A rajongók (1. kötet): Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
17. KÖTET
A RAJONGÓK
Irta
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
[Illustration]
A RAJONGÓK
REGÉNY
IRTA
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
ELSŐ KÖTET
R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1904
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND.
1814–1875.
A negyvenes évek közepén Erdély még messze volt Pesttől, szinte a világ
vége. Hirek onnan csak az utasok révén szivárogtak be. Járt ugyan az
«_Erdélyi Hiradó_» is, de igen kevés helyre, s azt is három-négy napig
hozta a posta a szörnyű alföldi utakon, mégis úgy a «_Csigá_»-nál, a hol
az írók, ujságírók vacsoráltak, mint a magasabb régióban, az akkor
szereplő politikusok: Széchenyi István, Deák Ferencz, Eötvös József
környezetében a «_Nemzeti Kaszinó_»-ban, a hol esténkint találkoztak,
vagy a Heckenast kiadói irodájában, a hol nappal kaszinóztak, egy
erdélyi embert – Kemény Zsigmondot – kezdtek sűrűbben emlegetni,
mindinkább hangoztatván:
– Nagy talentum, föl kellene Pestre hozni.
Harminczéves fiatal embernek mondták, de úgy írt a «_Hiradó_»-ba, mint
egy hetven éves bölcs, mérsékelten, szenvedélytől ment hangon, gazdag
élettapasztalat látszatával és mélységes analizissel. Egymásnak
küldözgették a lapot az akkori celebritások, ha Keménytől volt benne
vezérczikk, némelyik le is iratta, arról megint leírták számosan, így
terjedt az országban – a jobb koponyák közt, (mert a gyengébbek be nem
vették még akkor a sallang nélküli okos szót). Különösen «_A korteskedés
és ellenszerei_» czimű füzete ébresztett nagy figyelmet.
Széchenyi lapot akart számára alapítani, de Csengery Antal megelőzte s
az általa szerkesztett «_Pesti Hirlap_» munkatársának hívta meg. Helyét
itt el is foglalta 1846 őszén s leginkább politikával foglalkozott, hol
csakhamar a legnagyobbak, legjobbak közt kezdték emlegetni az erős
termetű, mord, mészároslegény kinézésű nagy publicistát, kit még mai
napig sem multak felül.
Már ekkor, sőt előbb még az «_Erdélyi Hiradó_»-ban megjelentek a
politikai czikkeken kívül koronkint elbeszélő művei, eleinte kisebb
lélegzetű beszélyek, azután egy nagyobb regény, «_Gyulai Pál_», mely
nagy figyelmet keltett pompás részleteivel. Ezt követték később a «_Férj
és nő_», az «_Özvegy és leánya_», valamint a többiek kisebb-nagyobb
időközökben, a mint a politikai élet szünetelése engedte. E munkabiró
hatalmas ember pihenésül írta a regényeit, mint egy középkori edzett
harczos, ki ha nehéz fegyverzetét leveti s a könnyebbikben hadakozhat,
azt hiszi, hogy heverész.
Pedig ez a könnyebbik is nehéz fegyverzet volt. Szépirodalmi munkáiban
egy mélyen látó filozófikus elme alapos tudása van lerakva, a kor- és
jellemfestés kiállja a versenyt Európa legértékesebb ilynemű munkáival.
De ezek a regények mégis unalmasak, mert elbeszélni nem tud, irálya
nehéz, döczögős, nagy kitéréseket használ, a lélektani fejtegetéseket a
szertelenségig viszi. Alkotásai formát és arányokat nélkülöző
kolosszusok; nem tud építeni – a sok téglája miatt.
Mikor e regények megindultak, a magyar közönség még csak a puszta mesét
tudja élvezni, csak most kezd kinőni a Meluzina és a Genovéva érzékeny
történeteiből, a tudományba burkolt nemes poézis nem érdekli – mikor még
magát a tudományt is csak apró adagokban és legfeljebb czukorba burkolva
veszi be. Bár már kialvó félben van a Scott Walter láz egyebütt, nálunk
még csak most gyulladozik a báró Jósika Miklós regényeiben. Jósika is
történelmi tárgyakat dolgozott fel, de a külsőségeket festette;
körmönfont frappáns csattanókra feltagolt mesék keretében, várakat,
udvarházakat, viseleteket, szokásokat, lovagokat, troubadourokat
elevenít fel. Kemény Zsigmond ellenben a középkori felfogást, az akkor
forrongó szenvedélyeket (többnyire sötéteket) személyesíti meg, tehát a
lovagkor belső világát, minélfogva közel sem lehet olyan népszerű, mint
Jósika, vagy az akkor kibontakozó Jókai, ki mint Aphrodite a vizekből, a
magyar mezők hullámzó buzakalászai közül emelkedik ki, a magyar föld
friss illatával.
Különös végzete volt Keménynek, hogy rendkívüli tulajdonai mellett, nagy
műveltsége, roppant látköre daczára sem érvényesülhetett egészen sehol:
a szépirodalomban idegenszerű, nehézkes irálya és a formaérzék hiánya
miatt, a publicistikában mint a «_Pesti Napló_» szerkesztője mindig a
népszerű áramlatok ellen úszott; kivált a forradalom után, a mérsékelt
reformok embere és az ábrándok üldözője. Regényeiben becses volt, a mit
mondott, de élvezhetetlenné lett a mód miatt, a hogy mondta. A
publicistikában megfordítva, mesterileg voltak felbonczolva a kérdések,
de az volt antipatikus, a mit bizonyított; végül lett volna még egy
harmadik mező, a parlament; bizonyára a legnagyobbak közül való volt ő
itt, de nem tudott beszélni, úgy hogy a közvéleményben elfoglalt
positióját úgyszólván az a kortesvers rajzolja híven, mely a lipótvárosi
választás idején termett róla 1867-ben:
Ha poros is a kabátja,
Deák Ferencz a barátja.
A közvélemény inkább csak elhitte őt nagynak, mintsem annak _tudta_
volna. A Deákok, Eötvösök, Csengeryek után indult, kik őt megértették és
sokra becsülték. Ama társaság előtt pedig, mely a Mihalek éttermében
gyűlt össze esténkint, hol a szellemes Pompéry, a tudós Danielik püspök
és az epés Kecskeméthy Aurél vitték a szót, ő volt az orakulum, Deák
Ferencz valóságos personalisa.
De a mint haladott és művelődött az ország, mind közelebb-közelebb jött
Kemény Zsigmondhoz, (a mely processus még folyton tart); ő maga,
fájdalom, egyre távolodott önmagától. A sok munka, az éjjelezés, a sok
fekete kávé és a gyilkos magyar konyha kezdte őt apránként megőrölni. A
paralysis progressiva belemélyítette karmait. A hatalmas koponya tompult
a rászálló ködben és borulatban, míg végre üres lett. Lélek nélküli
tekintettel fogadja ismerősei üdvözlését az utczákon, nagy, kidülledt,
véres erekkel befuttatott szemeiben csak ritkán csillan meg és egyre
halványabban némi fény.
Csendes tompaságba merülve tengeti életét a 70-es évek elején budai
villájában. (A nagy gondolkozó gondolat nélkül – a hogy felsóhajt Gyulai
Pál.) Többnyire alszik, eszik és szuszog, csak ritkán, talán
megszokásból olvastat fel magának; megesik, hogy az ő műveiből olvasnak
fel neki.
Hallgatja, hallgatja az ismerős és mégis idegen dolgokat, fel-felkapja a
fejét, melyben mintha gyulladozni akarna valami, de hiú erőlködés,
megint lehanyatlik üresen, komoran:
– Erről én is akartam írni, – motyogja, – de nem volt rá időm.
Élete utolsó éveiben Kamarásra költöztette családja, hol 1875-ben egy
zordon deczemberi napon másodszor is meghalt. Épen hatvanegy évet élt,
egy nappal se többet vagy kevesebbet. Ismerőseinek, tisztelőinek csak az
első halála fájt… Most csendesen alszik árnyas diófák alatt.
_Mikszáth Kálmán._



A RAJONGÓK
_Első kiadása megjelent 1858-ban._


ELSŐ RÉSZ.

I.
Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz
évesnek neveztek, derekán vagyunk.
Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!
Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy
egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba
tünjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből
kisérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván,
csalódások közt fásultsághoz szoktat!
De minek ily elegiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell
gondolnunk.
A cseh forradalmat, s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült
protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott,
a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a
katholikus liga seregei.
De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a
braunschweigi herczeget az új hit és az országától megfosztott pfalzi
választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háboru s a
wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangelikusok összezúzásával
végeztetett be.
S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap
után.
Azonban a kisarczolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött
szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant
a vallásháború.
A megnyilt harcz folyama szintén rövid volt.
Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán
király Lutternél megveretett, Wallenstein a kelettengerig nyomult,
Stralsundot ostromolta, az evangelikusok ereje teljesen kimerült, s a
dánok a lübecki békekötésben kötelezék magokat, hogy többé Németország
vallásügyeibe nem vegyülnek.
II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a perczet, hogy rendkívül erélyes
szabályokkal hosszas időre biztosítsa a békét.
De midőn már szigorú parancsai a kitűzött czélhoz közelebb vitték,
Gusztáv Adolf svéd király, harmincz ezer fegyveressel a pomeraniai
partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik
után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren
végzé be.
Halála után Oxenstierna svéd cancellár a már franczia segélypénzzel
ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben
egyesíté s az összes hadak vezérletét átvette.
Az altenriedi győzelem s Regensburg elfoglalása lett e szövetség fényes
eredménye.
De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére
siető császári tábornok Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját,
Bernhard weimari herczeget megverte s kipusztítva, földúlva Sveviát és
Felső-Németország evangelikus részeit, a prágai békében a katholikus
ligával való kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a
heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmet.
Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a
katholikus Francziaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom
természetes ellensége volt, kértek segélyt s nyertek is.
Minden arra mutatott, hogy 1638-ban – melynek végnapjaiba tettük át
magunkat – még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború,
mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig újabb erővel és
dühvel.
*
Az erdélyi fejedelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.
Kiválaszták a kedvező alkalmat, hogy hadviseleteikkel a magyarországi
protestánsoknak jogokat, s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.
Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába:
Gyula-Fehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt
Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangelikusok szellemi
fejöknek tekintettek, s kettő közülök idegen hatalmakkal biztosítá, s a
magyar országrendekkel törvénykönyvbe igtattatá az új tan szabad
gyakorlatát s jogait meghatározó békekötéseket.
A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a
felső megyéken.
Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.
Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katholikus főurak sorában.
Segélylyel kecsegtette a csüggedező protestánsokat, kitartásra s
jogkövetelésre inté az erélyeseket.
Körülmények szerint volt félénk és vakmerő, de a német ügyek folyamáról
pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt
előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s a hol, míg biztat és
követel, nincs erkölcsileg lekötelezve a kardot kivonni, nincs
kényszerülve hangzatos igéreteit ágyúdörejjel támogatni.
E közben az erős akaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már
régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom
jelvényét nejének is fejére tétesse.
Hosszas, és minket – kik Gyula-Fehérvárt kerestük föl – nem érdeklő
halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések, de
a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldötteitől buzdítva,
kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a
vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és
elmellőzvén a felső táblát, melynek többsége katholikus volt, kivánságát
«mint Magyarország evangelikus rende» külön feliratban juttatá a korona
elé, mi törvénytelen ujításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre
hivatkozás előjelének tekintetett.
E merész feliratot épen a karácson előtti hetekben küldék meg párthívei
az erdélyi fejedelemnek.
A hír csakhamar a palotából az utczákra került, bekopogtatott a
külvárosi házakhoz is, és rendkívüli izgatottságot terjesztett
szanaszét.
Dajka János püspök kéz alatt tudtúl adá híveinek, hogy legközelebb az
evangelikus rendek panaszainak fejtegetésére használja a szószéket.
Kiki ismerte a főpap izgató modorát, s a befolyást, melyet Rákóczi
kedélyére gyakorol.
A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhitott vallásháború kiütését. S a
békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katholikus
urakon kívül, néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig
mert többé kételkedni, hogy a koczka el van vetve; s bár az első
megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével
árulá el kétségbeesését.
A fejedelem a püspökön kívül még senkit sem bocsátott magához.
Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző
részeibe.
Látszik, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja az eszét.
Kardot köszörülni, megnyergelni a hadi mént, a fejedelem személyes
vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két
tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának
zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig nyomulni, mindenütt a
békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvan ezer emberrel a
megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Baner
svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő
csatára kényszerítni: e merész tervet a hadpárt főnökei már Rákóczi
szájába adták s különböző czifra változatokkal kicziczomázva
terjesztették szét.
De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír
birtokába jutni.
Állításuk szerint tudniillik Dajka püspök utolsó audientiája után, a
fejedelem este tíz órakor magához hivatta Kassait, a czím nélküli
cancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a
palotában értekezletre gyül össze.
Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Mindenki tudta, hogy a porból
fölvergődött s az aristocratia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb
embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a
háborút azért nem ohajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a
nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak, befolyását
növelnék.
Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra az a nevezetes nap,
melynek reggelén Gyula-Fehérvár lakosai korábban keltek föl ágyaikból,
mintha mindenik családnak fontos intézendője volna, s a halasztás
kárral, az elmulasztás nagy veszélylyel járna.
*
[Illustration: I. Rákóczi György.]
Sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azt a közt,
mely a fejedelmi palotából a székesegyházig terjed.
Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s
működéseivel egy lépésnyi előrehaladást, vagy egy kevéssé szabadabb
lélekzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben akar
benyomulni, vagy onnan kibontakozni.
A «kék darabontok» és udvari alabárdosok igyekeznek ugyan legalább
akkora rést nyitva tartani, a mennyi elég, hogy a fejedelemhez menő
lovagok, kik a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a
hirnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálczáikat és hatalmasan
sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés
föntartására czélzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok
kellemetlen surlódás árán.
A nép néhol áttörhetetlen csoporttá forrt, s a hol valamivel gyérebb is,
nehezen mozdul ki állásából, melyet küzdéssel foglalt volt el, s
ingerült kedélylyel oltalmaz.
Csak ha kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a «kék darabontok»,
s ha a hirnök sípolása helyett dobok perdűlnek meg, a fejedelmi
családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani s
élénkebben ketté válni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.
Úgy látszik, a tömeg újságvágya s lelkesedése föl van fokozva, mert
úrinők, kiváncsi vén asszonyok, aranyos kardu, sőt papi ornátusban levő
egyének is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni,
vegyülvék a nép közé.
S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!
A különböző nemzetek, czéhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rendű
polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt
magokra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiektől, alig enged
szemeinknek nyugpontot, s nézésünk a meglepetés ingerével röpköd
ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok.
S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata,
magatartása, szelleme.
Eredetileg – mint látszik – két csoportozatot formált az összegyülöngő
nép.
Sokat tudniillik a fejedelmi udvar felé sodort kiváncsiságok és
szenvedélyök, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhitattal
vegyült, a székesegyházhoz csődített.
Zarándokláshoz, búcsújárathoz hasonlított e kicsiny népköltözés.
Falkában haladtak a vár utczáin, s inkább komoly meghatott arczczal,
mint zajongva és társalogva.
Egy rész a piaczra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az
volna Medinája, hová jutni fogadást tett; más rész szintén egyenesen a
székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.
A kik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták
tekintetöket, s a kik a templom belsejéig nem juthattak, legalább
benézni és onnan valamit meghallani sovárogtak.
Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s átlépvén az
üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté
forrasztották.
S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó
csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz
hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás
ellen vannak fölingerelve.
Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják ki magokból majdnem a
lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok
hullámzó hangok közül mentül több érthető szót, s ha lehet, gondolatokat
is halászszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségök.
Ellenben a fejedelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják
köntöseiket, azért tűrik a «kék darabontok» mogorva bánásmódját, hogy a
palotából kijövő egyénektől hireket halljanak, s tények felől, melyek
által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl.
Ezeknek tehát a csend helyett most épen annak ellenkezőjére van
szükségök.
Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyökre nézve is kirivó különbség
mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni.
Az udvarba nézők tudniillik többnyire dühös mérsékeltek, míg a
szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak
zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tűnik fel a hiresztelt
vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy az egyik fél oly kevés
rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna,
melyen ügyvédeik már rég meghíztak, magoknak pedig erszényök és kedvök
rég megcsappant.

II.
A püspök úr szenvedélyesen szónokol.
Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.
A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sőt azon sötét
rajongással hallgatja, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához
tartozik.
De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak
úgy varázshatalma alá vetve, hogy a szónok czélja szerint buzduljon föl
vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.
A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket
az egyén képzelődése kötött összefüggő gondolatokká, valának tisztán
kivehetők.
Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások útján
fokozódni.
Dajka püspök predikatiójából hallák meg a távolabb állók is, hogy
Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett,
szétdülő egyházat kiigazíttatni.
Oh! ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn épen az evangeliumot
kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott
vakolat alkalmasint vagy az orrát, vagy talán a koponyáját is betörte; s
kétségtelenül minden isteni tisztelet kezdetekor külön kell azért
imádkozni, mikép a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket,
hogy a nagy orgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.
Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme
előtt.
Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.
Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető:
– Léván nem szabad lelkészt tartani.
– Ki kereszteli meg a gyermekeket? – kérdé szomszédjától a tömegben egy
várandós asszony.
– Senki, kedves hugom! – válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók
czéhmestere, – ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevök sincsen.
– Szakolczán nem adnak temetőhelyet halottainknak, panaszolá a főpap.
– Borzasztó! – sóhajták künn.
– Vajon hány halott hever Szakolczán temetetlen? hányat ástak be
árkokba? hányat kapartak ki onnan a farkasok? hol pihen az, kinek
életében nem volt egy talpalatnyi földje is?
Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb
körben.
Az elkeseredés nőtt, az áhitatos csend apadt.
S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap
néhány panasza megérthető nem vala.
Míg a templomnál ezek történnek, a fejedelmi lak kapui előtt hemzsegő
csoport sincs izgatások nélkül, mert időnként akad, ki a főurak
értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.
– Össze akarják rögtön hívni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt
ajánljon – szólt az egyik.
– A fejedelem ő nagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására
nyolczvanezer tallért igért – erősíté a másik.
– A hajduvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a
közfegyverzésre – mondá a harmadik.
Természetesen minden ilyen hírre szembetünő lehangoltság mutatkozott a
kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetök
tanusít.
De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.
Csakhamar így történt itt is.
Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.
– Haller Péter és Mikó Ferencz – beszélé egy udvari tisztviselő – azt
tanácsolják, hogy ő fensége figyelmeztesse ugyan a nádort az
evangelikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi
béke pontjainak szoros fentartására, de most ennél még többre ne
terjeszkedjék.
– S legfölebb néhányat fogasson be azok közül – mormogák a dühös
mérsékeltek – kik a törököt háboruskodásaik által nyakunkra akarják
hozni. Úgy kell bánni velök, mint Zólyomi Dávid urammal és czimboráival.
Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a
heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a kurta
vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül,
bőven békókra is.
Egymást tüzelgeték fel pattogó szavakkal, s jókora nyugtalanság és zaj
támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.
– Helyet, helyet! – sürgeték most a «kék darabontok» tért nyitva egy
szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt
dereka és a pofacsonthoz száradt arczbőre csaknem hetven évesnek, kopott
dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.
– Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! – szóltak a hátrább
állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyujtva nyakaikat a mások vállán,
vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból,
melybe zárultak, valahogy kiékeljék magokat.
– Mi ujság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg; mit főznek benn a
tekintetes és nagyságos rendek? – kérdik a lovagtól, a kik mellett
elhalad.
– No hát, fiaim! – szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva, – mindnyájan
paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy czikkelyes buzogányainkkal
fejelágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk
látogatás végett Pázmány Péter ő kegyelméhez is.
– Messze lakik az érsek uram – jegyzi meg a tömegből valaki.
– Messze ám, fiam! – folytatá az öreg, – de mi addig meg sem pihenünk,
míg szakállánál fogva nem hurczoljuk ide.
– De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.
Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodott s úgy
körülfogá, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel rendet
csinálni.
Szerencsére épen midőn hevében volt a czivódás, hangzék hátmögül: –
György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!
Mindenki tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább
annyira kihűté az öreg lovagot és veszekedő társait, hogy halkabb és
gyérebb nyilatkozatok közt folyt le a per, s történt a távozás.
A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett «Harmadik udvarból», melynek
kapuja a templomutcza hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt
a tömegek kiváncsiságától, léptetett ki gyönyörű arab lován.
Kísérete csak egy szárnysegéd- és az allovászmesterből áll.
György úrfi a fiatal kor kezdetén van; nagyságos anyja még csak
gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja
tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni
saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György
úrfi önbizodalmát illeti – e szép tulajdonról nevelője, vagyis
udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki;
ellenben a tetszelegni vágyó palotahölgyek – kiket akkor
frauczimmereknek híttak – a deli herczegúrfi hibájául épen azt emelék
ki, hogy igen szerény, szemérmes és visszahúzódó – szóval, nem bír a
kellő önérzettel.
Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.
György úrfi a templom hátrészénél felkanyarogva oly ponthoz ért, hol már
szemébe tünt a csoportozat.
Ekkor arabja vagy a sarkantyu-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva,
hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jegeshavat,
tánczolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly
óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszélylyel, hogy mind gazdáját, mind
magát a legfestőiebb helyzetekben tünteté a közönség szemébe.
S György úrfi valóban daliás kinézésű ifjú.
Hosszú göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát,
melyről ultramarin szinű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves
gombú, s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált a légben
magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.
Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a
fekete gránát és smaragd boglárokkal terhelt öv.
Piros-barna arcza, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke
vonalai a dacz és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes
magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé talán
túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirivót szereti, annál
érdekesebbé.
És e huszárnak való herczegúrfi még a tudományosság hírében is állott.
A _Küzdő keresztyén_, melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem
volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került
koreszmék élére emelé.
Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték s
előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy
gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész
nővilágot, míg öcscse Zsigmond úrfit, a szorgalmas ifjút, másnak alig
tartották, mint oly főrangú iródeáknak, ki a betűvetés helyett
hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.