Az erkölcsi világ - 12

irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha
megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet
terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni,
azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és
költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva
olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották
verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az
idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a
törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század
idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század
idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest,
Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és
másokat.
Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly
nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk
Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének
tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő
idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok,
francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok,
svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem
győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy
Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra
felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói,
asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben
magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a
költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt
latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus
beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et
defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi
classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók
szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben
részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János
szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti
Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy
Ferencz és mások számtalanon rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág
Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust
lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány
legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon
tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi
classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk
bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést,
gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a
régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek
görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták
műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és
méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már
melegebb, bensőbb, _Haramiái_ valamivel idealisabb, a jellemek
szertelenebbek mint _Wallensteinjában_, melyben több, jóval több a
realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni,
noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a _Werther keserveit_,
későbbi művei a _Faust_ első része idealisabb mint a század végén
készült _Herrmann és Dorothea_.
Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak.
Vörösmarty _Juhász és bojtár_ czímű kis költeménye nem igen tetszik
Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert
különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat
is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik
az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak,
rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin
Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.
Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól,
térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, aprózás, szétmállás.
Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg
akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő
kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot,
nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején
már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty
bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy
noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az
összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud
meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek
követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok
aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka
elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a
dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek
érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a
látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb
száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus,
pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a
realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája,
megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat
akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira
szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes
a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai
gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát
fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre
paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős
asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai
hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók külön
műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett
és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a
tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző
sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa
érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó
észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki
állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes
részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de
magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört
vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott
társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra
teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van
így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész
művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen
volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818
körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind
ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche
Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel
pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e
megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az
idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az
idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a
mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az
író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti
bensejét, a mitől duzzad a keble.
Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az
úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az
irodalom. Kiváló költők lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a
multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és
Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is
erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.
De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a
kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger
romanticus aesthetikáját.
De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus
szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus
csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van,
mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt
még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg
lassankint el nem pusztítja a realismus.
A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az
irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak
az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának
nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán
mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik
költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok,
szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva
bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott
realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé.
Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden
egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban
nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a
realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az
író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad
ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb
realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője _Katona
József_, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen
jellemeket tud felmutatni.
Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és
ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly,
Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E
romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az
első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve,
azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű
elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső
összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly
Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről,
csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem
éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A
realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon
szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk;
tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már
könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem
egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna
1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen
adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem
lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy.
Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az
ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a
költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az
ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt;
de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és
elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a
szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét
párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.
Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet?
Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy
pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres
tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét.
Például Vörösmarty _Marót bánjában_ a bán öcscse lesz feleségének
csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki
szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy
szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső
eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás
elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az
emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső
ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a
nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már
értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni
nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a
nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz,
csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi
érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel
erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul
elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi
fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai
ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának,
alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak
belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de
nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején,
hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük,
mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk,
hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus
nevét is.
Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s
könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni
az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a
kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett
kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen
fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk,
csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.


XIV. A KÖLTÉSZET ÉS A TÖBBI MŰVÉSZET.
Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a
kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz
és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy
megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz
szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam
a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék,
mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk.
Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a
dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most
életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek
szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel
ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és
férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében,
sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot.
Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a
legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy
életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez
szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia
kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik
felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget,
pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk,
hogy a szép eszméje is csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek,
mint a másik kettő.
Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók,
bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk
előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a
három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a
realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három
eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az
iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják
a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.
A Kr. e. IV. század idealistája, _Plato_ (429–347) csak a fensőbb
eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja
szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői,
tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a
művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert
fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték
rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az
embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az
individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett
Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten
uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint,
erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából,
aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges
eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az _isteni_ jelzővel
tisztelték meg.
A Kr. u. III. század idealismusa alatt _Plotinos_ (205–270) hirdette e
tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai
között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily
ábrándjuk sokszor volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult
században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a
clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus
volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát.
Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb
ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt
az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány
megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják
a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának
hatása alatt értekezik Longinus a _fenségesről_, mikor rajongunk érette.
_Szent Ágoston_ egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll,
mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás
mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette
a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó
eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál.
Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord
Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész
világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan
egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor
érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A
három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször
világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot,
Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette
meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki
első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg
megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek
idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép
fogalmában, elhagyja, lenézi a a természetet, hisz még a legsilányabb
gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a
valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az
egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három
eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.
Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s
hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a
szétválás kezdete. _Aristoteles_, a nagy görög idealrealista bölcsész
(384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely
gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az
utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a
realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége
folytán általános lesz a szétmállás. _Lessinget_ (1729–1781), _Kantot_
(1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon
kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély
bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé
hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy
_Goethének_ szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal,
_Schillernek_ az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak
harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék
kiemelmi a formát. _Vischernek_ szép az eszme határolt jelenség
alakjában, _Schasler Miksának_ szép az eszme megjelenése határolt
alakban, _Hartmann_ az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk
_Erdélyi János, Greguss Ágost_ voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi
szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból
magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a
naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a
természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban
kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan.
Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre.
Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet:
legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a
nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit
művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi
magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy
nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen
teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a
költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is
szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani,
ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban _Vajda Péter_
számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja
regényét az idealista mint _Puskin_ tevé _Onyeginjével_. A
szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind
epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra
előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában
uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi,
társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért
művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök
erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az
eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva
eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el
fájdalmát.
Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a
világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a
nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit
magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy
kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak kedves, édes dalokat írni.
A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet.
Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben
uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé
saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő
tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs
semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a
drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem
nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a
hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak
bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres
férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején
nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik
a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a
város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy
egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb
tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör,
akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A
jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő
erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű,
ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének
nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a
kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz
bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a
lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy
csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú
leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl.
Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az
elbeszélő tulajdonkép nem is ad történetet, csak mint a lelkiállapot
módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi
egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső
világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az
apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok,
rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.
A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset
szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például
tudjuk, hogy _Nagy Gergely_ pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt
reformálja az egyházi zenét, megteremti a _cantus gregorianust_, melynek
egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják
róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül
is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre
szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra
kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet
századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század
realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította
az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a
világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti,
fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-,
Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni.
Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy
_Orlando Lasso_ (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában,
Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát
vezette s róla mondották: _Ille hic est Lassus, lassum qui recreat
orbem_. Vagy olyan nagy mester, mint _Palaestrina_ (1514–1594), a ki
mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett
küzdött, hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina
azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia,
s ez lett a híres _Missa papalis_, melynek dallama nagyon egyszerű, de
az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt
a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy
csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét,
mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája
igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal
köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan
világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az
angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.
Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi
egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges
erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az _Eine feste Burg
ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten_ kezdetű éneket némely más
társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később
_Goudimel_, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert.
E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az
eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből,