A rajongók (1. kötet): Regény - 05

erősebb, s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál
helyeslő kiáltások emelkedtek.
A «beteg asszony», kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól
látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt:
– Hah! mint zúgnak, bongnak Fogaras piaczán! Kiszabadult a pokol,… itt
van, itt,… s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket, s a
kárörvendő ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?… Hah! a
ketrecz! a ketrecz! s mellette a szelid bakó, ki csak öl,… ah! a bakó
legszelidebb embere a világnak; övé egyedül a mennyország, a többinek
nincs joga hozzá,… szent bakó, jó bakó, kérlek, ki van a ketreczben?
A «beteg asszony» alvó szemeiből könnyek serkedtek, s künn az utczán
megint Pécsi nevét említé a hazavonuló csoport.
– Ártatlan bakó, kegyes bakó! férjem kuporg-e ott a ketreczben,
reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla
mostoha testvéreid, szelid bakó!… De miért van neki fehér haja? A
férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! atyádnak milyen fürtjei vannak?
Rég nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?
Deborah nyárfalevélként reszkető kezekkel érinté a «beteg asszonyt»,
hogy iszonyú álmából fölébreszsze; ah! de ujjai, mint hangszeren,
tánczoltak a fekvő vállain, a nélkül, hogy megmozdíthatnák.
Künn pedig ismét Pécsit említik.
A «beteg asszony» nyöszörgé: – Deborah, nézz a ketreczbe! Nem apád ül-e
benn? Biz Isten! ő az. Szegény leány! Ah! tagadd meg, ne ismerj reá,
fuss, fuss hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykaczajjal
fogadnak! Deborah, Deborah fuss!
A kettős hatástól, mely az utczáról és a nyoszolyából rohanta meg
furiaként, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a
szobából kinyargalt, a folyosótól a kapu-ajtónak rohant, s föltárván
azt, egy ugrással a szűk utcza közepén termett.
A hideg szél, mely arczára sivított s rögtön átjárta egész testét,
fölébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak
most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét, mind ott
hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg
szemeinek kitéve.
Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.
– Ni! ez a «beteg asszonyhoz» megy – kiáltá körüle valaki.
– Nem, onnan jő – válaszolá más a bejárat küszöbénél.
Deborah most, hogy a kiváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő
Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tett
előre, de vele szemben alig húsz ölről, egy közelgő csoport kiáltá:
Veszszen Pécsi Simon!
A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.
Panna asszony, ki a kiabáló csoport élén jött, midőn Deborah mellé ért,
kiséretéhez visszafordulva mondá:
– Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ez a kisasszony az ő házából
lépett ki.
Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozott, szemtelen tekintettel mérte
végig Deboraht, s a többi társaihoz fordult arczczal s Deborah felé
nyujtott kézzel mondá: – Ez a szombatos leánya, ez a fiatal boszorka, ki
mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek.
Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.
– Csak talán nem ő nagysága kisasszonya? – kérdi egy kőmíves, ki a
szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette el egészen eszét.
– De biz’ ő az – rikácsolá Sára néni.
– Úgy, ereszszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha
pórleány volna – szólt a kőmíves.
– Nagy úr leánya, hm! igaz; de a nagy úr nyakához Kassai ő nagysága
hóhért fog állítani, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a
kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. – E
megjegyzéssel Panna, csipőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb
lépett.
Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt,
tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét.
– Pécsi uram, szólt kegyes hangon, nagy vagyonú ember és főúr, s e két
erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is
kimenekülhet. Ezzel semmi ujságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna
asszony és Sára néni is tudják. De most már valami olyat mondok, mitől
hajuk szála úgy fölborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e…?
– Mit? mondja hamar, mit? – közbeszólt Panna.
– Angyalom! ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a
kisasszonynak csak hült nyomát fogják találni.
Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közül
kibontakozni; de most ismét körűlvették.
– Szóljon hát iskolamester uram hamar! rukkoljon ki azzal a titokkal,
melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek
hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká –
nógatózott Sára néne.
– Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utczára a szombatos
leánya?
– A «beteg asszony» házából, – kiálták többen.
– Hm! folytatá az iskolamester, de vajon ki az a «beteg asszony»?
– Nincs annak, szívem! más neve – válaszolá Sára néne.
– Hm! de míg beteg nem volt, akkor is csak hívták valaminek –
hánytorgatá az iskolamester.
– Mielőtt kitalálnók régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony; jobb
lesz hát hazabocsátani. Hisz! azzal talán nem vétkezett, hogy egy beteg
nőt meglátogatott – mondá a kőmíves.
– Attól függ, emberem! hogy kicsoda a beteg asszony – válaszolá
lenézőleg az iskolamester.
– No! kicsoda hát? – kérdezé nyugtalanul Panna asszony.
– Biz azt, angyalom! magam is szeretném tudni – szólt az iskolamester.
Többen hahotázva nevettek.
– Ej, az ebszültét! ha kend semmit sem tud, mit hánykódik? mit ültet föl
minket? s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat,
melyekből más ajándékban sem kap egy harapásnyit? – agyarkodék Panna.
– Én ne tudnék semmit? szólt nehezteléssel az iskolamester. Hát
mondtam-e, hogy a «beteg asszony» felől egy titkot sem hallottam? hát
eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, a mit a tisztelendő úr, ki
tegnap este a «beteg asszonynál» volt, mindjárt vacsora után a
feleségének beszélt?
– S mit beszélt? – tudakolták egyszerre többen.
– Hogy a «beteg asszony» azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi
piaczon ketreczbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják szintúgy, mint a
talián medvéjét… talán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta
tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Már most tehát csupán az a kérdés,
vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek
semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a
nagy úr a «beteg asszony» férje.
– Hát a szivemadta! még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon
történt mindez? Meglátszik, hogy kivülről származott be hozzánk! szólt
egész lenézéssel a vén Sára.
A Géczy András neve végig hangzék az utczán, többeknél kiváncsiságot,
némelyeknél pedig undort költve fel.
– S mily bűnt követett el Géczy András uram? – kérdé az iskolamester.
– Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen
istentelenségéről maga küldött a megyesi országgyűléshez dicsekvő
iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére szóról-szóra
törvényczikkbe igtattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczy András
nevét.
E fölvilágosítást Sára asszonynyal egyszerre legalább tízen kiabálták az
iskolamester fülébe.
A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. – Mind igaz, a mit
kendtek mondanak – szólt teli torokból – magam is jelen voltam a
hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. Akkor csak
mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczy András csakugyan
dicsekedett, hogy a fejedelem megölésében Nadányinak segélyére lett
volna; de a kik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból
fogta magára.
– Ha! ha! ha!… – röhögték köröskörűl.
– A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kaczajt érdemel – dorgálá
ismerőseit a kőmíves.
– De nem ettünk ám bolond gombát, hogy elhigyjük a kend meséjét – nyerte
válaszúl.
– Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczy igen félénk úr volt. Nem
merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta
nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejedelem meg
fogják dicsérni. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában
Megyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak
felesége sírt a város kapitánynál, kinek épen tornáczát meszeltem, s
kinél a szép és kegyes asszonyság épen szállást tartott.
A hahota ismét megújult, bár gyérebben.
– Így tehát – szólt az iskolamester, – a «beteg asszony» férje a
gyilkos, a ketreczbe zárt és kutyákkal evő Géczy András, s ő senki sem
más, mint özvegy Géczy Andrásné.
– Igen, özvegy Géczy Andrásné asszony – ismétlé Panna.
– Én ennél már többet is tudok – rikácsolá büszkén Sára néni.
– Mit, anyácskám, ugyan mit? – kérdi az iskolamester.
– Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.
– Az istentelen! – sopánkodék Panna.
– S tőle jött ez a leányzó! – szólt a mester, ujjával Deborahra mutatva.
– A szombatos leánya!
– Sáron rózsája, ha! ha! ha!
– Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt – jegyezte meg Panna asszony.
– Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak – említé Sára néne.
– Ugyan, legyen eszök – csitított a kőmíves. Hisz! részeg fővel sem
kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony
kardot forgat, és gyilkolásra jár.
– Hát méreggel nem lehet-e ölni? – patvarkodott Sára néni.
– Gondolja meg, mit beszél kend! – fenyegetődzék a kőmíves.
– Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitök, sem becsületök. A
szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik
a mérget.
– És Sáron rózsája is szombatos, s a «beteg asszony» is az! – szólt
Panna.
– Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya – okoskodott az
iskolamester.
– S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczy András? – süté ki Sára
néne.
– Holott Géczy még szombatos sem volt – mondá Panna.
– Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon –
kiabálák szanaszét.
– S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczy Andrást
– rikácsolta Sára néne.
– Helyes! – hangzék elég nagy zajjal.
Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva
tarták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lett.
Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi furiák körmeikkel
izekre szaggatnák is.
Az utczai kiabálás pedig szavanként behallatszott a törpe ablakú házba,
hol a «beteg asszony» fekvék.

X.
A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.
Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé
álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések
szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi
piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s
hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt»
annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból
élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy
borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór
és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is
megujítsa.
A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától
átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban
tartá a szobát.
– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az
álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes
módon.
A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan
nyitva vannak-e?
Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.
A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a
vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a
távolságot, mely feje és a párna közt van.
Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az
utczáról a szobába.
A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s
fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra
volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.
Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag
léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni,
vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?
– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.
A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a
folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett
keze, a mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a
világot.
Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű
pongyola.
Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány,
melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő,
agyunk játéka és a valóság maga.
Minden szem feléje fordult.
– Néném! – sikoltá Deborah.
A «beteg asszony» körülnézett.
– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.
A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a
szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.
– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül
lehanyatlott.
Egy mély lélekzés.
A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.
Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt
behatással a jelenet, feltartóztatá.
– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva,
kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan
váltá fel ijedtség és torz.
Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah
szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a
földre sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult,
hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes
rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s
hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem
lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar
kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen
adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem
marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért,
bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság
letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s
elmaradt haszon megtérítése.
[Illustration: – Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról.]
Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel,
részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő
halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az
iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért,
álnok jajveszéklésein.
Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a
legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy
«belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly
ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt,
és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.
A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai
táborozásokhoz.
Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de
ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a
«nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket
hatalmasan csillapítá.

XI.
Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell
visszatérnünk.
Olvasóim még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép herczegasszony és
fejedelmi mátka omló könnyeire.
Szegény, mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a «jó
Elemérnek» szokott nevezni, a párbajban sebet kapott.
Miután a sápadt, de leirhatatlan kellemű gyermek ébensötét fürteit az
egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos
elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés
többi része is, Petneháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt telt
el.
Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körűl
fodrásznője remekelt, százszor érzett alig fékezhető vágyat ruhája
csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat szaggatni le, és még
többször föltette magában, miként férjétől az eskű napján követelni
fogja, hogytisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát
vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetes
rendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására
folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.
Zsófia nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kivánatnak is
hivé Csulai gályarabságát.
Nem könnyen birt e szép álomtól megválni.
– Ezt fogom nászajándékul kapni, ez legyen a gömböstűpénz, melylyel a
menyegző reggelén György meglep. Ah! de mikor lesz összekelésünk?
Hónapok, talán évek telnek el addig, s Istenem! addig legalább ezerszer
kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak
számomra írt oktatásait. Hogy állom ki e kínzást? Azonban minden szabad
perczemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhöz könyörögni. Nem felejtem
el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s
így napról-napra talán csak kigyőzöm béketűréssel. Oh, én szerencsétlen
leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves
nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem
szerint hajthatom. Világos tehát, hogy Csulait az öltözés alatti
oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleczkézni, nem is
említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.
Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített
kedélyizgatottságán.
Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata
idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző
helyzet és arczfintorítás közt vonta a terhelt hajót. Csulai dúlt-fult
mérgében, midőn a kapuczinusok imádkoztatták, a domokosrendűek a
hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó czédulákat osztattak ki vele, és
a jezsuiták szorgalmasan gyóntatták.
Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.
Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek, ha
az életben megvalósultak volna, talán épen őt indítnák legelőbb könyörre
és könnyekre.
Jól esik szívének a visszafizetésről szőtt álom azon sok unalomért,
melyet a káplán száraz oktatásai okoztak s azon lélekvádért, melybe a
hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.
De csakhamar új szinezetet nyert szeszélye.
A karácson kezdé gyötreni.
Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály
közt fekszik, míg a communióval élés az előszínen van, s nem tűr
halasztást. Havak, sőt évek mulhatnak el Csulai megfenyítéseig, de csak
néhány nap kell arra, hogy ő, a herczegkisasszony, egy udvari szolga
hűségétől és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és
a közbecsültetést függővé.
Ez a káplántól a «jó Elemérre» vonta haragját.
Fölfogadá, hogy soha sem fog a hálátlan ifjunak megbocsátani, ki a
párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen
koczkáztatta, szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi
jönni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja miként, azon
eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapota felől naponként
értesülést szerez magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert
Elemér a «nemes társaság» zászlója alá tartozván, a «harmadik udvaron»
lakott; azonban a herczegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és
balmagyarázatokat támaszthatott. Ezt Anna, kit az öltöztető
palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is
igyekezett értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki
ártatlanságból, vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett
maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére
kényszeríté.
Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kis részvétet Elemér
iránt.
Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, a mennyit
tettei által maga szerzett.
Elemér a fukar Kassai István óriási vagyonának örököse volt.
Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi
vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy
fogadott fiunak tekintessék.
Föláldoztatott egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet
Rima-Szombaton szép sikerrel űzött, az aristocratiát gyülölő korlátnokot
mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén
mellőztetett a felvergődött férfiú unokahuga, ki a borosjenői alkapitány
neje volt, s kitünő tiszteltetésben élt, de asszonyi állat levén,
neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhatott.
Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme
nem volt.
Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejedelem kegyencze vala,
eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből azután önként
következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjuvá serdült, a
«nemesi társaság» zászlója alá vétetett, s így jövendője
megállapíttatott.
Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsvágyától függött, akár
polgári, akár pedig katonai pályán kitünő polczra lépni.
De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép
tulajdonnal bírt; azonban becsvágya oly parányi minőségben vala, hogy az
épen semmi említést sem érdemelt.
Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai
közül némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak
azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az
irígység lehellete sem meri elhomályosítani.
Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is
sorozni; azonban egy körülmény annyira fölkölté a rokonszenvet benne,
hogy rögtön örökösévé fogadta, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé
gyarapítani.
Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.
Nyilt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendéget fogadott több
szívességgel, mint e fiatal testőrtisztet.
Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről épen nem
panaszolhatott. A magas születésüek otthon és egymásközt eleget
hánytorgatták ugyan, hogy ő tulajdonkép csak szűcsfiú, de eszének s
jellemének befolyása alól nem tudták magokat kivonni, sűrűn látogatták,
bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és
vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a
közdolgokban jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később
helyébe lépett Kassaira megvetéssel és boszankodással tekintettek, ha
őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az
alkalmat, midőn vele résök nyilt találkozhatni.
Pécsi bukása után sem szünt meg hamar ez ünnepeltetés, s ha az
öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságok
tanusításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék, az apa gazdag
és szép leányáért, észrevehetetlenné tette azt az űrt, mely az
államférfiu dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt
különben mutatkozott volna.
Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze,
szerelme vagy csak keze megnyerésére sovárogtak.
A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve,
a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás
nélkül fogadták volna magok közé Deboraht, az «új nemes» leányát, kinek
ősei a műhely, a papi szószék, s az iródeáki szobák homályában oly hamar
vesztek el a kisérő szem elől, mint a róna homokján a vándor könnyű
lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szegzárd
környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg
predikácziós halottak lesznek.
Deborah a társadalom felsőbb színéről is választhat vala magának férjet;
de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt
érzett rokonszenvet.
S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni, sőt annyira ragaszkodott az
ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozta el magát,
annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e
vonzalmat egészen mysticus okokra vezették vissza.
A XVII-ik század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s
Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran
támadt megfejthetetlen módon, gyakran enyésztették el oly lendületek,
melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égi testek változó fénye, a
bujdosóknak egymáshoz való helyzete, s azon ábrák, melyekkel az astrolog
kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi
kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő – mint minden
korban és minden műveltség mellett számosan – rabja lehetett az
előérzetektől és elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak,
melyek szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával
uralkodnak, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a
delejes erők működéséből igyekszünk megmagyarázni. Nem lehetetlen tehát,
hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s
hogy – mint a közhír mondja – ez akkor még kevesektől ismert ifjat azért
vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat
szerint általa fog az ő családjáról valami fenyegető vész, valami
véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes
hatások szíták föl s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét,
kétségtelenné marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal
inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi
delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.
[Illustration: Pécsi Simon.]
Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S a nélkül,
hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával birna, meg tudta
nyerni, a ki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonásai, melyek szoros
értelemben szabályosak nem voltak, a harczfi vitézségével egybeolvadt
szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelidség, a férfias óvatossággal
mérsékelt nyiltság, és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység
legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.
S mennyi költészet volt kedélyében, csakhogy nem a szavaké, hanem a
tetteké!
Elemér, midőn ismertté lett, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát
inkább megmagyarázhatta volna a világ magának az ifjunak jelleméből,
mint az égi jegyekből, melyekre rótta.
Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy Deborahnak atyja
forróbban semmit sem ohajtott, mint őt leánya kezével megajándékozni.
Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.
Ha Deboráht barátnői játsziságból Elemérrel boszanták s az öreg
megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi
félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifju nevéhez
kötött finom czélzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem
voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpirnál többet vonnának a szemérmes
leány arczára.
Az udvarlók még inkább kezdék reményeiket veszíteni az apa modora miatt,
mint Deborah hidegsége miatt.
S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja
leányát eljegyezni, mihelyt ez tizenhetedik évét betölti.
És még csak néhány hónap kellett a határidőig.
Ekkor jutott eszébe Kassai István ő nagyságának, hogy Elemér neki közeli
rokona.
E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rima-Szombatból a
nagybácsihoz jött tisztelegni, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség
a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahuga volt. Minden
előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült
emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas perczben a
rokonság Elemérrel eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanusabb
lett volna a vérszeretet föllobbanása, előbb kellett történnie.