Célszerű szegény emberek - 02

mindnyájan, hogy érthető, ha nem igen tett személyválogatást az emberek
között. Mindenkihez kedves volt és szelíd, készséges és részvevő, de a
szíve belül nyíló ajtó volt és azt ő nem nyitogatta akárkinek.
Annak különösen nem, akiről észrevette, hogy szeretne odabent
körülnézni. Vannak olyan írók, akik mindjárt elálmosodnak, ha nem ő
róluk beszélnek; ki hallotta valaha, hogy Tömörkény a maga jószántából
beszélt volna önmagáról? Pesti íróknak rendesen csalódás is volt a vele
való találkozás. Már a külső Tömörkényt sem olyannak várták, amilyen
volt. Valami vitézkötéses magyarnak gondolták, makrapipával és
járulékaival és találtak helyette európai urat, nagyon udvariasat és
nagyon tartózkodót, akiben semmi hajlandóság nem volt arra, hogy
kellemeztesse magát. Leginkább a hivatali dolgairól beszélt, ha már
beszélni kezdett, de az írót nem lehetett meginterjuvolni. Az olyankor a
legbelső szobájába zárkózott, mint a nautilus-csiga.
Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb
kozőrje a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában
levő _Hét_-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha még akkor csak
úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert,
akik még addig nem találkoztak egymással és kiváncsian várták, mi lesz
most, két híres szellemes ember közül melyik sziporkázik jobban. Hát nem
igen akarta kezdeni egyik sem. Hallgatagon ült a kávéház
márványasztalánál a pesti író, meg a szegedi író. Kóbor unottan
nézegette Tömörkény pörge bajúszát. Tömörkény kedvtelve szemlélgette a
Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se
szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét, meg a buckait. A
sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette szájából a
cigarettát és odahajolt Kóborhoz:
– Kóbor úr, – kérdezte szigorúan, – süti ön a haját?
Egyébre nem igen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból, pedig Kóbor
azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt. Általában azonban olyan
gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város
felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk,
ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy
kézlegyintéssel: – Uramisten, pesti embör!
A Petőfi-társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép
felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt
mondta, sietni kell neki a vasúthoz.
– Ne bolondozz, Pista, – ráncigálta vissza Pósa bácsi, – hiszen
fölvesznek tán az esteli vonatra is.
– Arra én nem ülök, Lajos, – csóválta meg Pista a fejét. – Sütétbe nem
látja a sínöket a vasút és elcsellög valamerre.
És otthagyta a köszöntést visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak,
akik rossznéven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt és sohse akart
másforma lenni és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a
kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látja meg először a
gyémántban.

X.
Én láttam könybe lábadni a szemét, mikor meghatotta valami, amit
olvasott, de sohse hallottam, hogy gratulált volna valakinek. Vannak
született gratuláló talentumok, mint ahogy vannak köszönő tehetségek,
akik olyan virtuóz módon tudják megemelni a kalapjukat, hogy az ember
arra gondol, ezeket egy külön Isten teremtette. Belőle ez a két talentum
határozottan hiányzott. Nagy, kajlaszélű kalapját mindíg egyforma
szerényen emelte meg akár a hajdúnak, akár a kegyelmes úrnak, gratulálni
pedig egyformán nem gratulált senkinek. Ezt valami szemérmetlen dolognak
tartotta és azt hitte, mindenki olyan, mint ő, akinek mindíg
kényelmetlen volt, a szemtől-szembe való dicséret.
Olyan harmat pedig az elismerés az írónak, ami nélkül nem tud élni.
Kellett ez neki is, csakhogy ennek a harmatnak olyan mennyei tisztának
kellett lenni, mint amilyenről a rorátékon énekelnek.
Ahogy a halála után az íróasztalát összetakarítottuk a Laci fiával,
kezembe kerül a _Margit_ című regényének egy példánya. Eszembe jutott,
hogy hetek óta látom már itt hányódni a könyvet az asztalon. Ugyan mit
akarhatott vele? Forgatom a könyvet, hát kiesik belőle egy levélboríték,
címezve _Tömörkény István városi tisztviselő úrnak_. A Hecht-bankház
borítékja volt, amelyikben sürgős parancsot kap az ember, hogy a 10.223.
számú sorsjegy megvásárlása által alapítsa meg élete szerencséjét. Az
ilyesmit az ember a papirkosárba dobja. Pista ha itt tartogatta,
bizonyosan oka volt rá. Megfordítom a borítékot, hát ez van írva a
hátuljára ugyanazzal az irodai női írással, amelyikkel a címzés:
_Jaj, de gyönyörű szép regényt tetszett írni! Tisztelettel H. Ella_.
Ime H. Ella kisasszony, kis díjnok-leánya a hatalmas bankháznak,
fölírván a Tömörkény István nevét a borítékra, szükségét érezte annak,
hogy az ő kis pesti lelke fehér kendőjét meglibbentse az író felé,
akinek néhány sugaras negyedórát köszön és néhány könycseppet a történet
végén. Ime ez az a tiszta harmat, amelyik még Tömörkénynek is kedves
volt. Hol az a király, aki ilyen pro litteris et artibus-t adhatna?

XI.
Ennek a _Margit_ regénynek a megjelenésében egyébként, amely inkább csak
a Tömörkény adoptált gyerekének látszik, én vagyok a bűnös.
A háború elején egyszer oda tesz Pista az asztalomra egy nyaláb
kéziratot; azt mondja, olvassam majd el, ha ráérek. Ez a nagy
tisztesség, talán a legnagyobb, amely nekem írói életemben adatott,
többször ért. Ketten voltunk lektorai Tömörkénynek: a felesége, meg én.
Emma volt az első fórum, én a második. _Emmának tetszik_, vagy _Emmának
nem tetszik:_ ez volt az elsőfokú ítélet, amellyel a drága akta hozzám
került.
Ez alkalommal éppen valami postamunkán dolgoztam – a kultúrpalota nyári
nagytakarítási napszámos-számláit összegeztem mint történelmi okmányokat
a tekintetes tanács számára – azért megkérdeztem Pistát, sürgős-e a
kéziratok dolga.
– Fenét sürgős, – nevetett. – Lehet vagy tíz esztendeje, mikor ezt a
három struflit írtam, aztán valahogy elkeveredtek a könyveim közé és
csak most kerültek elő. Hát ha tíz esztendeig vártak, most már nagyon
ráérnek. Éppen azt légy szives mögmondani, hogy olyanok-e, amiknek
alátöhetöm még a nevemöt.
Hazavittem a kézíratokat, elolvastam őket s másnap reggel azt mondom
Pistának:
– Egy olyan szép köztük, hogy ahhoz foghatót rég nem írtál. Hanem a
másik kettő mintha nem volna Tömörkényes.
Szegény Pista annyi mindenben volt köztünk első, hogy most már sok
mindenben utolsónak látszik. Nem tudom, nem ő volt-e az utolsó ember,
akivel ilyen őszintén lehetett beszélni. De tudtam, hogy ő nem az a
fajta író, akinek éles szeme van ugyan, de a saját személye elfogja
előle a világosságot.
– Az ám, – mosolyodott el az ítéletre – magam is úgy éröztem, ez a kettő
már nagyon lecsökkent.
Azzal fogta a két lecsökkent novellát, szép nyugodtan összetépte a
szemem láttára és belehajította a papírkosaramba.
– Emezt, – azt mondja, – fölküldöm Szakács Andornak, legalább a jövő
hétre nem köll újat írnom.
Hát én nem tudom, hogy Heródes hogy érezhette magát a betlehemi
gyermekgyilkolás után való nap, hanem az bizonyos, hogy nekem kegyetlen
lelkiismeretfurdalásom támadt. Mégis csak gonoszság volt az, amit én
cselekedtem. Amit Tömörkény írt, mégis csak meg kell azt becsülni, ha
csak szemenként csillog is benne az arany. De hát ha nem is szemenként
csillogott? Hátha nem a jegecben volt a hiba, hanem a próbakőben?
Egyszer aztán jön hozzám Tömörkény Kabos Edének egy levelével. Pár íves
kis regény kellene karácsonyra az Érdekes Ujságnak, fizetne érte 1000
koronát.
– Hát a péz elkelne, – mondja Pista, – de az ördög tud regényt írni. Mit
kénytetnek engöm olyanra, amihöz nem értök.
– Megállj csak, – mondom, – nem bizonyos az. Kis gimnazista koromban
olvastam én egy novelládat a Magyar Szalonban. Biz én már elfelejtettem
a címét is, a meséjét is, de azt tudom, hogy akkor borzasztó tetszett.
Szép hosszú is volt, illusztrációk is voltak benne. Két képre még
emlékszem. Az egyiken egy kibontott hosszúhajú lány kapkod a szívéhez.
Ez csak szerelem lehet. A másikon egy hosszú puskájú erdész-féle ember
fekszik a fűben, a szívéből folyik a vér, ez csak amiatt a hűtlen kígyó
miatt lövöldözhette meg magát. Olyan regény ez, Pista, mint a
parancsolat.
Pista hümmögött, jött-ment, tett-vett, úgy látszik, családi konferencia
elé is vitte a dolgot, délután aztán azt mondta, hiszen lehetne beszélni
a dologról, de az ördög tudja most már azt a Magyar Szalont előkeríteni.
Reggelre előkerítettem neki a könyvet és elment a levél Kabosnak, hogy
mit szólna a leányzó föltámadásához, aki nem halt meg, csak alszik,
igaz, hogy már majd huszonöt esztendő óta. És mivel Kabos beleegyezett,
a _Margit_ megjelent, tábláján a legutolsó fotografiával, amit
Tömörkényről csináltak.
Így aztán mindenki jól járt. Pista megkapta az 1000 koronát, én
expiáltam a lecsökkentett kézíratokkal elkövetett bűnömet és az
asszonyok végre kaptak egy Tömörkény-könyvet, amelyben szerelem is volt.
Mert a szerelem egyébként nem témája Tömörkénynek. Ép úgy hiányzik nála,
mint Arany Jánosnál. S épen azért lehet a kezébe adni az iskolás
gyermeknek is, ép úgy, mint Arany Jánost. Talán az egyetlen elbeszélő
író a világirodalomban, aki negligálni meri Aphroditét minden
csalafintaságaival. A népszerűségnek egy biztos eszközéről mondott le
vele. Jókai, Mikszáth, Herczeg hódíthattak volna-e akkora birodalmat, ha
nem Ámor ül a bakon, jácintvesszővel hajtva a Pegazust? És micsoda
abszolut uralkodó lett volna Tömörkény, ha legalább sáfrányként bele
veszi a szerelmet írásaiba! Miért nem tette? Az Isten tudja. Az ő
alakjai nem érnek rá a _Liebelei_-re. Rendesen túl vannak már az ifjúság
virághaván az emberei s a Veronok és Etelek, ha hajadonfővel járnak még,
testetlen árny gyanánt suhannak át a napos mezőkön.
A legtisztább beszédű férfi volt, akit valaha ismertem. Egy
apáca-növendék nem lehetett szemérmesebb, mint a paraszti élet e
legnagyobb tudósa volt és nála kedvesebbeket senki nem mondhatott
asszonyoknak.
– Asszonyom – mondta egyszer valakinek, muzsikás és nótás hajnalon –
nagyságodnak olyan szép szeme van, hogy az egyiket bátran ki lehetne
szúrni, mert a másik magában is többet érne, mint másnak kettő.
Ilyen az óriás, mikor jókedvében leül a földre kis rózsaszin kavicsokkal
tiplózni.

XII.
Azt hiszem, gondolkozónak is volt akkora, mint művésznek, de a sors nem
állította olyan helyre, ahol ezt a talentumát is kibonthatta volna. Így
csak úgy végbe göngyölve maradt és házi használatra szolgált.
Az antropológus Török Auréltól hallottam egyszer az egyetemen, hogy a
legnagyobb magyar elme Kerkápoly volt, mert az csinálta a legnagyszerűbb
definiciókat. Például tőle származik az a meghatározás, hogy „a külső,
amelynek belseje van, csak annyiban külső, amennyiben belső a belső,
amelynek külseje van“. Hát én Tömörkénytől sohse hallottam ilyen
nagyszerűségeket, mégis azt merem mondani, hogy ami ezt a szentenciózus
stilust illeti, a legnagyobb magyar elmék közül való volt. Az
eszejárásában, a világos látásában és a megvilágító képességében volt
valami Deák Ferences. A paraszti aforizmákból, amelyek a könyveiben
találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet s az nagy
becsülete lenne a magyar elmének. Persze nehéz lenne kiválogatni, melyik
belőle a paraszté, melyik a Tömörkényé. A Keller Zendelvald lovagja húsz
esztendeig hordott magán egy álarcot s mikor végre levetette, akkorra az
arc úgy hozzáidomult az álarchoz, hogy nem lehetett tőle
megkülönböztetni. Tömörkény annyira bele tudott öltözni a paraszt
pszihéjébe, hogy aztán a magáét is a paraszté gyanánt adta.
Sokszor kötődtem vele efelől és rábizonyítottam a pia fraust, ami a
művészet lényege. Fogott egy témát a búzapiacon, valami paraszti mondást
hallott, feljegyezte a noteszébe, mutatta nekem nagy örömmel. Az bizony
még akkor békasó volt. Erre hallottam megint, ahogy elmondta valakinek,
hogy milyen nagyszerű dolog ez. Még akkor is békasó volt, de már kezdett
áttetsző lenni. Harmadnap múlva megint előhozakodott vele, elfelejtette,
hogy már frissiben elmondta s már akkor a lelke műhelyében átesett a
köszörülésen, csiszoláson s mire megírta, olyan tiszta hegyijegec volt,
mintha akkor került volna ki az Isten markából. És ő azt hitte, hogy ezt
így bányászta a Luklábú Pap Illés lelkében.
– Jobban szeretném, ha nem a te parasztod volna olyan, mint az eleven
paraszt, hanem az eleven paraszt volna olyan mint a tied, – védtem a
művészetét az élettel szemben, de ebben az egyben makacs volt és
meggyőzhetetlen.
Az igazság pedig az volt, hogy ő a valóság párnáján álmodott. Azt
hiszem, a realista művészetnek ez a lényege.

XIII.
Ha valamivel meg volt elégedve önmagában, az a kiválóan gyakorlati
észjárása volt, már t. i. amit ő annak tartott. Igazában pedig az ember
realizmusa csak olyan desztillált volt benne, mint a művészé. Hiszen ha
nem az, akkor nem marad itt a város cselédjének Szegeden, hanem elmegy
magyar humoristának Bécsbe. Azt hiszem, akkora úr lett volna belőle,
hogy a kultuszminiszter is ott silbakolt volna a temetésén.
Soha nem volt olyan termékeny a tehetsége, mint a háború alatt és soha
rosszabbúl nem gazdálkodott vele. Ez volt az az embarras de richesse,
ami csak a nagyon kis íróknak adatik, vagy a nagyon nagyoknak. Akkora
volt a gazdagsága, hogy nem tudott mit csinálni vele. Három-négy rajzot
csomagolt egybe _Apró dolgok_, vagy _Heti dolgok_ cím alá s így küldte
őket Szakács Andornak, aki mint szerkesztő legtöbb örömet szerzett neki
az életben.
– Nem jól van ez így, Pista – mondtam neki. – Micsoda boltos vagy te,
hogy három-négyszáz korona árút adsz száz koronáért. (Ennyit kapott egy
tárcáért.) Szakácsnak is jobb, ha négy kis tárcát kap az egy góliát
helyett. Nincs papír, nehéz neki a helyet kimódolni.
– Az neköm mindegy, – vetette föl a fejét Pista. – Ami böcsület, az
böcsület, ha neköm száz koronát adnak, azért böcsülettel köll szállítani
a portékát.
Mikor a háború harmadik nyarán az öreg katonákat is bekívánta a császár,
Pista is menni akart erővel s úgy felkészült, hogy már a hivatali
pénztárakat is átadta nekem. Mert ha pénzünk kevés van is, legalább a
pénztárunk sok. Átvettem a könyvbeszerzési pénztárt, a könyvkötésit, a
régészetit, a természetrajzit, a néprajzit, az irodait, a
bútorjavításit, a nagytakarításit, a kistakarításit a kulcsokkal
egyetemben. Lehetett az egész összevissza vagy háromszáz korona, a kulcs
alighanem több volt. Másfél napig írtam az elismervényeket, külön minden
egyes „pénztárról“.
– Csunya mestörség, – szépítette a dolgot Pista, – de tudod, ami rönd,
az rönd.
Hát persze, hogy persze. Esti záráskor átadom neki az elismervényeket; a
kincseket, amikről szólnak, majd átveszem reggel, mondom. Hát vacsora
után jön be hozzám a szerkesztőségbe.
Átnéztem otthon az írásokat, – azt mondja, – valamit kifelejtöttünk.
– No?
Előveszi a noteszát és olvassa belőle:
– A bélyegzős kiszniben van 4 darab 25 fillérös bélyeg, 18 tizfillérös,
mög 8 háromfillérös. Ezökrül is egy kis írást légy szíves majd
szörkeszteni.
– Ami rönd, az rönd, ugye? – nevettem el magam, mert ismertem a
természetét. – Ne ragasszunk rá koronás bélyeget is?
Másnap délelőtt aztán áthurcolta – fél markában – az egész hivatalos
kincstárt az ő fiókjából az én fiókomba.
– No hála Istennek, ezzel is röndbe vagyunk – mosolygott elégedetten,
ahogy rácsattantottam a zárat a fiókomra. – Most már légy szíves bejönni
egy kicsit az én szobámba.
Ott elővette a zsebéből a kulcsos karikát, levett róla egy vékony
kulcsot, kinyitotta vele az íróasztalát, annak a fiókja tele volt
mindenféle purzicsános skatulyákkal:
– Hát nézd kérlek alásan, ebben a dobozban vannak Jóska bátyám
hadikötvényei. Emebben mög sorsjegyök vannak. Ez egy takarékpénztári
könyv a gyerök nevire, ugyan akárki fölvöheti. Ebbe mög készpénz van,
ráírtam, 1750 korona. Ebbe mög a te elismervényeid vannak, amiket tegnap
adtál. Hát most már ezt a kulcsot odadom neköd, majd löszöl szíves rá
vigyázni, még én odalöszök.
– Igen, – mondom és húzom elő a papirt, – mindjárt csinálom az
elismervényt.
– Ördögöt, – azt mondja, – hiszön ez nem hivatalos.
Hát ilyen volt a realitása.

XIV.
Volt-e valami ambiciója ennek a csodálatosan igénytelen embernek, aki
sohase akart lenni semmise? Kettőről tudok. Az egyik az volt, hogy a
gyerök, a Laci kitüntetéssel jőjjön haza a frontról. És mikor Laci
hazajött a kis ezüst pitykével, akkor Pistát még kérkedni is hallottuk.
Ha az ismerősök kérdezték tőle, „hogy vagy, Pista“, mindenkinek azt
felelte:
– Ülök otthon, pajtás, egész délután, oszt nem csinálok sömmit, csak
nézöm a gyerök mejjin a kis ezüstöt…
A másik ambiciója meg az volt, hogy szerette volna megtalálni, mint
ásató ember, az Attila sírját. De már ebben nem volt szerencséje. Egy
derék alföldi város ebben lefőzte Szegedet. Attila sírját az odavaló
múzeum találta meg, csak az én tudtommal is legalább ötször már.
Legutóbb, amennyire a helyi sajtó jólértesültségének hinni lehet, az is
rá volt írva a koporsóra, – persze latinul – hogy _Attila rex_.
De ha már maga meg nem találhatta az istenostorát, beérte volna azzal
is, ha én találom meg. Azért, ha régi lovas sírokra akadtam valahol a
környéken, mindíg kijött a tetthelyre körülnézni.
Azt hiszem, az igazi Tömörkényt nem is lehetett máshol látni, csak kint,
a szabad magyar mezőn az Isten szabad egének napsütésében. Azt kellett
volna hallanotok, ahogy az átokházi pusztán beszélgetett a széllel, a
nappal, „ej, de haragosan fújsz, te szelecske“, „jöjj ki már, te
napocska, örülj ennek a szép zöld fűnek“, azt kellett volna látnotok,
ahogy leheveredett a domboldalba és símogatta a kezével a szagos zsályák
kék fűzéreit, ahogy hallgatta szeretettel a görnyedő magyarok nehéz
tréfáit, ahogy felállt a dombtetőre és nagy barna szemeiben kergette
egymást fény és ború, ahogy nézett a messziségbe, ahol az éj ráhajol a
földre és Isten lelke lebeg a búzamezők fölött! Nem tehetek róla, ha
kicsit Székely Bertalanos is a kép: ez volt Tömörkény, a költő, a magyar
próza Petőfije!
Sok-sok ilyen emlékem aranyos ködben úszik már, egy frissen és üdén fog
kísérni a magam alkonyatáig: az első közös ásatásunk emléke. Április
vége felé volt, Röszkén, Nemes Ördög György földjén, ahol avar lovasok
csontjait szedegettük ki a heretáblából. Antal, akkoriban a város
kocsisa asszisztált ennél az exhumálásnál, aki igen tanulmányos férfiu
volt, mert, mint ő mondta, egy ténybeli herceg privadinerje volt
huszárkorában és akkor igen megtanult a nagy urakkal bánni, élőkkel úgy,
mint holtakkal. Antal azon magyarok közé tartozott, akik szeretik a
választékos beszédet és _rugalmas_-nak mondják a rugós lovat és nagy
szenvedelmet éreznek, ha pipáragyújtáskor az égő masináról a _kém_
rácseppen az ujjukra. Ilyen képzett férfi lévén Antal, Tömörkény rábízta
a halott avar urakat, a _hullámokat_, amint antali nyelven neveztetnek
és engem odaintett maga mellé a pimpimpárés pázsitra.
– Gyere, ezt nézd, – mutatott rá a leáldozó nap véres ostyájára, – nincs
ennél szöbb az egész világon.
Az Isten tudja, mi érzékenyítette el, a leáldozó nap-e, a jegenyék
végtelenbe vesző árnya-e, az ősök hamva-e, amelyet reszketve szitált
ruhánkra a szél, de se azelőtt, se azután soha nem láttam annyira
lirikusnak és annyira gyöngédnek és nem tudom, övéin kívül nyitotta-e
meg valaha annyira a szívét idegennek. A fiatalságáról beszélt, a
küzdelmek hiábavalóságairól, a családról, mint az élet egyetlen
értékéről, aztán azzal fejezte be:
– Látod, nekem nem sok van hátra, mink nem vagyunk hosszú életű embörök.
Én úgy vagyok veled, mint a fiammal, – te aztán majd a Lacit szeressed
vissza, ha én nem löszök.
Föltérdelt hevertéből s ami borocska volt még az üveg fenekén, azt
megfelezte kettőnk közt.
A magyarok szedelődzködtek már, csöngtek az ásók, ahogy veregették le
róluk a rájuk tapadt homokot.
– Nene, de neki térgyelt a dilektor úr az utolsó pohárnak, – mondja az
egyik magyar a többieknek.
– Nem, emberek, – utasította őket rendre Antal a hivatalos ember
fölényével – a dilektor úr csak szembe térbetyült a nappal, hogy
szívbéli belső megindulását meghitelesítse.
És én nem tudom, a tanulmányos Antal cifra beszédjében nem
tartózkodott-e ezuttal igazság.

XV.
Gyerekkoromban lakott az utcánkban egy asztalos, aki messze földön híres
volt a koporsóiról. Olyan koporsók voltak azok, hogy szinte
megkívántatták az emberrel a beléjük fekvést. Csinosak, szemrevalók,
testhezállók, – látszott rajtuk, hogy fütyörészve csinálta őket a
mesterük.
Hanem azért nekem mégis csak az a koporsó lesz a legemlékezetesebb,
amely füttyszó nélkül készült. Valaki olyannak csinálta az asztalos,
akit nagyon szeretett s gyerekésszel csudájára sereglettünk az egész
utcából: aki idegeneknek annyit remekelt, micsoda ágyat vet majd az a
maga halottjának!
Aztán mi lett belőle? Hát mi lett volna: nagyjában összerótt,
göröngyösen gyalult, összefutott festésű deszkakoporsó, még a széleit se
tudta rendesen összepászítani a jámbor, mert reszketett a kezében a
cirkalom és elfutotta a szemét a könny.
Ilyenformán sikerült ez az én emlékezésem is Tömörkény felül.
Gyalulatlan, festetlen, cirkalom nélkül való. Sírján már rég sűrűre nőtt
a borostyán és szíve fehérségéből már ötödször hajtanak az őszi rózsák,
de nekem még mindíg nehéz róla, mint halottról beszélnem. Sokszor hallom
a köhögését a hátam mögött s egy-egy tollszáron, amely az ő idejéből
való, még mindíg érzem a keze melegét. Jánossal, az intézeti szolgával
még sokszor úgy emlegetjük az _igazgató urat_, mint élő gazdánkat, hogy
„ez az igazgató úr írása“ és hogy „az ásványos szekrényt még az igazgató
úr rendelte Rainernál“. És minekünk kettőnknek nyilván mindaddig
igazgató urunk marad, míg az öreg kulcsár elő nem csoszog valamelyik
homályos sarokból és nekünk is ki nem adja az ordrét, az utolsót ebben
az életben:
– Hét óra, urak, zárunk!
Senki tehát ebben az elüljáró írásban ne keressen tudós tanulmányt. Csak
beszélgetés ez, csöndes és meghitt, napáldozat után való, mikor
belemélázva a lámpafénybe, egy kicsit szomorúan, de már egy kicsit
beletörődötten emlegetjük azt, aki elment, ám ha koccan az ablak,
várakozva nézünk oda: hátha ő jött vissza.

XVI.
Erről a Tömörkény-kötetről kell még valamit mondanom, amelynek én
szedtem össze az anyagát, csupa könyvbe eddig nem foglalt tárcát és én
adtam a címét is, Tömörkény egyik leggyakoribb szavajárása szerint, amit
ő a szegedvidéki néptől tanult. Az erre való magyarok szokták magukat
groteszk szófűzéssel „célszörű szögény embörök“-nek mondani, mielőtt
fölvették volna a kisgazda nevet…
A szegedi Dugonics-Társaság engem még Tömörkény halála után megbízott,
hogy rendezzem sajtó alá néhai főtitkárunk minden írását és állítsak
össze belőlük egy válogatott kötetet is, amely Tömörkény minden értékét
reprezentálja, azok nélkül a gyöngéi nélkül, amiket kritikusai
több-kevesebb igazsággal szemére vetettek. Összes munkái kiadásáról ma
természetesen szó sem lehet. Szine-java dolgai összeválogatásának meg az
az akadálya, hogy a könyvei négy-öt kiadó birtokában vannak s némelyikük
még igen messze az elfogyástól. Gondolom azonban, a már megjelent
Tömörkény-könyvek újból való kiadása nem is sürgős. E kötet kiadójának
azt a tanácsot adtam, inkább Tömörkény könyvbe még nem foglalt írásaiból
adjon ki egy kötetet. Jó nehány kötet kitelne a több száz tárcából,
amelyek a legkülönbözőbb ujságok és folyóíratok porosodó köteteiben
rejtőzködnek.
Kiadó-barátomnak tetszett a gondolat, engem bizott meg a kötet
összeállításával s én úgy válogattam össze az anyagot, hogy benne legyen
az egész Tömörkény, indulásától távozásáig. E kisérlettel nemcsak azt a
széleskörű közönséget akartam szolgálni, amely örömet keres az
olvasásban, hanem azokat is, akiket Tömörkény téma gyanánt is
érdekel.[1]
Móra Ferenc.



CÉLSZERŰ SZEGÉNY EMBEREK.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN NOVELLÁI.


Két vénség.
Minden reggel elvisz az útam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén
koldúsember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal
könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót s ez
előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy
fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni s ekkor véletlen elment
mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes
kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak
hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint
megköszöni és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a
zsebbe, a kalap a fejre kerül s amint jön újból valami jótét lélek,
megint köszön az öreg.
Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája
kopottasan rendes s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt
óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth-katonája volt. Ám
Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket s a külső dekorációt
ennélfogva a nagyszaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az
öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül
bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer
meghalt már belőlük s még ötezer néhány száz él, aligha mese. Nálunk is,
aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak,
mind résztvett a szabadságharcban. No mindegy. Az is szép dolog s ha
valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldús legyen, miért ne
tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindíg hatással van.
Katonaviselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldúst látnak az
utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe
nyúlnak pénzért s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem
volna katonasapkás – pedig úgy lehet, sohasem volt katona és korcsmai
verekedésben törték el a lábát.
Az öregről sem lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen
kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van elmarad, nyáron nem
várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét s
olyan léptekkel ballag hazafelé, hogy ha fejedelem volna, azt írnák
erről, hogy fölöttébb ruganyos.
Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak és
méhek dönögenek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz
méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik
öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember
lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott
rajta, hogy dologból jön s dologba megy.
– Jónapot kévánok – köszöntött s fölnyúl a kalapja széléhez, ami
tudvalevőleg mindig tisztesség.
– Adjon Isten – felelte a medáliás. – Hova mégy?
Amaz láthatólag megörült a szónak.
– Majd csak ki ide a partra – mondá. – Hát kend?
– Gyüvök innen belülről é…
Egy pár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz
munkás és az egyenesebb öreg koldús. Az utóbbi azután félre nem
ismerhető fölsőbbséggel így adta föl a szót:
– No. Hát hogy álltok otthun?
A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta s
csak állt egy-egy darabig.
– Tudja az isten – sóhajtotta. Ténförög az embör a világban, jár
előre-hátra, hogy mőre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad
mindig. Éppen csak hogy vagyok.
– Hát otthun?
– Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska
vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy
keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon,
tudja kend.
– Tudom.
– Mán csak – folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás –
addig, amíg dógozni tudok, addig dógozok. De mán ez se mén sokáig. Nem
köll mán úgy az étel, mint ezelőtt. Ami vasláncot még most két
esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert
hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy
fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm.
Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza