A rajongók (1. kötet): Regény - 11

s helyem betöltve. Úgy látszik, Gyulai utódom, s mily rossz véleményt
kell jellememről a herczeglánynak táplálnia. Személyes ügyemet előbbre
tevém érdekeinél. Szégyenbélyeg rajtam a becsületi vitában nyert seb,
mert bizonysága a becsületről való magasabb fogalmak hiányának. Nem
érdemem, hogy György herczeg jegyese nem volt elébe dobva a hazaküldetés
gyalázatának. S most mentve-e a titok föllepleztetésének veszélyétől? Oh
ég! – töprenkedett Elemér – Gyulai ügyes, lovagias, bátor; de könnyelmű,
és a túlságig közlékeny természetű. S nem tőn-e nálam is rosszúl
leplezett czélzatokat, s hány ember nincs, kiben még inkább bízik, mint
bennem?
Elemér gyönge szivét, mint a galambot az ölyv, éles körmökkel ragadta
meg az önvád.
Eszméi nyomonként rémítőbb lehetségekbe barangoltak.
Ha világra lépne a titok, nem volna-e ő is saját hitsorsosai előtt
bemocskolva? Nem tartatnék-e vallása kigúnyolásában silány eszköznek
vagy gonosz bűntársnak? S a fejedelem szabhatna-e oly szigorú büntetést
rá, mely a közvélemény méltó ingerültségével versenyezhetne?
E kérdések mindenike fáklyafény volt, mely sötét ösvényeken vezette
sejtelmes mélységek fölött.
Elemér izgékony figyelmét már többé nem kerülheté ki azon eddig általa
kellőleg nem méltatott tény, hogy Rákóczi fejedelem ellen terhes bűnt
követett el, midőn a ravasz Anna kéréseinek engedvén, csalás és
kijátszások eszközéül vállalkozott. Elragadta a költői s leventei
látszat. Csillogó fényben tünt föl előtte, hogy ő, az igénytelen ifju, a
legmagasabb rangú hölgy lelkiismeretszabadságának őre, s nem vevé észre,
hogy e ragyogó álerény leple alatt végre is egy hűtlen udvari szolga
fenyítést érdemlő csínyje lappang.
– És nem áll-e ily ballépések sorozatából egész életem! – sohajtá
Elemér. – Pécsi kész volt hozzám, a vagyontalan testőrhöz, kinek kardján
kívül semmije, még kilátása sem volt, nőül adni Deboráht. S ekkor Isten
büntetéseként veti magát nyakamra egy nagybátya. Jellemétől
idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos
ellensége, nem volt szivem visszautasítani a gyűlölt öreget, kit annyian
üldöznek és vetnek meg, s ki lelki elhagyottságában s egy örömtelen élet
alkonyán, a közös eredetre hivatkozva, követelé tőlem a szeretet
kötelességét és a családi kötelékek becsülését. Szeretni nem tudtam őt;
becsülni tisztemnek tartám. De épen e becsülés egyenlőnek mutatkozott
Pécsi kárhoztatásával. Vagy ipam vagy nagybátyám nem élhet
emlékezetemben, ezt sejteté minden jel. A két ellenkező földsark
közelebb fekszik egymáshoz, mint szivök, s tudtam, hogy ragaszkodásomban
soha osztozni nem fognak. Inkább, mindketten, használatlanúl dobják el
azt. S mégis lemondottam-e nagybátyámról, mert vérárulásnak festé
gyöngeségem a szerelemnek hozandó áldozatot, s lemondottam-e Deborahról,
mert a szerelmet hittem az élet legdrágább kincsének, melyet elalkudni,
fölcserélni, s mint az aranyat silányabb érczekkel beváltani, nem
lehet?.. Oh! gyöngeség, neked mennyi neved van! Jóságnak mond a bamba,
gyávaságnak a szilárd jellemű, hiuságnak a bölcs, eszelősségnek az önző,
s Kassai Elemérnek mondalak én… S mily szemtelen voltam, – folytatá a
beteg ifju kéjelgő hévvel az önkínzást, – mily igazságtalan és nemtelen
voltam én, midőn tegnap Deborah fölött törtem el szivemben a pálczát.
Mit vétett ő, ha velem szakított? s ha midőn én őt határozatlanságommal
évek óta megtagadám, végre tudatá velem, hogy atyját nem tagadhatja meg
oly ifjuért, ki egy rögtönzött nagybátyáról nem tud érte lemondani.
Elemér ágyvánkosába szorítá arczát, hogy könnyeit saját maga elől fedje.
A szegény ifjú csak egy körülményt feledett ki okoskodásából; azt a
kaczér tekintetet, melyet Deborah Gyulaira vetett, s mely a lyány
magaviseletét egészen más világításba állította volna. Csak imént Gyulai
észrevehetőn czélzott erre; de a leghatározottabb szavak sem birtak
volna elég erővel bármi gyanut csempészni Elemér szivébe oly gyarlóságok
iránt, melyek az imádott lyányt a közönséges némberek, a hétköznapi
lények színvonalára sülyeszthetnék.
Nincs is lehangolóbb kiábrándulás, mintha kénytelenek vagyunk azt, kit
imádtunk, midőn angyalnak többé nem hiszszük, démonnak nem képzelni. A
csalódott szív utolsó hiusága: nagyszerű csalódáson könnyezhetni.
Elemér sokáig könnyezett haragudva e gyöngeségért, s haragvék, hogy nem
tudja szeméből az utolsó cseppel szivében az utolsó dobbanást előidézni,
és bevégezni az élet színpadán azon elhibázott szerepet, mely a játszót
nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönynyel tölti be.
Tartós és méregkeserű fölindulások után a lélek túlizgatottságának a
test lankadása vetett véget s e visszahatás annyira makacs volt, hogy
Elemér néhány órát töltött oly kimerültségben, mely ájuláshoz
hasonlított s oly féléber állapotban, mely az alvás majd minden
jelenségeit egyesíté.
Midőn kábultsága – mint a nehéz felhő a láthatárról, melyet ólomlemezzel
látszott befedni, – végtére eltünt, Elemér csak egyetlen érzés
lidércznyomása alatt szenvedett. Üldözé Gyulafehérvár háza, utczája,
mezeje, ege. Unta e tájat körülvevő levegőt szívni, gyűlölte a vidám
sugárt, melyet ablakrostélyához küld a nap, gyűlölte az utolsó csillám
elhalásával bekandikáló alkonyt, a szomorú sötétséget, mely ezt követé,
a kedélyes gyertyafényt, mely a homályt és az élénken pattogó kandalló
tüzet, mely a hideget tiltotta ki. Szerencsétlennek érzé magát, ha a
közel fekvő székesegyház toronyórája mély és átható érczével
figyelmezteté az időre, s még inkább neheztelt a hosszas közök miatt,
melyek alatt a harang néma volt, s a gyűlölt időparányokat, a perczeket
és másodperczeket – figyelem nélkül hagyá tovább osonni. A palota
kapuinál őrt váltottak s a parancsszó és fegyver megcsattant; de megint
sokáig, igen sokáig hallatszott mind a parancsszó, mind a fegyver. Hogy
melyik volt alkalmatlanabb Elemérnek, kartársai zaja-e vagy csendje?
nehéz volna meghatározni. Iszonyú éjt töltött, s virrasztásai és bősz
álmai benne csak azon meggyőződést erősíték meg, hogy mielőbb el kell e
várost hagyni, mielőbb menekülni kell e helytől és tárgyaktól, melyek
szomorú emlékekkel vannak összekötve, ha kedélybetegségéből gyógyulni és
férfihoz illő lélekerővel akar birni.
Ezt sugta az első benyomás is; ebben szilárdítá meg a későbbi fájdalmak
tömött csoportja.
De a terv és kivitel nem áll mindig oly közel, mint a küszöbtől a szoba.
A nemesi társaság zászlójának hír és engedelem nélküli elhagyását a
legszigorúbb büntetéssel fenyítették.
Az ifjak bizonyos szolgálati év elteltével, s némely esetben még az
előtt is, kilépési kérelmöket benyujthatták ugyan; de a fejedelmi
udvarra mindig rossz hatást gyakorolt, midőn az nem volt ismeretes és
kielégítő okokkal támogatva. S ha lettek volna is Elemérnek ily okai:
vagyontalan lévén, hová forduljon? hol nyilik pálya számára? hol van a
foglalkozásra tér, hol a visszavonulásra nyughely?… Sehol, épen sehol.
Józanon tehát csak áttételről lehetett szó.
De hova, a közszolgálat mely terére?
Elemér tiszttársai, ha megunták a dísztermekben és a palota bejáratai
előtti őrködést, azon voltak, hogy küldetésekkel bízassanak meg, s
residensek vagy rendkívüli követek mellett alkalmaztatást nyerjenek.
Ilyesmit Elemér szerénysége, ha ajánltatnék is, visszautasított volna;
mert nem hitte, hogy a hozzá hasonló műveltségű egyén a diplomatiai
nehéz pályán alárendelt helyzetet is kellőleg be tudjon tölteni.
Ő csak a kardot birta forgatni; a tollnak – képzelete szerint – sokkal
nehezebb forgatását a gondviseléstől kegyeltebbekre bízta.
Nem volt tehát más választása, mint a mezei hadakhoz tétetni át magát.
De itt is mennyi akadály nem tolult elébe!
A testőrségtől a mezei hadakhoz előléptetés nélkül csak az küldeték, ki
csínyei vagy ügyetlensége miatt a fejedelmi udvarban maradásra nem volt
méltó.
Elemérnek tehát, ki eddig mindig hátrahuzódott, most a hiu- és becsvágyó
úrfiak nyugtalanságával kellene az előljárók pártfogásáért cseleket
szőni, s a fejedelem kegyeltjeit esdeklésekkel ostromolni, hizelgésekkel
megnyerni. E szerep jelleméhez nem férhetett. Hogy jusson máskép az
előléptetéshez, mely egyedül teszi lehetségessé szerencsétlen
szerelmének tanyájától hosszas időre, talán örökre elszakadni?
Könnyű annak boldogulni, kinek Krisztus a barátja: mondaná Gyulai
Ferencz, ha most betegünk ágya mellett ülne s lélekküzdelmeinek tanuja
volna. A ki a hatalmas Kassai unokaöcscse, az játszodva juthat czélhoz:
tenné hozzá, ugyan csak Gyulai, a fürge s minden ajtónál szivesen
kopogtató kamarás.
Elemér legutoljára gondolt nagybátyja segélyére, s akkor is kényelmetlen
rezgést érzett idegein átrohanni, mintha egy jó nemtő, egy messzelátó
sejtelem, egy felette könnyezve őrködő szem, vagy az aggodalom mezében
lappangó önérzet óva intené, hogy hagyja inkább szivét a fájdalom éles
körmeitől szünetlen marczangoltatni, tűrje inkább, hogy minden kőről,
melyre lép, minden alakból, melyre néz, minden zugból, hová vonul, a
kínzó emlékek egész raja rohanja meg, mintsem Fehérvárról való
menekülésre Kassai István közbenjárását vegye igénybe, mintsem tőle
fogadjon el oly pártfogást, melyet a többi nagybátyáktól az unokaöcsök
méltán kérhetnek s minden nehézség nélkül meg szoktak nyerni.
Eddig Elemér függetlensége azon épült, hogy szegénysége mellett sem
szorult jobban a dúsgazdag rokonra, mint ez rá.
Most az első kérés az alárendeltség első lánczszemét verné az ő szabad
szellemére.
Tudta azt is, hogy az öreg Kassai, ki senkit becsülni nem szokott,
iránta bizonyos tartózkodást érez, épen azért, mert valamint szükségei
nincsenek, úgy becsvágya sincs, s valamint a nagybátya pénzes ládáját,
úgy befolyását sem veszi igénybe.
– S most nem fogja-e ő gondolni, – sóhajtá Elemér – hogy a hiuság tört
útján akarok én is járni, s nem várva be a sort, előre tolakodom, csak
azon érdemre támaszkodva, melyet nagybátyám a fejedelemnél hosszas
szolgálatokkal szerzett. S mivel indokolhatom kivánatomat, midőn a
valódi okról hallgatnom illik? És nem tudom-e szint oly jól, mint
ellenségei, hogy ő a legönzőbb emberek közé tartozik, ki semmi
szolgálatot ingyen nem tesz, s mindenért túlságos árt követel pénzben,
alávetésben, sőt a közhír szerint, ha kell, még bűnben is? Én volnék-e
egyetlen, kit Kassai István melléktekintetek nélkül segítene? Oh ég!
mittevő legyek?
Elemér nyugtalanul hánykodott ágyában.
Aggodalmaihoz járult még Deborah vádja is.
Nem hitte ugyan, hogy nagybátyja Pécsi ellen utczai lázadást támasztott
volna, s annál kevésbbé, hogy a Deboráhra szórt durva bántalmak
előidézését rája lehetne róni; de mégsem vívhatta le azon gyanuját,
mikép a szombatosok ügyét Kassai csakugyan Pécsi megrontására hozta
szőnyegre. Ezért félelmes undorral kezdett az öreg úrra gondolni, s
majdnem iszonyodott azon küszöbre lépni, melyen belül egy általa becsült
család ellen annyi gyűlölet él.
De bár mennyi okot hozhatott föl elméje a nagybátyjához folyamodás
gátlására, egy levívhatlan indulat, mely távozásra ösztönzé, uralkodott
Eleméren, s ha nem győzött is le, legalább háttérbe szorított minden
mást.
Mihelyt orvosa, ki a szokott reggeli órán megjelent, sebét beköté s
nyugalmat ajánlva távozott, Elemér legott öltözködni kezdett, s
katonaköpenyét fülig vonva, a palota mellékkapuján kiosont. Sápadt
arczczal, élénken verő szívvel haladott a Miklós-kapu felé. Sietett, de
vissza-visszatartózkodva, meg-megállva és ismét gyors léptekkel
előnyomulva, sietett a «beteg asszony» temetésére gyülöngő nép közt
magának rést nyitva, a hatalmas nagybátya, Kassai István szerény
hajlékához.
Midőn a kilincsre tevé kezét, azt hivé, hogy meleg és nyugtalan szívét
egy jéghideg kéz megszorítá.

XI.
Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem
lakhatik.
Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.
A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.
Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.
Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad,
bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik
leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének
is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra
volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.
E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti
ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a
községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a
kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.
Az említett épület, a vár töltéséről tekintve, emeletes, s bár kicsiny,
de számos ablakkal pislog alá az árkokba; míg ellenben az utczáról nézve
földszintesnek látszik, lépcső nélkül vezet a felső osztályba, s az
alsóba a cselédeknek töredezett kövű s vékony karfával ellátott hágcsón
kell alászállani, mintha pinczébe mennének.
Meg kell vallanunk, hogy a vastag bolthajtású, tág, de sötét
kaszamátákban, számra elég szolgáló lélek van összezsufolva.
Kevés költségbe kerülnek. S miért ne tartaná őket, ha rangja s
foglalkozásai nem engedik a vakondok elhagyottságát példányképül
választani?
Az alsó sor szögletszobáját kizárólag titkárja birja, egyik könyvvívő a
fejedelmi irodában, ki az egyiptomi hét sovány esztendő napjait éli
most; de reménye van, hogy a kövér évek beálltáig fogai még mind ki nem
hullanak, nyelve nem ragad szájpadlásához, s vékony tíz ujjával
előbb-utóbb a közönségesnél nagyobb hulladékokat kaparhat el a kegyelem
asztaláról. Titkári fizetése a levéltárnoki hivatalra nyujtott kilátás.
Ez a honorarium, mely Kassai ő nagysága pénzládáját a maga teljes
épségében hagyja, jámbor papirfogyasztónkat teljesen kielégíti. Hasonló
tartásban részesül négy táblai irnok is, kik egy magtárhoz hasonló
teremben laknak, szemök nem csekély erőltetésével régi okmányokat
másolnak, ő nagysága olvashatatlan betűit tisztázzák le, s pihenés
kedvéért a számtartói, kulcsári s házmesteri kötelességekben osztoznak,
legény helyett a nagy úr bakjára ülnek fel, csinnyán kefélgetik a prémes
dolmányokat, gyorsan postáskodnak a város egyik szögletétől a másikig.
Álmuk a jól végzett munka után édes, s ez a fáradt emberek számára
fentartott oly áldás, melyet tőlük, ha lehetne, drága pénzen
vásárolnának meg a henye gazdagok, s melyet ők badar együgyüségökben, ha
lehetne, készek is volnának eladni. Van még Kassainak egy pár úrfi
apródja, kiket hazulról tartanak, s egy pár szegény tanulója, kiknek
számára alumneumot szerzett, kik úgy vétetnek, mintha a tanodában
laknának, s kik nem mulasztják el név- és ünnepnapokon szép latin
versekben magasztalni hatalmas pártfogójuk minden erényét s különösen
bőkezűségét.
Ennyi nép elég zajossá tehetné az alsó sort, ha Kassai uram házában
főtörvény nem volna a csend.
A korlátnok sovány lovai a szomszéd udvar telkén vannak elhelyezve azon
becsületes gyertyamártónál, ki e szivességért előjogot nyert: a
fejedelmi udvart a világítás minden anyagszereivel ellátni, a szerény
mécstől kezdve a csillárok és kandeláberek büszke viaszgyertyájáig.
A korlátnok konyháján takaros tűz ég s a szakácsnő, a szolgáló, a
nyársforgató czigány és Demeter, az öreg étekfogó, János pap országa
boldogságának felét, a henyélést, elég bő mértékben élvezik; a másik
felét, tudniillik a sült galambokat, a patakkal folyó bort, a kolbászból
font kerítést ő nagysága sem kivánja, – s mi okon lehetnének ők magas
rangú gazdájoknál követelőbbek?
Elemér, kit Kassai házáig kisértünk, nem az alsó sorba nyit be, s
nekünk, a hova csak megy, nyomban kell követnünk.
Az előszoba belső ajtójánál két irnok áll, Cerberusként őrízve a
bejáratot; mert ő nagyságának sok a dolga, s most senkit sem fogadhat.
Elemér már készült visszavonulni, midőn a titkár nagy csomag irattal
hónalja alatt, pápaszemmel orrán, jobb füle mögé szúrt s még tintanedves
tollal, megjelen.
Élénk, vidám, mindig mosolygó emberke ez. S ha meggondoljuk, hogy rég
szolgálja Kassait, áldott humorára csak azon borból üríthetnénk méltán
poharat, mely silány dongájú átalagban a hajófenékre dobva, át- és
visszautazik az egyenlítőn, a nélkül, hogy legkisebb törést szenvedne,
noha bizvást meg is eczetesedhetett volna.
– Vidd Gabi öcsém, – sugá a titkár, – az alsó csomagot a direktor ő
kegyelméhez… Alázatos szegény szolgája Elemér úrfi! hogy s mint vagyok
gratiájában?… a másik köteggel pedig Gazsi öcsém tüstént lódítsa
valamelyik diákot a nagytiszteletű püspök úrhoz… Elemér úrfi után már
másodszor tudakolt ő nagysága… Siessenek öcséim az iratnyalábokkal!… Nem
emlékszem, hogy Kassai uram ő nagysága huszonnégy óra alatt kétszer
kérdezősködött volna az iránt, kire nem haragszik. Egyedül ma történt
kivétel. Mert, ha principálisom vonalaiból hibátlanul tudok olvasni,
neheztelés helyett csak csodálkozni látszott, hogy az ifjú úr oly régóta
nem mutatá magát nála.
– Sietek jóvá tenni hibámat.
Ezzel Elemér az étterembe lépett.
– Ne vegye rossz néven az úrfi, – szólt a titkár, – ha most előbb be
kell jelentenem. Rohanok, tüstént itt leszek.
Elemér Bethlen Gábor s a Rákóczi-család olajfestésű s életnagyságú
képein nyugtatá szemét, azon egyedüli tárgyakon, melyek nem zsibvásárról
kerültek Erdély legfőbb hivatalnokához, s melyek a többi butorok által
hagyák Kassai fösvénységét hirdetni, hogy magok annál többet
beszélhessenek alattvalói hűségéről, mi egyébiránt épen nem volt minden
kétségen kívül, minden rágalmon felül.
– Tessék belépni! – szólt a titkár az ajtó szárnyait megnyitva.
Elemér ezüst rojtú és tengerzöld bársonyú karszéket látott a háttérben,
ugyanazt, melyet Csáki szökésekor Bethlen István gróf garázda zsoldosai
széthasogattak s az utczára dobtak, de a melyet Bogdán, egy bosnyák
kereskedő, potom árért sajátjává tevén, szépen kitatarozott, s
kamatpótlékul bátorkodott alázatos bókok közt a nagy úr dísztermében
elhelyezni, a hozzá tartozó lábszékkel és gyöngyszín szőnyeggel
egyetemben.
E karszék mély ülésének kell tulajdonítani, hogy egy nagy és tar fejen
kívül alig volt valami kivehető Kassai István parányi alakjából; de az
arcz szürke tömött szemívekkel, éles, majdnem szúrós személlel,
redőtakart, azonban még mindig erélyes és kifejezésdús vonalakkal,
mindent magában foglalt, a mi Rákóczi hatalmas tanácsnokán
jelentékenységgel birt. Összeaszott s a szánalomig gyönge termetéről
csak azon egyénre ismernénk, ki az öleb ugatásától is megszeppen, s a
lőfegyver hangját kiállani nem képes; míg arcza a bátor, majdnem vakmerő
államférfiút tünteti szemünkbe, ki az ellene törő pártok dühét
megmosolyogja, s a politikai bátorságot a rablóéval egyesítvén, oly
kevéssé döbben vissza a szigorú szabályoktól, mint az aljas bűnöktől, s
bár a vérontástól retteg, egész családoknak akár kapzsiságból, akár
állami érdekek tekintetéből, semmivé tételét oly ingerlő játéknak
tartja, mint a lovag a tornát, s lovagtársának egy lándzsalökés által a
nyeregből kiemelését.
Elemér pár szobán át a karosszékhez közelítvén, nagybátyja jelleme felől
semmi általános szemlélődésekbe nem merült. Csak saját ügye
foglalkoztatá, s meghányván a lehetőségeket, czélszerűnek hitte, hosszas
kerülgetés helyett, kérésével – mint mondani szokás – az ajtóval együtt
hullani a ház közepébe. Mihelyt tehát a nagybátya alig észrevehető
főingással viszonozta bókját, s mihelyt mutató ujjával egy szék felé
intett, mi annyit jelente, hogy Elemér leülhet s nagy úri kegy helyett
rokoni szivességgel van látva; az unokaöcs határozott és nyugodt hangon
mondá: – Egy rám nézve nagy fontosságú kéréssel jöttem urambátyámhoz.
Kassai fölebb húzta térdén a lábzsákot s ajkszögletével gyér bajuszát
némi mozgásba hozta. Úgy látszott, meg volt lepetve, s nem kedvezőleg.
– Hm! a mennyire e szűk időben, hm! a mennyire mostoha körülményeim közt
lehet (mert az ember csak addig nyujtozzék, a meddig a pokrócz ér)
örömmel szolgálok öcsém. Hm! pénz kell? most drága a pénz, a gabnának
semmi ára, nagy a luxus, a parasztok is kucsma helyett forintos süveget
hordanak. Hm! lóra kell a pénz? adósságra? Van egy fiatal nyerges
paripám, elhozatom számodra, hm! Talán csak nem csináltál sok adósságot?
Eddig nem voltál szeleverdi, mint a főnemesek fiai, kik ha dénárjok
nincs, jobbágytelkeket vetnek koczkára, ha vadászebök nincs, őseik
díszkardján cserélnek egyet, ha lovuk megsántul, czímeres levelöket
adják a kupecznek zálogba, s ha egy ledér pórlyány szemökbe mosolyog,
lovagi sarkantyújokon vásárolnak a szatócstól piros szalagot. Hm! te nem
tartozol e csürhe, de gőgös néphez. Egyszerű, rangtalan házból
származtál. A porból fölcseperedettek hiuságával sem birsz. E
szemétdombon termő ostoba gombák, még rosszabbak a kétszersült úrfiaknál
is. Hm! adósságod van? Reméllem nem sok és nem könnyelmű. Száz tallért
talán még nélkülözhetnék. Szép összeg! Rendelkezésed alatt áll, öcsém,
hm!
– Nagy hálára kötelez urambátyám kegye, de pénzem van.
– Van? hm! kevés ifju beszél így. Kedves öcsém, terjeszd elé
kivánságodat.
– Szeretnék a mezei hadakhoz rögtön áttétetni; ez csak urambátyám
közbenjárása mellett lehető.
Kassai arcza pergament-sárga lett, és sűrű piczi redői hemzsegtek, mint
a megmozdult hangyaboly.
– Hm! szólt szárazan és epésen.
– Nem hittem, hogy kérésemmel urambátyámnak kerűséget okozhassak.
Most az összevont szemívek alól ki-kivillant Kassai égető tekintete, míg
homloka gondolatokba látszék merülni, gúnyos ajkszögletei pedig szilárd
állának vadállati, majdnem a marczangolás dühébe borult kifejezést
szereztek.
– Ezt is Pécsinek köszönöm! – sóhajtá az öreg nagybátya harag és boszu
közé vegyített bánattal. – Veled akar ellenem demonstráltatni. Az
unokaöcs nem szeret nagybátyjával egy városban lakni, egy léget szívni
és sajnálja, hogy vele együtt kell látnia éjjel a csillagokat, reggel a
kelő, este a leáldozó napot. Hm! balog nézése van a sátán leányának, kit
a minap a nép dühe ellen védelmeztél. Ismét megbűvölt ámító
tekintetével. Lázadásra birt a vérségi kötelékek ellen, parázna vágyakba
meríté lelkedet. Hm! itt fogsz hagyni, nemde? s ez jelentse azt, nemde,
hogy Kassai Istvánt elitéli maga az unokaöcs? hogy Kassai Elemér Pécsi
kedvéért szégyenli családnevét, s pirul a vagyonon, melyet vén
gonosztevő rokona örökségül hagyományozott? Erre tanított, úgy-e Deborah
kaczér szeme, álnok sóhaja, hitegető ajka? Megint szerelmet igért, hogy
megint megcsaljon.
– Esküszöm, hogy soha méltatlanabbul nem vádoltatott Deborah, soha szíve
nem volt tőlem távolabb, mint most, és soha ajka őszintébben nem fejezte
ki, a mit keblében hord. Mi a távozási vágyat bennem fölébreszté, nincs
a boldogság reményével, nincs a szerelem álmaival kapcsolatban. S ha
urambátyám tetteit kárhoztatnám is, nézeteim alapjául nem fogadnám el
sem a tömeg rágalmazásait, sem a versenytársak gyanusításait, sem az
ellenség gyűlöletét. Itélnék és cselekedném saját eszem szerint.
Kassai kételkedőn nógatta fejét. – Miért akarsz, – szólt metsző hangon,
– épen azon jelenet után távozni Fehérvárról, melyben az
utczacsoportozat Pécsi Simon ellen dühöngött, s épen azon jelenet előtt,
melyben Pécsi azt készül bebizonyítani, hogy az én bujtogatásom nélkül a
nép ragaszkodnék hozzá? Vagy talán semmit sem tudtál arról, hogy Gécziné
temetése ellenem használtatik bizonyítékul?
– Legkevesebbet sem – válaszolá Elemér. – A mi pedig – folytatta rövid
szünet után, – az utczacsoportok lázítását illeti, e részben én
urambátyámat vétkesnek azért sem hihetem, mert nincs okom rövidlátónak
tartani.
– Köszönöm, Elemér! – szólt félgúnynyal és félbókkal Kassai. – Igen le
vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kiméletes, a te engedékeny
nézetedért. Hm! tehát oly bűnt nem követnék el, mely még inkább volna
ostobaság. Ezt mondád, hm! Igazad van! S hová vágynál áttétetni? A
fejedelemnek mezei hada szétszórva fekszik. A véghelyeken kívül Déván és
Kőváron van derekasabb csapatunk. De az elégületlenek szükségessé tevék,
kivált a Küküllő torkából Marosvásárhelyig, a hol csak nagy áldozat
nélkül lehet, őrséget tartani. Hol óhajtanál mezei kapitányságot? Hm!
legmesszebb Fehérvártól, legmesszebb tőlem, nemde?… Gyűlölöm Pécsi
Simont, tört ki most megint a nagybátya. Ha miattam nem tagadta volna
meg leánya kezét tőled, s ha soha ellenem semmi bűnt nem követ el, akkor
is hasonló erővel gyűlölném. Ha elégetné házamat, elrablaná vagyonomat,
nem növekednék gyűlöletem iránta, s ha megmentené életemet, nem apadna.
Állandó és teljes leend e gyűlölet koporsóm zártáig. Te tudod, s mégis
az ő részén vagy. Ne szólj Elemér, ne válaszolj, intett kezével az öreg.
Hallgasd végig, a mit mondani akarok. Ha én Pécsit úgy szeretném is, a
mint gyűlölöm, a fejedelem és ország érdekében óhajtanom kellene, hogy
vagy életének világa aludjék ki, vagy befolyásának minden eszközei, a
vagyontól a becsültetésig, széttöressenek.
– Szörnyű, szörnyű – kiáltá Elemér, nem fékezhetve magát.
– Szörnyű lehet, de igaz. Kételkedel? Lám, mily bölcs a fiatal kor,
midőn csak érzései után indul! Pécsi fényes elméjű, kellemes modorú és
nem rossz szívű férfiú, mondod. Megengedem. De mi hasznát vettük
elhiresztelt elméjének? Ő egy őrültházi vallás élén áll. S modora?
Simaság, aljas hizelgés a főurak irányában; finom, de annál sértőbb gőg,
a nép ellenében. Csekély sorsú szüléktől származott, hogy megvesse
eredetét, s a nagyok közé tolakodik, hogy visszataszíttassék általok.
Magasztalod szivét? Hm! tőlem a szivet vitatják el. S miért? Mert egy
csoport háborgó elem ellenében és a kivételes körülmények nyomása alatt
használni vagyok kénytelen azon fegyvereket, melyeket a hatalom számára
és igen békés időkben Pécsi kovácsolt. S micsoda jelleme van neki mint
államférfiunak? Midőn Bethlen Gábor első hivatalnoka volt, a némettel
czimborált s félig világosságra derített hitszegésének börtön lett a
díja. S bár most hűséget színlel Rákóczi ő fensége iránt, a közvádló
lajstromában neve mindig a gyanúsok közt áll. Zólyomi lázadásában aligha
nem vett részt és Székely Mojses együgyű fiának sem szégyenlene zászlója
alá állani, ha nem tudná, hogy szemem mindig rajta függ.
– Kit ne itélne el a törvényszék és az utókor, ha ellensége volna előbb
birája s aztán történetirója? – sohajtá Elemér, mély megilletődéssel.
– Minő badar beszéd! – dörmögte Kassai.
– Én bölcsnek vélem. Hisz urambátyám mondá egy igen nevezetes
alkalomkor.
– Én?
– Igen. Saját védelmére.
Az öreg úr ajkai fanyar mosolyra húzódtak félre. – Ellensége vagyok
Pécsinek, de a szombatosok országtörvény szerint honárulók s fejök a
pallosé. Azonban nem lélekzik-e még Pécsi? Nem hordja-e dölyfös nyakát
ezrek fölött? nem néz-e megvetéssel reám és reád? Törvényeink nyujtottak
nekem, mint ellenségnek, elég eszközt, hogy vérét onthassam. De, hm!
halott-e ő? Miért, he? miért nem az? Mert a kormány engedékenysége
aludni hagyta a törvényt, s ha Kassai István Pécsi számára éleszti föl,
azt mondták volna, hogy gyűlöletének áldozta e férfiút. Most a közkiáltó
hirdeté ki, s hirnökök hordták szét minden hatóságban az országtanács
azon határozatát, mely a szombatosok ellen a régi törvény szigorú
alkalmazását parancsolja, s ha Pécsi mégis babonája mellett maradna,
akkor, úgy-e, meg kellene büntetnem őt, bár ellenség vagyok, szintúgy,
mintha barátja volnék? Úgy-e, van eset, midőn a gyűlöletnek és
szeretetnek egy úton kell járni, s midőn te is azon halált mondanád ki
Pécsire, melyet én.
– Pécsi nem fog a szombatosokkal czimborálni – jegyzé meg Elemér.
– De fog – erősítette Kassai.
– Jó nemtője megőrzi őt e vakmerőségtől.
– Rossz szenvedélyei belesodorják.
– Lehetetlen.
– S ha megtörténnék, – folytatá Kassai – akkor hinni fogod-e, hogy csak
gyűlölet vezeti tettemet? Ha te, mint egy század kapitánya, kénytelen
volnál őt, kötelességednek engedve, fogolylyá tenni, akkor nem hozod-e
többé kétségbe, hogy nekem is kötelességem mindazt teljesíteni ellene, a
mit hivatali állásom parancsol?
Elemér gerinczén hideg nyargalt át.
– Nem, nem, – szólt, – Pécsit rajongása a nyilt lázadásig soha sem fogja
vinni.
– Egyikünk sem jós, Elemér! Ejtsük el e kérdést. Sűrű kárpit fedi a
jövendőt. Homályán sem az én vén, sem a te ifjú szemed nem tör át… A
harangok zúgnak. Minő zaj az utczán! Hej! gördítsétek székemet az ablak