Az erkölcsi világ - 16

_Monadologiáját_ Savoyai Jenő herczeg kérdésére, tehát már akadt egy-két
hallgatója, hisz ébredezett az erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII.
század jónevü bölcsészei egész Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak.
Igaz, hogy a század közepén már fölléptek a materiálisták, mint
Lamettrie, Helvetius, Holbach, híveik azonban csak később a realismus
gyarapodásával szaporodtak meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora
nem felel még szervezetének. Hegel idealista constructiója nem
érvényesülhet századunk két első tizedében, mert az emberiség nem
fogékony iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas
években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs sikere a harminczas,
negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti meg az eszmétlen
positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de már az ötvenes
években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják szelleme nagyságát.
Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla. Spencer Herbert három évtized
óta a művelt világ egyik oraculuma volt, műveit lefordították,
gondalatait mindenfelé hirdették; de néhány év óta szaporodnak a
becsmérlő nyilatkozatok s ha még sokáig él, meg kell érnie, hogy
jobbadán gúny és megvetés kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid
ugyanis a haladás egy-egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága
még az eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust
kell látnia és bámulnia.

_II. A naturalismus és az erkölcs._
Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy részre
oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő, szervező.
Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni, hogy az eleje
tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus elégtelenségét és
tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai realismus minden faját, az
empirismust, sensualismust, determinismust, positivismust,
agnosticismust stb. a naturalismus közös neve alá fogja és szellemesen
ostorozza. Könyve nem apologia, nem vallásos védirat a szó szoros
értelmében, nem is theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán
vallásos viták nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit
pedig világnézetéből by our general mode of looking at the Universe
alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája, hanem
a művelt olvasók nagy tömegének.
Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával foglalkozik.
Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja, hogy minden
rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen két legkevésbbé
kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi codexnek
tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e tiszteletkeltése nem
lehet független az ő származásától. Már pedig a naturalismus nem becsüli
többre az erkölcsi érzést, mint a többi érzelmet, nincs is oka miért
helyezni a moralitást az étvágy, az észt a gyönyör fölé. Igaz ugyan,
hogy a naturalismus számos híve őszintén hódol az _erkölcsi törvény
felségének_, de lelkökben ellenmond a nemes érzelem a naturalista
credónak. Balfour szépen bizonyítgatja a naturalismus erkölcstani
gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek fognak elismerni az idealismus
hajnalán; az emberi ész még sem fogja megérthetni az erkölcsi
tüneményeket; hacsak magáévá nem teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az
eszme befolyása alatt állunk, melynek kettős faja van, az idealis és
realis, éppen úgy, mint a villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az
eszme e két iránya hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s
akkor boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig
nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak leszünk. Az
eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az általánost, a
fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a magasztosért, dicsőért,
imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk az emberiség, a haza, a
nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két áram harcza idején összébb
szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört ölelünk fel, míg a realismus
napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet, a község és bennök saját
egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk tárgya.
Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme hatása
alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik, megegyez
az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e hatás alatt áll, az
angol szónok és államférfiú ügyes vitatását kitűnőnek, szépnek találják.
Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb,
lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel
viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből
származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni
sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem hiányzik ez
a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény egyik forrása.
Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig egyetlen bölcselő
elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a realis irányú bölcselők
magyarázatát vallottuk magunkénak, éreznünk kellett, hogy számtalan
kérdésre nem tudnak megfelelni.
A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva fölfedezésem
után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet, mindegyikünknek
meg van a maga énje, saját szelleme, a ki szabadnak érzi magát, csakhogy
tevékenységében az elégséges ok törvényének van alávetve. Az ember
mindig okszerűen cselekszik s ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt
állanak. Csak úgy lehetek boldog és elégedett, ha szervezetem tud
símulni az irányadó eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom,
embergyűlölővé lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején
vagy ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad
akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti
világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és
magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja
Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll,
hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat, hogy
az egészen tőle _magától_ függ, hogy ez a _maga_ független az ő
jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli
állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van fejlődve
az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és nyersen magáról
és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő akarása, elhatározása
és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben meg van bennem ez a
szabadság, a szabad akarat, mert elhatározásom az én szervezetemnek,
tehát egyéniségemnek az eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly
finoman, annyira észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók
világos tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen
tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is, melyet a
realismus finom elemzése vesz észre.
Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az
erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és jobb
gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó ellenmondásról. Ők
persze logikai következetlenségnek szokták betudni azt, hogy a
naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes összhang
követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk között, rég
kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek az
ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban nagyon
szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század vége felé,
mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a protestansok védői
azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira erkölcstelen az újítók
tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a támadók az emberi
természet szerencsés következetlenségét hozták fel magyarázatul. Nagyon
lehet, hogy némely naturalista oly önző elméletet vallott, mely nem
felelt meg az emberi természetnek; de kevesen voltak ilyenek. Az
erkölcstan mesterei mindig az uralkodó eszme szerint módosítják
tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb, isteni forrásra viszik vissza,
az idealrealista Kant szintén magasabb forrást keres és úgy állítja fel
categoricus imperativusát, a realisták pedig az emberi boldogságból
vezetik le. Az idealisták az emberin kívüli okban, a realisták magában
az emberben találják meg az erkölcsi élet magyarázatát.
De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az
eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az ellenmondás;
az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista felfogás. Mert bármilyen
iskolához tartoznak is az efajta moralisták, nekik az ember csak egy
jelentéktelen lény, nyomorult teremtés egész földjével együtt, melynek
szintén nincs más sorsa mint a pusztulás, az enyészet.
Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen sokan
szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb alapjának.
Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen magasabb,
tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget tekintjük, mily
egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni szeretet
boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti hivatást
tulajdonít az embernek.
De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a
naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi
férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert
megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes
szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a művelt
világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az elenyésző
realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus bölcsészeti
iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.

_III. A naturalismus és az aesthetica._
Érdekes Balfour könyvének második fejezete: _A naturalismus és az
aesthetica_. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a hasznos, a
real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak, terméketlennek
tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon kérdések lebegnek:
melyek a történeti, lélektani és élettani okai az aestheticai
érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem, változatlan
realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt kérdezi: mi az
oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy hevenyében a nemi selectiot
említették, a mi azért sem lehet, mert mint minden más kiválasztás,
javíthatja a létező anyagot, képességet; de nem teremthet újat.
Szellemes példákkal világosítja fel nézetét és habár megengedi, hogy a
nemi kiválasztás sok állati zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a
zenei érzés eredetére és kifejlődésére. Balfour szerint a többi
magyarázat sem szerencsésebb. Spencer például módosítja Rousseau
elméletét s azt mondja, hogy az erős indulatokat természetesen az izmok
erőfeszítései kísérik, többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak
összehúzódása és kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges
összecsengése szülte a cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem
érti, hogy származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi
gyönyörűségünk a _IX. Symphoniában_. Kellett bennünk lenni az izlésnek,
mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség kétségtelenűl minduntalan
új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új ételeket talál fel. Valamint
ekkor halad a szakács művészete, de nem módosul az emberi száj íze; úgy
az előbbi esetben halad a zeneművészet, de nem változik a hallgatók
jövendő nemzedékének vele született képessége.“
Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint nincs
szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz az anyag
kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés, szilárdság stb. úgy
léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak pedig mint a hang, szín
csak az első sajátságuknak az érző szervre való hatásából származnak s
az érző szerv nélkül nincs önálló létök. Balfour hajlandó positiv alapot
keresni minden szép jelenségben; de oly sötét képét rajzolja az emberi
ízlés változásának, állítólagos szeszélyeinek, hogy alig talál valami
biztosat, érzékelhetőt. A kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit
adni, az jobbadán módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb
szépművekről van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző
életére, korára, viszonyaira, a történeti és más szempontokra.
Ismeretes, hogy ezek daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy
Voltaire, vagy mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága
jórészt a könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az
anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az
emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok egyetlen
éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina tíz év alatt
írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne megczáfolni. A régi
norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a túlvilágba távozó lelkén
kívül volt még valami szellemök, mely egy időre földi küzdelmeik
tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az élőkhöz hasonlítanak,
végre elenyésznek és semmi nyomot sem hagynak maguk után az emberek
között. Ilyennek látszik nekem az elhunyt művészek hirdetett
halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök csak árnyékélet és a lassú
enyészet lépcsőjén távoznak a kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak
egyenesen hatni embertársaik szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket
vagy nevetésöket és mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a
képzelet őrzi a titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók
pajtásai, azután a specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb
érintkezésbe akar velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű
fátyolukon, mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy
eltűnt társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más
nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily
föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s
ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan hagyatékait
tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az életrajzi, a
kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek köszönhetünk, egy
kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt jogosan tulajdoníthatunk a
tiszta aesthetikai érzésnek.“[6]
Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés hullámzásának
megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig tetszettek, mint például
Shakespeare, a ki azután a XVII. század vége felé már nem kellett a
közönségnek s csak a XVIII. század közepén kezdettek feléje fordulni.
Századunk negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben ismét rajongtak érette,
1870 körül hanyatlani s enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt
tapasztaltuk Dante, Tasso és mások műveivel. Rossiniért rajongtak
századunk huszas éveitől kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan
veszített népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már
őt is le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek
szerény alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig
tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy nemsokára
teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az ízlés e
változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás hullámának
eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy Vörösmartyért, mert
idealisták; az idealrealismus alatt már veszítenek fényök- és
dicsőségökből, jobban tetszenek: Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt
ezeknek is közelebb meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más
realisabb irányú költők, művészek nyerik ki tetszésünket.
A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből, mert
folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus olvad belé a
népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes haladást tett az emberi
nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és rómaiak érzületével hasonlítjuk
össze magunkat. Ezekre nézve tehát sok igaza van Balfournak és
kétségtelen, hogy a szépnek meg vannak a maga alaptörvényei, melyek örök
metaphysicai formáknak látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az
idealismus napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes
képviselőjét kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus
idején az egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője
ellenében. Ez legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.
Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a szép
fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a categoricus
imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép eszméjére nézve
is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi szépet, igazat és jót
kell szeretnünk és követnünk, vagyis az egyetemes szépet, jót és igazat.
Nem tehetünk máskép. Egy idealis kép elragad bennünket, még egy
kizárólag realis alkotásról többé-kevésbbé fitymálva szólunk.
Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy igazságokért, minő a világ és
emberiség, a haza és nemzet, épen úgy mint az önfeláldozás, az erény, a
becsület, a tisztesség stb. eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus
imperativusok. A realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó
tetszik.
A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén nem
elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai
tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel
tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a minden
tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat tárgya
vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és annak
létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes élvezetet
szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A kellemesség
minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a jó minden eszes
lényre. A tetszés e három faja közül csak a szépségé önzetlen, mert sem
az érzékek, sem az ész érdeke nem erőszakolja ki tetszésünket.
Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket nemcsak
azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem azért is, hogy
itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a szép, a jó, az igaz
érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus napjaiban, mert az
egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak. Például egy nagy erkölcsi
idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak tetszik, önzetlenül, érdek
nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a realismus, mind jobban veszti
önzetlen idealis természetét, mert a realismus érzése, gondolkodása
összébb szorul s végre csak az egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi
kép önzetlenül tetszik, de a mint növekszik a realismus, a tiszta
aestheticai hatáson kivül megjelenik az érzékek csiklandozása,
gyönyörködtetése. Vagyis minden a mi eszményi, vele jár az
önzetlenséggel és minden a mi realis, önző is egyszersmind. Például a
realismus idején végtelenül irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő
az ember; e jóság azonban nem az egyetemes magasztos forrásából
származik, hanem erkölcsi lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék
vagyunk, hogy nem nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások
köszönete, hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt
egyenesen számitunk reá.
Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre törekvés, a
szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz, hogy az idealista
elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok is veszítenek
különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a jellemek epicusok s az
előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a realismus, jelentkezik a
műfajok szétválása, szétmállása is. A jellemek megszünnek epicusok
lenni, az előadás szintén drámaibb lesz.
Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai
kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a tömegnek
izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké? És miért megy
át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?
Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a
tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot tekintjük.
Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő erejét; de nem
mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és érdekes voltát. Tekintsük
a kalapot. Ugyanazon időszakban a társaság tagjai mind hasonló kalappal
fedik be fejöket. Honnan van ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik
egyenlők, könnyű rá a felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat
találnak ki, mással cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A
jobbnak, legjobbnak nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere
okául nem szolgálhat sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet
némely nagy phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a
művészre, hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot
nem egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki,
hogy a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt,
hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat
kényszerítő ereje.
Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek benső
szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a változásnak kell
beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem fogadhatja el Balfour. Mert ha
a kalapviselők egyszerre messze vetődnének egymástól, nehezen
folytatnának egyenlő divatot.
Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de mielőtt
tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot. A divat nem
egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy, mint a legnagyobb
művészetek. Innét ered az az egységre és egyenlőségre törekvés. Ezzel
találkozunk a politika és erkölcs, a nyelv és irodalom, a vallás és
művészetek stb. terén. A mely alkotás kifejezi a kor idealis vagy realis
érzését, gondolkodását, azt rögtön felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk,
mert érzésünket, gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós,
kritikus, író, művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben
variálja. Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud
felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt
egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy
későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a
franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének
felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus alkonyán
és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század közepén egy szép
rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a társadalom demoralisálja az
embert, e nézettel haloványan találkozunk minden idealismus alatt; de
Rousseau fejezi ki legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan
változatban ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó
realismus.
Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének ujabb
kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban nem
ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori színvonalával, a
változások is ugyanazon színvonalnak lennének kifejezései.
Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában is keresi
az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az állítást,
hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a kor befolyását, de
ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek roppant befolyása van a
kisebb művészekre, de nem a teremtő lángelmékre, ezek nem a kor
szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi irány kiszámíthatlan
productumai. Ha az ily lángelmék izlése megegyezik korukéval, nagyot
alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy elcsenevészednek, vagy a kritikusok
számára dolgoznak.
Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az ember
szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó képességek
vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az összefoglaló képességű
csodákat művelhet az idealismus napjaiban. Egy Hugo, egy Klopstock, egy
Vörösmarty hatalmas alkotásokkal állanak elő, tehetségök megfelelt az
idealismus akkori színvonalának. Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat
teremtenek, mert tehetségökben van realis melegség, bensőség,
közvetlenség, de van még idealis lendület is, ők tudniillik az
idealrealismus első felében írták költeményeiket. Igaza van Balfournak
annyiban, hogy nem a kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől
örökölték természetöket, testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor,
fejlesztették az idők, fényes tehetségök tudott simulni az idők árjához,
el tudták fogadni az uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett
pusztulni, egész életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy
nehezen simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.
Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre törekvéséről. Ha
kezdetleges lábon áll a művészet, nagy valószínűséggel csak elődjein
javít egy keveset anélkül, hogy letérne ösvényükről. De ha már ki van
fejlődve az illető művészeti ág és hanyatlani kezd, akkor három eset
adhatja elő magát, vagy túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új
irályt találunk, vagy abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak
engedjük át helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy
beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés, módosul
a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész támad, teremt
bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű tehetségek folytatják
a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell az uralkodó eszméhez,
csakhogy szerény tehetségök nem engedi valami nagyot alkotniok. Az
sohasem történhetik, hogy a realismus korában eszményi dolgot teremtsen
valamely művész, legfölebb a közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a
távoliabbak se neki, se közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen,
hogy egy költő oly eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő
Bernardo Tasso _Galliai Amadisa_, sőt még annyira eszményit sem, minő
Torquato Tasso _Megszabadított_ _Jeruzsaleme_. 1880-ban egyetlen költő
sem vállalkozhatik arra, hogy Voltaire _Henriadjának_, Klopstock
_Messiásának_, Vörösmarty _Zalán futásának_ idealis előadásmódját
valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a művészeti
élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour, hogy e mozgás
haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás növekedését értjük a
haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz évvel Krisztus előtt a mai
roppant kifejlődött zene gazdagságához képest, hatása, fontossága
azonban mindig az maradt. A szerző ez állításában van egy kis igazság,
minden kornak és műveltségi színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás
azonban nem függ a zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis
zene például kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok
realis zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most
Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény bujdosóinak,
a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek fájdalmas dalait; míg
századunk huszas-harminczas éveinek eszményi zenejében kevés
gyönyörűséget találunk.
Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és fáradságot
fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az emberiség
nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor hanyatlik a
tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus erkölcsi
tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora, kábító, részegítő
hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és óta mily helyet
foglal el a zene az emberiség életében, minden szemlélő tudja és a zene
története tanítja.
Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica viszonyáról
szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a mint láttuk, sok
benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük helyreigazítani. Talán nem élünk
vissza olvasóink türelmével, ha még pár lapot szentelünk neki. Ismerjük
a nézetet, hogy a szép nem maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja,
vagyis rezgő parány, hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk
jelentkezik, ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem
tarthat tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart,
pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ
alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik Balfournak,
nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben valami szabálya,
mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni igyekszik az emberi ízlés,
hogy vannak szép tárgyak, melyeket csodálniok kell a normalis
egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai ítéletek, melyeknek
általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések közötti eltérés nem
csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel aestheticai érzelmeinket