Célszerű szegény emberek - 13

A szomszédok is betekintenek, továbbá a házból a többi lakó. Mind csak
csodálják, hogy a százhatvan kilóra milyen kicsi.
– Nem jól volt ez mögmérve, – mondják.
A szabó is azon van most már, hogy akármit beszélt a hivatalos mázsa, ez
nem jól van megmérve. Nem lehet ez olyan súlyos.
Fölakasztják a rénfára a fal mellé a szóbanforgó tetemet és szakértő
módon a bárddal kettéhasítja a böllér.
– Nohát – mondja a mester, nézvén a féldarabokban levő malacot – egy-egy
ilyen fél nem löhet nyolcvan kiló. Ez legföljebb, ha ötven.
Ezen most már megint elelmélkednek. Nagy dolog volna az, ebben a szűk
világban, ötven kilóval több húst fizetni. Ez nem maradhat ennyiben. A
szabó előhozza a talicskát, a malac felét leakasztják a rénfáról s
ráteszik. Belerakják az aprólékot is, így most a malac félállapotában
megint megindul a mázsa felé.
Azt mondja az egyik lakó:
– Ez is szögény, amíg életben volt, sohasem részesült ilyen
tisztösségben, hogy tengölyön vigyék.
Hát hiszen ugyan a talicskakerék tengelye nem valami nagy tengely, de
azért mégis csak tengely. Ha látná a malac a tulajdon tisztességét,
bizonyára örülne neki.
De az ő jövetelének nem nagyon örülnek a mázsaháznál. Micsoda dolog ez?
Hiszen ilyen még itt nem történt! Hogy akit előtte való nap elevenen
megmértek, most holta után féldarabokban hozzák újból méretni? Ilyent
még ez a hivatal nem látott.
Azonban akár látott, akár nem, a méretés árát ha egyszer megfizetik,
akkor mégis csak állania kell a régi demokratikus igazságnak, hogy itt a
mázsánál nincsen szömélyváltozás.
A malac fele tehát a mázsára kerül. Megméretik és könnyűnek találtatik.
Ez bizony még csak hirül se jár még csak közel sem a nyolcvan kilóhoz.
Ez csak olyan ötvenhárom körül van.
Hát ez most már nagy tépelődés.
Azt mondja a szabó:
– El köll hozni a malacnak a másik felit is, mög el köll hívni a suszter
szomszédot is. Hogy a napnál fényösebben kiderüljön az igazság.
Az igazság kiderítése azonban mindig akadályokba ütközik. Az emberek
fölháborodnak. A szabó föl van háborodva, hogy be akarták csapni. Ha nem
él ésszel, most fizethetne ötven kiló hússal többet, mint amennyit
kapott.
– Hát disznóság ez, – mondja, mint ahogy csakugyan az is volna, ha
igazság nem tétetnék az ügybe.
Ellenben a suszter is föl van háborodva és teljes igazsága van neki.
Nyilvánvaló és természetes ténykörülmény, mondja, hogy ő benne álnokság
föl nem födözhető. Ő váltig mondta a feleségével együtt, hogy száztíz
kilós a malac, mások is annyira becsülték, akik pedig szakértők, hát ő
nem tehet róla, hogy a mázsa mást mondott.
Ebből lárma kerekedik. A malac második felével több szomszéd és lakó is
eljött csodát látni. Eljött az asztalos is, ráér a nagy dolgától. Az
asztalos most azt neveti, hogy milyen jó, hogy nem volt pénze és így nem
juthatott a kezére a malac, mert máskülönben vele történne meg ez a
világfölfordulás.
Az asztalos tehát, mint távolból szemlélődő és csak önmagában gúnyolódó
tekinti a dolgok folyását, semmit sem szólván. Csak csöndben gondolkozik
és a gondolatai bent maradnak a koponya falai között. Ellenben föl van
szintén háborodva a hivatalos mázsa. Hogy hát az ő becsületéhez szó se
férjen, mert máskülönben fölmegy a királyhoz igazságot keresni.
Nagyságos urak is méretkőztek már ezen a mázsán, nemcsak hitvány
malacok. Mikor egydarabban volt a malac, akkor annyi volt, amennyi volt.
A féldarabokról azonban nem felel. Mert ki tudhatná, hogy miféle belső
részeket hagytak belőle otthon?
Ez a kérdés, mint súlyos vád, most a szabóra nehezedik. Ismét
fölháborodás. Hát mit képzelnek felőle, hogy talán ő elsikkasztotta a
húst? Aztán, még ha igaz volna is, ekkora teremtésből, mint ez a malac
volt, lehetne-e ötven kilót elsikkasztani?
Ez fogós kérdés. Mindenki hallgat e szokatlan tetemrehívás alkalmával, a
csendet csak a böllér zavarja, aki szintén fölháborodva eljött a
bizottság után, hogy mi lesz már a malaccal, mert ő holnap már más
helyre van híva kolbászt csinálni.
A böllér szavait tanácstalanul hallgatja az egész bizottság. Igazán
komoly hallgatások vannak és az emberek a kezefejükkel az állukat
birizgálják. Csak az asztalos beszéli csendesen, hogy vannak ilyen
esetek a világi életben. Hogy ő hallott olyan esetet, hogy két ember
fogott két kecskebékát, azután fogadtak bor fölött abba, hogy melyik
béka a nehezebb. Azután csakugyan úgy volt, hogy az egyik béka
félfonttal nehezebb volna, mint a másik, de később kiderült, hogy ez a
nehezebbik vadászpuskába való nyúlsöréttel volt megtöltve.
A kaján asztalos nem szól többet semmit, még hátra is lép, hogy
elvesszen a tömegben. Szúró fullánkjait azonban otthagyta a
tépelődőkben. Ki bir most itten igazságot csinálni? Hogy ugyan mért nem
bújik bele az ördög ebbe az asztalosba?
Egy szűrös, célszerű szögény embör csöndesen beleóvakodik a társaságba.
Ez a bakter, aki a mázsára szokott vigyázni éjjel. Azt mondja:
– Hát kéröm, ha mög nem vetik a szavamat, volna egy kérdésöm.
Hát már hogyan vetnék mög. Csak tessék. Mondjon már valamit, hátha éppen
az ő szava hozza meg ebben a mázsacsodában az igazságot.
A beszédre így fölhatalmazást kapván, azt kérdezi a célszerű szögény
embör.
– Mert nem tudom kéröm, hogy szokás-e itt embört malaccal együtt mérni?
Világosságok gyulladnak az elmékben, ámbár csak úgy szórványosan.
– Hát miért kérdözi?
– Azért – mondja a célszerű szögény embör – mert tegnap este láttam,
mikor a sötétben a malacot mérték, hogy a suszternak az egyik inasa
odafeküdt a malac mellé a mázsára a tulsó oldalon. Bele a malac
árnyékába.
A nagy, nehéz és súlyos gondokat most hirtelen nevetés váltja föl. Ime,
az egész lélekveszedelmet egy inasfurfang okozta. A suszter is nevet egy
darabig, de azután haragra gyullad.
– Melyik az a gazembör? – azt kiabálja.
Persze, hogy minden inasgyerek elbújik és elszalad most. Hogy, jaj,
mestör úr, nem én voltam. A Pista volt, a Jancsi volt, az Andris volt.
Kerítve van azonban a mázsaház és abból nem lehet kiszaladni, hacsak nem
kutya az ember. A szűrös célszerű szögény embör hatalma itt előtérbe
lép. Összefogdossa a keritéssarkokból az inasokat és hajtja őket maga
előtt a csőszbottal.
A bizottság előtt az ijedt inasok megállnak.
– Hát melyik volt az a gazembör? – ismétli a suszter.
Egy sem bolond, hogy vállalja. Furfangot nem azért szokás csinálni, hogy
azután utóbb vállalja is az ember. Pedig itt valami igazságot mégis csak
kell tenni. Hiszen már látnivaló, hogy az egész firbucot, az egész
burgundiát, az egész fertályt fölháborította ez a malaci kérdés.
Azt mondja a sarokból a kaján asztalos:
– Le a malaccal a mázsárúl. Mög köll méretni a suszter inasait. Amelyik
ötven kiló, az a bűnös.
A kétoldalra oszlatott malacot a mázsáról eltessékelik. Inasok mérése
van. Egyet föl sem eresztenek rá, mert nyilvánvaló, harminckilós sincs:
ez rossz matéria, nem fog rajta az étel. De már a harmadiknál
megállapítja a hivatalos mázsa:
– Ez ötven kilós!
A gyerek kiabálni kezd:
– Jaj, mestör úr, sohase töszöm többet.
A kaján asztalos ellenben leghátulról csendesen mondja:
– Ilyesmi azelőtt söréttel történt, most mög inasgyerökkel…
(1916.)