Az erkölcsi világ - 18

De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer, sem pedig
tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az embernek szüksége van
az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el nélküle. Gondolkodásának,
érzésének megállapodott nézetekre kell támaszkodnia a hít és tudomány
világában.
Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség
megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal, melynek
vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd meg magáévá teszi
s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint a physicai emésztés. Ez
a gondolkodásmód a rationalismus, melyet sokan az emberi értelem szabad
alkalmazásának tekintenek az élet és világ kérdéseire; azt mondják, hogy
az emancipált ész derűlt világában való elfogulatlan vizsgálata minden
kérdésnek. Balfour igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a
theologia tulzásai ellen és azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb,
mint az eddig uralkodó naturalismus.
Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a
rationalismus megjelenését és további szerepét.
Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor legáltalánosabb a
léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az erkölcsi érzés; mikor az
irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes, a tekintély, a rend, az
erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a tisztességes és becsületes:
akkor ébredezik az idealismus s lassankint a társadalom számos tagja
kezd rajongani a vallásért és erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes
átalakulni, hanem élvez, szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval
bomladozik, számosan megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az
idealisták rajongva buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve
ostorozzák a hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni
magukat, látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát,
a tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok nézve
beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a megismert igazság
elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak nevez. Míg az idealisták a
vallás, a tekintély, a moral szükségét hangoztatják s a
legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy léháskodnak.
Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak támogatni
akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak a vallásos
élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a társadalmi élet
terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső idealismus itt-ott
gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely többé-kevesbbé
rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval rationalisabb mint
Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a dogmákat megtámadni, sőt
vallásosabb akar lenni az egyház vezérférfiainál, ami máglyára juttatja.
Luther mindjárt szabadabb magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú
moralista szintén a szélső idealismus apostola volt 420 körül Kr. e.; de
utóbb egy kissé rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal.
Catót hasonló idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a
sophista bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső
religiositás hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán
ennek az iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen
ugy mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély
mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus
communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget
akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül szélsőbb
idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley ugyanakkor
idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen Diderot, D’Alembert
és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen kényszerítő erővel,
hatalommal szeret föllépni a romlottság megfékezésére, utóbb a
rationalis, az újító, a reformáló idealismus, mely az emberi természetet
jónak szereti hirdetni, melyet csupán a társadalom rontott meg és
gyűlöli a realismusból ránk maradt szabályokat, külsőségeket,
formaiságokat, rendesen elfordúl a kényszertől, kisebb-nagyobb
cselekvési vagy lelkiismereti szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a
nemzeti egységet stb., ekkor jelentkezik számos ember lelkében a
rationalismus, melynek az isten, az örökkévalóság, a lélek, a
halhatatlanság, a lelkiismeret, az erkölcs, a szabadság, a szépség stb.
nem üres szavak, mint a realismusnak és benne a naturalismusnak.
Csakhogy egyoldalúnak, túlzónak kezdik tartani a metaphysicai
bölcselkedést, az eszmék hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás
korlátlan uralmát. Sőt akadnak realisabb gondolkodók is közöttük. 1750
körül Lamettrie, 1830 körül Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket
hirdetni. Tanaikat azonban részint idealis módon adják elő, részint
annyira keverik idealis elemekkel, hogy mindjárt meglátszik rajtok az
idealrealismus hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint
elfogadhatók kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.

_VII. A tekintély és az ész._
Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli erővel
szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős támadásban
részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt uralkodó hatalom lesz
az ész. Minden jelenség kedvez neki. Meghallgatjuk ugyan a többi érvet
is, de bizonyító, döntő erővel csupán az ész okoskodása bír reánk nézve.
Minél jobban gyarapszik a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd
lenni az ész uralma. Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb
forum, ellene senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a
mysticusok, de nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a
gyakorlati világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez
az ész nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus
kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű kérdéseivel
foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az egyetemes ragadja
meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész valónkat, a realismus szűk
és gyakorlati eszével szemben a tekintély elvét szoktuk hangoztatni,
melynek a realismus alatt bizony csekély befolyása volt. Ekkor írnak
legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a jeles férfiak, a dicső múlt, a
letűnt nemzeti nagyság magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők
léha individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira
mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a három
faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk. Ekkor írja
Firduszi _Sahnáméját_, Voltaire _Henriadeját_, Vörösmarty _Zalán
futását_ etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan emelkedik
a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár arczképeivel,
gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak tüneményes multjából; számos
irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez többé-kevésbbé a tekintély
visszatértének jele. E bevezetés után lássuk Balfour könyvének e kiváló
fejezetét, mert ritkán olvashatni ily kitűnő tárgyalást a tekintély
elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki az idő, azért melegséggel és
igazsággal írhat róla. Ha az emberiség haladásának egy-egy hullámán
tekintünk végig, kissé merészen szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem
egyéb, mint a tekintély elvének folyton növekvő megtámadása és
összetiprása. Az idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik
a tekintély. De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt
nyírbálni kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és
politika, a vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és
más művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a
gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus utóbbi
részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig ekkor
hangoztatja _Ecrasez l’infame_, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem ismer
tekintélyeket.
Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van azt a
nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg az
okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem szerepel
a hit törvényes okai között. Ha megjelenik közöttük, irgalom nélkül ki
kell kergetni. Csupán az ész az emberiség meggyőződésének biztos vezére.
Ez a politikai és társadalmi bölcsészet egyik közhelye, pedig
tudományosan tekintve a dolgot, nemcsak téves, hanem képtelen is.
Tegyünk föl például egy községet, melynek minden tagja elhatározná, hogy
kivetkőzik a nevelés szerezte balítéletekből, hogy komolyan megbírál
minden erkölcsi parancsot, melynek engedelmeskedni szokott, hogy
szétbonczolja mindazon loyalitást, melyek lehetségessé és könnyűvé
teszik a társadalmi életet és hogy aggódó szabatossággal írja körűl
beleegyezését mindabba, a mit helyesnek, jogosúltnak tart. Ilyen község
nem tudna létre jönni, vagy ha valami csodával megteremtenék, rögtön
alkotó elemeire oszlanék.
Az angol szerző például az erkölcsiség kérdését veti föl. Ha egyetemes
volna a magánítélet joga és kötelessége, minden egyes ember dolga és
szabadalma lenne bíráló vizsgálatnak vetni alá a folyó erkölcsiség
maximáit. Most képzeljük el az oly társadalom álláspontját, melyben a
következő nemzedék a hagyományos nézet pártatlan bírálatára szentelné
minden erélyét. Tegyük föl, hogy minden asszonynak és férfiúnak, vagy
mondjuk ifjúnak és leánynak meg volna a képessége a kérdések
megoldására. Legyenek bár ellátva a criticismus legújabb módszereivel, a
vélemények mily chaosa támadna ifjú bíráink keblében! Balfour
szellemesen rajzolja ezt a lelki állapotot, a vélemények tarkaságát és
végre is arra az eredményre jut, hogy szerencsére az ember nem képes
elvetni azon meggyőződéseket, melyek nem a szabad speculatív vizsgálódás
termékei. És ha valaki egy más csillagról szemlélné az emberi szellem e
küzdelmét, észre kellene venni azon mérhetlen, kikerűlhetlen és átlag
jótékony szerepet, melyet a tekintély a hit létrehozásában játszik. Ezt
a gondolatot fejezik ki az efféle mondások, hogy minden ember azon
társadalom gyermeke, a melyben él; hogy senki sem emelkedhetik
magasabbra kora színvonalánál. Ezek oly színben tüntetik fel a dolgot,
mintha az ész az Ormuzd egy neme volna, mely örökös harczot vív a
hagyomány és tekintély Ahrimanja ellen. Fokozatos diadalt arat a
sötétség hatalmai ellen, a mit mi azután haladásnak nevezünk. Az, a mi
sietteti a diadal óráját, nyereség és ha egy bűvös csapással kiírthatnók
a hit minden oly okát, a mi nem származik az észből, szerencsés szerzői
volnánk az erkölcsi világ oly reformjának, melyhez hasonló lenne a
physicaiban a kínok és bajok eltörlése. Balfour ellenében igazat kell
adnunk a rationalistáknak, hogy a köznapi értelem, a realis gondolkodás
örökös háborút visel az eszményi érzéssel, gondolkodással, hogy a
realismus lassú győzelmét tekintjük politikai, társadalmi, anyagi,
érzéki, művészeti stb. haladásnak; de nem ez a haladás, nem ez a
műveltség tartja össze a társadalmat, mert ez nem egyéb, mint fokozatos
szétmállás; hanem az egyes hullámok élén kitörő idealismus. Ez
regenerálja az emberiséget vallásilag, erkölcsileg, ez teszi képessé
nemünket az egyetemes igaz, az általános jó és az isteni szép
élvezésére. Ez újra összehoz, fölemel, megnemesít bennünket. S ennyiben
igaza van Balfournak, mikor mondja: Azért, hogy őseink kevesebbet
okoskodtak és többet hittek mint mi, nem gratulálhatunk magunknak. Igen,
ha az ész mindig helyes észjárást jelentene. Ez azonban oly kevéssé áll,
mint a hogy a tekintély sem mindig jogos tekintély.
Angol bölcsészünknek egy találó kép jut eszébe az életből, melyet az
észre alkalmaz. A régi gőzgépeknél rendesen egy inast alkalmaztak, a ki
szabályosan eresztgette a gőzt, mielőtt feltalálták mechanikai módját,
melylyel jóval biztosabban és szabályosabban mozgathatták a kerekeket. E
suhancz megbocsátható büszkeséggel tekinthetett maga elé és nagyra
lehetett vele, hogy ő a gép hatalmas működésének forrása. Hasonló
elbízakodással állhat ki az ész az élet és lélektani meggyőződések
tömegében és szívesen elgondolja magáról, hogy ő legcsodálatosabb és
legfontosabb tényező az egész gépezetben.
Nem követhetjük Balfourt hosszú és érdekes fejtegetésében, melyben
kimutatja, hogy habár zavarosak a források, melyekből meggyőződéseinket
merítjük; mégis ha méltányosan akarunk ítélni a két vetélytárs, az ész
és tekintély között, nem szabad elfelejtenünk, hogy vallás, erkölcs és
politika dolgában jóval többet köszönhetünk a tekintélynek, mint az
észnek; hogy inkább a tekintélyen mint eszünkön nyugosznak a társadalmi
élet oszlopai; hogy jobban összetartja a tekintély mint az ész; hogy
azon sajátságunk, melylyel felülmúljuk az állatvilágot, nem annyira
okoskodásunk, mint azon képességünk, melylyel elfogadjuk a tekintély
befolyását és mi is hatunk reá.
Hosszúra nyúlnék ismertetésünk és magyarázatunk, ha Balfour könyvének
minden fejezetét be akarnók mutatni. Tagadhatlanúl mindegyik érdekes és
komoly dolgozat. Bárki olvassa el azokat, most az idealismus hajnalán, a
mennyire szervezete engedi, többé-kevésbbé igazat fog nekik adni. A
kitűnő államférfiú és bölcsész felfogása megfelel az idealismus mai
színvonalának. Természetesen, az elhanyatló realismus lovagjai
megdöbbenve olvassák s kézzel-lábbal tiltakoznak ellene; de nem lesznek
képesek megakadályozni a könyv hatását. Az uralkodó eszme változása
annak idején megteszi ezt is.


XX. AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.
|Kr. u. 1490–1550|1550–1680|1680–1710|
|1710–1760|1760–1805|1805–1818|
|1818–1840|1840–1880|1880–napjainkig|
|Idealismus|Idealrealismus.|Realismus.|
|Eszme||Alak.|
|Összefoglalás||Részletezés, aprózás.|
|Expansio|Eszmény és való|Intensio.|
|Bölcsészeti világnézet.|Az ismeret az alany és a külvilág
productuma.|Történeti világnézet.|
|Teleologia.||Causalitas.|
|Észigazság.||Tapasztalati igazság.|
|Universalismus.||Individualismus.|
|Szabad akarat.||Determinismus.|
|Szellemiség.||Anyagiság.|
|Ifjukor|Férfikor.|Öregkor.|
|Az én tiszta activitas.||Az én tiszta passivitas.|
|Az ész uralma||A sziv uralma.|
|A szép, igaz, jó egysége.||A szép, igaz, jó elválása.|
|A bölcsészet, az átalánosítás virágzása. Vallás, tekintély, moral
sürgetése. A jog és erkölcs egysége. Összefoglaló, általánosító
tudomány; eszmék, kapcsolatok keresése, irodalom-történet.|Az eszményi
és a real irány harcza. Törekvés a moral megmentésére. Stoa.|A
bölcsészet hanyatlása. Sensualismus, empirismus, fatalismus, pietismus,
mysticismus, pessimismus, spiritismus, mesmerismus, hypnotismus,
theosophia, természetphilosophia, kosmogonia. Részletező, aprózó
tudomány. Természettudományi, vegytani, természet- és földrajzi, orvosi,
statistikai, demographiai, archaeologiai, bibliographiai stb. ismeretek.
Alexandrinismus. Múzeumok, gyűjtemények.|
|Eszmei történetírás. Eszmei okok keresése. Nagy történetírók.|Királyok,
nagy hadvezérek harczainak elbeszélése. Eszmei és epicai
történetírás.|Elbeszélő és festői törtenetírás. Műveltségtörténeti
adatok. Források, emlék- és okiratok, levelezések, képes munkák,
facsimilék kiadása.|
|Eleinte vallásos conservativismus, később reform a nemzeti eszme minden
elemén. Az erkölcsi élet javulása.|Az újnak és nemzetinek
egyeztetése.|Reform az anyagi téren, gazdasági haladás. Az anyagi jólét,
egészségügy javulása. Híres gazdák és orvosok, csodadoktorok,
Kneipp-ok.|
|Egyszerű butorok, épületek.||Fényes butorok, szép és kényelmes
épületek.|
|Az ipar és kereskedés szabadságának, a tőke felszabadításának
sürgetése. Gazdasági és kereskedelmi hanyatlás. Nagy bukások.
Oeconomisták, physiocraták.|Az idealrealismus első felében
szabadverseny, második felében védvámok. Vagyonosság. A gazdagok nagy
befolyása. Plutocratia.|Védvámok, czéhek. Uzsoratörvények. Agrár
törekvések. Hitbizományok. Az ipar- és kereskedés virágzása. Munkás- és
pórlázadás. A szegények védelme.|
|A szabadság szeretete. Az idealisták rajongása.|Forradalom. Az
idealisták bukása. Központosítás.|Decentralisatio. Olygarchia. Országok
szétmállása. Hűbériség keletkezése.|
|Nemzetek közeledése.|Nemzetek gyűlölködése. Idegen fajok és
nemzetiségek elnyomatása. A nemzeti állam eszméje uralkodik.|Helyi,
vidéki, tartományi patriotismus. Felekezeti, nemzetiségi és
osztályérdekek. Pór-és munkászendülés, strike és anarchia.|
|Kezdődik a népek vándorlása.|Népvándorlás.|A népek rendesen nyugodtan
élnek hazájokban. A véderő gyarapítása. Az állandó hadsereg.|
|Erély, férfias akarat. A nagy emberek tisztelete, hősök cultusa.|Nagy
nemzeti és világháborúk. Nagy fejedelmek és vezérek.|Hódítás nehéz,
idegen hódítók többnyire kiveretnek. Nagy hadvezérek tönkrejutnak.|
|Lángoló lelkesedés a hazáért; a haza és nemzet szeretete.|Nemzeti
egység.|A nemzet és a haza eszméje gyöngül.|
|Az idealismus elején néhol zsidóüldözés, később
philosemitismus.||Antisemitismus. Ghetto.|
|Az erkölcsi egyéniség ereje, nagysága.|Testületi szellem.|Az erkölcsi
egyén megsemmisülése. Léha individualismus. A társadalom széthullása
önző egyedekre. Idegesség. Meghasonlás. Számos őrült és öngyilkosság.|
|Finom erkölcsi érzék. Becsület és lovagiasság.||Az erkölcsi érzék
tompulása. Moral insanity. Simaság, nyájasság, udvariasság. Elnézés.
Tömérdek sikkasztás. Lélekvásár kivált az idealrealismus végén.|
|Önzetlen eszményi gondolkodás, érzés.|Önzetlenség és önzés.|Gyakorlati
materialismus. Magán- és családi érdek. Nepotismus. Kapaszkodók.
Zsebelők.|
|Sentimentalismus. Eszményi barátság és szerelem.|Férfias komoly érzés,
dogmatikus gondolkodás. Komolyabb magaviselet. Nemes és büszke
magatartás. Erős önérzet.|Lágy, kegyes, gyöngéd érzés, alkalmazkodó
gondolkodás. Érzékiség. Nőuralom. Emancipatio. Ünnepek, mulatságok,
jubilaeumok, versenyek. Narrenfeste, gladiatorok, fényes temetések,
halottak napja, karácsonyfa, újévi ajándék. Jótékony egyesületek.
Kórházak.|
|Humanismus cosmopolitismus,
classicismus.|Nationalismus.|Provincialismus, particularismus.|
|Idegen és nemes szokások.|Nemzeti szokások, erkölcsök.|Vidéki, faji
szokások és erkölcsök.|
|Egyházreform. Az érzéki elem, a szertartások hanyatlása. Észszerűség. A
boszorkányhit gyöngülése. A vallásos lelkesedés ébredése.|Orthodoxia.
Szigora tanítás és fegyelem terén. Dogmák kimondása. Inquisitio.
Excommunicatio.|Az érzéki elem, a külsőség, a formaiság, a szertartások
kedvelése. Lanyhaság a tan és fegyelem terén. Boszorkányégetés.
Vallásunio-törekvések.|
|Purismus, neologia a nyelv terén.|Orthologia. Történeti és etymologiai
nyelvtan és helyesírás.|Phonetikus helyesírás, empirikus nyelvtan.
Idegen és tájszók. Kevert nyelv.|
|Eleinte vonzó, választékos, utóbb feszes, ünnepies, néha sentimentális
szónoki irály.|Erőteljes, férfias, néha sentimentális és dagályos irály.
Marinismus, euphuismus, Academismus.|Könnyed, fesztelen női stíl. Néha
pongyola, lapos.|
|Körmondatos irály.||Tételes irály.|
|Uj versformák keresése. Classikus és nyugoti minták.|Az újnak és
nemzetinek egyeztetése.|Megállapodott formák. Könnyű, csengő-bongó
verselés. Tarka, mesterkélt formák.|
|Eszményi, ünnepies lyra; az idealismus napjaiban és az idealismus
elsőfelében nagy lantosok.|Benső s eszményi lyra.|Benső, meleg és
hangulatos, lyra. Sok népdal.|
|Bölcsészeti, socialis, hősi ódák. Satyrák, érzelmes elegiák.||Lágy,
hangulatos dalok. Népmesék és mondák gyakori feldolgozása.|
|Hazafias, sentimentalis, epos és dráma. Az egyetemes dicsőítése, az
individium kárhoztatása.|Ideal-realis eposok, tragédiák. Nagy tragikusok
és elbeszélők.|Realistikus, analytikus stb. epos és dráma. Nagy
vígjátékírók. Tömérdek apró rajz, tréfás életkép, könnyed humoros
elbeszélés. Lelki állapotok elemzése. Az egyetemes kárhoztatása, az
egyéni magasztalása. Alexandrinismus a költészet terén.|
|Lyrai balladák.|Szigorú szerkezetű balladák.|Széles, epicus balladák,
románczok.|
|A műfajok összeolvadása. Epicus jellemek és lyrai előadás a
tragédiában.||A műfajok teljes szétválása és apróbb fajokra oszlása.|
|Eszmei liberális kritika.|Tekintélyi kritika, hivatkozás a nagy
költőkre.|Leíró, impressionista kritika A modernek.|
|Jogreform a szabadság és egyenlőség irányában. A bureaucratia
kárhoztatása.|Nemzeti és történeti jog egyeztetése az eszményivel, az
idegennel. Központosító törvények.|Helyi és szokásjog. A centralisáló
törvények lazulása. Tömérdek törvény és szabály. Híres jogtanárok.
Corpus jurisok. Számtalan hivatal.|
|A szellem nevelése.||A test nevelése.|
|Az oktatás reformjának sürgetése. Deductiv tanítás.|A közoktatás
centralisatiója, utóbb nemzeti iránya. Túlterhelés. A módszer
emlegetése. A szemléltetés alkalmazása.|A tananyag rövidítése, a tanulás
könnyítése, inductiv tanitás. Számos közép- és főiskola meg szakiskola
felállítása. Egységes középiskola, a görög és latin nyelvtanítás
hanyatlása. Sok ünnep. Szín- és zeneelőadás. Játék testgyakorlat.
Gyermek- és ifjúsági irodalom. Gyakorlati irány. Külsőség, formaság.|


XXI. A HULLÁMOK BEOSZTÁSA.
Már sajtó alatt volt e munka, mikor eszembe jutott, hogy jó lenne az
egyes hullámokat 15 időszakra felosztan; ezzel láthatóbbá válnék, hogy a
kor egyes képviselői kiknek felelnek meg. Annyit azonnal látni, hogy
szélső idealista nem lehet a realismus napjaiban, hogy a kik messze
esnek valamely időszaktól, nem is élhettek volna e távoli időben vagy
legalább hatás nélkül és rendesen meghasonolva tengették volna
napjaikat. E rövid, futólagosan odavetett táblázatban nem fejezhettem ki
a kor egyes fiainak gondolkodása változását, például egy Goethének
minden nagyobb műve símúl az eszme változásához, azért egy nagyobb
táblázatban külön ki kellene tenni _Wertherjét_, _Faustját_, _Hermann és
Dorotheáját_, _Wahlverwandtschaftját_, _West-östlicher Divanját_ stb.,
melyek igazán a megfelelő kor szülöttei. Szintén nem fejezhettem ki egy
Schiller szervezetét, ki bár símult egy kissé az eszme változásához,
mégis idealisabb volt, mint kora s ezért folyton betegeskedett és korán
meghalt; szóval az ily táblázatnak csak akkor lehet nagyobb becse, ha az
egyes nevekhez észrevételeket, megjegyzéseket csatolunk. De azok, kik
jól tudják a világ történelmét, némi vezérfonalat találnak benne addig
is, míg nagyobb táblázatot nem készitünk.
Az egyes időszakok szélesebb vagy szűkebb eszmevilágát körökkel jelezem.
Legszélesebb eszmeköre van a kitörő idealismusnak, ez fokozatosan szűkül
az individualismusig. De a mennyivel szűkül az eszmei, annyival
gyarapszik a realis elem, mert az erő nem veszhet el; azért egy derék
tanártársam figyelmeztetésére tanítványaim találó rajzokat készítettek,
melyek a két elem szabályos fogyását és növekedését tüntetik elő. E
rajzokat most költségkimélésből mellőzöm; de hiszem, hogy később lesz
módom közzétenni.