Az erkölcsi világ - 04

veszti a vallás, a műveltebb államokban meggyöngűlt az orthodoxia, mely
azelőtt a nemzeti egységnek legfontosabb kérdése volt, a legegyszerűbb
falusi pap is hatalmas eszköze volt a nemzeti egységnek, sőt
Oroszországban még napjainkig az. A művészetek is, az irodalom is
gyöngült, elveszté kizárólag nemzeti jellegét; a festő, a szobrász, az
építész, az író feldolgoz ugyan magyar motivumokat, tárgyakat is, de
másoktól sem riad vissza, a zene is gyöngűlt erejében, a szokások,
erkölcsök tetemesen módosúltak, a nemzetek úri osztályai, legalább férfi
tagjai lehetőleg észszerűen öltözködnek, étkeznek, állami és jogi
berendezésünk jóformán csak nevét tartá meg a régi rendnek, még vannak
fő- és alispánjaink, szolgabíráink, itt-ott esküdteink, főkapitányaink
stb. eljárásuk azonban nyugat-európai lőn. A törvények kevés
módosítással az idegen államok mintájára készűlnek, néha úgy látszanak,
mintha azok egyszerű fordításai volnának.
Ime tehát a nemzeties érzés, gondolkodás és cselekvés minden eleme
meggyöngült, csupán egy maradt meg, a nyelv, ezen nem lehetett úgy
változtatni, hogy más népek nyelve legyen. Azért az ideal-realismus
egységre törekvése főleg a nyelvet erőszakolja. Nem lévén módjában a
vallást követelni, szigorúan megköveteli a nemzeti nyelvet s fáj a
szive, boszankodik, felháborodik, ha más nyelven is beszélnek a hazában.
Kisfaludy Sándort, mikor 1790 körűl Erdélybe viszi az utja, mély
fájdalom hatja át, hogy az első faluban is románokkal találkozik. Hisz
egész más képet festett magának Erdélyről, hol legtovább élt a nemzeti
önállóság, a magyar függetlenség. És a mit Kisfaludy érezett, érzi
minden magyar, különösen az ideal-realismus delén, mert ekkor legerősebb
bennünk az egység követelése.
Még mindig olvashatni, hogy csak százéve uralkodnak a nemzetiségi
törekvések, hogy azelőtt nem ismerték. E nézet igaz lesz, ha a
részletező, aprózó szemével tekintjük, mert ez nem látja, hogy régebben
nem csupán a nyelvet, a szokásokat és erkölcsöket követelte az állam
egysége, hanem mindenekelőtt a vallást, a nemzeti eszme ezen
legkifejezőbb sajátságát s olykor megtörtént, hogy más nyelvüek is az
egyenlő vallás oltalma alatt megtarthatták anyanyelvöket, az ilyenek
azonban lassankint legalább vezetőikben elveszték nemzetiségöket, hacsak
nem laktak együtt nagy tömegben. Természetes, hogy a mai civilisált
világban a nyelv a nemzetiségnek majdnem egyedüli ismertető jele,
lényeges sajátsága.
Azt is kevesen gondolják meg, hogy a szabadság és nemzeti egység, ez a
két mai vezéreszme a legnagyobb ellentétben állanak egymással. Régi és
új erős gondolkodók mint egy Eötvös azonnal észrevették a két érzelem
ellenséges voltát; de még ma is találni publicistákat, akik
megfontolatlanul a két érzelem egyenlő jogosultságát vitatják. Pedig
természetes, hogy ellenfeleknek kell lenniök, mert a szabadság a
reform-idealismus kifolyása, a nemzeti egységi törekvések pedig a
realismusé. A rajongó idealista él-hal a szabadságért, neki éltető
eleme, mindene a szabadság, a szabadabb érzés, gondolkodás, hogy
cselekedhessék, hogy emelje az eszmei és erkölcsi műveltséget, hisz
utjában, haladásában mindenütt nemzeti korlátokkal találkozik, a
nemzetinek hepe-hupás, dombos, buczkás vidéke utját állja az ő egyenes
észszerű gondolkodásának, azért az idealismus idején megtámadják e
nemzeti korlátokat, a haza lelkes fia és lángoló idealistája meg akarja
nemesíteni, erkölcsét magasabb színvonalra óhajtja emelni a nemzetinek:
műveltebbé kivánja tenni, s e munkájában szabadságra van szüksége, azért
mondja egy sz. István, az ezredik év idealistája, hogy jó, ha többféle
nyelven beszélnek az országban. A XIII. század egyesítő szelleme azonban
nem hallat ily nézetet, a bevándorló németek törvényekkel,
kiváltságokkal biztosítják nemzetiségöket, s a kik ezt nem teszik, vagy
pedig utjába esnek a magyar áramnak, okvetlenül elmagyarosodnak. A XII.
XIII. és XIV. század volt a nagy magyarosító századcsoport; nyelvében és
vallásában sokfelé egyenlő lett a nemzet; a XV. század realismusa és a
XVI. század idealismusa már kevésbbé kedvezett a magyarosításnak. A
mennyire a történet lapjairól leolvashatni, főleg a XIV. század
magyarosított, épen úgy mint a XVII-ik vagy később 1800 és 1875 körül
nagyon haladt a magyarosság, A mint tudniillik eltűnik, visszaveretik az
idealismus, teljes uralomra jut a realis, a nemzeti, mely ha elég
erősnek érzi magát, kiméletlenűl követeli érvényesülését, teljes erővel
sújtja végre a nemzeti egységet. Azért helyesen mondja már 1854-ben
Szent-Tornyán báró Eötvös József, hogy „a nemzetiség eszméje mindig azon
mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma
valósulásnak indul“. Csakhogy ő sem látja, hogy a nemzetiségi törekvés
mindenkor megvolt az emberiségben, mióta nemzeteket alkot; nem tudja,
hogy a realismus idején a törzs, a faj, a felekezet, a vidék, s így a
külön nemzetiség is nagyobb önállóságra törekszik, míg az idealrealismus
napjaiban a központ nyomása, egységre törekvése utjokat állotta széthúzó
törekvéseiknek. Azt hiszi, hogy a római világban nyoma sincs a
nemzetiségi törekvésnek, pedig a rómaiak telepítései mindenütt a latin
nemzetiség érvényesítésére törekedtek; igaz hogy a római polgár nevével
díszíték fel e törekvést, de egyre megy a dolog. Az idealrealismus alatt
kegyetlenűl kiűzték vagy kiirtották a meghódított barbart, s így könnyen
ment a latin nemzetiség megalapítása. A középkorban a hódító barbarok
özönlék el a római birodalmat. A hol már az idealismus alatt vagy az
idealrealismus első felében betörtek mint Pannoniába, ott csakhamar
eltűnt a latin világ, mert kegyetlenűl irtottak; de mihelyt később,
például az V. század végén léptek fel hódítóknak mint a keleti góthok
488-ban Itáliában, vagy később a longobardok 568-ban, mikor a realismus
egy kissé megszelidítette őket, vagy a frankok Galliában 486-ban, a
vandalok Afrikában, vagy a nyugati góthok Galliában és Hispaniában,
többé nem kegyetlenkedtek, nem irtották ki a benszülött népességet, mert
habár még idealrealismus volt, de csakhamar beléptek a realismus korába,
a mikor becsülni tudták az anyagi jólétet és hasznát vették a benlakók
munkájának, s kivált ha kis számmal lepték el az új földet, rendesen
beléolvadtak az ottani lakók nemzetiségébe. Ha azonban 250, 300 körül
hódították volna meg e barbarok a római tartományokat, első dolguk lett
volna kiirtani az ottani lakosságot s teljesen magukévá tenni az
országot. A magyar nemzet szintén realis időkben foglalta el mostani
hazánkat és hogy nem olvadt fel az itteni lakosságban, csupán annak
tulajdoníthatni, hogy az egész széles alföldön nagyon kevés lakóra
talált, és másutt sem akadt sűrűbb népességre. Az alföld tiszta magyar
maradt és mindig istápja, támogatója lőn a magyarságnak. Eötvös azt
gondolja, hogy a hódító barbarok különféle nemzetiségűek voltak; hogy
ezek nem gyűlölték egymást, a mivel felvilágosult századunkban annyiszor
találkozunk; hogy nem iparkodtak a nemzetiségek közötti ürt
szélesbíteni; hogy mint a longobardok tevék, fölvevék maguk közé a
meghódítottakat, s így hiányzott bennök a nemzetiségi érzés: mindez
nagyon helyes lehet, csak a következtetés hibás, mert az idegen törzsek
fölvételét az erősen realis időknek lehete tulajdonítani, mikor bennök
is megfogyatkozott a nemzeti egységre törekvés. Mikor Eötvös elszámlál
néhány kedvezményt, melyet a barbarok adtak a benlakóknak, felkiált:
„Hogyan lehetne mindezen dolgokat kimagyarázni, ha azon népeknél, melyek
a nyugatcsászári birodalmat meghódíták, hasonló nézeteket teszünk fel,
minőket korunkban a nemzetiség nevében hirdetnek?“ Azt hiszem, elég
világosan kimagyaráztam e jelenséget, mellettem bizonyítanak a mai
barbár népek, melyek szintúgy érzik a nemzetiségi gyűlöletet mint a
felvilágosultak 1854-ben. Az sem támogatja Eötvös felforgását, hogy
számos apró tartomány egyesüléséből jöttek létre a nagyobb államok
nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezért nem volna szabad állítanunk,
hogy már a középkorban léteznek nemzetiségi fogalmak. Az Europában most
fennálló nemzetiségeknek még csak akkor kelle kifejlődni: a jelen
nemzetiségi fogalmakat tehát hasztalan keresnők ama korban, mondja
Eötvös. Nagy tévedés, a történelem nagy ignorálása. Azt nem tudjuk,
mikor fejlődtek ki a frankok, góthok, vandalok, longobardok, burgundok,
hunok, avarok, magyarok, de annyit tudunk, hogy mint önálló nemzetek
léptek föl saját nyelvvel, vallással, nemzeti szokásokkal, erkölcsökkel,
melyekre büszkék voltak az idealrealismus idején, melyeket nemzeti
kincsöknek tekintettek s nem váltak meg tőlük senki kedvéért. De a mint
bekövetkezett az idealismus, nem soka adtak e kincsekre, elhagyták
vallásukat a keresztyénségért, odaadták nyelvöket a benlakók műveltebb
latin nyelvéért, idegen és nemesebb szokásokat vevének föl, s a mit nem
tudott megcsinálni az idealismus, végrehajtá a rákövetkezőt
idealrealismus, ez kegyetlenül megteremté a nemzeti egységet, amennyiben
kiirtotta a pusztuló pogányságot.


IV. A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.
Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi
életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha
elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában,
köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az
érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép
emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának,
melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége
van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár
előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek
egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére
vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja,
megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá
lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának
híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen:
lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt,
melyet ennyire becsűltek embertársaink.
De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy
magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az
erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is
meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.
A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák.
Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi
magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános
függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és
ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s
vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily
meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő
gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát,
sajátosságát emelik ki a religiónak.
De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a
hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a
teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája,
a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak
összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb
rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan
nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak,
s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét
foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a
legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden
vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos
ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.
Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három
része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint.
Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis
korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon
tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra
nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy
mindenséget és még nagyobb alkotóját látja meg lelki szemeivel, ekkor
rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt.
Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit
s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea
áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az
igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus
alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos
érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek
látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a
mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében
csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre,
azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog
első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus,
a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává.
Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül
az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki
szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek
vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a
következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő
barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek
tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a
leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e
fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy
némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az
istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített
jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok
újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az
emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz
istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre
eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a
realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták
rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI.
század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a
keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr.
u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a
keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század
eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a
krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának
háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele,
ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A
hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a
keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos
tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század
elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az
idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben
visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében
lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő
tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl.
Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és
erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka,
melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy
közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat
volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a
vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen
hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába,
hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti
természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy
keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a
monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat
(682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is
kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki
zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a
társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen
elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus
delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus
idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta
szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes
zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X.
század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti
és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt
azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a
görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak
czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi
patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt
a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár
nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz.
idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja
volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói
valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a
képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok
(1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az
ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet,
mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a
kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a
penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint
lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom,
beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos
eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői
Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei
Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek
keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor
megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az
egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban
terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.
Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó
mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel
rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg
volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok,
fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a
bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy
_non sitit sangvinem_, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az
eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen
rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az
idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes
törvénykönyvében sem hiányzanak.
De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi
doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a
scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet,
fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét,
pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus
akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok
egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság,
hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú
tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a
hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos
érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy,
kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek,
száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi
magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus
részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a
léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik
tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a
realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben
inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.
E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint
nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig
észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a
szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét,
eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban
keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre
a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két
felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az
erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban
uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem
lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája
szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való
visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha
a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak,
a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az
egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot
hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A
katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt,
különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet
emelésével foglalkoztak.
Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert
a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti
egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a
központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be.
Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania
is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok
szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus
gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb
önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös
beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a _Decreta cleri
gallicani_, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is
vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható
volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A
vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és
mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang,
mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón
olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio
spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz _Philotheá-ját_,
Kempis Tamás _Krisztus követését_, Fenelon cambray érsek és mások
hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az
egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának
mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda
történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus
halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál,
nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.
1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat
tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben
mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel
később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és
írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a
legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. _Ecrasez
l’infame_, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s
utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik
eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi
szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások
kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis
novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de
nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá
trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban
csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől
nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk
Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos
protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak
is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű
szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a
catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra
divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül
uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus
észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi
beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus három százados
emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való
volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást
okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott
szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének
kiontásával!
Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a
választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év
alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva
fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták,
magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel
effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú
író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes,
Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások
a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a
liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak
kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész
1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig
szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány
esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház
fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a
nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő _Carthausi_-jában a vallást
mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák,
Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az
uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés
szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes
években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő
orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő
idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások idealis
catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a
pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a
németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud
felmutatni többet vagy kevesebbet.
A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája,
mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A
legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén
élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb
költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan
idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt.
Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig
mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi.
Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást.
Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és
fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is,