Az erkölcsi világ - 05

melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől
sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé
megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos
élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat,
melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket,
tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad
ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye
papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak
a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A
pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette
szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a
Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai,
erkölcsi, theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései,
1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát,
mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy
ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő
orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia
kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki
mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden
irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még
Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az
eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi
egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az
idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem
húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban,
élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a
szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent
beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus
ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar
engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták
kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de
minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus
gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A
pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk,
hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin
nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb
nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére
a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát.
Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája!
Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus
idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a
szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a
theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle
eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a
nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos
gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első
felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei
között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után
azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a
hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha
lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja
befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek
játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg
lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a
szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében
csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre
vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek
össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták,
külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más
hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet,
melyekről alig adhatni számot.
Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs
mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A
legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák
fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az
ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb.
teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik azt tartja, hogy bensőm,
ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem
magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben.
Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény
nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az
egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és
változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az
erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez
hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába:
mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz,
mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e
veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek
egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és
teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy
vaskos könyveket kellene írnunk.
Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme
idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és
cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus,
az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy
categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a
kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira,
megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az
idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell
kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak
tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért,
minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan
rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s
úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek óta ülnek
egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a
mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa
alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a
legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki
gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy
benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A
római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az
ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték
parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az
apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői
tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is,
nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don
Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső
harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen,
azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az
idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek.
Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet
lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk.
Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor
az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a
szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek
összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz
benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily
könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket
várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind
az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük
érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni különféle
összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a
realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki
feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta
összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes
színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni
fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a
minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze,
azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek
divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de
nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig
csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget
találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején,
mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet
követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig
polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki
sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az
önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták,
némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel,
részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk.
Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90
millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek.
Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok
játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat
tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg,
emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek
számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek
egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra.
Szóval az ember csupa szív lesz, csupa érzés, mely élvezni,
gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg
embertársairól sem.
Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a
realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha,
önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó
idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és
fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi
morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk.
Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az
egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak
magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is,
vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s
ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.
Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a
történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és
módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi
állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben
szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely
realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a
vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet,
a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű
termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy
mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher
prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él
ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a
létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes
éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor Savigny nagy
tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel
felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste
Schandfleck des Jahrhunderts!
Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja.
Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint
két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk,
elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti
világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot
teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb.
forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel
találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket
sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.


V. A JELLEM.
A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a
külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a
jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk
mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran
rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük.
_Jellemes_ embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton
számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól,
különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a _jellemtelen_ szót erkölcsi
értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat
értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük
hasznukat, mert _jelleme_ van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember
és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk
módja tárja fel jellemünket.
De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy
mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a
bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban
uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének;
a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy
legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti
világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is
megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet
rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel
olyan az ember, a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé
mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, –
mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei,
viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik,
mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek
csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek
az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha
sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen
egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan
ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval
ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon
ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban
becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az
egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a
bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet
helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre
elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ –
„Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és
gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja
magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes
fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken
kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem
változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán
csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is
terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember
jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így
characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly
vállalat, mintha az ólmot aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással
arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“[1]
Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a
realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a
jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást,
embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli
világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy
találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja
szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha
gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek
átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat
oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus
simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy
hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik
embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk,
közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak
megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható
tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős
mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé
álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme
nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus
idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános
lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul
szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt
talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most
megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még
néhány év előtt csak aprózni, részletezni tudtak, az érzéki és az
anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb,
nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az
önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és
nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a
nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány
év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség
szerepeltek az irodalomban és életben.
Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni,
vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például
Kisfaludy Károly _Stibor vajdája_, mely 1819-ben került a színpadra. A
vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába
öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg
akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a
kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s
felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem
födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás
embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok
hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék,
mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a
szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi
szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve
aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával,
ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám
éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld
csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be
a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen
cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen emberre; Dezső,
Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány
tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem
cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva
nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever,
nincs szükségem reá.“
Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején.
Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások,
hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az
idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy
az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.
Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit
bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz,
lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek
realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után
szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a
mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: _Han
d’Island_ (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a _Bug
Jargal_ (1825.) _Notre dame_ (1831.) _Triboulet_ (1832.) is
többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland
szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög.
Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s
ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét.
Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s
kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy
fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a
faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a
sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut
lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt egy hidat, mikor sokan voltak
rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a
drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító
torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a
tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak
okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre
becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg,
hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el
magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és
összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy
rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős
természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait
soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet
valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges
medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik
embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete
az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is
lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja
neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek
rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden
gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket
fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat
megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen
kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“
A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják
elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek
egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és
szerencsétlenséget hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne
bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy
mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De
hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor
más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű
bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában
nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden
természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen
szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a
társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük
meg, az a _Han d’Island_ senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem
voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe
sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott,
lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor
szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát.
Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a
mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb
mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy
költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is
álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók
tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a
hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a
nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre
méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem
számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.
Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább
nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor egyik-másik hősébe épen
nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás
legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az
érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is
az oly rútakat, mint a _Notre Dame-i harangozóban_ Quasimodót,
_Tribouletben_ a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre
gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus
idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb
napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége,
tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet
játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség
hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták
pótolni.
Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását,
szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti
hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És
ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a
realista pedig való jellemet alkot. Egy _Bánkbán_ jellemei nagyon
valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja,
hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár
visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat
csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az
érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra
mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első
kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda,
hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az
idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania,
tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre,
melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az
egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle
tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s
egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja
meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por
segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek,
helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon
megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés
jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán
abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az
igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy
csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való
jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a
mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből
merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a
realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor