A rajongók (1. kötet): Regény - 03

czéljainkra.
– Ah! te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel
érdemli, hogy így sértsd? – szólt kérő szemrehányásokkal a herczegleány,
s hátrahúzódott nevelőnőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem
átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést tovább vonulva, Anna
komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés
egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: –
Miért titkolódzól? Elemért elárulták, feljelentették, és – miért
tagadod? – börtönbe hurczolták. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz
megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi
bácsihoz. Térden állva kérem őt… nem, nem, fölemelt fővel, bátor
tekintettel fogom tőle kivánni, követelni – s hisz! bennem is fejedelmi
vér van – igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne
szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Ereszsz,
Anna! Sietek a fejedelemhez. Ah! ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek
addig? Én Istenem!
Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.
– Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! – szólt a nevelőnő. –
Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinték. Ő otthon van, s oly száraz és
jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.
– Mi? ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté le hűségét és
hallgatását?
– Ismét helytelen gyanuk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeiben.
Elemér beteg.
– Ah! – rebegték Zsófia ajkai. – De tán csak feje fáj. Ugy-e csak kevés
főfájása van?
– Ő komolyan beteg.
– De meggyógyul délig. Ugy-e, jobban lesz délutánig? holnapig? Mennybeli
atyám! csak talán nem tart betegsége harmadnapig is? Szólj! Te néma
lettél. Te nem szeretsz engem többé.
– Ő két hétig sem kelhet fel ágyából.
– Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.
– Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.
– Valami tudatlan orvost hivatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is
beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?
– Ha épen tudni kivánod, megmondom, de el ne áruld. Ő párbajt vívott és
szerencsétlenül.
– S merte ezt tenni?
– Hisz! herczegnőm! ő a «nemesi társaság» tagja, s mint katona és lovag
csak nem lehet gyáva.
– De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari
személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett.
– Ő azzal daczol.
– De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti
kötelességét irántam. Ah! a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé,
midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem! mi lesz belőlem!
Boldog szűz! nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a
koporsóban is, csak nyiss valahol!
Zsófinak könny omlott szemeiből. – Jól van, szólt zokogva, megyek
egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezt a
szolgaságot, ezt a lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet,
jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a
borzasztó álnokságot? Nem halmoztam eddig is bűnt bűnre? Vitessenek
inkább szidalmak közt haza, s átkozzon meg inkább anyám a küszöb előtt,
mintsem hitemet levetkezzem.
Ekkor indulatosan vonta le újjáról a mátkagyűrűt és az asztalra tevé.
– Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! –
dorgálá Zsófit volt nevelőnője.
De a herczegleány daczosan bigyeszté ajkait.
– Vond újjadra vissza a mátkagyűrűt!
Zsófi fejét rázta.
– Nem akarok férjhez menni – szólt. – Apáczává leszek. S miért ne
tenném? Ki szakíthat el az égtől? kinek van erre joga? A legelső
kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik,
oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kivánok egykor
fejedelemnővé lenni, s nem e megromlott nép közt, s nem ez eretnek
udvarban.
Báthory Zsófia keservesen sírt.
Anna csodálkozást tettető arczczal mondá:
– Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél
szebb és vitézebb herczegurfiról még a tündérmesékben sincs említés!
Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királyleányok, kik nem
kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes
tulajdonainak hire messze földről elhatott.
Zsófia közbeszólt: – György, ha engemet elveszt, nem fog soha
megházasodni. Arról biztos vagyok.
– Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?
– Mert rendkívül szeret.
– Hm! az ő irántad való hajlamát nem hozom kétségbe, de a fejedelmek
keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek,
melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy
György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más
feleség rabnője volna, de neked ő lenne raboddá. A daczos, büszke és
parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem
gondolhatsz, nem kivánhatsz oly csodálatost, melynek kész
engedelmességgel alá ne vesse magát. A mely nap a fejedelmi székbe ülne,
te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy perczig sem engedné
többé, hogy magaddal és kötelességeiddel meghasonlásban élj.
– Igaz, igaz, kedves Annám! de addig mit tegyek? Tudod, mily közel a
karácson, és Elemér, én Istenem! Elemér beteg.
– De hát ha te is beteggé lennél?
– Mint a mult husvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal
meghalok.
– Ugyan miért vonakodol egy kevés ágybanfekvéstől?
– Kevés?… Hisz! husvétkor is csak másnap reggelig akartam fekünni, de
Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült,
s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petneházinét is, kit én
egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt
töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenűl
a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna! Én
eltökélettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.
– Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.
– Ah! mondd hát hamar el, akarom hallani – sürgeté hévvel Zsófia.
– Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencznek hívnak.
– Ki a «nemesi társaság» zászlója alatt szolgál – közbeszólt Zsófia.
– Csak szolgált, kisasszonykám! mert most már belső kamarási tisztet
teljesít. Ferencz öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és
gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban
értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmulja, s
éretted kész volna tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba.
Hallgatására bizton támaszkodhatol.
– Isten őrizzen! – kiáltá Zsófia, – inkább beteg leszek.
– De miért vonakodol, herczegnőm?
– Már úgy is ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam az által, mert
árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi
Erdélyből elűzött, és… és a jó Elemér, kitől még sem tartok. Nem, benne
kételkedni vétek volna. Azonban a te Ferenczed, mint gyanítom, hiú és
udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotahölgyünk
fecsegésre csábíthatna.
– Attól ne tarts, herczegnőm! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még
vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te
helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy
hóhérpallos elé mennék.
Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély
játszott. – Ah! sóhajtá, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és
marczangolja.
Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat
gyilkoltatni azért, hogy nem engedik az evangelikusokat eleget
imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom
szabályai szerint az égbe?
– Ez azért van, herczegnőm! mert te áttértél.
– De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a
könyeket?
– Ne szóljunk erről többet, kedvesem, – mondá a nevelőnő. – Azt határozd
el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferencz öcsém segélye?
– Tetszik – rebegé Zsófia. – De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah! az
orvosság és Petneháziné arcza kiállhatatlan… Beszélj, igazits
Ferenczczel.
– Tehát ő fog a karácsoni communiókor, mint szolgálattevő kamarás hátad
mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az
ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencznek, ki
azt a tiszteletlenség és botrány elkerüléseért elégeti.[1]
– Igen, történjék meg… Ah! tizenegy óra, érkeznek kínzóim – sóhajtá
Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.
Gyorsan járt körűl a teremben, míg az asztal-óra kalapácsa elverte a
tizenegyet.
Minden ütés idegeit rázta meg.
Midőn az óra alkalmatlankodni megszünt, két palotahölgy nyitott a
szobába.
Az egyiknek kötelessége volt a herczegkisasszony haját fonni be, a
másikon a többi felöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi
Petneháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.
Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem
kevesebb. De hogy a herczegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés
alatt az öltöztető, s az öltözés alatt pedig a fodrászpalotahölgy
olvasott föl vallásos oktatásokat, melyeknek czélja vala az áttértet új
hitének szeretetéhez szoktatni.
Mi, mint illik, visszavonulunk az öltöző-asztal és a szent leczkék elől,
s a fejedelmi lakban tovább folytatjuk vándorlásunkat.
A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított
mellvédfal – mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de
később a fejedelmi udvarhoz lőn foglalva – köté össze az öreg
fejedelemné palotájával.
Ez épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is
magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű
Lorántfi Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes, de
költőietlen ízlésével teljesen összhangzott.
Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első
udvarba, mely a királyi palota büszke czímét hordja, s ha jól
emlékszünk, még Zápolya Zsigmondtól diszíttetett föl karcsú
oszlopsorokkal, tág folyosókkal, réz kúpokkal, fényes
elfogadó-termekkel, s a termekben gyönyörű falfestményekkel.
A királyi palota tornyokkal és pavillonokkal ellátott ötszög, két
emeletre.
Piaczra nyiló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg
berontott, egész pavillonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.
Magában a főépületben a fejedelem és az udvari marsall lakásán kívül
csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az
idegen hatalmak követei vagy más magas vendégek számára van szállás
rendelve.
Nem szükség tehát mondanom, hogy az «evangelikus rendek»
nyilatkozványáról tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, még pedig a
fejedelem kisebb audientiás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az
őrhely udvarára nyilnak.
S most figyeljünk az audientiás teremben történtekre.

V.
Rákóczi György ő nagysága szabad vitatkozást enged, szokása szerint,
visszatartóztatva saját véleményét.
A hatalmasabb urak, kik a sereg és kormány élén állanak, Dajka püspök
egyházi beszédének bevégzésekor már mind a háborúra szavaztak.
Csak Haller Péter és Mikó Ferencz kivánták a béke fentartását.
Hátra vala még a czímnélküli kanczellár: Kassai István, a gyülölt és
fukar kegyencz, ki hogy házat ne tartson, magát csupán itélőmesternek
hivatta; hogy szertelen vagyonszomját a zsákmányból kielégítse,
folytonosan lázadásokat fedezett föl, s hogy gyávasága miatt befolyását
ne koczkáztassa, és az ügyek vezetését kezéből ki ne ejtse, szünetlenül
béke mellett rajongott.
Kassai az évek, a gond s a sanyar miatt, melyre zsobráksága kárhoztatja,
kiszikkasztott és csaknem vázzá aszott termettel birt, de szemében van
valami azon sivár erélyből, mely félénk természetével, és modorában van
valami azon szelid egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles
ellentétben áll. Hosszú fehér haját hátrasimítva hordja, s jól formált
értelmes homloka tiszteletre csábíthatná azt, a ki őt szomorú
tapasztalatokból megvetni még nem tanulná. Rákóczit mindig hűséggel
szolgálta, Erdély iránt, melyet hazájának nem tekint, közönynyel
viseltetik, a polgári rendet, melyhez születésénél fogva tartozik, még a
kicsiny kérdésekben sem meri védelmezni, s az aristocratiát, ha
haszonlesésből nem is üldözhetné, gyülölni fogná elvből.
A főurak, az ő halálos ellenei, az evangelikusok ügyében békére intő
nyilatkozatot várnak most tőle, s előrekészülnek a gúny minden
dorongjával és a finom élczek mérgezett nyílvesszőjével megtámadni.
Állhatatosan hiszik, hogy kislelkű és népszerűtlen tanácsai miatt ma
Rákóczi szemében is nevetséges, vagy legalább elviselt s használhatatlan
államférfiúnak tünik föl.
Boszútervök élénk kiváncsisággal vegyülten lobbant arczaikra, midőn
Kassainak vékony, száraz és monoton hangja megcsendült.
A teremben alig van negyven ember, – oly szám, melyért inkább csak
tanácskozni, mint szónokolni kell, s a czímtelen kanczellár az
ékesbeszéd adományával nincs kiválón megáldva.
S mégis most sűrű és szürke szemivei alatt élénken járnak szemei, ajkán
kihívás ül, s hullatag termete fölegyenesedik, mintha levetett volna
magáról néhány alkalmatlan évet.
Talán megtámadáshoz készül, talán ő dobja a viadalkeztyűt a főurak elé,
talán a béke oltalmára bátor harczhoz fog!
A békehőst gúnymosoly üdvözli, melyet még a fejedelem is észrevesz, de
nem akar látni.
– Ütött az óra, szól Kassai, s többé tétováznunk nem lehet. Kössük
oldalunkra kardjainkat, én az erőtlen agg kiáltom: fegyverre! Most kell,
vagy soha sem fogjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát kivívni.
Hadaink dereka szállja meg a védelmetlen magyarországi várakat és
városokat s mellékcsapataink kössék hirtelen össze magokat a svéd és
német protestáns táborral. A tavasz első zöldje a mezőn lássa
lobogóinkat. Addig zaj nélkül, de nagy szabályokban hajtassék végre
minden előkészület. Könyörögjünk magas uralkodónknak, hogy személyesen
vegye át a vezényletet, s ajánljuk föl életünket és összes vagyonunkat a
sikerért. Én az eddigiekkel ellenkezőleg erélyes háborút óhajtok, melyet
ne akaszszanak meg a közbeszőtt és czéltalan alkudozások, ne hűtsön ki a
lelkesülés első mozzanatában már a vérontástól való félelem, ne
zsibbaszszon el semmi álnok fegyvernyugvás s ne foszszon meg
gyümölcseitől oly békekötés, melynek keletkezésében új háborúkra remény,
pontjaiban új viszályokra anyag van letéve.
Midőn beszédében eddig haladott Kassai, ellenségei már érzik, hogy lábok
alól a föld kisodródik s talán némely főúr magában bánni is kezdé
nyilatkozatát, melyet a had mérlegébe vetett.
– Várjuk még, mielőtt éljeneznénk, a _de_ szócskát is, melyet most akar
az itélőmester uram kimondani – sugá eléggé hallhatón Serédi István,
kinek a fejedelem jelenlétében sem szokása az illemet szigorúan
megtartani.
[Illustration: – Ütött az óra, szól Kassai.]
– Óhajtom, folytatá Kassai, a nagy háborút, mely már húsz év óta dúl
Európában, az új hit győzedelmével mielőbb befejezve látni. Hadd kapjuk
ki az apait és anyait egyszerre; különben folytassuk óriási
osztályperünket az utolsó fillérig, az utolsó vércseppig. Nevünkre eddig
sem hozott dicséretet, hogy szövetségeseinket, kikkel együtt küzdöttünk,
a balszerencsében rögtön elhagyók azon különszerződésekért, melyek
semmit meg nem oldottak, s csak hitelünket és a becsültetést csorbíták.
– Ez vád Bocskai és Bethlen emléke ellen – közbeszól Kemény János.
– Tüstént el fogom mondani: kik ellen vád? említé kedélyes hangon az
öreg Kassai, s arcza vidám kifejezést nyert, mintha enyelegni akarna.
Észrevehető ingerültség támad, melyet a fejedelem komolyabbá vált
tekintete csillapít le.
– Bocskai és Bethlen Gábor, folytatá Kassai, a míg országukon kívül
harczoltak, minden nap annak néztek eléje, hogy valamelyik hatalmas úr a
portánál fejedelemséget, a rendek közt párthiveket keres és talál. Egy
vesztett csata lázadásra vagy tatárjárásra lehetett volna jelszó. Így
igen nehéz győzni s győzve is hosszas háborút folytatni.
– Magam is úgy hiszem – közbeszólt szokása ellen Rákóczi.
E rendkívüli tény elnyomá a támadó czáfolatot. Kiki sejté, hogy felsőbb
eszméket tolmácsol a ravasz parvenu, a porból cseperedett főúr. –
Mindent kifőzött már vele a fejedelem; és minket csak a föltálalásra
hívtak meg: sugá most halkan Serédi. – Nem, barátom, a megkóstolásra is,
és ínyünkön sokáig fog ízleni a trakta – feleli súgva Kemény János.
Kassai tovább halad szónoklatában: – Minthogy tehát én erélyes háborút
akarok, követelem annak eszközeit is, tudniillik a szigorú rendet benn,
s a cselszövények megszüntetését a portánál.
– Talán a jus ligatum által? kérdék most többen.
– Nem, egyelőre csak a honesta custodia útján – válaszolá szelid
mosolylyal Kassai.
Hogy olvasóim e szavakat megérthessék, említenem kell, miként régi
törvények szerint a rend fölforgatóit országgyűlés itélte élet- és
birtokvesztésre. De a villongós időkben szokássá vált a büntetést előbb
végrehajtani, s aztán terjeszteni jóváhagyásra a rendek elé. Ezt
nevezték jus ligatumnak. Azonban Pécsi Simon, Bethlen Gábor
kanczellárja, midőn a törvényes eljárást mellőzni akarta, a gyanus
urakat egyszerűen csak elzáratá, a nélkül, hogy valaha perbe fogatná: ez
a honesta custodia volt.
– Öcsém! a míg mi a magyarországi evangelikus rendek vallásszabadságáért
harczolunk, elszedi uradalmainkat Kassai – súgá Serédi.
– Az még megjárná; de bezárat, mielőtt harczra mennénk – válaszolta
nevetve Kemény János.
Kassai folytatá: – Urunk fejedelmünk szelid jelleme és törvény iránti
szeretete elég kezesség, hogy a közrend fenntartásának ürügye alatt nem
fogja a kezében levő hatalmat elnyomásra, a szigort üldözésekre
használni. De a börtönbe zárt Zólyomi párthivei még reményekkel vannak
telve, s a háború viszontagságait czéljaikra zsákmányolhatják ki. A
szultán udvarának kapui előtt lézeng még egy-egy elbujdosott főúr, kit
ellátnak fejedelmi süveg keresésére küldöttek czimborái pénzzel és
árulkodásokkal. S valamint mi a nádorispán kormánya alá vetett részekben
hitsorsosainkkal biztos egybeköttetéseket tartunk fenn, szintúgy
természetes, hogy nálunk is lehetnek, kik a nádor és az érsek úr
zsoldján és érdekében működnek, s mentől mélyebb titok leple mögött,
annál veszélyesebb eszközökkel. Vajjon nem kell-e ennyiféle zavargó
elemet, mely a kormány gyöngeségéből nyer erélyt s új vágyakat,
félelemben tartani?
– De e zavargó elemek csak az itélőmester úr fejében vannak – közbeszólt
Serédi.
– És a királyi ügyek directorának papirján – válaszolá a fejedelem, a
főurak nagy megütközésére.
Kassai folytatá: – Aztán eltűrhetjük-e hidegvérrel, összefogott kézzel,
hogy míg idegen földön küzdünk a hit és lelkiismeret szabadságáért,
addig otthon a mi szent vallásunkból secták szakadjanak ki, s titkos
helyeken saját predikátoraik által hirdessenek tévtanokat?
– De ki akarna ily gonoszságot eltűrni? Kit kiván kegyelmed közőlünk e
nagy váddal terhelni? Melyikünket gyanusítja? – rivalgja több főúr.
– Én nem gyanusítottam, csak a honesta custodia szükségét fejtegettem –
mondá gyermeteg vidámsággal Kassai, s miután e szabály czélszerűségében
nagyságtok és kegyelmetek sem kétkednek, további szószaporítás nélkül a
másik feltételre térek át, melyet az elhatározandó háború erélyes
folytatására és sikeres bevégzésére mellőzhetlennek tartok. Értem a mi
protectorunknak, a török császár ő felségének helybenhagyását.
Kassainak nagyobb hangnyomattal ejtett végszavát zúgás követé.
– Ez csak a háború halasztására van kigondolva – említé Serédi.
– Tavasz kezdetéig a fényes porta beleegyezését könnyű kieszközölni –
válaszolt Kassai.
– De az adó tetemes növekedésével – szólt ismét Serédi.
– Birtokunk is öregbedést nyer az elfoglalandó megyékkel – jegyzé meg
Kassai.
– S tudja-e bizonyosan kegyelmed, hogy a vezénylete alatti sereg sok
megyét fog meghódítani? – kérdé gúnyos nevetéssel Serédi.
– Kegyelmetek fognak a vezérek lenni, s épen ezért támaszkodom a sikerre
– szólt udvarias hangon Kassai.
– De honnan hiszi ön, közbevágott a vén Kornis Zsigmond, hogy a szultán
a háborúba beleegyezik?
– Remélem.
– S mi okon?
– Mert a szultán az adópótlékot, s pasái az ajándékokat kedvelik –
válaszolá Kassai.
– S ha mégis csalódnék ön?
– Akkor csalódtam – mondá vállvonítva.
– S mi lesz ez esetben a háborúra készülődésből?
– Béke.
– S a magyarországi evangelikus rendek sérelmei?
– Kedvezőbb időben fognak orvosoltatni – szólt Kassai.
– S a tervezett háború díjául nyerjük a honesta custodiát – jegyzé meg
hidegen Kemény János.
Ekkor tódult a pavillon udvarába a tömeg, s kiabált a tanácskozó terem
ablaka előtt békét és háborút.
– Micsoda zaj? – kérdé a fejedelem.
– Vélekednek künn is, fenséges uram, a benn vitatott dolgok felől –
mondta száraz, de alázatos hangon Kassai, ki elhírhedt félénksége
mellett sem látszék a népcsoportozatoktól tartani.
– Hogy merték az őrök beereszteni e tolakodókat? – tudakolá ismét a
fejedelem.
– Ha fenséged kegyes lesz megengedni, majd kiutasítom és lecsendesítem
egy rendelet által a titkos izgatóktól felbujtatott népet.
A hangnyomat, melylyel ezt Kassai mondá, a valónál nagyobb fontosságot
adott az udvari zajongásnak.
– Ebből is vád kerül valamelyikünk ellen – sugá oly hangosan Serédi,
hogy talán a fejedelem is értheté.
Többen megdöbbentek.
Rákóczi György ő fensége pedig komoly arczkifejezéssel mondá: –
Kegyelmeteknek, hű országnagyjaim, meghallgattuk a magyarországi
evangelikusok ügyében nézeteiket, s ha a körülmények javasolják,
konstantinápolyi követünkhöz utasításokat fogunk küldeni, s ha szükséges
lesz, a hadra készülésre is kiterjesztjük figyelmünket.
Ezzel az ülés feloszlott, s a fejedelem Kassaitól kisérve belső szobáiba
vonult.

VI.
A szultán engedelmének megnyerése igen józan, s mindenesetre igen
törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi
érdekeken kívül foglalunk állást.
Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg
őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik,
eszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül,
akkor a hűbért teszi ki elfoglalások- és földulásoknak?
És a főurak másként fogják föl a dolgot.
Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi – bár általános szavakkal – magáévá
tőn, a magyarországi evangelikus rendeknek üres igéretekkel
kecsegtetését szemlélik.
Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra
kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól
háborúengedélyt nyerni lehessen.
Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd
lengyelekkel pedig viszályban él. S valószínűtlen, mikép Rákóczi
fölforgathassa a portának e helyzetét, melyet a svédek és a párisi udvar
minden törekvései évek alatt sem birtak megingatni.
Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül
a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem
kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt,
török erő hajtja ki országából; ha nyert, akárkit győzött le,
Konstantinápolyból dicséretet kap. – Ez vala, szerintök, a gyakorlati
nézet. Hitték, hogy ha uralkodójok a fényes portánál sokat
kérdezősködik, mielőtt a harczmezőn koczkáztatna, akkor csak ürügyet
keres tétlenségre.
Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a
nagyurak hazatávozása alatt emelkedett s vált a tömeg közt mindig
hangosabbá.
Ha Rákóczi vén kegyencze az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok
s igen szép czímet hallhat, mindaddig, mig a kék darabontok takarodásra
nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kiváncsiság sem
szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.
– A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk, emberi arcza
van-e az Istenét elárulónak.
– S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a
magyarországi evangelikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti
jóváhagyása nélkül is!
– De lármájokkal kendtek czélt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem
egykönnyen forgatják fel a szánt – szólt ártatlannak látszó humorral
Serédi.
– Segítünk hát nekik mi is – rivalgák többen.
– Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az
önöké törik ki – jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést
a termekben, nem a piaczon szerette.
– Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.
– Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbeskedni fognak, ha a
leves elfő – jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.
Azonban a tömeg közől számosan rászánták magokat az elfőtt levesre, s
inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint kikerülni
élettársaik zsémbjét.
Az egész piacztér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és
regia környékén hemzseg a nép.
E közben a «harmadik udvarból», hol a katonai gyakorlatok majdnem
megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki
fél század huszár, s a piacz közepén figyelmet ébresztő zaj- és
tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös
ruhába öltözött, s óriás alakú hirnök jelent meg, az ácsorgókból nagy
csődületet vonván maga után.
Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal,
kezében irattal és szivében a kitünő egyének teljes önérzetével, a
huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle.
Látszott, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése
czéloztatik.
A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedélylyel
tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik be a
kapukból gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté össze
kelméit, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni,
körülmények szerint vagy támadó- vagy védharczra készülvén. Mert, hogy a
vörös hirnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal
összekocczanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai
uram nevét nem a legszelidebb czímek kiséretében emlegetik a vakmerőbb
izgatók, s a katonákat boszantani nagy kedvet mutatnak.
– Halljuk! dörgé a hirnök háromszor ütve a rézdobra.
– Halljuk! viszhangozá ingerkedve a csoportozat.
A rézdob ismét megbődült, hogy csendet vívjon ki.
De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát! azonban legkevésbbé sem
tartva magát saját figyelmeztetéseihez.
Végre a góliát, torkának erejében bízva, olvasni kezd:
«Értésünkre esvén, hogy a szombatosok – kik az igaz evangelikus hittől
elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentirás
helyes magyarázatát magoknak arrogálják, és a vasárnap helyett a
szombatot ünneplik – törvényeink és felsőbb rendeleteink daczára még
mindig régi tévedéseikhez ragaszkodnak, s nemcsak titkos
összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, hanem még magok közől
papot is választanak, s az evangelikus lelkészek helyett, annak
oktatásait hallgatják, sőt hihetetlen vakmerőségöket azon pontig vitték
már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön
temetőhelyre ássák, gyermekeiket más néven szólítják, mint a mely
evangelikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak,
mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére: –
ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő-
és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magistratusai
is, törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik
ennek a veszélyes sectának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént
jelentsék fel nekünk, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe
idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és
jószágvesztéssel büntettessük.
Kelt Gyulafehérvárott dec. 21.-én 1638-ban.
A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és
itélőmester.»
– Úgy látszik, az itélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s
nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom –