A rajongók (1. kötet): Regény - 10

pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat
vert vissza.
– Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora
családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még
csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem
ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig
legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal
tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre
hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a
lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb
üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn
atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan
magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most
teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga
szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége
visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni,
hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja
akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.
Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele
volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én
nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény
Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha
az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli
le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a
népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda
vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét
fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De
honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy
szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban
évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit
birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján
sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról,
honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s
végtére is miért vennéd föl?
– Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.
Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.
– Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom
nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam
viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de
te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes
Deboráhm, mi lelt?
– Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.
Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.
– Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar
visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,…
Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz
lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.
Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze
vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s
összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről
is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét
is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.
– Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.
– Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.
– Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni
– szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet
írván számára.

VIII.
Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.
Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.
Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást
gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.
Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.
Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.
A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a
gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a
családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép
hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány
tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.
S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett,
homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a
nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá
válik!
S mitől félne Pécsi?
Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?
Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.
S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?
Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős
pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat,
akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem
váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?
Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak
följegyeztük.
A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg
nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba,
melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott
nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon
balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.
A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak,
kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az
ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni
látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?
A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát
a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az
ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.
Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a
fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi
bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját
most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek
vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a
jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek
találta azt, még Kassaival szemben is.
Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római
patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.
Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s
eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt
kiszámítva.
A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi
a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan
tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt
szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig
az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek
veszekedéseit élvezi.
A nagy és kicsiny harangok megkondultak.
A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.
Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal
arczán.
De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást
tenni az összecsődült tömegre.
E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.
Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig
elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.
Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat
fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három
ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.
Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért
sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak,
kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.
A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka
öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár
csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból
tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet
követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala
sorozható.
A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt
tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon
rokona volt.
A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen
Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé
veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett
állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál,
a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el
komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja,
vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli
az, mit védelmül vett magára.
A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus
összeköttetések dicskörével.
A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem
talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni,
hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú
országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában
nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt,
választékosságot és ragyogást.
S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép
képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy
volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének
és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb
izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett
volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem
is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.
Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi
szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly
iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset
haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét
tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás
csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a
hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.
Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah
jelen nem lehetvén.
Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos
szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék
szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a
gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását
a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos
jelvényeivel nincs körülvéve.
A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap,
mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát
ékelné a jelen hangulat és a régi közé.
De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval
halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s
mekkora szenvedélyt jelezett!
Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az
egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak
düh?
A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt,
bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal.
Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a
menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték
szórni a pénzt.
A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak
hintója a gyászkiséretet.
A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb
érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a
gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor
divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.
Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi
menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának
érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott
nyomról-nyomra üldözni.
Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott
süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a
szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét
gyujtá meg.
Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot.
Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme
birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait
mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe
hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a
pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással
akarná bővítni.
– E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd
veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain.
Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna
közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime,
az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig
lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s
ismét itt van.
Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris
körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi,
látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy
kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett.
De mi az?
Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is
kitört, sáppadt lett.
Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá
át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott,
s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.
Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az
ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá
se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos
mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.
Ismeretes arcz!
Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!
Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.
Ki lehet ő?
A főúr homlokára sötét felleg vonult.
– Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok
gyűlölője!
Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi
történik körülötte.
Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye
veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.
Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni
kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült
tömeg csillapítása végett.
A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé,
hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre
sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a
nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.
– A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől,
kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány
fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én
nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem
nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt
gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!
Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött
hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják
a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi
csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem
kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a
legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon
lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton
vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.
E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári
tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk
képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a
kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak
találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama
fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén
rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei
fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a
hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben
osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.
Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül,
minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással
örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és
nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és
lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.
Ez vala boszuja.

IX.
Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész
súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.
Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt
fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb
rohamait óvatosan mérséklé.
A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt
váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti
szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a
történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a
szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a
nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.
Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem
érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.
A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a
Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a
viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív
kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának
unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a
nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még
áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly
szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a
bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s
könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé
vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah,
kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az
ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem
nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával
meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az
ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s
valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol
őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve
valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi
azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S
ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben
járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a
porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva
tart, míg a deszkák elrothadnak.
Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság
és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani,
külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem
engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.
Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel
szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen
kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még
túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra,
gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák,
kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.
– Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá
érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut
ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim,
mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a
kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.
Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek
egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s
összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára
sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.
Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!
– El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála,
minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el
tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.
Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.
– Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért
nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit
figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy
veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság»
tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene
még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a
bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg
lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.
Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.
– S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem
jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted
miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem
hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási
termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A
testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy
alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál,
egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem
mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem
Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a
névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri
fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.
Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges
nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna,
Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.
Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a
párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási
ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott,
melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő
a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot
kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem
fog eltagadni.
– Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked
más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt
kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből
megbocsátasz nekem.
Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt,
hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő
jobbja helyett balját nyujtá neki.
– Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem
kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy
pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se
hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos,
minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni
asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa
kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha
meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a
svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem
ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi
herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.
– S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.
– Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.
– A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.
– Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.
Elemér arcza halvány színt váltott.
– Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak
azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan
varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint
szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy
nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen,
melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged
Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta
az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?
– Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.
– S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?
Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.
– Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített
erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan
tulajdonai felől beszélgetnénk.
– Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz.
Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk
kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran
tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány
összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté.
De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten
veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét
említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő
levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább
teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.
– És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.
Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni.
Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s
tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van
temetve.
Ezzel Gyulai távozott.

X.
Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.
Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.
Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit
használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!
Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott,
lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden
párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját
testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne
adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy
bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely
ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család
közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?
Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a
katholika hitvallású herczeglányt taszította.
Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt
betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos
perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.
S mi fog ekkor történni?
– Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást
vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve