A rajongók (1. kötet): Regény - 09

szombatos neje halk, azonban folytonos tevékenységben volt. A szekrények
fiókjait nyitogatá, válogatott, összegyűjtött, irományokat tekintett
meg, számolatokat nézett át, s csak ha mosolygó csecsemőjére, kivel
talán álmában angyalok játszottak, veté tekintetét, látszott megindulva;
különben nyugodt, gondolkodó, figyelmes és mindig elfoglaltabb volt.
Így találta a hajnal.
Ekkor kibontá hajfürteit, vetkezett, egybekulcsolt kezekkel állott egy
perczig ágya előtt, csak lelkében imádkozott, mozdulatlanul halvány
arczczal, néma ajkakkal, emelkedő kebellel, s egyetlen félénk könynyel
szemében, mely sokáig reszketett pilláin, míg eltünt.
Most háló-fejkötőjét gondosan csokorba köté, néhány téveteg hajszálat
visszaillesztett a csipke alá. Futó tekintetet vetett a tükörbe, parányi
lábairól czipőjét, s himes szegélyű finom harisnyáját levonta, szabad
mellét szűz ovatossággal kis nyakkendőjével befödé, ágyába csúszott, s
gyorsan magára húzta a takarót.
A fölkelés szokott idejéig alig volt még fél óra.
Egyetlen cseléde akkor már ébren találta, mint máskor mindig.
Rendeleteket adott ki, s maga is dolgozott egész harangozásig.
Oh! az ő vallása hiveit nem szólítá semmi harang imára! A tiltott hit
titkon, kivételes időben, erdők, sziklaüregek, romok közt vagy magányos
hajlékokban és ritkán gyűlt össze. De nemcsak kőből épült templomok
vannak; minden ember szíve az, s Klára megcsókolá, könnyeivel, szavaival
megáldá csecsemőjét, s kiemelvén a bölcsőből, keblére vette.
Fohászkodott, szoptata, elragadtatással merült a kisded mosolygó
tekintetébe, áhítattal fordítá szemét az égre, s míg az anyai szeretet
édes kötelességét teljesíté, oly szűzies, ártatlan pír borítá arczát, és
finom átlátszó vonalai oly szende – bár bánatos – kifejezésűek voltak,
hogy a ki most látta volna őt, többé el nem hihetné, hogy a kellemet és
szépséget a dísztermekben és ünnepi alkalmakkor lehet föltalálni, s
meggyőződött volna arról, mit a kéjencz soha sem fog érteni: hogy a test
bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága s egy nő egész lénye akkor
van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az
érzékekre esik.
Klára letörlé szemeiből a könnyet, midőn ismét a leplet mellére
összeilleszté, s meleg kelmékbe takart gyermekével az utczára lépett.
A helység népesebb részéből szegény és szétszórt kunyhók közé sietett.

V.
– Atyám, – szólt Klára, – e kisdedet a tejtől el akarom választani, és
kérlek, kereszteld meg. Eddigi nevét a reformáltak templomából nyeré, s
most még Barbarának hivtuk őt.
Az aggastyán, kihez a szombatosnő szavai intézve voltak, a lelkesültek
sorába tartozott, kik az íhletéstől környezve, gyakran prédikáltak a
hivek gyülekezetében az új Jeruzsálem szépségéről, az Antikrisztus
arczáról, a végitélet rémes nagyszerűségéről, s a kárhozottakra váró
gyötrelmek minősége felől. Minthogy pedig a tisztes öreg férfiú
szónoklatainál fogva az Isten szolgái közé számíthatá magát, Laczkó
István távolléte alatt a rendes papi kötelességeket teljesítette.
– Leányom, kivánságod könnyelmünek látszik. Barbara még gyönge, alig
tölté be hatodik hónapját, s ha kebledről ily korán szakítod el ajkait,
meg fogja sínyleni.
Klára aggodalommal tekintett magzatára.
– Hiszed-e, atyám, hogy e hideg téli időben nem lenne rája nézve még
veszélyesebb, ha egész napokon át a szabadban tartanám, s a vihar elől
is ritkán vihetném meleg hajlékába?
– Leányom! kinek jutna eszébe egy csecsemőt a hóra tenni, midőn
bölcsőben tarthatja, s dajkáló kéz helyett a zivatar által ringattatni?…
A kosarat, melyben első nagy prófétánk, mint gyermek aludt, a Nilus
hullámai sodorták ugyan magokkal, de Izrael Istenének szeme ügyelt a
kevély vízre, hogy lassan ringva haladjon és tisztelje az erőtlen
ártatlanságot, mely szilaj kényére volt bizva. Azonban nemzedékek halnak
el, míg az Úr egyszer találja szükségesnek, a bölcsőtől kezdve csodás
kisérettel védni azt, kit nagy küldetésre szánt. S a te magzatod,
leányom! azért adatott neked ajándékul, hogy úgy takard be az élet
viszontagságai ellen gondoskodásoddal, mint a hogy tested elzárva és
oltalma alatt tartotta, míg a születésre megérlelődött. Az ember akkor
hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.
– Isten bizonyságom, hogy kötelességből akarom gyermekemtől idő előtt
megvonni az emlőt – szólt Klára könnyezve.
– Akkor is, leányom! az újrakeresztelésnek ideje még nem érkezett el. Mi
a hitbeigtatás vizét fejlettebb koruaknak szeretjük elosztani.
– Atyám! meg kell válni magzatomtól, s talán hosszú időre. Ne kérdezd,
mit érez szívem ekkora áldozatnál! Férjem egy kivánságát makacsságból
tagadtam meg, s most belátom, hogy teljesítni kellett volna. Az Isten a
férjet bizta meg a parancsolás tisztével, s a szombatosnő első erénye
engedelmesség.
Az agg szokott szertartások szerint igtatta a kis Barbarát a törvény
üldözése alá eső felekezetbe, s ada neki igen czifra és hosszú nevet,
melynek a világban nem sok hasznát lehetett venni, minthogy a polgári
hatóság minden érintkezései közt csak álnévnek tekintik.
A keresztelés után Klára kételkedően, magával küzdve tekintett a szent
férfiúra. Látszott, hogy fél még be nem forrt sebeket érinteni, de még
sem gondolja azt kikerülhetőnek.
Az öreg előérzé a szombatosnő szándékát, mély árny vonult arczára, s
tisztes hószakála reszketni kezdett az indulat miatt, mely görcsös
rángásokat idézett ajkaira.
– Ki ne mondd nevét! – szólt leírhatatlan keserűséggel. – Nekem nincs
többé leányom. Ne tudakold a kárhozat edényét, melyből kiöntetett a
mirha és tömény, hogy mint az elrablott templomkincs a szentségtörés vad
czéljaira használtassék. Megtagadtam őt, mint ő megtagadta Istenét.
– Miért vagy oly szigorú iránta, hisz! most veszté el egyetlen fiát s az
özvegyi gyászt még hordja.
– Az Úr itéletei igazak! Elhagyja atyját, az erkölcsöt és a szent
szombatot. Három főbűnért még csak két csapás érte. Nincs eléggé
büntetve, – szólt az öreg kegyetlen fájdalommal.
– Szerelme volt tévedéseinek oka s eléggé lakolt szereteted
elvesztésével. Szíve nincs megromolva.
– Nincs megromolva? – kiáltá indulatosan az agg. – Akkor fűszert lehel
maga a rothadás is, és a tiszta ég sugaraiban repkedő angyalok rázzák le
kis szárnyaikról a ragályt, hagymázt és azon dögvészt, mely földünk
virágzó vidékeit egyszerre temetővé változtatja. Nincs megromolva?…
Akkor az Istent káromlás által imádjuk s Ábrahám úgy fogad ölébe, az
égnek kapui úgy nyilnak fel számunkra, ha ördögöket idéztünk, a kígyóval
földet ettünk s ha a sötétség lelkeinek szolgálva, csak akkor pirul el
orczánk, midőn egy jó cselekedeten magunkat rajtakaptuk… Nincs
megromolva?… Vagy talán az én vén fejem megfeledkezett a szavak
értelméről, s azóta, hogy ő kéjhölgy lett, atyjától elszökött, s
vallását csábítója kedveért elhagyta, a bűnt erénynek hívják, és a
tisztaságot szennynek nevezik?… Nincs megromolva?… Átkom reá azért,
mivel lelke gyökeréig meg van romolva.
– Oh atyám! ekkora gyülöleted gyermekemet teszi szerencsétlenné, –
zokogá Klára könnyekkel szemében.
Az öreg kérdőn és ámulva tekintett reá.
– Még ma elutazom, s talán messzebb, mint képzelem, talán elhagyottabb
ösvényeken és több sanyaruságnak kitéve, mint egy nő gyönge teste el
tudná birni. Higyem-e, hogy csecsemőm nálamnál jobban fogja tűrni a
vándorlás alkalmatlanságait és az idő sanyarát? Oh! a tavasz még messze
van! s nekem menni kell, sietve, tétovázás nélkül! És kinél hagyjam a
kis Barbarát, ha leányod nem venné gondja alá?
– Hagyd egy barlang szája előtt, hol a nőstény farkas lakik. Majd
beviszi odvába s emlőin fogja szoptatni. Keresd meg e barlangot, de ne
közelíts a hittagadó küszöbéhez, ki elég szemtelen magát még most is
leányomnak nevezni. Legyen öröksége tőlem minden átok, melyet halálom
órájáig agyam kigondolhat!
– Most már igazán szerencsétlen vagyok!
Oly csüggeteg hangon mondá ezt Klára, arczán úgy látszott az
elhagyottság érzése, hogy az öreg a fájó benyomásnak ellen nem
állhatott. Vigasztalni, bátorítni kezdé őt, orczáját, homlokát, redős,
száraz, hideg kezeivel simítva.
– Nem kérdém, miért akarsz elutazni; te megfontoló nő vagy, s tettednek
van bizonyosan elég oka; nem kérdem, miért hagyod el magadtól
csecsemődet; te jó anya vagy s ekkora öntagadásra kétségtelen nem
csekély tekintet birt rá. De gyógyszereid nem szerezték-e vissza sok
szenvedő egészségét? anyádnak nincsenek rokonai? s mit vétettek
testvéreid, hogy épen Jeftához – kinek nevét saját atyja undorral mondja
ki – óhajtod vinni méhed legkedvesebb gyümölcsét, férjed szeretetének
utolsó zálogát? Ily gondolatlanul kell-e bánni kincsünkkel! Ki adott
valaha gyémántgyűrűt őrzés végett oly tolvajnak, ki szeme előtt rabolta
el a koldus egyetlen fillérét? Helységünkben a hála, a becsülés, a
rokoni indulat készen áll szolgálatodra, s te ahhoz folyamodnál, kit
csak a bűn ismer, csak az elfajulás vezet, csak a hálátlanság táplál,
csak az állati kéj ringat álomba, csak az istentagadás költ fel
tevékenységre? Menj, leányom, akármelyik szombatos hajlékába, menj
akármely felekezet házába, a hol csak asszony van, s meg fogod látni,
mekkora örömmel fognak gyermekedről távolléted alatt gondoskodni.
– Nem hagyom e helységben őt, nem annál, kit ismerősömnek vallhatnék és
semmi esetre sem egy szombatos hajlékában. Veszély vár rá. A gonoszok
érdeke kivánhatja, hogy megtaláltassék. Kutatni fognak utána. Én minden
iszonytól tartok s tán jöhet oly gyászos idő is, midőn anyai
kötelességem lesz: esküvel – bocsássa meg az Isten e bűnt! – más anya
magzatának vallani őt. Jefta most temette el szerencsétlen vonzalmának
egyetlen zálogát, még nedvesek szemei a könnyektől, szive még nyitva van
az idegen fájdalom előtt; ő nem utasíthat vissza. Együtt játszottunk,
mint gyermek, s azóta nem láttuk egymást. Mi emlékezhetünk a multra; a
világ elfeledte azt: ez szükséges nekem.
– Meg vagy átalkodva, Klára, s ismerem makacs természetedet. Ám vidd oda
gyermekedet, hova szántad; de ha majd átkozni fogod leányomat,
emlékezzél rá, hogy én nem tartottam őt leányomnak, én érdeme szerint
megbélyegeztem őt előtted; én óva intettelek minden közeledéstől e
gonosz lélekhez. Én mosom kezeimet. Rám semmi vád ne háruljon.
– Atyám! ne vond meg tőlem e lépésemért szeretetedet, – rimánkodott
Klára.
– Eredj, én nem akarok haragudni rád, s lesz erőm feledni, hogy
megbántottál.
Szivesebb szót nem lehetett nyerni az öregtől, ki magát gyakran a
Szentlélek által hivé környezve, ki a szombatosok előtt nagy
tiszteletben állott s Klára néhai atyjának legjobb barátja volt.
Midőn az asszony távozott, Kádár – mert így hívták áhítatos
aggastyánunkat – Kádár, a szent férfiú, egész hosszú sorát nyitá meg az
átkozódásnak, s a mi csapást nem kért leánya fejére, az egyedül az
emberi nyelv szegénységének s nem az ő indulatjának köszönhető.
Jefta valóban sokat is vétkezett; letért az erény útjáról, eltünt az
atyai háztól, s hogy csábítójának neje lehessen, hitéről mondott le, de
szíve a boldogabb pillanatokban is az atyján elkövetett vétkek miatt
vérzett, s midőn egyik bánat a másik után szállt rá, midőn egyik
szerencsétlenség a másikat váltá föl, ha nem is legszaggatóbb, de
legállandóbb keserve azon sötét órák emlékéből szivárgott, melyek atyja
haragjára okot szolgáltattak.
Félévi házasság után férjétől megfosztva, egyedül gyermekének élt, s még
a gyászév kitelte előtt gyermekétől megfosztva, a bánatnak és
jótékonyságnak áldozta óráit; de egyik áldozat sem volt kedves az ég
előtt. Bánatja nem tisztult a könnyek által; förgeteges és sötét maradt;
jótékonysága nem szült kielégíttetést kedélyének, s azokat, kikre
hárult, nem lelkesíté hálára.
Jefta és az ég kegyelme közt ólomfellegként terült szét az atyai átok s
fölfogott minden sugarat, hogy alászállani ne engedje.
Jefta már nem ismerte többé a reményt, s hogyan volna oly merész, hogy a
boldogság nevét eszében akarja tartani!
Puszta volt szíve és életkilátása.
De csak a bezárt koporsóba nem hathat egy csillám is a világosságból. A
barlang, hova üldözőink elől menekszünk, s a börtön, hova üldözőink
hurczolnak, bir oly nyilással, melyen a derűből valami parány
áttévedhet.
S Jefta vétkezett, midőn reméleni félt.
A kislelküség legszelidebb, de mégis egyik neme az istentagadásnak.
Ezért megszégyeníttetett.
A merengés sötét pillanatában lepte meg őt Klára.
Mily véletlen és kedves változás a komor egyhanguság közepett.
A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen csecsemő; oly közel
szivéhez, mintha szülöttje volna.
Oh! mint sírt ő örömében, és mint sírt Klára bánatában.

VI.
Kassai Elemér, midőn Gyulai Ferencz az utczai rakonczátlanságnak véget
vetett, Pécsi Deboráht kocsin a Mikóházba vitte.
A leány arcza márványfehér és hideg, nyugodt volt; de ajkát élesebben
szorítá össze, sötétkét szemében mélyebb tűz égett.
Mozdulatlan vonalai vitázó és erős érzéseket lepleztek el.
Mielőtt Elemér kart nyujthatna, a kocsiból kilebbent, s mintegy kerülve
az ifjút, gyorsan, igen gyorsan siete föl a tornáczlépcsőn.
Az előszobákban aggódó, zajló, s megfélemlett cselédekkel találkozott,
bent pedig sápító nők, kik ijedtségökből még kiócsudni nem tudtak, veték
rá rémült tekintetöket.
[Illustration: A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen
csecsemő.]
Csak Mikóné, egy tisztes matrona, fekete főkötője alatt ősz fürtökkel s
az évek, de nem a megindulás miatt reszkető kezekkel – csak a ház
asszonya fogadá a szokott nyugalommal s ölelé meg azon szives és vidám
magatartással, melyből szeretet és bátorítás sugárzott.
– Férjem még a fejedelemnél, s minthogy soká késhetik, ha megengeded,
Deboráhm! én viszlek haza. Kisérőül nagyobbik fiam fog jőni, s hogy az
utczanépet a vállszalag illő távolságban tartsa tőlünk, reménylem,
szives lesz Kassai Elemér öcsém is kocsink mellett lovagolni.
– A Kassai név, – szólt felgyult szenvedélylyel Deborah, – eddig sem
szokott a gyülölet lecsendesítésére használtatni, ma pedig a mi
családunk kiirtására vészharang és lármadob volt. Vagy nem éltették-e
Kassai Istvánt azok, kik Pécsi Simon fejét kérték?… Oh! Elemér,
indulatom igazságtalanná tett ön iránt! – folytatá a leány a gúny
mosolyáról fájdalmas rezgésre átmenő ajkszöglettel és kipirult arczczal.
– Bocsásson meg gyöngédtelenségemért! De Pécsi Simon leánya…
– Ne folytassa tovább, Deborah, akár bünös, akár ártatlan nagybátyám a
tömeg lázításában, én mélyen érzem, hogy jelenlétem az ön atyjára rossz
benyomást okozhatna. Helyzetünk által gyakran elitéltetünk;
helyzetünkben van sorsunk és bününk. Miért panaszkodjam! Egyébiránt
engedje meg, Deborah, s engedje meg kedves asszonynéném, hogy magam
helyett barátaim közül állíthassak más kiséretet. A nép már csendesnek
látszik ugyan, de csak most dühönge, s egy részeg vagy őrült megint
föllázíthatná. Néhány percz alatt itt lesznek barátaim; addig, kérem,
halaszszák menetelöket.
Elemér szelid, majdnem nyugodt hangon ejté e szavakat. Csak arczvonalain
látszott a bánatnak vagy szenvedésnek árnya, – egy vékony ködfátyol,
melyet a nem eléggé éles szemű észre sem vett, és a kételkedő szintúgy
magyarázhatott volna a még be nem hegedt seb által okozott fájdalom
nyomának, mint a végkép szétszakított viszony, az eloszlott utolsó
csalálom és az eltemetett szerelem miatti szomorúságnak.
Deboráht ingerlé a lovagias ajánlat és a higgadt hang.
– Nénémnél maradok, – mentegetőzék, – míg férje hazajövén, elégséges
kiséretről fog gondoskodni. Talán egy országtanácsos házából nem
hurczolhat egy másik országtanácsos az utczára, nem tépeti le ruháimat
magas politikai czélokért, s nem tesz ki közgúnyra, mert atyám pénze nem
az övé. Szívemből sajnálom, Elemér, hogy midőn ön bántalmaktól
oltalmazott, nagybátyját bántá meg, bűn volna tőlem, ismét hasonló
áldozatot követelni. Sőt visszautasítanám ezt, esküszöm, ha életem
függne is e makacsságtól; visszautasítanám, mint önre károst, atyámra
megalázót, rám nézve gyöngédtelent.
Majdnem sátáni gőggel és gúnynyal voltak e szavak ejtve.
Mikóné neheztelő bámulattal tekintett Deboráhra.
– Ne ütközzék meg, – szólt Elemérhez fordulva, – ne ütközzék meg hugom
ingerült kedélyén. A szegény leány ma annyi gyalázatos és rémítő
dolgoknak volt tanuja; atyját annyi ármánytól látta fenyegetve, hogy
alig lehet hibáztatni, ha az első benyomás közt csak Kassai István uram
ellenséges indulatjára gondolt. De azért nem szünik meg elismeréssel
lenni ön nemes magaviseleteért, és sajnálni fogná, ha a pillanat hevében
esett nyilatkozatai többnek vétetnének, mint a mik valódilag.
– Néném, – tiltakozék Deborah, – nem akarom sem magamat, sem mást abban
a csalódásban ringatni, hogy a Pécsi és Kassai név közt örök sorompóként
nem áll a mai nap emléke.
– Hisz ez emlék vegyes, – válaszolá Mikóné. – Egyik Kassai ellenetek
tört, a másik téged védelmezett.
– Nagyságos asszony, – közbeszólt Elemér, – kétségtelen, hogy nagybátyám
gyülölettel viseltetik Deborah kisasszony atyja iránt. Azt sem merném
tagadni, hogy boszúra hajló ne volna. De alig hihetem, hogy képes lenne
a nép söpredékét rakonczátlanságokra izgatni. Ha szive ily eljárást
áhítna is, elméje kárhoztatná, s nála az ész az úr. Én nem értek
országos dolgokhoz, nem is kivánok azon titkokba avattatni, mik a
sötétségben keletkeznek s csak az okozott veszélyek útján vezetnek
létezésök nyomára. De bármennyi rosszat tegyek föl a hatalom embereiről,
még sem hihetem, hogy egyesek megrontásáért a nép dühét élesztenék, mert
e düh az elnyomatottól az elnyomókra szokott visszafordulni. S
nagybátyám, ha hirénél rosszabb jellemű volna is, csupa önzésből sem
folyamodnék utczai lázadásokhoz. Azonban föltéve, hogy lázított, s hogy
ő gyüjtött össze Pécsi Simon nagyuram szidalmazására egy csoport bőszült
nőt és részeg kézművest: akkor is hogyan tudhatta Deborah kisasszonynak
egy beteg asszonynál mulatását? s ha tudta, hogyan vetemülhetett férfi
és magasrangú létére egy úrhölgy bántalmazására? s ha bántalmazni is
akarta őt, hogyan nem küldötte tehát bérenczeit a beteg asszonyság
házára, s hogyan bizta ördögi tervének sikerülését azon véletlenre, hogy
Deborah kisasszony a szobában maradás helyett az utczára fog kilépni?
Oh, kérem, e kérdéseket méltóztassék nagysád saját belátása szerint
eldönteni. Nincs kedvem Pécsi Simon leánya ellen egy kérdésben oly
rokonomat védelmezni, kit százban magamnak is kárhoztatni kell. Csak azt
sajnálom, hogy midőn nagybátyám hihetőleg bűneinél erősebb vádakkal
terheltetik, én nagysád által oly elismerésben részesülök, melyre,
fájdalom, érdemetlen vagyok. Bár védhettem volna sikerrel őt, kit
nemtelenül támadtak meg; bár onthattam volna engesztelő áldozatul
véremet azon család egyetlen ivadékáért, ki csak keserűséggel fog a
névre emlékezni, melyet hordok; bár részesűltem volna a gyöngéd
szerencsében, hogy most holttestem, nem pedig halló, látó érzékeim, nem
fájó lelkem előtt hozzon itéletet Deborah kisasszony rólam és
nemzetségemről! De sebem miatt nem valék képes sikerrel oltalmazni
nagyságod tisztelt rokonát, a megtámadók gyávasága pedig életemet semmi
koczkára nem tette ki. S ha egy bajtársam erélyes, büszke magatartása
varázst nem gyakorol a tömegre, akkor a felbőszült szenvedély
rakonczátlanságai még tovább terjedtek volna. Deborah kisasszony egyedül
Gyulai Ferencznek köszönheti szabadulását.
[Illustration: – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged
védelmezett.]
Mit érzett e nyilatkozat közben Deborah, nehéz volna a legmerészebb
arczismerőnek is a gyorsan változó vonalokról leolvasni. Annyi igaz,
hogy a végszavakra finom pír borította a büszke és hideg leány orczáját,
s a szégyennek és önvádnak bizonyos vegyülete olvadt a neheztelésbe,
mely rövid habozás után tekintetének állandó kifejezésévé lett.
Elemér, kerülve minden további vitát, a távozásra kinálkozó alkalmat
megragadta, s mielőtt a csend félbeszakíttathatott, rövid, száraz
búcsúval távozott azon házból, melynek küszöbét átlépni talán sokáig nem
lesz alkalma, s azon bálványozott lénytől, kivel sorsát egykor
összekötöttnek hitte s kivel minden viszonya most már örökre
megszakítva.
– Igazságtalan voltál iránta, – szólt Mikóné Deboráhhoz.
– Atyám nem engedte volna meg életében házasságunkat és sirjában is
megfordulna, ha a mai nap után, halálát bevárva és a gyászruhát
elviselve, kezemet nyujtanám neki. Polgárháborúk, pártok villongásai
elégszer távolították egymástól messze a szíveket, kiket igéret és
hajlam egymáshoz kötöttek; de mióta történetirók vannak, s a multat a
jelen számára kiragadják az enyészet örvényéből, mint a buvár az erőtlen
gyermeket, ki el akar merülni; a mióta szerzetesek és az iródiákok
papirosra teszik, a mi a bűn és erény küzdelmeiből szemök előtt foly le,
soha, néném! nem volt eset, melyben inkább lett volna kötelesség
gyűlölni azt, kit egykor szerettünk, mint a mostani. Elemér szándékosan
feledé, hogy nagybátyjáért atyám iszonyodik vele találkozni; értse meg
tehát, hogy Pécsi Simon leánya előbbre becsüli atyjának jogos haragját,
mint saját érzelmének dőre tévedéseit.
– Hugom! Báthory Zsigmond leköszönése óta napjainkig sok
család-gyűlöletet láttam házassággal kiegyenlíttetni. Egy jobb nemzetség
sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett
volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett,
többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be. E balzsam által élünk mi, s
nem lett még halottá hazánk. Nagyatyám Báthory Zsigmondért küzdött,
férjem nagyatyja Kendinek és Báthory Boldizsárnak fogta pártját; apám a
megvert Báthory Gáborral vonult Váradra, míg férjem atyja Bethlen Gábor
kedvelt tanácsosa lett. A két ház két nemzedéken át egymás rontását
tervezé; de végre bennünk egyesültek a rég ellenségeskedő érdekek, s én
és férjem a mult ádáz gyűlöletéből csak a szeretetről vettünk okulást.
Deborah szemében köny csillogott, de mintha felindulását szégyelné vagy
kárhoztatná, vállat vonva szólt: – A Gesztiek, Kamutiak, Jósika István,
Imrefi csak pártdühből vagy személyes boszúból üldözték ellenfeleiket,
ellenben Kassai István közönséges rabló, ki mindazon erszényt, melyet
valaha atyja kötött, atyám aranyaival szeretné megtömni.
Deborahnak majdnem igaza vala Kassai István jellemére nézve, s mégis
maga érzé legjobban, hogy egész föllengésében önámítás, csalfaság és
színlés volt.
Mikóné kifordult gazdasszonyi intézkedéseket tenni, Mikó még nem
érkezik, s Pécsi leányának oly erős izgalmak után, melyeken ma átment,
úgy látszik fél, vagy talán egész órát magában kell tölteni.
Ma hallá nénjének, a «beteg asszonynak», hajmeresztő történetét;
ma látá e szerencsétlen teremtés iszonyú halálát;
ma rohanta meg őt, a büszke és aristocratikus érzelmű leányt, a bőszült
nép s neveté ki vad hahotával;
ma szegezték ellene rongyokba takart kufárnők, piszkos kezű, bort lehelő
banyák ferde szitkok közt ökleiket, és ma akarták letépni róla a ruhát,
hogy szemérmes szűz keble, melynek igézetét csak a vakmerő képzelem
rajzolta le magának, most az összecsődült utczanép fajtalan szeme és
gúnyai számára feltárassék, úgy, a miként egy kéjhölgyé sem szokott;
ma szabadítá meg őt a gyalázattól és veszélytől két ifjú; egyik, ki
határtalanul imádta, másik, ki negédes modorával akarta figyelmét
megnyerni, talán csak szeszélyből, talán csak kalandori szórakozásért;
ma szakított végkép azzal, kit egykor vőlegényének hitt s évek óta vélt
szeretni;
ma támadtak szivében kétes küzdelmek, melyeknek természetére gondolni
még nem volt ideje.
S most egyedül van!
Most Deborah gondolkodhatik!
Oh Istenem, mily kín magányosan lenni, midőn vádak vagy emlékek nyomják
lelkünket! midőn álmokból, ferde benyomásokból és démoni érzésekből egy
bősz sokadalom támad, fölvert rajként zsibong körülünk, fullánkjaival
fenyeget, s védve vagy elhagyva magunkat, egyaránt lehetünk
bántalmaiknak kitéve! és százszor kín e magány, ha sejtjük, hogy
idegeink izgatottsága oly tükröt tarthat előnkbe, mely által
önbecsülésünk csökken; holott ha nyugodtabb perczekben lepne meg az
egyedüllét, hidegvérünk és részrehajló eszünk oly vonásokban rajzolná le
énünket, melyek letörölnék vagy szelidítnék lelkünk arczáról a sötét, a
kisérteti árnyakat! A ki néhány perczet úgy élt át, hogy magát nem
becsülhette, a gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy
összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy
örvendeni, mint addig tevé. Nem minden bűnből vagy vádból támad azon
mély szomor, mely a hang és arcz derűjén mindig útat tud törni magának,
s örök tiltakozásként vegyül a szerencse és boldogság közé. A belső
meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzott a nemesség, s
ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaságtól, de
elitéltetnek egy egyén, – önmagunk által.
Mint mondám, Mikóné távozott.
Deborah a teremben egyedül maradt.

VII.
Körülnézett. Neszt hallott, szive dobogása volt.
Lehajtá fejét könyökére, s könyökét, mely az asztalra támaszkodott,
elfedte a pártájáról aláomló fátyol, mely hullámzó fehér ködével arczát
is beborítá.
De a mint a világ elzárva lett előle, a világba ragadtatott be.
Elemér rég kiment a házból, s már lakására is megérkezhetett, ha oda
akart; azonban Deborah az elűzött ifjú lépéseit még hallá a
tornáczlépcső kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a
vékony fövény fölött őszi szél járna, s a súlytalan parányokat söprené
tovább, tovább. Néha úgy rémlett, hogy Elemér visszafordúl, s azért
nincs több zaj, mert az ajtóra néz, melynek kilincsét soha érinteni nem
fogja, s mert előveszi a kis érmét, melyet három év óta keblén hord,
fölpattintja rugóját, kitépi az aranysárga tincset, mely benne az
örökkévalóságot jelentve, gyűrűvé tekerődzött. Oh! az a Deborah haja,…
egyetlen emlék szerelmök verőfényes, de már lehunyt napjából. És Elemér
a porba dobja. Ah! előbb legdrágább kincse volt, most megvetésének
tárgya.
Deborah indulatosan emelkedett föl az asztaltól, letépte kebléről a
másik érmét, mely Elemér fürtjét őrzé. Kis lábával dühösen tapodott a
vékony arany lemezre, s megint felvevén, megnyitá az ablakot s hirtelen
aláereszté az érmét. A hideg szél forró arczára csapott s kijózanítá őt
mámorából.
Az egyik ábránd volt, a mi az ifjú tettét festé, a másik való, a mit a
leány tett.
Nem volt többé keblén érzelme. Ott hever a havon, csak a fekete selyem
zsinór, mely Deborah nyakán maradt, él tanúként a multból.
S kivel bánt ő oly szívtelenül?… Megint előtte Elemér; pedig most nem
hajtá fejét merengőn a könyökére, pedig most hátravetett fátyollal és
büszkén jár a szobában. De körüle van az ifjú, nem úgy már, mint a lázas
idegek ábrája, hanem mint az emlékezet hű rajza, melyet elménkben
látunk, nem a térben, s mely nem kisértet, de kisér, velünk van.
Deborahnak eszébe jut Elemér, s hogy sebzett jobbjával nem birván a
kardot, baljával védelmezi őt. A helyzet nem festői, a fordulatok nem
művésziek, s általában kevés igézet van oly jelenetben, midőn valakit
védünk, holott magunkat sem tudjuk oltalmazni. Miért tenné vászonra a
művész, mért vésné ki a szobrász? A balkézzel folytatott vívásnak nincs
elég kecse. Életünkbe kerülhet, de a néző szemének nem tetszik. Azonban
csak néző volt-e Deborah? Oh! a finom izlésű leány gyöngédtelen
lelkiismerete most valami olyasról is kezd beszélni, hogy Elemér
kórágyból kelt fel, védelmére sietett, s ha az a kardot forgató bal kéz
nincs az utczacsopotozat közepett, Pécsi Deborah igen művészietlen, sőt
torzhelyzetekbe juthat vala, mielőtt a Mihály-kaputól az őrizet
elhivatott volna… Mivel fizettél föláldozásáért neki? kérdezte ismét a
finom leánytól a goromba lelkiismeret. Úgy-e, szakítottál vele, mintha
bünös volna, családja nevét dobtad szeme közé s egy tisztes úrhölgy
előtt kivántad lealázni őt? Hol volt a szíved, hogy ezt tehetted? vagy a
te szíved csak vértartó edény, csak vérforgató gép volna-e? Szeretném,
ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál
magadról!…
– Oh hiú gondolatok, tépelődött magában a leány egy puha kerevetre
dőlve, melyen még sem lelt nyugvóhelyet. Tekintetét véletlenül az
átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hűségéért annyi