal,
elszánt, szívben és lélekben egyaránt keserű. Áll ott egy darabig
komoran és sötéten, azután messze eldobja a szénavonót, hogy remegve áll
meg a homokban; ő maga az istállóba megy, hogy a ló nyakára borulva
elrejtse égő könnyeit.
Aznap nem ettek. A másnap sem hozott valami különösen jó időt, a gyerek
nem ment be a házba s estefelé elhaladt Viktorék felé. Egy legénytársa,
akivel találkozott, gúnyos szavakat vetett feléje, csaknem birokra
mentek, de azután amaz azt mondta neki: – „Előbb csinálj rendet ott,
ahol bajt tettél.“ Belátta az igazságot, haladt az útjában tovább, de
abban sem volt köszönet: Viktorék szegényes vityillójában az apa
szemrehányásai fogadták és a sápadt, beteg Viktort egyedül találta.
– Hát a gyermek? – kérdezte János reszkető hangon, pedig az ő szavuk nem
szokott reszketni, hanem hát a hirtelen egymás tetejébe zúdult lelki
viharok megviselték. – Hát a gyermek? – kérdezte ismét és a szomorú
Viktor még szomorúbban felelte, hogy a gyermek már bent van a városon,
itthon nem tarthatták a törvénytelent, hát bevitte az apja tegnap a
lelencházba. Azután egyikük egyik felé, a másikuk másik felé fordult a
falnak s megint csak sírtak egy sort. Meg még azután bejött a Viktor
apja a szobába és azt mondta Jánosnak:
– Eredj innet a pokolba. Ne szaggasd már a szívünket, eleget szaggattad
már.
– Jól mondja, kend, – sóhajtotta János, – csakugyan a pokolba mék, ha
hazamék.
Hazafelé ment, a szőlőkerítésen keresztülugrott, hogy ne is lássák s
ismét az istállóba ment, hogy ott hál. Aludni azonban nem tudott, ő is
forgatta elméjében sorsát, hogy mit tevő legyen. Apját már el tudta
volna hagyni, de az anyját nem. Ismét mondhatatlanul elnehezült a lelke
arra a gondolatra, hogy az apja ő végette meg akarta ütni az anyját.
Azután hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán Viktort is megütötte ő
végette az apja. Felugrott az alomról, hogy elmegy Viktorért, azután
ketten elmennek a gyerekért, aztán elmennek világgá. Az apja is csak így
volt, mégis megélt.
Ekkor hallatszik, hogy jön valaki a homokban. Az istállóajtón beszól az
apja:
– Hallod-e, János?
Azt mondja emez:
– Nem hallom.
– De az apád teremtésit, – véli az apja, – most énnálam van a szénavonó.
Elkeserülten feleli a sötétben a legény:
– Jobb annál a vasvilla. Az meg énnálam van.
– Ne bolondúlj, János – mondja az öregebb János. – Holnap korán befogj,
aztán megyünk Viktorékhoz.
Szólna már erre a legény, menne is az apja elébe, mondván bűnbánattal:
édes, tanító apám, de sötét van, az öreg pedig már a homokban
ellépkedett. Őt magát pedig oly belső örömök érik, hogy a hajnalt
álmatlanúl alig várván, már szerszámozásba fog. A béres segíteni akar,
de elinti, mondván:
– Ne bánd.
A befogott lovakkal a ház elébe áll. Az apja kijön és mennek. A homok
ugyan akkora a közön, hogy gyalog hamarabb oda lehet érni Viktorékhoz,
mint kocsin, de hát ha az öregnek éppen csak ez a kedvtelése, hát jól
van. Oda is érnek, mint már ez szokásos és a kevély ember a fiával a
házba megy.
– Hol a gyermek? – mondja.
– Hja, a gyermek odabent van a városon, a lelencházban.
– Az én unokám a lelencházban? – mondja a megtört kevély ember.
Mindnyájan a kocsira ülnek és meg nem állnak addig a házig a városban,
ahol az elhullajtott gyerekeket tartogatják. Oda beszólnak s az irodában
az úrfélétől a gyermeket kérik. – No az nem úgy megy, olyan gyorsan, –
mondja az úr, – hanem hát mi neve van a gyermeknek.
– János, – mondja halkan Viktor.
– János. Hát milyen János?
– Kútásó János.
Hajh, kis Kútásó János, hajh, hajh, keresnek a csodálatos nagy
könyvekben, de nem találnak. Hát hiszen nini. Utóbb jut a Viktor apjának
az eszébe, hogy Kánya néven jelentette, mivelhogy az ő csúfneve odakint
Kánya s úgy gondolta, hogy az ilyen csúfságot alkalmasabb a csúfnéven
jelenteni.
Az úr megint dúrkál a könyvekben, azután azt mondja:
– A gyermek gyenge volt, tegnapelőtt meghalt, tegnap eltemették…
… Viktor hanyatthomlok bukik előre, de az öregebb János megfogja. Ki
kell vinni a kocsira, maga járni nem tud. A fiatal János hátulról
támogatja, vállait szelíd szeretettel emeli. A Viktor apja pedig, meg az
öregebb János, akik eddig nem fogtak kezet, most kezet fognak s erre a
két összefogott kézre ülteti a fiatal János a Viktort, hogy a kocsihoz a
halottas házból kivigyék.
(1900.)


Cselédek.

I.
Nem fiatal leány az Örzse leányzó, sőt alighanem a harmincadik
esztendejét már betöltötte. Szépnek sem lehet mondani, ellenben selypes
és az egyik lába is hibás. Nincsen senkije a világon, csak anyai részről
van valami ángyija. Cselédnek azonban kitünő a gyerekek mellé, a
becsületessége ellen semmi kifogás nem emelhető. A házból el nem
kéredzik, hacsak nem valamely aranynemű vásárlása céljából, továbbá ha
kérője akad, elmegy az ángyija lakására, hogy megszemlélje a legény.
Viselkedésében szerény és szófogadó s bár munkája kissé öreges, ellene
mi panasz sem lehet, mert teljesen hijával van azon hibáknak, mik már a
vidéken is kezdik elözönleni a cselédséget. Hűség és becsületesség: ez
volt régente a cseléd rendes mértéke és ha ennek megfelelt, apróbb
hibáit senki zokon nem vette; mert mindenki gyarló és hiába van négy
lába a lónak, mégis megbotlik. De azt panaszolni nem lehet. Például itt
szolgál Sebők Antal huszonkilenc év óta egyfolytában, mint szőlő kapás.
Óhatlan, hogy ennyi idő alatt némi hibái ne estek volna, ám annak, aki
rendes foglalatban tartja az eszét, nem azt kell keresnie, hogy e jócska
idő alatt az öreg Tóni miben hibázott, hanem hogy miben volt hasznos.
Akkép kell lennünk Örzsével is, ki ezuttal most a szóban forog és neki,
jól tekintve a dolgokat, elismerés adandó, mert a gyermeknéppel
szeretettel tud bánni. A szeretetnek semmi köze sincs a tudományhoz, mi
onnan látható, hogy Örzse sem nem olvas, se nem ír. Az eszének e
kurtasága az oknál fogva örvendetes, mert így megmaradt annak, ami és
nem ronthat a gyerekeken semmit. Rinaldóék és Marinelliék, mind az ő
teljes részvétele nélkül létesülnek; nem tud mást, csak az ódon, régi
meséket, amiken nincsen cafrang. Mink is azon nevelkedtünk s mint példa
mutatja, mégis felnőttünk (mert növendő az embercsont, ha táplálkozik az
ember).
Így neki itt semmi baja sincsen, itt is maradhatna még él, de bizonyos,
hogy nem marad, mert férjhez akar menni. Más leány is van, aki férjhez
menni akarna, de nem bír, mert nem veszi senki. Örzsét ellenben vinnék,
kérője elég gyakran akad. Néha nagy családos, özvegyen maradt munkás
ember, más alkalommal ismét legényféle népek. Hogy így keresik, annak az
oka a vagyonában rejlik, mert pénzes a lány. Ruhája nagyon sok van,
némely részét, mit még föl sem vett magára, az ángyijánál tartja. Egy
nagy láda tele van vele. De azért olykor csak vásárol. A közös
idegroham, az emberbe olykor minden igaz ok nélkül beleütköző vásárlási
kedv nála is otthonos. Nem sajnál olyankor tizenkét forintot egy
slingelt alsószoknyáért… – Miért veszed, mikor már annyid van? – feddi a
gazdasszonya. – Hogy több jőjjön – feleli a koros leányzó. Az aranyneműt
is szereti, legutóbb huszonhat forintért vásárolt „metáj“-t. Ez mind
onnan tudatos, hogy mikor ilyen vásárlókedve támad, pénzt szokott kérni.
Egyébként nem szedi ki a bérét, hanem az fertályonként a takarékbeli
könyvébe beíródik. Cselédsorshoz, a legalantasabb sorshoz számítva, nem
is kis summa az, amit ez a könyv képvisel; a gazdasszonya őrzi. Hogy
mint tudták meg mégis, hogy pénze van, az tudva nincs; alighanem az
ángyija terjeszti a hírt. De ismerik róla s olykor elakarják venni a
pénzét kölcsön, kamatra, interesre. Két éve egy elcsapott rendőrnek majd
hogy oda nem adta mind annak fejében, hogy amaz reá igérte testálni azt
az örökséget, amiért pört folytat.
Eljött újból az ángyi, hogy kérő jelentkezett. Miféle? Hát legény, két
kézi munkás, rendes ember. Örzse tudomásul vette a dolgot és kijelenté,
hogy jól van, majd hétfőn délután elmegy és föltekinti a legényt. Hogy
egymaga ne menjen ez ünnepi aktusra, elhívta magával az „otthonvaló“
Mári nénit is, kit nem szabad összetéveszteni az „itthonvaló“ Mári
nénivel. Az „otthonvaló“ Mári néni hónapszámos cseléd már régtől fogva,
menyecskeasszony még, kubikos volt az ura, de most három éve Békésben
megfagyván, elhalt. Ellenben az „itthonvaló“ Mári néni csak bejáró
mosóasszony, rég idő ótától fogva külön él az urától s más emberrel van
egy kenyéren.
Hát mindössze ez a külömbség közte és amaz otthonvaló Mári néni között,
kit Örzse a legényszemlére magával vitt. Örzse ez alkalommal igen
felöltözködött. Megrakta magát arany ékszerekkel és a lábára fehér cipőt
húzott, de nem eberlasztingot, hanem valóságos fehér bőrből valót. Ilyen
az ízlése. Az oltár elé is ilyen cipőben akar menni, továbbá kék
selyemruhában.
Elmentek s megnézte a legényt. A legény tetszetős, kifogás azonban
ellene, hogy a ruhája igen alpári. De a legény ott a szemle alkalmával
állította, hogy van neki másik ruhája is. E ruhát azonban kölcsön adta
egy másik legénynek, ki lakodalomban vőfély. A legénnyel jelen volt az
ángyija is, ki hit alatt erősítette, hogy ez a dolog csakugyan így áll:
a legény ünneplő ruhája oda van egy vőfélyen.
A szemre kért leány mindezt figyelembe vette s a legény ellen nem
tiltakozott. Azonban kénytelen volt politikával élni és kijelenteni,
hogy egy hét múlva adja meg a „választot“, hogy van e hajlandósága a
legény iránt. E habozásnak oka van, az ok pedig a tejesemberben
keresendő. A tejesember ugyanis, aki naponta a tejet szokta hozni,
szintén nyilatkozott. Azt nyilatkozta, hogy van neki két legény fia, az
egyik egy esztendővel idősebb, mint a másik, hogy majd ő azokat behozza
a faluból, mert azok szintén elakarnák az Örzsét venni. Már nemhogy mind
a kettő egyszerre, hanem csak az egyik. S azon oknál fogva hozná be mind
a kettőt, hogy válasszon közülök a lány. Hogy amelyik jobban tetszene
azután mehetne ahhoz.
– Jó – mondta kért lány és ez okból kell várakoznia ama másik
kérőlegénynek, akinek az ünneplő ruhája oda van egy véfélyen.

II.
Ezen eljárás eredményéről tudomást szerezni eljött az itthonvaló Mári
néni. Őket épen nem bántja Cronje, vagy Buller, azt sem tudják, vannak-e
a világon, ellenben egymás sorsa iránt igen erősen érdeklődnek. Mári
néni, meghallgatván a történteket, egy ideig hallgatott, azután beszédbe
kezdett.
Mint mondta, ő, mikor lány volt, szép lány volt, amiben igaza lehet,
mert ma sem csunya. Hanem rettentő szegénységben éltek. Az apja keresett
ugyan, mert jó dolgos ember volt, de egyúttal szerette a plattot meg a
tütüt (a kártyát, és a bort) s ilyformán alig vitt haza valamit. Ő maga
cselédeskedett, de az anyja, hogy élhessenek otthon, mindig elkérte a
bérit, így még ruhája sem igen volt. De mégis szerencséje akadt. A
helyen, ahol szolgált, egy nap kiküldték a kukorica földre, hogy
kapáljon s legyen felügyelettel a kapáló fogadott munkásokra. Hát volt
ezek közt egy dorozsmai kun legény. Annak az első látásra megtetszett.
Nem mondta napközben a legény, de azért ezt észre lehetett venni, mert
azt a darab földet is fölkapálta, amit neki kellett volna megmunkálnia.
Este pedig, ahogy a munkából széjjelmentek, kiki haza, azt mondta neki a
legény:
– Te Mári, én elvennélek téged.
Hát, – mondta rá a Mári, – jól van, ő meg hozzámegy, vasárnap délután
jőjjön el a legény háztűznézni az anyjához. Vasárnap csakugyan kocsival
jött be a városba a kun legény s hozzájuk ment lánykérőbe. Ahogy
szándékát az édesanyjának előadta, ez azt mondta rá:
– Jól van fiam, elvöhetöd, odaadom. De azt mögmondom, hogy mink ojan
szögényök vagyunk, hogy itten nem kapsz ám sömmit a világon, csak épen a
lánt.
Erre – mondja tovább a Mári néni – a legény szó nélkül kiment a házból,
beleült a kocsiba és úgy elhajtott, mintha soha ott nem lett volna.
Ezen most a beszélő nagyot nevet és folytatja a dolgot. Volt egy másik
legény is, Csüge Pista is, aki el akarta venni, aki azt mondta neki:
Mári, te ne táncolj sönkivel a tánchelyön, mert én vöszlek el feleségül.
No hát ő várta, hogy elveszi, de egyszer csak az utcán az apjának azt
kiáltja át a túlsó oldalról Csüge Pista:
– Hallja-e kend? Mögházasodtam.
– Hát aztán? – kiállt vissza az apja.
– Hát csak azt akarom mondani, – kiabál a Pista, hogy a kend lányát
akartam elvönni, de nem löhetett.
Persze a szögénység miatt – adja magyarázatul a Mári néni. – Hát ilyen
volt a két első szerelem. Ilyenfélék voltak ezek a híres kérők. De nem
ilyen a harmadik. Az nem volt valami szép legény, rücskös is volt az
istenadta, de az nem hogy azt kereste volna, hogy mit adnak a lánnyal,
hanem amint megkérte a lányt, letett az asztalra száz forintot egy
darabban, hogy:
– Ezt mög a lánynak ruhára. Hogy vögyön, ami kell.
Vettek is. Annyit vettek, hogy elfogyott a pénz a lakodalom napjára.
Paraszti helyen kétfelé szokott állni a lakodalom: a legényes háznál is,
a lányos háznál is. Mári néniék vettek hozzá bort, húst, de már az
utolsó vasuk is elfogyott s még mindig nem volt sem kenyér, sem
menyasszonyi koszorú.
– Hát – beszéli nevetve a kövér s most elegendő jósorsú Mári néni –
vártuk édösapámat, hogy majd csak hazagyün, majd csak hoz pénzt. De nem
gyütt, kártyázott valahun. Hát édösanyám levetötte magárúl az új
szoknyát, kivötte a hugom fülibűl a függőt, aztán vitte a zálogházba.
Azok árán vöttünk kenyeret, mög neköm menyasszonykoszorút.
Meséli tovább, hogy mikor mint fiatal menyecske a gyárban dolgozó urának
hordta nagy petykén a déli ételt, hát ugyanabban dolgoznak ám az előző
kérői is: Csüge Pista is meg a dorozsmai legény. A kun mondta is a Mári
néni urának:
– Hajja-e kend, a kend feleségét én akartam elvenni legelsőbb!
– Hát – mondta rá a Mári néni ura – mér nem vötted, ha vönni akartad? Én
nem vertem el elülled a harmatot.
– Hát – sóhajtott a kun legény, nézve a formás menyecske után – ha azt
mondta az anyja, hogy csak lánt ád, de mást sem semmit. Hát csak nem
vehettem el a lánt meztelen?
A Mári néni ezzel befejezvén a beszédet, igen nagyot nevet megint az ő
előző élete bolondos sorsai fölött. S csak mikor ennek vége van, fűzi
hozzá az erkölcsi tanulságot, mondván:
– Lásd Örzse, ne válogass nagyon. Mer én is szép lány vótam, mégis csak
a rücskös uramhoz jutottam…
A kért lány szótalan néz ki a konyaablakon az esős tavaszi délután
mocskos föllegei közé. Alighanem messze ellát a pusztákra, ahonnan a
városba került, mert azt mondja:
– Van még egy jegény, aki ejgyün éjtem.
(1901.)


Utolsó hapták.
Sárga kaszárnyaházak kavicsos udvarára kivisznek a hűvös őszi reggelen
ide is, amoda is egy-egy asztalt. Arra könyveket raknak, különféle
protokolumokat. A regruták, akik ilyenkor az udvaron sorakoznak, nézik,
hogy ugyan mi lesz? De hiába nézik szegények, ez úgy sem nekik való
dolog. Még hosszú, nagyon hosszú idő eltelik, míg egyszer majd nekik is
kitesznek az udvarra ilyen asztalokat, a hozzávaló könyvekkel odaáll az
asztalok mellé egy trombitás, hogy majd dudál a dudán, amit kell.
Előre-hátra lépkedő meredt ujonc csapatok között lassan szállingózik be
az udvarra, az asztalok köré egy-egy civil. Ott aztán megáll, széttekint
és unottan nézi a tarka képet. A regrutákat, akik oly szerencsétlenek,
hogy jobblábbal lépnek ki, mikor ballábbal kellene, az öreg mancsaftot,
amely ruhákat mos a kútnál és fázva csapdossa egymáshoz vörös kezeit.
Jönnek más civilek is, itt egy keztyűs, cilinderes úr, amott szűrös
tanyai, azután egyenruhás emberek: rendőrök, tűzoltók, vasútasok. De
azért nem valami sokan jönnek, im itt a nyolc óra, amikor mindnek együtt
kell lenni s alig vagyunk negyvenen. Ez onnan van, hogy ez a legrégibb
évfolyam a tartalékosok közül. Valaha sokan voltunk, mikor legelőször
jöttünk be ugyanebbe az udvarba regruta-sorban, de némely része
elszármazott, másrész el is halt, tíz esztendő még az ilyen korú emberek
között is szokott rostálást csinálni.
De annál melegebb lesz a viszontlátás. Amúgy az utcán elmegyünk egymás
mellett akárhányszor szótalan, mert aki már nemcsak magáért dolgozik,
hanem gyerekek is vannak otthon, annak rendszerint sietős az útja. De
itt más minden. Itt mindenkit örömmel fogadnak.
– Ni, ahun gyün a suszter is! – kiáltják!
S nyomban utána teszik:
– Suszter, fekete az orrod.
S a suszter csakugyan most is az orra nyergéhez kap, mint tíz év előtt,
hogy nincsen-e csiriz rajta. Persze hamisságból teszi, de mindegy az,
azért csak nagyot nevetnek. Hát még mikor jön az öreg kománk, Herr