A rajongók (1. kötet): Regény - 04

szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn a «harmadik udvar» kapujából a
hirnök stentori hangját meghallák.
– Lehet, hogy Orbán Ferencz udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít –
válaszolá ez.
– Hát Orbán is szombatos?
– Azzal gyanusítják.
– Hm! tehát Kassai értök melegítette föl a «honesta custodiát?» No! az
nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy
újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi,
s mint mindig szokás volt?
– Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni; de végre is, ha Kassai
uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat
valamely igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra – szólt
mosolyogva Kemény János.
– A lánczhordtát! azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén
róka czéljairól előre értesítenünk az uribb rendű szombatosokat – sugá
némi megütődéssel Serédi.
– Én még ma gyors postát indítok Orbán Ferenczhez.
– Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég
sérti e szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen
Gábor fejedelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy
Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett
ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a
marczipánt. Nincs boszantóbb, mint egy pazar sehonnai. Ha a koldusfaj
pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar
Kassai. E szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk
vagyonunkat.
– Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van akkor jobb lesz
védelmezését Kassai uram unokaöcscsére: Elemérre bizni – mondá Kemény
János.
– S mi köze Elemérnek Pécsi házához?
– Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű
teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s talán
azt hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.
– Az átkozott istentagadók! Ej! de szeretnék legalább hat hétre kenyeren
és vizen tartani minden ily bálványimádót.
– Pedig, bátyám! a ki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen kaphat
kedvet a bálványozásra.
– S valóban szép?
– A legragyogóbb álomkép halvány mellette.
– Tehát szép, s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy
hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg.
– Az irigység sem fedezhetne fel benne hiányt, ha nincs oly éles szeme,
hogy a napban foltokat számlálgasson.
– S én őt nem ismerem! – sóhajtá Serédi.
– Csak most tért vissza Fehérvárra.
– S hol lakott eddig?
– Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert tyja nem akarta Kassai
iránti gyűlölségből Elemérhez nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje
szerelmét.
– De úgy-e, Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép leányok szokása? –
kérdi tréfálva Serédi.
– Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.
– S az atyával a leány iránti hajlamból még saját kedves nagybátyjának
meggyilkolására is szövetkezni fog, nemde?
– Elemér nemes indulatú ifjú.
– Az kár, fölötte kár! – sóhajtá Serédi. – Mily derék lenne – tevé hozzá
– ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!
Ekkor a «harmadik udvarból» csendesen közelg egy festetlen deszkájú
szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán
üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül, csak még
egy hosszú rézszínű orr látszik ki.
A hirnök fölolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra
vagy Serédire.
Az első sorok, melyek a rendelmény czélját már sejteni engedék, szikrázó
örömsugarakat reszkettettek sok komor és befellegzett arczon, s e hatás
fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hirnök elhallgatott,
harsány «éljen!» szállott föl száz meg száz ajakról.
Góliátunk az «éljent», megbocsátható büszkeségből, sajátjának tekinté,
mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami
igaza. Vígan döngetve a dobot, s előre-hátra hányt lábakkal billegett a
«harmadik udvar» felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra
tartani, mit régen deli és negédes testtartásnak tekintettek, s a
czigányoknál néha még most is látható.
Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés
az éljenből. A nép gyűlölte e sectát, mint a tömegeknél divatozik,
minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem birta többé magában tartani,
midőn a templomok és középületek homlokára kiszögezve találá Kassai
rendeletét.
– Veszszenek a szombatosok, veszszenek! – hangzott.
De miért?
A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.
– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai ő nagyságának,
irmagvat sem kell belőlök hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők
uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a
mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is husvétonként
egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket –
szólt Panna asszony.
– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten – de nem a
szombatosok, – válaszolá a külvárosból egy iskolamester.
– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.
– Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.
– Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? A ki szombaton nem dolgozik sem
a műhelyben, sem a boltban, sem a mezőn, az zsidó.
– És hallotta-e kend – szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor
érkezett – hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág
süt, a házak tetején jár?
– Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon ő
nagysága. Hisz, ne volna csak Pécsi nagy úr, eddig rég felgyújtattuk
volna a házát. De bizzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a
szombatosokkal.
– Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg – sóhajtá valaki a vidéki
nemességből – de a közbeeső Balázsfalván semmi kárt nem tett.
– Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.
– Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.
– Kivált ha meggondoljuk, hogy ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem
pusztították a hernyók, holott a fejedelem ő fenségének legszebb
csemetéit mind lekoppasztották.
– Hejh, barátom! a szombatos chaldæai nyelven admoneálja a hernyókat,
hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly
gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam
a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lába. Pedig hány
lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejtém, miként Pécsi uramtól menekültek
hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.
– Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfitják. S mit nem
tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!
– Példa rá Pécsi Simon, ki a honesta custodiát kitalálta.
– S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát
megpróbálni.
– Ne hígye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak,
melyeknek betűit mi tudósok sem ismerjük – szólt a külvárosi
iskolamester.
– De nem használ az olvasás semmit a director levátája ellen.
– Téved a nemzetes úr! A ki titkos könyvekből tud olvasni, annak
segítségére jő a sátán.
– S minden szombatos tud olvasni?
– Biz’ a főbbek többnyire tudnak.
– Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassa uramnak eljárni.
– Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a Millenniumban is hiszen.
– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a
Millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél
égetném meg.
– S micsoda bogár az a Millennium?
– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a
megégetést indítványozta.
– Nem, angyalom! A Millennium ezer éves országot jelent, melyben a
babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt
tudákos hévvel a külvárosi iskolamester.
– Hisz az még nem volna rossz – csattant fel Panna.
– De a szent könyv egy helyének félrefacsarásából ered.
– S ő a szent könyvet is facsargatja?
– Hogyne!
– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát, – átkozódék a buzgó Panna.
– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá a
külvárosi iskolamester.
– S talán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten.
*
Ily hangulat közt tünt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz
gebe, a lábzsák, a farkasbőrbunda, a prémes süveg, a rézszínű hosszú
orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiáival.
Az első percz soknak eszébe juttatá a vén kanczellár régi
népszerűtlenségét, s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.
A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyet nyitva a továbbhaladásra.
Kassai mélyebben burkolá arczát a farkasbőr alá, s a rézszínű orr
eltünt.
– Veszszenek a szombatosok! – kiálták ekkor többen – s éljen a
vallásháború!
– Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! – ordíták mások – de akarjuk a
vallás és lelkiismeret szabadságát is.
– Előbb meg kell büntetni a sectáriusokat, azután menjünk mindnyájan a
magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére – szólt a
külvárosi iskolamester.
Ekkor kiüté magát a farkasbőr közül a rézszínű orr, a kurtán nyirott
fehér bajusz, és még hozzá a széles nyerges áll is.
– Mindnyájan menjünk, fiaim – szólt szétterjesztett kezekkel, mintha
áldaná a népet Kassai. A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán
sebesen elment.
[Illustration: Veszszenek a szombatosok!]
– Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram – sóhajtott a külvárosi
iskolamester, a kiszabadult szán után nézve.
– Vannak ugyan gyöngeségei, de ki volna tökéletes.
– Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára, de… miért is kell a
szombatosoknak birtok?
– Igaz! Aztán a nagy urak többet mondanak róla, mint való.
– Talán irigykednek rá.
– És féltik befolyásukat.
– Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.
– Pedig épen most ő maga mondá, hogy «menjünk», s «mindnyájan menjünk».
– Úgy van! Menjünk mindnyájan… haza, – szólt gúnynyal Kemény János, ki a
tömeg közé vegyült.
Eloszlának.

VII.
Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent-Mihálykaputól,[2] egy
alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos, törpe ablakkal az
utczára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a
szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a
családéletet, minden kiváncsi szem elől.
Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta
egy vén szakácsnő járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem
közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó
előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak magoknak az özvegy
egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége
alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett ki abból, mintha
kriptája volna, melyben mint halott fekszik.
Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak a «beteg
asszonynak» hívják, tartván magokat a vén szakácsnő elnevezéséhez, ki a
szatócstól és hentestől ez érzékeny czímre hivatkozva, kéri a szükségelt
árúkat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsnő keveset vásárol, de
készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak
adni, hogy ürügyök lehessen a «beteg asszony» házába lépésre; azonban a
jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle
fillérenkint tartozását, a fönmaradt összegre ismét bogot kötött, s oly
hidegen távozott, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem
bántják sem kérdéseikkel, sem kandiságokkal. Különben is egy
visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével
kaczérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.
A «beteg asszony» létezése évek óta már csak akkor jutott a
szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ez esetben
megkérdék nevét egymástól, s ha szerét tehették, a tőle jöttől, és a
felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény
asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s
annálfogva kiki «beteg asszonynak» hívja, és neve talán a halotti
prédikáczióban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak,
mint a mi az életben volt.
De az volt-e örökké? Szerencsétlensége-e, hogy beteg, vagy szerencséje?
Hová menne, ha lábai birnák! Oh, melyik ösvény vezet ki leghamarább az
életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon czélhoz. Az
öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.
*
Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik a «beteg asszony». Csak
fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszkhalvány arczélének egy
része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz
leszedett minden húst s talán kiszárított minden véreret is, és a
hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel biró
körvonalai tünnek ki a puha ágyneműből, mintha az alabástrom emlékkövön
egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést
ábrázolta, s most az ábra mulandóságával önt vigaszt a néző kedélyébe.
A «beteg asszony» minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá.
Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit
érdekelheték a távolibb tárgyak. Ő csak az ágyban élt még. Mellette a
rózsafa-asztal, kristály pohárral, ezüst kanállal és gyógyszerekkel; az
ágy lábánál damaszt karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a
rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e
többre gondolni neki, kinek élete ezen kis téren folyt le? Az ágyból a
karszékig vánszorgani s onnan vissza, ez volt a «beteg asszony»
egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén
szakácsnő, hogy a «beteg asszony» ma rosszúl érzi magát, ma ismét beteg,
még nem is sétálhatott.
A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy
környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig
haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a
gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.
A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták.
Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek
száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta
keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor
búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s
monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és
meddig?
A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra
óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh
ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek
boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.
A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem
háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom
vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé
változtassa.
A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon
ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok,
melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy
megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom
martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg,
kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a
gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán
a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi
szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem
váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek
szomorú következményei.
A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán
mintha megszűnt volna a vérkeringés.
A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az
ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő
sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő
leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha
halottal volna, mintha holttestet őrizne.
Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága
szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a
fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a
vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre
ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen
fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek.
«Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva
tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg
lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly
megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a
szerencsétlenhez.
[Illustration: Viaszk-arczán mintha megszünt volna a vérkeringés.]
– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi
Simon egyetlen gyermeke.
A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a
halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül
küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi
különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át
arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony
ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték
borítá.
– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte.
Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva
maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom
halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és
aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.
Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.
A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult,
s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és
elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához,
melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál»
emlékül hagyhassa.
A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az
élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.
Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.
Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával
birt.
Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett
volna.
Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége
volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.
Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a
világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt,
mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.
Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg
ártatlanságot.
Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér,
lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér
mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés
szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket
adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna,
hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is,
még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.
Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett
föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy
szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.
Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének
jellemzők lenni.
Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.
A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de
egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a
behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség
eszményképét tünteti szemünk elébe.
Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért
kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a
huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.
Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány
választottjának.
De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti
ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.
[Illustration: Deborah vonásai szabályosak voltak.]
Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a
szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.
Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s
három év mulva látták őt először Fehérvárott.
Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa
közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn
megjelent, kémleni és megtudni?
*
Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly
iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette,
már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája
függesztve tartá.
A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.
Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki
ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg
gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.
Ő úgy elszokott az áldástól.
Az átkot jól ismeré!

VIII.
Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen
arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.
– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? úgy tetszik, hogy most enyhébb
álmod volt, mint régen.
– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más
számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a
csontok még benne.
A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.
– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a
húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind
ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras
piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem
fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai
nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már
ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés
érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy
élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?…
Szegény beteg asszony!
Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott
vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt.
Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő
rémalakjait szemlélheté.
A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel
folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül
feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem tapodott sarkával
köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem
fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s
undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy
szája rothadással teljék meg?
Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz
szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi
kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye,
kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.
– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az
utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem
tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e
dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok
szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek
férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon,
kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s
a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal
verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét
ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s
minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni,
s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen
kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az
állati ordításra, mely Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte
bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel
ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a
multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem
éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a
kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn
vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e
az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak
sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták
tovább mondani a történeteket.
– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy
eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú
emlékek felujításával.
A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti
hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így
kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések,
mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly
ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!
Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.
– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg
asszony.
Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?
– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, bár titkon. S ha sejtené
az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!
– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté
könnyekkel Deborah.
– Nem volt soha nálam.
– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet
a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.
– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?
– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim,
és sűrű fátyol véd.
– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok
alszanak, a szem nem hathat át?
Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára
vonatkozott.
– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha
ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».
Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.
– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!
A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott
gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig
csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.
Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában,
nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig
ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros
érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések
hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly
titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg
asszony» bősz eszméi.
Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah!
a szakácsnő még késik!
Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok
vesztét a piaczon megéljenezte.

IX.
A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből épen a söpredék lakott azon a
tájékon, hol most a város fekszik.
A békétlenek leghevesebbjeinek tehát a «beteg asszony» ablaka előtt
kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály-kapun át haza érjenek.
A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá
szidalmak közt említtetni.
– Irtsuk ki a szombatosokat, veszszen Pécsi Simon! ezt ismételte egy