Célszerű szegény emberek - 03

(mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem t’om mi lössz
velem. Az asszony úgy is möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a
doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én – mög a két kis onokám, mert
kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küssebbik.
Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A
medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér
szakállát:
– Baj, baj.
Akkor azt mondja a munkás:
– Hát kend, hogy van?
– Nono – felelt amaz. Vagyok.
– Most is ott lakik kend, ahun eddig?
– Ott, mondta. – Jó hely ez nagyon. Az igaz tudod, hogy az udvarba esik
mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.
– Virágos… – szólt búsan a másik.
– Nem. Csak veteményös. Mán, hogy ami idejére kikel.
– No az szép hely. Nem licitál kendre sönki?
A koldús nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt
nevetett.
– Hohó – kiáltotta – ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod
a múlt hétön is, hogy möghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap
heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak lé téjját neköm a
gazdátúl.
Az ingujjas csodálkozva nézett reá.
– Téjját? – kérdé.
– Azt – adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: Van egy
kis pézöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát
nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a
szívességükkel.
A munkás elborultan tekintett végig a koldúson. Nem szólt semmit, csak
kezelt vele s útnak indúlt. A munkás, négy élet gondjával a vállán,
meghajolva és lassan, a koldús ellenben keményen lépdelt és a botját úri
nembánomsággal ütögeté a földhöz.
(1895.)


A kimutatáson.
Berta Mihály csősz, Berta Mihályné pedig, mint sejteni is lehet, a Berta
Mihály felesége. Öreg pár ők már nagyon, megették kenyerük javát, élvén
mindig a pusztaságnak ugyanazon a részén, ahol most is vannak.
Kétségtelen, hogy az öreg Berta tanulmányos ember, aki sokat forgolódván
urak körül, nagyfokú tapasztalatokra tett szert. Míg egészen el nem
vénhedett s a karjaiban jobban helyén volt az izom, amire rásütötte a
puskát, azt lehozta a levegőből s ily módon vadgalambjáráskor gyakran
cserkészett úri vadászokkal az erdő fái alatt. Szóval ő a többinél
valamivel különbnek tartja magát, amiben némi igazság lehet is. Szintúgy
a felesége. Ő pedig valahányszor csak vendégség van a pusztabeli úrnál,
a konyhában segédkez s nélküle semmiféle ilyen cécó nem történhetik.
Fiatal korában sokfelé cselédeskedett s nagy táblákhoz terített annak
idején. Persze ma már nem úgy van, mint annakelőtte volt, amikor a
nyulat és a vadgalambot csak paprikásnak ették s a valóságos savanyú
lében csak az őz-féle állat jutott az urak asztalára; de az mindegy, aki
valamiben nagyokat tapasztalt, az, mint mondani szokás, föltalálja magát
a világban.
E magaföltalálásnak kétségtelen bizonyítéka, hogy pár hónap előtt az
öreg Bertáék útra készülődtek, hogy fölmennek Pestre. Föl is mentek, ami
nem kis megütődést keltett a pusztaság emberei között. Én uram, én
Istenem, mi lesz hát a világból, ha már az e fajta parasztikus nép is
útra kel, bilétát vált a vonalra s utazik a vaskocsin messzire, mint
akár a legméltóságosabb urak. De mindegy. Bertáék nem törődtek a
szóbeszéddel, hanem ha már egyszer neki indultak, el is mentek a tött
helyre s fönt időzvén a budapesti városban két teljes álló napig, a hét
végire hazakerültek.
Sokan bámulattal fogadták őket, mert részben az volt a hiedelem, hogy
akkora útról nem térhet vissza az ember olyan kocsikon, miket a vasbika
húz. Mert az könnyen egymásnak szalad és a vasvonalon nem lehet egymás
elől kitérni.
De már akárhogy és akármint van a dolog (nem lehet abban Tamás az ember,
amit a tulajdon szemeivel lát), ime megjöttek a messziről. Ez nem kis
érdeklődést keltett, szétszaladt a hír sebesen s az asszonyok azonnal
beszélni kezdtek róla. Lám, aki embernek rendes ember, az csak kiválik a
többi közül. Az öreg Berta most sem hagyta magát, amint hogy illik is.
– Fölvitte még a feleségét is az ezredös kiállításra, szóltak büszkén.
A férjek e beszédet szótalan hallgatták, mivelhogy az asszonyszavalásra
nem szokás sokat adni. Könnyű úgy öreg Bertának, mert se kicsi, se nagy
a háznál, s akkor mozdul, amikor akar. Továbbá a pénz is bővebben van
nála, az egyetlen ember a környéken, akihez soha ki nem viszik az
adóintő cédulát.
– No csak ne beszéljetök, mondták azután, – estére majd meghallgatjuk,
hogy mit láttak.
Estére kelve ott is ült a kis padon az öreg Bertáné, az ura meg a
malomkövön az eperfa alatt, vágva a dohányt, mert hogy az úton az mind
kifogyott.
Sánta Imre lépett be először az udvarba, jövén a homokon át egy nagy
bottal meg a feleségével.
– Adjon Isten jó estét, szólt elfogódva, mert tudta, hogy az öreg Berta
most királyok és országurak közül jött haza.
Azonban Berta Mihály most is csak olyan, mint azelőtt, mert azt mondja
barátságosan:
– Adjon Isten, öcsém…
Lám, hát nem fajzott el odafönt a messziben. Színtúgy az asszony sem. Az
a Sántánét mindjárt maga mellett üléssel kínálja a kispadon.
– Hát möggyüttek kendtök? – kérdezi Sántáné.
– Az ám, feleli az asszony.
Eközben a kutyák odakint támadnak s amint kitekintenének, látják, hogy
Thurzó Zakar hadakozik ellenük. Az eb elcsittul, Thurzó bejön, utána az
asszonya. Nem felesége, csak asszonya, mert csak úgy az eperfa alatt
esküdtek, mivelhogy igen rajtuk van a nincsetlenség az istenadtákon. A
szép fiatal Valér csendesen is lépdel, szerényen kivánja be a jó estét s
félrehúzódik.
– Ej no, mondja Bertáné, – de elbujsz. Elférsz még itt a padon.
Akarva, nem akarva, oda kell itt bizony ülni, ami (akár így, akár amúgy
keressük is a dolgot) nagy tisztesség.
Így vannak el egy darabig, hallgatván. A nap a tanya mögött áldozik, az
udvarban árnyék van s a napsugár csak az eprek, jegenyék ágai között
szilánkol elő. A háztetőről a gólya hol elmegy, hol megjön a vacsorával,
amit a fiainak hozogat. A kutyák még ugatnak néhányszor, mert a
szomszédságból több ember jön át, így Hab Illés, Kisguczi András.
Egyszer pedig Thurzó Zakar asszony föláll a kis padról.
– Hova mégy? kérdezi Bertáné.
– Majd kihozom a kisszéket. Jó lesz az nekem.
– Már miért?
– Ott jön az úton a Károlyi Ferencné asszonyom, majd annak itt helyet
adnék, feleli a Valér.
Most erre Berta Mihályné kissé izgatottabb lesz.
– Jaj dehogy, dehogy, mondja. Aki előbb jön, azé a jobb hely. Ugy volt a
vonalon is, ahogy möntünk a kimutatásra. Csak maradj itt, mert ott is,
aki később gyütt, nem volt benne szömélyválogatás.
Kétségtelen ugyan, hogy ezt Károlyi Ferencné asszonyom zokon veszi, de
az egyre megy már. Berta Mihályné demokratizmust tanult a vasúton s
hazaérve azonnal érvényesíteni kezdi.
– Ugy ám, folytatja. – Ott ki úr, ki paraszt, nincs benne különbség. Aki
egyforma jegyöt váltott, az mind egyforma.
– Az jól is van úgy, mondja Thurzó Zakar, aki szívességből a
dohánycsomókat sodorintja Berta Mihálynak.
Most, miután Károlyiné is beérkezett és csakugyan a kis szék jutott
neki, Bertáné beszélni kezdi az utat. Előbb néhány kérdést adnak föl ez
irányban s ő egy ideig simogatja elégedetten a kötőjét, amidőn aztán
hirtelen így szól:
– Ott voltunk ép akkor is a kimutatásba, mikor a király kinyitotta a
kaput. Szép nagy terjedelmesség ám az nagyon. Különbnél-különbféle
kastélyok benne. Majd mind föltekintöttük, de némöly helyön úgy
tulongott a nép, hogy oda sömmikép be nem férhettünk. Mert én is vittem
a tarisznyát, a Berta is vitte a tarisznyát. De jó is, hogy el nem
hagytuk, mert másként otthagytuk vóna a pénzünk javát.
– Aztán nem tévedtek el kendtök? kérdezi a Sánta Imre.
– Nem ám, válaszol büszkén az asszony. – Az állomáson gyütt elébünk egy
hordász úr, hogy aszongya ű egy pöngőért elvezet a kimutatásba. Már a
Berta majd mögadta neki. De aztán mondom én: „Hajja kend, otthun egy
pöngőért mindaketten kapálunk egész nap, hát mit akar kend?“ Majd oda
tanálunk. Nem is köllött a hordász úr aztán, hanem kinéztem, hogy merre
mén a legtöbb nép, oszt én is arra möntem. Csak oda tanáltunk így is a
kimutatáshoz. Annyi volt ott a nagy úr mindönféle drágaságokba, hogy
csuda. Mert ép akkor nyitotta ki a kimutatás kapuját a kiráj…
Elhallgatott, tekintetet vetve az urára, aki azonban csak vágta tovább
szótalan a dohányt.
– Hát aztán? kérdik megint.
– Hát aztán, folytatja Bertáné – voltunk odafönt a kirájnál is, már hogy
csak a háza udvarán. Két napig vótam én fönt, tudják kendtök, de már úgy
üsmeröm én azt a Pestöt, mintha ott születtem volna. Váltig kínálkoztak
a hordász urak, de mondom, neköm nem köll, mert eltudok én mönni magam
is.
– Hát a kiráj szobája?
– Sz be akartunk mönni oda is, de nem eresztöttek… Nagyon sok úrforma
katona van ottan…
Így beszélgetnek. A nap lement s az útszéli jegenyék között előáll a
hold. A gólyák már alszanak is, az éjjeli madarak pedig most indulnak
eleség után.
Sánta Bertához fordul:
– Hát kend semmit se beszél arrul, amit látott?
– Elmondta már az asszony, feleli Berta, tömve a pipát.
– De hát csak többet lát egy embör, mint egy asszony? évődik tovább
Sánta.
Most Bertán a sor. Hamiskásan int az asszony felé a szemével s azt
mondja:
– No az igaz. Mert azonfölül, amit elmondott, még szörnyen szép lányokat
láttam odafönt…
– Óh, hogy a sátán hordja el a kend haját! kiált föl a felesége, kendnek
még arra is van szöme. Azután ugyan mi van rajtuk? A sok festött
vékonyságon?
Ezen most már mindnyájan nevetnek, Berta pedig, hogy csak tovább
évődjön, ősz szemöldökei alól a Thurzó Zakar szép Valérja felé kacsint.
– Már akár hordja, akár nem hordja, feleli, – de ez így van. Mert nem az
a szép, ami szép: ami tetszik az a szép.
Valér Zakarra néz szemérmesen, Bertáné pedig csípőre teszi két kezét.
– Ejha, mondja – hiszen akkor fönt is maradhatott volna kend. Amúgy még
egészen legényös a kend járása. A bajusza ugyan egészen fehér már
kendnek, de hát azt majd le löhetött volna borotválni odafönt. Hátha
jutott volna kendnek valami bárókisasszony? Ugy van a nótába is, hogy ép
az ilyenfajta legényök után szoktak azok sétálgatni, mint kend is e?
Ezúttal az asszonyokon a nevetés sora, de kacajra is fakad valamennyi.
Az öreg Berta szívja a pipát erősen, mert érzi, hogy ki van figurázva.
Hanem aztán csak végig sodorítja fehér bajuszát és mosolyogva szól öreg
társához:
– Nono. Semmit se löhet bizonyosat tudni a világi életben.
(1896.)


Vásárállás.
Haladunk kifelé a sógorral a baromvásárba, mert mink most lóvásárlásba
vagyunk elegyedve. Ló kellene, amelyik jó volna, szép is, futós is, de
szelíd is legyen, mert egy istállóban fog lakni a tehenekkel s azok nem
tűrik a garázda lakót, – de azonfölűl olcsónak is kell e lónak lenni,
mert nem olyan világ van, hogy a pénzt drágaságokra lehessen pazarolni.
Csak szűkecskén, lelkecském. Ennélfogva gyalog megyünk, bár a villamos
mentén. (A tótok is így utaznak vasúton, mégis megvannak.) S mert ketten
megyünk, egyre-egyre úgy is csak a feleútja esik. Jól van az így nagyon
elrendezve, hogy ilyféle számításai vannak a szegény embernek, mert
ezekből vígasztalásokat szerez. Haladunk hát lovak, borjúk és ökrök
között. Jó por van, jó napsugár is van, e kettő együtt jár s az egyik
kellemességéért el kell viselni a másikat.
A vásárban aztán ki is kerestük négyezer társa közül azt a lovat, amely
épen nekünk kellett. Ezért kell előbb végigjárni mindet kétszer is, hogy
az ember épen ahhoz jusson, amelynek már akkor, amikor elindult az
istállóból, az volt a sorsa, hogy majd ez meg ez a bizonyos ember vegye
meg. Ellenkező esetben nem olyan lóhoz jut az ember, amely neki
rendeltetett s az ilyen vételen soha sincs áldás. Az olyan ló lesz, hogy
a vétel után félórával megbánja a vevő, de kései bánkódásnak már semmi
haszna sincsen. Mi azonban épen olyanhoz jutottunk, amilyen kellett.
Hetven forintot kért érte az oláh, aki árúlta, igértünk huszonötöt s
megalkudtunk ötvennyolcban s kifizettük. A lovat hazavittük, a passzust
átírattuk s az oláh kijelenté, mint ez már szokásos, hogy megcsaltuk egy
forinttal, mert még az a forint is neki járt volna. Azt a tiszteletdíjat
értette, amelyért az állatorvos megvizsgálta a lovat, hogy egészséges-e.
Mondtuk az oláhnak, hogy majd őt is megvizsgáltatjuk az állatorvossal,
ebbe azonban nem egyezett, hanem elköszönt.
A dolog így most már rendben van s lehet kódorogni. Eddig is kódorogtunk
ugyan, de munkában kódorogtunk, ezentúl azonban szabadon kódorgunk a
vastag zöld füvön. (Ilyen szép szőnyegje semmi más gyülekezésnek nincsen
csak a baromvásárnak.) Érdemes elnézelődni s találgatni, hogy ugyan
melyik kocsi honnan jött. A hosszú szekerek, azok mind svábok. Azoknak a
kisafája nincs úgy odaszegezve, mint a magyar kocsiké, hanem mozog. Ezt
azért tartják jónak, hogy így a ló nem csalhat, egyiknek ép annyit kell
húzni, mint a másiknak. A szeg, amin a fa mozog, nem szeg, hanem egy
darab vasból készített kalapács, amivel, ha útközben a kocsival baj
esik, mindjárt javítgatni lehet. Ilyen furfangos a sváb, pedig csak
strimfliben és papucsban jár az istenadta. A kocsik a csodálatos vékony
kerekekkel, az mind magyar, de azokban is van külömbség. Amelyik előtt
szépen kefélt, ragyogószőrű drága lovak állnak, az szentesi vagy
vásárhelyi. A kóccal fódott hám pedig leginkább oláh gazdát jelent.
Ilyen keveredések vannak itt berlini lókereskedőtől balkáni kupecig.
Széleskalapú magas gazda fekete zsinórral varrott fehér szőrruhában
olyan embert keres, aki nagy bankót kisebbre tudna váltani. Nem igen
talál, mert akkor majd az szaladgálhat megint váltani, aki elváltotta.
Ruhájáról székelynek lehetne nézni, csak épen abban látszik meg a
szerbsége, hogy a magyar szó igen gyorsan esik ki az ajkai közül.
Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök
valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem
beszélnek, mert bolgárok ezek Bessenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni
szokták őket: bogarak. Ugy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni,
hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a
bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként
hogy se keleti néphez, se lovonjáró néphez a szűk nem is illett. Csak
későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi
forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy
áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.
Van módom benne, e sokadalom öt-hat ezer emberén végigtekinteni. Látni
lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel
hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a
hófehér ruhára varrott fekete paszomántokkal, a bolgár teljesen
magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is.
Csak ép a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak
imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött
gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránkint valami
pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan mint a
Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel s kilátszik alóla a csizma
szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a
divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy külömb legyen a
többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál s a többi utána ment.
A divat itt is csak így készül. Ki hinné, hogy a pusztai emberek között
akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle
is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne,
amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem
vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor
paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van
rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van s bizony már a pusztai
legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról s büszkén jár benne,
mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel.
Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden
pusztai legénynek s embernek ilyen ujmódi csizmája lesz, az úrféle
bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos.
Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos.
Akkor válik azzá, ha majd a mienk is hordja.
Bár erről úgyis hiába írkálunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden
ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett
tanácsosabb, ha a sátorok közé megy az ember, amelyek alatt már sok
magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá
ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember
muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon és még mindig sújtja az
átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost s
egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne
menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja mely faluvégről. Ide
se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a
bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár.
Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt.
Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden
tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de
mostanában a kis kutyáknak is ezt a nevet adják.
A harmadik sátorban mégis megtaláltatódik a magyar banda. Két ember az
egész, de mégis csak banda, mert épen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik
a klárnétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret,
egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz,
pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legföljebb ha ilyen vásárokon
látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni efajta egyszerű dolgok iránt.
Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek
neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint, hogy
köszörűkő van is benne. E fölött húrok vonulnak, rézből, acélból és
birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a
fejüket.
Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű,
csak a nótát kell ismerni és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös
egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a
fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak s
velük ép azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket épen
akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különfélekép reszeli ki
belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kiséret aztán a klárnéthoz, mit
inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a
húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan
honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike épen beleillik a nótába.
És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a
szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a
zongora?
A népek hallgatják. Mondja is ám a klárnét meg a tekerő a pusztára
városi cselédkedéséből kalapos dáma gyanánt visszakerült leány nótáját:
Most gyüttem Szögedébül,
Abbúl a hirös nemzetségbül.
Kalap van az én fejemön, nem kendő,
Én vagyok az igazszívü szerető.
Szép az ilyesmi. Bicskafokkal kedvvel dobolnak a söröspoharak oldalán a
népek, hogy adjanak még. Fiatal bolgár család jön be a nyíláson, asszony
meg ember. Nem udvariasságból van ez így írva, hanem mert tényleg az
asszony van elűl eresztve. Magyarnál az ember jár elűl, van is ebben
igaz sok. Mert lám, hogy az asztalok között hely után most az asszony
előzködik, annyi szem pillantását kénytelen fogadni, hogy belepirulna,
ha már egyáltalán pirosabb lehetne. Csak utána aprózkodik a zömök
vérbeli vér az ezüstgombokkal. Sugár szentesi legények, kiknek férjuram
karszügyig sem ér, mosolyogva tekintenek rá, széles tuskó lábain azért
csak nyugodtan biceg be a bolgár, mivelhogy az ő válla meg azokból
hármat is elbir. Leül a menyecske a sok szép katrincában, de biz
bármennyi sok is az, csak kötő az és semmi más, melynek egy része elül
lévén, más része hátul lévén, térdig csak a csinos egy ingben marad a
lelkem. Szép az ilyesmi is.
Továbbá svábok is jönnek, helyet keresvén ezen a szép vidéken. Délfelé
jár az idő és minden sátor telik már. Szorongani kezdenek a padokon és
Buza uram, a sátoros, egyszerű felszólítást intéz a népekhez, mondván:
– Aki rég itt van mönnyön haza.
Buza uram ezt minden vásáron elmondja és a népek minden vásáron nevetnek
hozzá, hogy ejnye de játékos a tömérdek gondja közt is. A sváboktól
pedig kérdi, hogy kell-e pecsenye nékik. Pecsenye nekik nem kell, mert
azt hoztak magukkal, ki is rakják a tarisznyából. Bor kell; de hogy a
bor? Biz az negyvennyolc krajcár. No az drága, az sem kell. Hát a leves
hogy egy fazékkal? Az tiz krajcár. No hát, az kell nekik. Ej de jó
leves! No még eggyel. A sátoros a fejét csóválja e csodálatos vendégek
fölött. Ha sok ilyent adna az Isten, el is vihetné az ördög azonnal a
sátrat. Azt mondja egy vékony, de igen vékony sváb ember: Ham nejn ur
kritten pisz to hájt in da frü, un jec hama vida nejn c’reitn in da
nacht. E szerint mégis csak van némi joga ennek a papucsosnak ahoz, hogy
kanalazza a levest. Tizennyolc óra lóháton: ez elég volna egy magyarnak
is.
Jönnek ám azonban befelé a koldusok is. Az igazán csúfság volna, ha ők
elmaradnának, mert pénzosztásban minden jóravaló embernek csak ilyenkor
telik kedve. Jönnek különfélék a nyomorúság azon százalékából, kiket a
statisztika feltétlenül e világbeli élethez rendel: egyik süket, másik
vak s mint a dorozsmai nóta mondja: neki mén a másiknak. Jön köztük két
mankón egy lehetősen széles ember. Nincsen ennek az embernek semmi baja
sem egész felső testében. De még egyik lába is tökéletesen rendes. A
másik is, de csak térgyig. Azontúl kezdve el van aszva. Vékony, miként
az esztendős gyermeké s bármely erős ember három ujjal ketté tudná
roppantani. Nyomorúságának e részét két mankón meztelenül hordozza az
ember és gonddal van rá, mert hiszen lábszárának e mód fölött való
elsoványodásából él ő (s úgy lehet: otthon hat gyerek). Közben az
asztaloknál mindenki eszik, mert dél van. Nem tagadom, de igaz lélekkel
nem is tagadhatom, hogy jól esik az étel a sok csavargás után: pedig e
nyomorék ember hordja ám az aszott lábát az asztalok között körös-körül.
S lám azért tarisznyáznak mindenütt és krajcár szedése szempontjából
mindenki a zsebébe nyúl, mikor a koldus szótalan előtte megállván, reá
tekint.
E mondás igazsága alól mindössze a svábok veendők ki, mert azok mit sem
adtak, de még rajtuk fölül is volt egy magyar, ki semmit sem adott. Ez
bizonyosan rossz vásárt csinált.
– Hát – mondta – úgy járjon az embör keze örökké a zsebbe, mint a kútba
a vödör?
Nem felelt rá senki. A pikula és a tekerő hallgatott, mert míg koldus
jár bent, nem szokás a nótadal, hogy hagy hallatszanak az áldások, miket
a lábatlan kíván. Ő elkívánta mindenkire az áldást és Isten segítségét
kérte mindenkinek a munkájára külön-külön. Csöndben szokás ezt hallgatni
s csönd is van ilyenkor. Mígnem egy ember a nagy némaságban a fogai közé
dugja a bicska hegyét és amellől így vél:
– Ennyi áldás mögér egy pézt…
Az egész sátor fejbólintása tanu rá, hogy igenis, ennyi áldás egy pénzt,
egy kis pénzt megér.
(1897.)


Almaszüret.
Az almafa fiatalkorába zsenge, játékos és bohó állat. Ilyenkor még nem
gondolkodik komolyan, csak örül az életnek, a harmatnak s fényes,
világos leveleit gyermeki szeretettel terjeszti csókra a napsugár elé. A
gazdája őrzi, karózza, hernyózza, ha ráér, locsolja is és különféle erős
táplálékot ad a gyökereire, gödröt is csinál az esővíznek a fája körül:
az almafának mindez tetszik és érte adózik a gyümölcseivel. Így élnek ők
ketten, a fa meg a gazda, egymást kölcsönösen támogatván.
Később, idő multával kezdi észrevenni az almafa, hogy a gazda szeretete
az ő irányában meglappadt. Nem úgy van már, mint azelőtt volt. A
kedvezgetések elvesznek s eltünedeznek. A gazda más, fiatalabb fákat
kezd szeretni, azokat ajnározza, karózza, árkolja, emerre pedig már nem
sok ügyet vet.
– Elég erős vagy már, – gondolja, – hogy a magad lábán is megélj.
Legfölebb megnyírja olykor, amit emberi nyelven tisztogatásnak neveznek.
Fiatal hajtásait, sarjait, amit a fa legjobban kedvel, ollóval lemetszi,
bicskával, fűrésszel levágja – s ezt ő tisztogatásnak nevezi ama fa
irányában, amely neki annyi időn által rendben és becsülettel
szállította ízes gyümölcseit. Amiket a gazda leszedett, belőlük jól
lakott, a gyerekeit is vele étette, a csumáját a kutyának vetették, hogy
megegye, az egészen hitványosát a disznónak adták, a félig férges javát
levágták, megszárították bagolytüdőnek s eladták a városi kofáknak s így
pénzeltek a fából, amelyet elhanyagoltak, nem törődtek többé vele, hanem
csak nyírbálták és tépték, ahogy legjobban a hasznukra esett.
Az almafának ebben az időtájban kezdenek az érzései föltámadni az ember
ellen, látván a tulajdon maga kifosztását. Ilyenkor meggondolja a
dolgot, az egész életét. Védekezni kezd. Már nem fordítja többé minden
erejét arra, hogy minél több gyümölcsöt juttasson a gazdának, hanem az
erejével inkább magamagát erősíti. Vastagítja a tulajdon törzsét, hogy
ki ne dönthesse mindenféle szélvihar s nagy, hosszú, lombos ágakat
nevel, amelyek sátorformán hajolnak a homok fölé s nem engedik be a
napsugarat az alattuk levő szőlőtőkékhez, hogy azok se teremjenek a
gazdának.
Mint ő maga sem. Az öreg almafa látván a viszonyok változását,
elhatározza, hogy ezentul csak minden második esztendőben terem. Meg is
tartja, szigorúan és konokul. Ha az egyik évben termett, a második évben
nem ad semmit. Gondolja magában: úgy kell a gazdának. Nagy szocialista
az öreg almafa és sztrájkol.
De nem kell hinni, hogy csak egymaga teszi ezt. Az almafák szervezett
szocialisták és tömegsztrájkokat csinálnak. Ha megkötik magukat, nem
terem egy sem. Dús leveleik között csak nagy elvétve akad egy-egy
gyümölcs, az is férges, színetlen, gyámoltalan. Aki ilyen nyarakon nézi
az almafákat, nem tudja megérteni, hogy minek is ültetik, mikor, mint
látnivaló, semmi haszna sincsen.
A másik esztendőben kell azonban megnézni e haszontalan kötözködőket,
hogy mit művelnek, ha jó kedvük van. Ha mérgüket a gazdán már
kitöltötték s a jobbik eszükre térnek. Mikor kezdik belátni, hogy
valamit csak nekik is tenni kell, mert különben fejszével esnek a
derekuknak. Pedig az almafa szeret sokáig élni. A jó homoki földben,
bármennyire bolondos is az alföldi, hol nagyon hideg, hol nagyon meleg
az időjárás, hatvan-hetven esztendő nekik meg sem kottyan. Az őszi
baracknak a fája tíz év alatt mond bucsut a földi életnek s a tűzre
kerül, a hatvan éves almafa pedig, mint mondani szokás, erőteljes
férfikora delén áll s amelyik esztendőben nem sztrájkol, több rajt a
gyümölcs, mint a levél.
Mint az idén is, mikor szüretje. Mert nemcsak szőlőszüret meg
krumpliszüret van, hanem van almaszüret is. A dús fás szőlőskertnek
bájos képe, nevető tekintete van ilyenkor. A régimódi szőlőben sok a fa.
Az újabb elmélet ennek ellene mond s fölállítja a maga vagy-vagyát: vagy
szőlőskert legyen a földből, vagy gyümölcsöskert, de a kettőt
összekeverni nem szabad. Mert a fa alatt nem terem szőlő. Ez sokban
igaz, így aztán sok helyen csak az őszi barack fáját ültetik a szőlőben
el, mert az olyan kicsi is, ritkás is, hogy úgyszolván semmi árnyékot
sem vet.
De a régi módi gazdálkodás másként gondolkozik. Azt mondja, hogy igaz
ugyan, hogy a szőlőtőke a fa árnyékában kevesebbet terem, mint különben,
de hát azért van eset rá, van oly esztendő, hogy a nemfás szőlő sem
terem. Azután azt mondják, hogy a nem fás szőlő csak gazdag embernek
való, akinek van heverő pénze. Mert a szőlőre tavasztól őszig folyton
csak költeni kell s pénzt csak újborkor lehet belőle látni. S a munkája
egyre több. Valamikor csak a nyitás, kötözés, a kétszer való kapálás,
szüreti munka, meg a döntés volt. Ma ott van a karózás, kapálni is
háromszor kell, locsolni is háromszor: hogyan birja mindezt ki őszig