Az erkölcsi világ - 07

aprózó, részletező, elemző munkája sok olyat lát, érez, szemlél vagy
sejt, a mit az idealista összefoglaló gondolkodása épen nem vehet észre.
A realista Semmelweisz hiába magyarázza 1850 körül a gyermekágyi láz
okait, a sok idealista orvos még nem akarja belátni, nem tudja átérteni
a magyar tudós nézetének igazságát, mert az eszményi ember gondolkodása
messze kalandozik, s az erdőtől nem látja a fát, míg a realista
belemélyed a sejtekbe, vizsgálja a vízcsöppeket és millió bacillust vesz
észre bennök, megkülönbözteti fajaikat, s egész új világot tár fel
embertársainak, melyekről az idealista nem is álmodozott. És az oly
realisták, a kik a lelki világba merűlnek, ott fedeznek fel ily
bacillusokat, titkos, rejtelmes dolgokat, melyeket sokan tagadnak, sokan
hisznek és vallanak, de a miknek magyarázatát adni még nem tudjuk. A
vallásos mysticismuson kívül ilyen tünemények a spiritismus, a
hypnotismus, a telepathia, a csodagyógyítások, a pórnépnél divatos
ráolvasások, a számos jövendölések, melyek beteljesednek, a
boszorkányságban való hit, a szemverés, megigézés stb. stb. A jelenségek
egyikét-másikát tagadni lehet, de mikor a történeti bizonyítékok egész
sora szól valamely eset mellett, akkor legfölebb azt szabad mondanunk,
hogy igaz, de nem tudjuk megmagyarázni. Hogy Lourdesban, ez új búcsújáró
helyen, nem egy csoda történik, annyi bizonyitékkal szemben csak egy
elvakult idealista merné tagadni, a realista inkább hallgat és nem
feszegeti a kérdést.
Mikor a mult realismusban, a század elején a mesmerismus dívott, a
rákövetkező huszas évek sok ideálistája tagadta, csalásnak, a
hiszékenyek rászedésének jelentette ki, pedig igaz volt a tünemény. Az
ötvenes évek jelentkező realismusa alatt megkezdődött az asztalmozgatás,
többi közt virágozni kezdett a spiritismus s feltűnt a hypnotismus; a
realismus gyarapodásával mindezen tünemények száma növekedett. Most a
realismus végén társadalmunk számos tagja bomlik a spiritismus és
hypnotismus után, egész társulatok gyűjtik a kisértetek megjelenéseit, a
telepathikus tüneményeket és évenkint kötetekben adják ki
bizonyitékaikkal együtt. Falukon, sőt a fővárosi művelt hölgyek között
is nagyon el van terjedve a kuruzslókban, jövendőmondókban,
kártyavetőkben való hit. Legkiválóbb emberek bajaikban a Kneippokhoz és
más csodadoktorhoz folyamodnak, ezer meg ezer izraelita társunk drága
pénzen keresi föl csodarabbiját. Az irodalom tele van mysticus
rajzokkal, éppen ugy, mint 1815 körül, mikor Werner Zacharias irja az ő:
Február 24-ét. Most pl. Hauptmann Gerhard színmüvét: Hannele’s Tod-ot
mindenfelé hatással adják. Finom és mystikus lélektani elemzést számos
regényben és drámában találunk, melyeket gyönyörködve olvas a mai
realista. Némelyek ezt az irodalom nagy haladásának tekintik; Doumic
René franczia író összehasonlítja egy Zola és más realista írók 1880
előtti alkotásaival és némi dicsekedéssel látszik mondani, hogy ime
mennyit haladt az irodalom. Azok még nagyon külsők, a mostaniak már le
tudnak szállani a lélek mélyébe. Jules Lemaitre az irodalom
spiritualisatiójának nevezi ezt a jelenséget s igaza van, csakhogy ez
nem más, mint a realismus szélsősége, ez már az aesthetikai világ vége,
melyen lelógathatjuk lábainkat, Ugyanez a mysticismus jelentkezik a
képzőművészetben különösen a festészetben is. Egy Munkácsy, Makart,
Matejkó, Benczur és mások nagytehetségü realisták, de többé-kevésbbé
rokonok Zola irodalmi erejével, megvan bennök a test és lélek. A
mysticusok alkotásai már csupa lélek, csupa kifejezés, csupa elmélyedés,
úgy hogy másodrendű a test. A mysticus festő is magába száll mint az író
s a lélek titkos redőiből szedi motivumait, egy ismeretlen rejtelmes,
átszellemült, kisérteties világot tár elénk, mely tetszik napjainkban,
mert számosan vannak közöttünk a mysticusok és még számosabban olyanok,
a kik egy kissé rokonszenveznek a mysticismussal. Hisz néhány év előtt
olvashattuk egy világi lap tárczájában, melyben Nogáll János
Kempis-fordítása volt kidicsérve, hogy e könyvnek ott kellene lennie
minden magyar család asztalán. Ma kiváló protestáns emberek kezében is
látni Kempis Tamás _Krisztus követés_-ét, vagy szalezi Szent Ferencz
_Philotheá_-ját, magam is ismerek egy kiváló protestáns tudóst, a ki
zsebében hordozta a latin Kempis Tamást, mert a realistának érzés meg
nyugalom kell, nem feszegeti a vallás dogmáinak igazságát, nem töpreng
tanainak igaz vagy kétséges voltán, hanem szívesen belemerűl az édes,
megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. Az idealrealismus
delén tetszenek az ész rideg bonczolgatásai és idealismus alatt a nagy
összefoglaló eszmék háborgása, zajongása; a realismus alatt
lecsillapodnak az az eszmei hullámok, elsimul az eszmék és érzelmek
tengere s az édes, meleg vizek lágy érzésében fürdőzik a megvénült
emberiség. Ez az öregkor, a megvénhedt ember, a ki a halál nyugalmát
keresi, a sír örök pihenőjét akarja megízlelni, vagy legalább készül
hozzá; az emberiség azonban még nem szállhat le sírjába, neki élnie kell
és megifjodnia s úgy tesz mint a phoenix-madár, a vénség alkonyán
meggyújtja fészkét, elhamvad benne; de hamvaiból egy új madár támad: az
idealista emberiség!


VII. ÉJSZAK A DÉL ELLEN.

I.
Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép
világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok,
a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A
hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun,
Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a
szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is
nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak
Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és
elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII.
szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban
éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi,
hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia
naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot
Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit
és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a
színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont,
Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek
és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas
legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái
valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános
eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia
szellemből.
Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a
francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és
Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és
Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a
Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer
szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi
szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép
asszony sürget.
Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az
Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem
általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az
ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az
idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet
gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el
bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az
idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb
szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál,
nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud
csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek,
legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud
fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak,
jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe,
léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel,
ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is
meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit
észre sem vehet.
Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a
legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer
tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek az északiak érzése és gondolkodása
eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért
fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint
az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az
emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből,
kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai
szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak
köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a
világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a
realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja
nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások
szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a
közjót látja.
Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a
legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon
állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az
egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és
haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a
socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát
hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a
szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem
az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A
szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a
magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég
gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.
De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az
irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az
idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja
nemesiteni a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá
az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért
divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint
századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében,
továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta
szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.
Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen
remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak
vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre
lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt
az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a
realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a
társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító,
egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi
varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer
fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak
fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek,
mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern
idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók
töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök
megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért
lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen
most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság,
pietismus és mysticismus határszélén állunk.

II.
Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani,
hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban
csodálunk, megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas,
Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva
mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy
kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy
emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem
könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni
müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása
tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól;
részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.
Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már
az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például
Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik,
mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a
legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus
leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen
értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette.
Beethoven _Fidelioját_ 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a
legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A
regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand
György _Léliá_-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan
jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb
irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik
természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat,
intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez
lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban
könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása
mindjárt kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó
realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna
ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus,
hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének.
Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes
hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már
nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár
a _Lélia_ kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.
A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években
hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt
teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy
pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen
harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha
teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban
alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész
társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly
mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem
jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a
nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő
között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány
nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége
felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa
ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert
volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy
realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a
közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna
hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval
megelőzte korát.
Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor
rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük
annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején;
soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A
realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig
jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki
magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és
emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre
buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy
pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív,
tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb
változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja
ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az
orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev
formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és
lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből
magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő
nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet,
szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a
franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél
is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az
élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az
idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb
apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében
jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét.
Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a
nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. dicsőségeért
rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár
hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott
emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket,
gondolkodásunkat.
Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években
kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül.
Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A
társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a
régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás
érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.
A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi
életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha
már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol,
elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet
bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a
nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos
redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb
orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek
titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a
művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak
a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom
elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak
nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt
tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom
megfigyelés eredménye.
Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven
év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és
gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem
annyira mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt,
mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék
hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg
bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi
teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra
emlékezetünkből.
Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel,
mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán
realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen
magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és
közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos
elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem
foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek.
Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól,
hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot
műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna,
hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert,
Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem
hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus
világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak
Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik,
hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt,
Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy
erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal
pietista elbeszélések. Maupassant is _komolyabb_ lesz, mikor a halálhoz
közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint
Loti. És a többi.
Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a
vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok pár szentségével
szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns
vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi
vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával,
azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a
katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az
egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel.
Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi
erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a
vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a
protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon
elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly
erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus
napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak
merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át
a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán
éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a
skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel
gátlólag a vallásos elem.
Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál,
jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre
a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az
olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint
a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz
mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni.
Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az
isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai
irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint
Galliában vagy Hungáriában. De ha az idealrealismus alatt mi magyarok
elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek
éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a
mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra
jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik
iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus
hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.
Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem
annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal
müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait,
csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az
éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés
rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket
nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos
szellemnek tulajdonítja Lemaitre.
Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség
kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet
undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább
napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban
szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810,
1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad
ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század
római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni.
Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű
asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az
érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról
beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és
boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt
majd mindenki szeretett olvasni.


VIII. A SZERELEM.
Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség
mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog
egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem
tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot,
ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb,
legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak
úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a
leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy
tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri,
nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza
el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai
lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják
őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő
méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek
van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és
mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a
cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy
idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi
szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek,
üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet
rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen
csak rossz kedvében tehette.
A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének,
mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és
realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk
folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.
Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul
a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak
félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem
ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond
kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a
külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei
szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint
inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású
lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a
piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a
mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat,
leszorítják keblöket.
Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak.
Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és
tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala
mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a
nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők
jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán
avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg