Az erkölcsi világ - 03

rendesen kiveretik, mint nálunk a török, kit a XVII. század második
felében egyik csapás a másik után ér. Az irodalom terén nagy mozgalmat
teremtett az idealismus. A külföldön és nálunk is, divott a satyra, a
felháborodás és a gyűlölet hangja, lovag- és pásztorregények eszményi
hősei mulattatják a közönséget, Tasso gyönyörű eposban beszéli el a
lovagvilág keresztes hadjáratát; de már a XVII. század első felében egy
Cervantes kedves humora örökös nevetés tárgyává teszi a vakmerő lovagot
és kisérőjét: Don Quijotot és Sancho Pansát. 1600 körűl írja Shakespeare
halhatatlan drámáit, nálánál reálisabb a későbbi Corneille, még
reálisabb és érzékibb: Racine. Szintén erősen realis Milton éposa: _Az
elveszett paradicsom_. Csekélyebb jelentőségű, de szintén nagyon érzéki
Gyöngyössy István elbeszélő költészete. Ugyanekkor a vígjáték nagy,
talán legnagyobb mestere Molière virágzik. Az idealrealismus alatt a
XVII. század első felében virágzik a két nagy bölcsész: Descartes és
Baco, utóbb a realis Hobbes s később az egészen realista angol Locke.
A XVII. század folytán bámulatos haladást tesznek a természettudományok,
mindenütt fejedelmi pártolással emelkednek a fényes tanintézetek,
muzeumok, gyűjtemények, hatalmas középűletek és paloták. Colbert
franczia miniszter a védvámok segítségével meghonosítja a legkülönfélébb
iparágakat, Anglia, Hollandia és más országok roppant gazdagságra
tesznek szert. Az emberiség az anyagira vetvén magát, aránylag
mindenfelé jólét uralkodik. Fejedelmek, országok, városok kitünő utakat
és csatornákat, a vízi és szárazföldi közlekedés eszközeit teremtik. A
realismus hatása alatt erősen érzéki lesz az ember, bámulat és égő
kívánság tárgya lesz a női szépség, a kik tehetik, rémes összegeket
áldoznak a divatra, pompára, mulatságok- és más ünnepélyekre.
Mindezek lassankint hanyatlanak 1710 körűl. Az emberiség kezd
átváltozni, megjenik az idealismus. Undor, megvetés tárgya kezd lenni az
érzékiség, a családi élet bomlása; hozzá fognak a nemesebb erkölcsök, a
férfiasb magatartás dicsőítéséhez, a léha erkölcstelen irodalom lassú
lépésben átalakúl, megkezdődik az érzelmesség, a sentimentalismus, a
rajongó hang; később szeretni kezdik a feszes, ünnepélyes, pathetikus
irályt, némelyek túltömött körmondatos szólamokban édelegnek. Voltaire
1720 körűl készíti Henriadeját, egy patriotismussal áradozó epost, minő
Firduszi _Sahnáméja_ 980 körül és Vörösmarty _Zalán futása_ 1824-ben.
Klopstock ódai hangon irja nagy költeményét a _Messiást_. Utóbb Diderot,
D’Alembert és mások teljes irodalmi, vallási és politikai reformokat
sürgetnek, mindenhatónak tartják az emberi észt, mely át tudja alakítani
a világot, elterjed ez a bölcsészeti világnézet, mely a papok csalásának
tekinti a vallást, a fejedelmeknek és tányérnyalóiknak az állami
hatalmat. Az idealismussal járó anyagi bajok sem maradnak el. 1720-ban a
Misisippi-féle, 1730-ban bekövetkezik a borzasztó Law-féle bukás, a
köznép, a pór sorsa foglalkoztatja a fejedelmeket és államférfiakat,
támadnak az oeconomisták és physiocraták, utóbb mindenfelé a kereskedés,
az ipar, a gazdaság szabad fejlődését, a védvámok törlését kezdik
hangoztatni, mi magyarok is zúgolódunk az osztrák vámok ellen. 1770
körül teljesen beáll az idealrealismus, megindul teljes erővel a két
eszme harcza, az írók egy része még erősen idealis, a másik már
realisabb, szereti a nemzetit, majd egyezteti a kettőt. Nálunk Kazinczy
és mások túlzó idealisták, vakmerő nyelvujítók, a kik az idegen
szólásmondók meghonosításától sem riadnak vissza, Dugonics szereti a
magyarost tárgyban és hangban, de ízetlen, még sok benne az idealismus.
Gvadányi huszártábornok, a _Peleskei nótárius_ szerzője, már erősen
reális. Külföldön is mindenütt jelentkezik a két eszme arcza. Burns
gyönyörű dalokat tud írni, de nem veti meg az eszmét sem; Goethe dalai
is kedvesek, elég bensők, melegek, de 1773-ban még _Werther keserveit_,
ezt a sentimentalis novellát irja.
1789-ben kitör a rémes franczia forradalom, a szellemek harcza dúl
mindenfelé, nálunk is mutatkozik a rendkívüli izgatottság, de már
1795-ben mindenütt tért veszít az idealis elem. Napoleon összetöri a
forradalom nyomait, nálunk vérpadra és börtönbe hurczolják
Martinovichékat, a művelt nyugaton kezdenek rajongni a catholicismusért,
Chateubriand könyve, a _Génie du christianisme_ óriási sikert arat; az
egyházban uralomra jut az orthodoxia, a nyelvben az orthologia,
virágzanak a természettudományok, Napoleon hódító hadjáratai bámulatba
ejtik a világot, mindenfelé a nemzeti egység érvényesűl, hogy 1800 után
helyet adjon a realismusnak, melynek a század első tizedében számos
jelével találkozunk. Míg 1800 körűl Révai etymologiai és történeti
alapon építi fel a magyar nyelvtant, Verseghy 1805-ben hátat fordít
multjának, _Rikótijában_ kigúnyolja a classicismust, tótosnak mondja az
ikes igéket s velök a _Halotti Beszédet_, követeli a szokásos, a
köznyelv irodalmi használatát, behozza a kiejtési alapon álló
helyesírást. Érvényesűl a magyaros egyszerű írásmód, külföldön is
realisabb lesz a bölcsészet, grassál az úgynevezett német romanticismus,
szeretik a népiest, a mesét, a a mondát, az exotikus és keleti
históriákat, hallatlan könnyű a verselés, terem a tömérdek vers,
páratlanúl ki van fejlődve a vers technikája. Az emberiség elveszti
tetterejét, csak a védelemben erős, azért összetörik a győzhetetlen
Napoleont, általános az érzékiség, bomlik a családi élet, örökös
evés-ivás, mulatság, szórakozás és munka az élet. Idegesség és
mesmerismus, a mai hypnotismus, mysticismus s lágy pietismus foglalja el
az emberi kedélyt.
1815 után újra kitör az idealismus, az egész világ eszelősködik, _totus
mundus stultisat_, mint I. Ferencz király mondotta. A realismus végén és
az idealismus hajnalán nyugtalankodtak az olaszok; taliánokkal teltek
meg az osztrák börtönök és casamaták, mint az olasz költők, a magyarok,
németek, francziák, angolok s a művelt világ minden népének költészete
nagy lelkesedéssel hangoztatta az új időket. Hugo Viktor, Leopardi
nagyszerű, fenséges ódákkal tiltakoztak a letűnt napok hitványsága
ellen, Vörösmarty ostorozta a gyáva kort, Kisfaludy Károly, Bajza s
mások mindig ünnepélyes és érzelmes hangon szólanak a hazáról; az írók
regényeikben eszményítik a szerelmet és barátságot, magasztos egyéniség
lesz a nő, a kinek szerelme megjavítja a férfit. A mint ébredezik a
realismus és beáll a reform-idealismus, úgy 1830 felé, rajongani
kezdenek lord Byron zsarnoktipró költészetéért; gr. Széchenyi kimondja,
hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s a költők többnyire abban
hagyják a letűnt idők erényeinek dicsőitését. De még az idealrealismus
első felében is szertelenül szoktak jellemezni, a drámai ellentétet, az
egyén belső ellenmondásait még nem igen tudják megcsinálni, nagyszerű,
csapongó meséket képzelnek ki, melyekben szélső jellemek szerepelnek.
Így dolgoznak Dumas, Sue, Jókai és mások. Petőfi azonban már a negyvenes
években meleg dalokat teremt mint Heine, csakhogy mindkettőben még élég
erős az idealismus, hogy sokszor gúnyban, éles ellentétek keresésében
törjenek ki. Annál realisabb Arany az idealrealismus második felének
legnagyobb költője. A nemzeti egység, a nemzeti nagyság lebeg előtte,
_Toldijában_ még erős az eszményi, azután realisabb lesz, a mi _Buda
Halálában_ szembetünő, s még jobban szemünkbe tűnik _Toldi szerelmében_.
Arany már panaszkodik, hogy a hetvenes években kosmopolita lesz a magyar
költészet. Így kimondva, nincs elég világos értelme, mert mi sem
magyarosabb mint a realismus, hisz a költő csak azt rajzolja a mit lát,
hall és érez; de nagyon igaz, ha úgy értjük, hogy az idealrealismus
hanyatlásával megszűnnek a költők a nagy nemzeti eszméket énekelni.
Arany panasza felhangzott a külföldi irodalmakban is, hol szintén csak
így van értelme, a hogy magyaráztuk. Tizenöt év óta a világirodalom
összes termékei között alig jut eszembe olyan alkotás, mely tartósb
becsével kiállhatná az idők változását: a lyra kedves, benső és
hangulatos dalokból, a regények, novellák vagy érzéki élet rajzai, vagy
léha és béna meg mystikus jellemek bemutatása, vagy finom lélektani
elemzések, minőket Bourget, Maupassant, s nálunk is többen adnak.
A hullám legnagyobb sikereit a politikában aratta, a harminczas években,
az idealrealismus hajnalán megkezdődött a nemzeti egység harczias
föllépése, 1848-ban általános összeütközés volt a két eszme képviselői
között, melyben az idealisták mindenütt kudarczot vallottak. Az ötvenes
és hatvanas években Tocqueville, Laboulaye, Eötvös és számosan meg
akarták menteni az eszményi és a szabadságot, törekvésök azonban füstbe
ment, összetörve vagy megbomolva hunytak el, mert a nemzeti eszme létre
hozta mindenfelé az egységre és nagyságra törekvést, nagy háborúk
segélyével megszületett az olasz, a német, a magyar egység, míg a
realismus gyarapodásával az alkotó részek kezdtek érvényre jutni:
Angliában a gyarmatok, Irország, Skóczia és Wales, az északi félszigeten
Svéd- és Norvégország, Ausztriában az egyes tartományok bomladoztak;
Törökország elvesztette balkáni provinciáit, mindenütt fölemelik
szavukat a nemzetiségek, s egyes apróbb kedvezményeket, legalább is
elnézőbb bánásmódot vívnak ki maguknak.
A mi a vallást illeti, 1815 után az emberiség az Isten és erkölcs
nemesebb, eszményibb hangját kezdi fölemelni és érvényre juttatni, ezzel
győz a katholikus egyház, unio-törekvések mutatkoznak mint mindig a
realismus végén s az idealismus hajnalán; utóbb a harminczas években a
szabadabb gondolkodást pengetik az egyházban, jelentkezik a
rationalismus és skepticismus, megtámadják az egyes dogmákat és
szertartásokat; de már a negyvenes években követelőleg lépett föl az
orthodoxia, bámulatos erőre tőn szert az ötvenes, hatvanas években, ezt
betetőzte a vatikáni zsinat, mely kimondta a pápa csalhatatlanságát,
kárhoztatta a liberalis gondolkodás tanait, elfordult az úgynevezett
szabadelvű katholikusoktól. IX. Pius halála után a realismus hatása
alatt a szelid és okos realista, XIII. Leó jutott a pápai trónra, a ki
az eszmének engedve, megszüntette a jezsuiták befolyását, lazította a
szigorú és merev egység és orthodoxia kötelékeit, megengedte a szláv
liturgiát még a latin katholikusoknak is, szóval mindenütt okos
engedékenységgel kormányoz.
A bölcsészet 1820 körül Hegel nagy népszerűségével a szélső idealismus
utján haladt, sok tanítványa mindenfelé elterjesztette a művelt világon,
de már az ötvenes években leszorította a régi Herbart és a franczia
Comte, a ki rendkivűli befolyásra tőn szert; a hetvenes évek vége felé
azonban hanyatlott, a tudósok nem mutattak érdeklődést a bölcsészet
iránt. Csak most pár év óta kezdenek vonzódni feléje. – Hanem annál
nagyobb sikert arattak negyven év óta a természeti és más realis
tudományok, a találmányok és fölfedezések csodálatos sikereiről nem
lehet eléggé beszélni, a képzőművészetek, az ipar, a kereskedés
virágzása hallatlan mérveket öltött. De elértük s megéltük a realismus
mind azon sajátságait, melyekre újolag ki kell törni az idealismusnak.


III. AZ EMBERISÉG POLITIKÁJA. NEMZETI EGYSÉG ÉS NEMZETISÉGI TÖREKVÉSEK.
I. Az emberiség oly társas lények összege, a kik törzsek, fajok szerint
csoportosulnak és élnek együtt, társadalmat, nemzetet, országot
alkotnak. A mult század jeles gondolkodója, Rousseau, az idealismus
bölcsészeti világnézetével azt képzelte, hogy az emberek közmegállapodás
szerint alkotják meg az államot, pedig belészületünk és vele megyünk az
eszme nyomása alatt. Az eszme két árama: az idealis és realis s e
kettőnek küzdelme az idealrealismus, rendkívüli befolyással van állami s
így politikai életünkre. Az idealismus napjaiban rajongunk a világ és
emberiség, a haza és nemzet fogalmáért; a realismus napjaiban a vidék, a
felekezet, a törzs, a faj, a család érdeke az uralkodó s mindenekfölött
a magunk java. Ilyenkor főleg a rész az uralkodó, a szülőföld lelkesít,
nem sokat törődünk a haza javaival. E két szélsőség között foly le a
közép, az ideal-real, mikor a két eszme küzd bensőnkben és küzd a
társadalomban is. Az idealismus összefoglalását nyomja a realismus
szükebb térfogata és főleg a haza, a nemzet fogalma nyer vele. Az
idealis hazafi lelkesedik az észszerű, a szabadabb nézetekért, a nemzeti
nagyság és szabadságért, a realista pedig nemzetivé, a magyar hazát
magyarossá akarja tenni, a németet németessé, e két erő küzdelme szüli
azután a nemzeti nagyságot és egységet, hódításra, terjeszkedésre
csábítja a nemzetet és vezéreit. Ilyenkor minden egyes polgár a központ
emelésén fáradozik s rosszul érzi magát, ha az események ellentétbe
hozzák a központtal. A lázadót nyomja lelkiismerete, hogy éppen az ellen
harczolt, a mit emelnie kellett volna. A realismus gyarapodásával
gyöngűl a központ ereje. Az állami élet alkotó részei, a felekezetek, a
fajok, a vidékek több önállóságot követelnek, a gyarmatok némi
szabadságokban részesülnek, főiskolákat, főtörvényszékeket s a központ
más előnyeit követelik maguknak. Ha az idealrealismus a központosítás
kora, a realismus a decentralisatióé. Ilyenkor szabadabban lélekzik föl
a vidék és ha nem kap, zúgolódik; a központnak pedig nincs ereje sokáig
ellentállni e duzzogásnak, egygyel-mással végre is elhallgattatja. Minél
erősebb a tartomány, a vidék, a nemzetiség: annál követelőbb és magasabb
igényeket támaszt, a kevésbbé szoros kapcsolatban álló részek el is
válnak a birodalomtól vagy majdnem szakadásig jutnak. Különösen nem
tűrik az idegen hódítókat, kisebb erővel is képesek lerázni magukról,
vagy visszaverni sokszor óriás erejét.
Ez nagy vonásokban a nemzetek politikai élete, melyet teljesen igazol a
történelem, hisz belőle van elvonva. Az emberi haladás bármelyik
hullámát tekintjük, megtaláljuk e törvényt. Szűk terünk nem engedi, hogy
mindnyáján áthaladjunk, hanem pillantsunk végig az 1490-től 1710-ig
terjedő hullámon. A hullám elején kitör az idealismus, az emberiség a
vallás és erkölcs iránt kezd lelkesedni, gyűlölettel fordul
erkölcstelen, kapzsi vezetői felé, az erkölcs és vallás nevében
lázadoznak az emberek, Florenczben egy lángeszű szerzetes, Fra Girolamo
Savonarola jut a köztársaság élére. A társadalom nagy része azonban még
léha realista, noha kivált az előkelő világban hatalmasan jelentkezik a
becsület és tisztesség. Utóbb, a mint szűkül az idealismus széles
látköre, kezdik bolygatni a tekintély, a hagyomány uralmát s nem csupán
egyes bölcsészek, mint Pomponazzi, tesznek külömbséget a vallás és a
bölcsészet igazságai között, hanem már támadni kezdik az egyes dogmákat.
Éppen ezért nagyon érdekes e hullám. Ennek következtében a római
keresztyén egyházban roppant szakadás állott be, értem Luther és
társainak hitújítását, a protestantismust. Az előbbi hullámban, mely
975-től 1490-ig terjedt, el lehete fojtani az eretnekséget, kevés volt,
s a harcz jobbára csak a két hatalmas központ, az egyházi és világi
között indult meg. Az idealrealismus alatt pedig a legszörnyűbb
harczokat vívta a középkori pápaság és császárság, míg végre a realismus
nyomása alatt mindkét fél gyöngűlt, bomladozott s nem a császárság
győzte le a pápaságot, mint eddig tanították, hanem a rész győzte le az
egészet, mert az egyes országok papsága már nem Rómával, hanem saját
nemzeti kormányával kezdett tartani a római központ ellenében, csakhogy
otthon megint az ország kormánya veszített központi erejéből.
A XVI. században mindez megváltozott. A haladó idealismus a german
országok nagy részében meghonosította az észszerűséget a vallás terén,
megapasztotta a dogmák nagy számát, eltörölte a szertartások egy részét,
meggyöngítette az érzéki elemet s mivel hiányzott az idegen központ,
nemzetivé tette az új religiót. Mindez nem mehetett végbe csöndesen. Ha
egy idealista az eszményiség napjaiban újítólag lép föl, rendesen sokáig
tűrik, hisz az emberek egy része már érdeklődik az új, az eszmei, az
erkölcsi, az összefoglalás iránt: de ha, mint Socrates, számos
tanitványt vesz maga mellé s izgat velök, ha mint Savonarola a XV.
század végén kezébe ragadja az államhatalmat, ha mint Luther, Zwingli és
a többiek vallásos testületeket alkotnak, mely megtámadja a régi
államrendet, akkor nem maradhat el a háboru, mely a a XVI. században
elég hamar jelentkezett! Az idealismus idején nagy az ember tettereje,
nem veszi számba az anyagi veszteséget, a háború roppant kárait mint a
realista. Az egyházi vagyon kérdését is el kell dönteni s mivel kivált
Németországban egész tartományokról volt szó, nem csoda, ha kitört a
háború s nemsokára lángban állott egész Európa. Eleinte persze inkább a
papíron és a gyűléseken harczoltak. Luther 1520-ban három röpiratot
bocsát ki, melyekben megtámadja a pápa egyházi és világi hatalmát, a
szerzetes fogadalmat, a nőtlenséget, az egyházjogot, a misét, a
bérmálást, az utolsó kenetet, az egyházi rend és házasság szentségét,
még ugyanazon évben elégetik a pápai bullát, mely Luther tanait
kárhoztatja. Ez időtájt ütött ki a szörnyű parasztlázadás, mely
állítólag 150,000 ember életébe került. Általában az idealismus idején
sokfelé nagy anyagi bajok lépnek fel. XII. Lajos franczia király
(1498–1515.) kényszerűl leszállítani az adókat, a miért a _nép atyjának_
nevezték. Úgy látszik legtovább tartott Portugalliában az anyagi jólét,
ekkor élte aranykorát Nagy Emmanuel alatt (1495–1521).
Az újító idealisták rohantak előre tanaik merészségében, Luthert követte
Kalvin a század közepén, a hatvanas években az egységhivők, az
unitariusok, végre a szombatosok jöttek egy-két országban. A legtöbb
északi nemzetnél 1530 körül terjedt el a protestantismus, a tan
szigorúbb megállapítása azonban már az idealreal időkbe esik; ez
követeli az orthodoxiát és a nemzeti egységet. Legelőbb talán a kath.
egyház kezdte. Összehítta a trienti zsinatot 1545-ben, csakhogy 1563-ban
zárta be. Miért? Politikai s kivált egészségügyi okokat szoktak
felhozni, igazi oka azonban a még erős idealismus volt. 1556 körül
akárhány püspök rationalista volt. Nem egy főpap hasonlított a mi
Veránczunkhoz, Dudicsunkhoz, a ki pedig egyik legjelesebb szónok volt
Trientben, mégis levetette egyházi öltönyét és megházasodott. A későbbi
Oláh Miklós esztergomi érsek sem tartozott a rajongók közé, bár behozta
a jezsuitákat. Körülbelül az ötvenes-hatvanas években egész Európában
mutatkoznak az idealrealismus követelései. 1559-ben kiadják a híres
heidelbergi kátét; II. Henrik franczia király (1552–1559) felesége
Medici Katalin üldözi a protestansokat, míg 1572-ben szent Bertalan éjén
megtartja a párisi vérmenyegzőt. Angliában Erzsébet királyné (1558–1603)
megalapítja az anglican egyházat és annyira kiirtotta a catholicismust,
hogy az idealrealismus nem volt képes visszahozni. Hasonló történt
Svédországban is, hol III. János (1568–1592) kath. rokonszenve nagy
izgatottságot szült. Spanyolországban II. Fülöp (1556–1598)
tűzzel-vassal írtja az idealistákat és a németalföldi protestansokat, de
1588-ban elpusztul győzhetetlen hajóhada, a hatalmas Armada s Alba vezér
sem tudja kiölni a protestansokat. Hollandiában az idealisták új eszméje
és a nemzeti függetlenség realismusa egyesülnek az idegen hódító ellen,
a mi csak megerősítette a protestans vallást. A spanyol földön azonban
sikerül neki végrehajtani a nemzeti egységet. Alba herczeg 1580-ban
elfoglalja Portugalliát, mely csak a realismus gyarapodásával 1640-ben
tud ismét kiszabadulni a spanyol iga alól.
Angliában az idealrealismus hatása alatt erősen dolgoznak a nemzeti
egységen, a protestantismus mint államegyház orthodoxiára törekszik és
terjeszkedni iparkodik, üldözi a szabadabb nézetűeket, 1636-ban
Skócziában akar érvényesülni, de bevitele nagy polgárháborút szül;
1641-ben az ír katholikusok pusztítják el a protestansokat.
Lengyelországban III. Zsigmond (1586–1632) alatt űldözik a
protestansokat. De éppen mivel egységre törekszik a nemzet, ha erősek a
széthúzó elemek s gyönge ember kezében van a központ, gyakoriak a
polgárháborúk. Oroszországot I. Fedor halála után 1598-tól kezdve 15
éves polgárháború gyötri, Mihály alatt (1613–1645) annyira meggyöngűlt,
hogy több tartományt veszít, míg utódja Elek, európai nagyhatalmasságra
emeli.
Hazánk a német, a magyar és a török hadaínak örökös harcztere velt.
Ausztria el akarta foglalni és magáévá tenni a magyar földet, de két
ellenféllel állott szemben, a törökkel és az erdélyi magyarokkal;
szerencsénkre, mikor nagyon erős volt a központosítás, 1620 körül II.
Ferdinánd alatt a nagy diplomata és erélyes férfiú Bethlen Gábor ült az
erdélyi fejedelemségben. A német-római császárok az idealrealismus
föllépte óta erőszakosan irtották a protestánsokat az osztrák
tartományokban; mint magyar királyok is megkísérlették keresztül vinni a
nemzeti egységet legalább a vallás terén, de soha sem sikerült. De hogy
hazánk nyugoti részében mennyire terjedt a katholikus visszahatás,
Pázmány Péter szerencsés térítgetéseiből tudjuk, a ki több mint harmincz
főúri családot hozott vissza a kath. egyház ölébe. Mindezt az eszme
hatásának tulajdonítjuk, mert az idealrealismus idején erősödik a
nemzeti, elfordulunk az új egy részétől, szívesen felkaroljuk a régit, a
nemzetit, a magyarost. Azért a protestánsok védekezése, apologiája is
főleg abban állott, hogy vallásuk régiségét próbálták bizonyítgatni. A
wittembergi egyetem tanárai és talán minden művelt protestáns
kérdezhette magától, mi az oka számos hittársuk kitérésének;
természetesen mindnyájan a rendes választ adják, hogy az anyagi haszon,
a világi előmenetel, a jezsuiták csábítása stb. tette őket árulókká;
csak az igazi okot nem mondják, hogy a centralisatio idején szívesen
támogatjuk a központot, hogy szeretjük a régi nemzetit, a minő a
catholicismus is volt, szívesen látjuk az érzéki elemet, a fényes
templomokat és szertartásokat, s így jobban megfelel ínyünknek a kath.
vallás mint a protestáns. S valóban a realismus végeig, az idealismus
feltűntéig mindig jobban győzött a katholikus egyház, azzal a
külömbséggel, hogy az idealrealismus delén mindenható vagy legalább
félelmes volt az ultramontanismus, az egyházi központosítás; utóbb a
realismus nyomása alatt gyöngűlt Róma befolyása, a különféle nemzetek
egyházai szabadságaikra, jogaikra hivatkoztak, mint a franczia papság, a
clerus gallicanus 1682-ben. Már előbb keletkezett a jansenismus, titkolt
támadás a kegyelem tana és a római központosítás ellen, ostromolták a
pápa fensőbbségét, kárhoztatták a jezsuitákat, a pápai központ vitézeit,
tele voltak mysticismussal, csodákat láttak és csodás tüneményeket
hirdettek. Róma iránti ellenszenvöket különfélekép magyarázták, s
legjobb érvnek találták a Port-Royal tagjainak nagy eszét, egy Pascal és
mások mély gondolkodását, mely nem tud kibékülni a föltétlen
parancsolással, pedig semmi egyéb mint a realismus idején a részek
nagyobb önállóságra, szétmállásra törekvése volt az ellenszenv oka.
A realismus gyarapodásával hanyatlik az önzetlenség, 1650 után már
sokat, ha nem mindent jól meg szoktak fizetni. A király fizeti a
tudósokat, a történetírókat, még a költők is beállanak szolgálatába s
udvarolnak neki. Lassankint terjed a kapaszkodók és zsebelők száma.
Minden fáradozásért jutalmazni kell. Ingyen senki sem csinál semmit,
legalább is a jobb jövő reményében fáradozik. XIV. Lajos fizet
mindenkinek, még az angol királynak is, csakhogy magasztalják
nagylelkűségét, dícsérjék jótékonyságát és nagyságát. Tömérdek
tányérnyaló lepi el a kir. udvarokat s e tányérnyalók otthon másokat
tartanak, szóval egyetemessé válik a szolgaság, ezek mind kitartásra,
kisebb-nagyobb fizetésre várnak és senkinek sincs ereje megtagadni
szolgálatuk bérét. Csupa önzésből áll a társadalom. Legjobban fizettetik
magukat a nők. Lassankint mindenhatók lesznek. Ők a legbefolyásosabbak.
Papok és világiak pártfogásukhoz folyamodnak, kezök legyintésétől függ
számtalan ember sorsa. Uralomra jut az érzékiség. A XVII. században még
nincs ugyan kitalálva a nőemancipatio, de ők emancipálják magukat az
erkölcsöktől. Ha előbb néha vad orgiákban tört ki az ember, a realismus
idején sima, választékos és finom érzékiségnek hódolt. Csupa társalgás,
mulatság, szórakozás lesz az élet, csaknem egészen elenyészett az
erkölcsi érzék, idegesen izgatott lesz a férfi és a nő, a legkülönfélébb
szeszes italok, liqueurök, izgató szerek jönnek divatba, a költőknek
nincsenek eszményeik, a színészek nem játszanak a pathos hangján, csak
beszélnek, így a híres Baron élte vége felé és Lecouvreur kisasszony; a
lyrai hangot a természetes váltja fel mint most Dusenál hallani; minden
nagyobb városban irodalmi társaságok alakulnak, melyek ünnepeket,
felolvasásokat rendeznek, az iskolában a külső csínra, biztos
föllépésre, kecses mozdulatokra rendkívül sokat adnak. Még folytathatnók
a társadalom számos jellemvonását a realismus idején, nekünk azonban
csupán azért volt rájok szükségünk, hogy lássuk minő lehet ily viszonyok
között a nemzet politikai élete, mely férfias erkölcsöket, önérzetes
magatartást, nemes, önzetlen gondolkodást kívánna. Természetes, hogy
ilyenkor minden jámbor realista a békét akarja, nem szereti a háborút, a
harczias gondolkodást. Neki nyugalom kell. Nem is sikerülnek a nemzeti
háborúk, kiverik az idegen hóditókat. XIV. Lajos hadjáratai 1690 után
rendesen szerencsétlenül ütnek ki, XII. Károly svéd király katonai
lángelméje daczára tönkre jut, mi a törököt verjük ki és mikor Ausztria
minket akar leigázni, II. Rákóczy Ferencz alatt fellázadunk ellene s
méltányos alkura lépünk.
II. Miután a nemzeti egységre törekvés rövid képét egy korszakban
bemutattuk s láttuk, hogy ez mindig az emberiség politikája: alig
szükséges részletes fogalmát adnunk a nemzeti eszmének és a
nemzetiségnek. Pedig mennyi tinta folyt az utóbbi száz év alatt épen e
kérdések megoldására! Hány tudós mélyedt beléjök s hirdette igaznak az ő
tanait, melyekről nagyon meglátszik, hogy az idealismus, vagy
ideal-realismus, vagy épen a realismus idején hirdette azokat. Mert az
ideálista jobban kedvezett a szabadságnak, az ideal-realista már
kevesett törődött vele, a realista pedig engedékenyebb volt, hogy
nyugalma legyen a zúgó-búgó nemzetiségi mozgalomtól. Mint láttuk, az
idealreal időben a nemzet az összes emberi érzés, gondolkodás és
cselekvés terén egységre, önállóságra, függetlenségre törekszik, tehát a
nyelv terén az orthologia, a nyelv hivatalos használata, a
társadalomban, a közéletben, az iskolában lehető egyeduralma, az
irodalomban a tekintély, a tudós társaság befolyása, a nemzeti tárgyak
felkarolása, a haza történetének feldolgozása, az úgynevezett
akademismus győz. A vallás életében a lehetőleg szigorú orthodoxia, a
tan és a fegyelem pontos megállapítása és követelése, az ellenkező vagy
eltérő nézetek sokszor kegyetlen üldözése, ha lehet, lobog az inquisítio
máglyája, melyet szívesen támogat és gyujtogat az állami hatalom, mert
elősegíti az egységet. A társadalomban érvényre jutnak a nemzeti, a
hazai szokások és erkölcsök, jól esik látnunk mindazt, ami magyaros,
örömmel, lelkesedéssel nézzük a nemzeti fényes öltözeteket, szívesen
társalkodunk egy nemes, művelt, de a mellett magyaros egyéniséggel, a ki
egész modorában, megjelenésében elénkbe tükrözi a nemzetit, a typicus
magyart. A jogi és állami életben oly törvényeket kezdünk behozni, a
melyek emelik a központ befolyását, tekintélyét, egész lélekkel
támogatjuk az efféle javaslatokat, a pusztuló idealisták ugyan duzzognak
a szabadság vesztén, néha keresztűl is visznek egy-egy módosítást; a
hatalom azonban kiesett a kezükből, nincs módjukban ismét érvényre
juttatni a szabadságot. Sőt rendesen vagy korán elpusztúlnak, vagy
felháborodva meghasonlott kedélylyel félrevonúlnak, vagy az uralkodó
eszméhez símúlva úsznak az árral. Örvendünk a hazai ipar és kereskedés
fellendülésének, erősen támogatjuk a központ védvámos törekvéseit, az
ipar és kereskedés szabadságának hívei még zúgolódnak, háborognak ugyan
egy kevéssé, de napról-napra fogynak, szóval az emberi cselekvés minden
ágában jelentkezik a központosításra, az egységre törekvés.
Ez érvényre is jut az oly kevésbbé művelt országokban, hol a népesség
nagy többsége meg tudja adni az országnak a nemzeti jellemet mint
például egyes középkori államokban, de ahol két vagy több erős
nemzetiség lakik együtt, ilyenkor rémes harczok, lázadások, kegyetlen
üldőzések állanak be, melyekről a történelem számos lapja szól. A mai
műveltebb országokban ritkulnak az efféle üldözések, mert nagy okai és
alkalmai részben elenyésztek. A civilisatió haladásával ugyanis erejét