A rajongók (1. kötet): Regény - 10

  pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat
  vert vissza.
  – Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora
  családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még
  csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem
  ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig
  legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal
  tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre
  hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a
  lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb
  üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn
  atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan
  magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most
  teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga
  szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége
  visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni,
  hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja
  akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.
  Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele
  volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én
  nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény
  Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha
  az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli
  le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a
  népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda
  vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét
  fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De
  honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy
  szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban
  évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit
  birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján
  sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról,
  honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s
  végtére is miért vennéd föl?
  – Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.
  Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.
  – Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom
  nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam
  viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de
  te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes
  Deboráhm, mi lelt?
  – Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.
  Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.
  – Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar
  visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,…
  Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz
  lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.
  Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze
  vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s
  összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről
  is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét
  is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.
  – Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.
  – Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.
  – Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni
  – szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet
  írván számára.
  
  VIII.
  Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.
  Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.
  Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást
  gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.
  Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.
  Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.
  A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a
  gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a
  családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép
  hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány
  tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.
  S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett,
  homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a
  nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá
  válik!
  S mitől félne Pécsi?
  Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?
  Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.
  S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?
  Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős
  pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat,
  akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem
  váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?
  Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak
  följegyeztük.
  A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg
  nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba,
  melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott
  nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon
  balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.
  A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak,
  kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az
  ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni
  látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?
  A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát
  a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az
  ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.
  Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a
  fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi
  bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját
  most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek
  vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a
  jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek
  találta azt, még Kassaival szemben is.
  Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római
  patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.
  Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s
  eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt
  kiszámítva.
  A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi
  a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan
  tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt
  szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig
  az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek
  veszekedéseit élvezi.
  A nagy és kicsiny harangok megkondultak.
  A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.
  Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal
  arczán.
  De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást
  tenni az összecsődült tömegre.
  E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.
  Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig
  elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.
  Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat
  fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három
  ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.
  Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért
  sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak,
  kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.
  A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka
  öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár
  csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból
  tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet
  követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala
  sorozható.
  A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt
  tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon
  rokona volt.
  A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen
  Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé
  veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett
  állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál,
  a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el
  komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja,
  vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli
  az, mit védelmül vett magára.
  A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus
  összeköttetések dicskörével.
  A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem
  talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni,
  hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú
  országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában
  nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt,
  választékosságot és ragyogást.
  S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép
  képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy
  volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének
  és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb
  izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett
  volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem
  is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.
  Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi
  szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly
  iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset
  haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét
  tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás
  csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a
  hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.
  Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah
  jelen nem lehetvén.
  Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos
  szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék
  szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a
  gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását
  a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos
  jelvényeivel nincs körülvéve.
  A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap,
  mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát
  ékelné a jelen hangulat és a régi közé.
  De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval
  halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s
  mekkora szenvedélyt jelezett!
  Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az
  egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak
  düh?
  A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt,
  bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal.
  Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a
  menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték
  szórni a pénzt.
  A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak
  hintója a gyászkiséretet.
  A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb
  érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a
  gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor
  divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.
  Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi
  menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának
  érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott
  nyomról-nyomra üldözni.
  Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott
  süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a
  szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét
  gyujtá meg.
  Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot.
  Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme
  birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait
  mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe
  hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a
  pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással
  akarná bővítni.
  – E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd
  veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain.
  Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna
  közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime,
  az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig
  lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s
  ismét itt van.
  Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris
  körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi,
  látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy
  kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett.
  De mi az?
  Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is
  kitört, sáppadt lett.
  Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá
  át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott,
  s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.
  Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az
  ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá
  se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos
  mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.
  Ismeretes arcz!
  Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!
  Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.
  Ki lehet ő?
  A főúr homlokára sötét felleg vonult.
  – Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok
  gyűlölője!
  Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi
  történik körülötte.
  Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye
  veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.
  Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni
  kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült
  tömeg csillapítása végett.
  A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé,
  hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre
  sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a
  nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.
  – A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől,
  kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány
  fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én
  nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem
  nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt
  gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!
  Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött
  hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják
  a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi
  csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem
  kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a
  legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon
  lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton
  vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.
  E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári
  tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk
  képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a
  kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak
  találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama
  fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén
  rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei
  fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a
  hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben
  osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.
  Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül,
  minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással
  örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és
  nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és
  lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.
  Ez vala boszuja.
  
  IX.
  Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész
  súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.
  Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt
  fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb
  rohamait óvatosan mérséklé.
  A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt
  váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti
  szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a
  történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a
  szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a
  nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.
  Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem
  érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.
  A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a
  Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a
  viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív
  kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának
  unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a
  nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még
  áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly
  szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a
  bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s
  könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé
  vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah,
  kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az
  ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem
  nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával
  meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az
  ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s
  valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol
  őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve
  valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi
  azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta.
  Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S
  ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben
  járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a
  porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva
  tart, míg a deszkák elrothadnak.
  Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság
  és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani,
  külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem
  engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.
  Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel
  szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen
  kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még
  túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra,
  gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák,
  kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.
  – Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá
  érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut
  ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim,
  mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a
  kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.
  Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek
  egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s
  összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára
  sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.
  Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!
  – El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála,
  minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el
  tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.
  Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.
  – Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért
  nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit
  figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy
  veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság»
  tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene
  még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a
  bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg
  lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.
  Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.
  – S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem
  jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted
  miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem
  hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási
  termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A
  testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy
  alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál,
  egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem
  mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem
  Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a
  névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri
  fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.
  Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges
  nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna,
  Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.
  Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a
  párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási
  ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott,
  melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő
  a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot
  kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem
  fog eltagadni.
  – Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked
  más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt
  kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből
  megbocsátasz nekem.
  Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt,
  hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő
  jobbja helyett balját nyujtá neki.
  – Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem
  kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy
  pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se
  hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos,
  minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni
  asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa
  kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha
  meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a
  svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem
  ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi
  herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.
  – S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.
  – Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.
  – A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.
  – Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.
  Elemér arcza halvány színt váltott.
  – Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak
  azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan
  varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint
  szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy
  nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen,
  melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged
  Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta
  az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?
  – Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.
  – S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?
  Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.
  – Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített
  erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan
  tulajdonai felől beszélgetnénk.
  – Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz.
  Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk
  kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran
  tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány
  összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté.
  De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten
  veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét
  említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő
  levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább
  teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.
  – És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.
  Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni.
  Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s
  tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van
  temetve.
  Ezzel Gyulai távozott.
  
  X.
  Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.
  Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.
  Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit
  használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!
  Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott,
  lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden
  párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját
  testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne
  adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy
  bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely
  ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család
  közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?
  Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a
  katholika hitvallású herczeglányt taszította.
  Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt
  betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos
  perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.
  S mi fog ekkor történni?
  – Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást
  vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve