A rajongók (1. kötet): Regény - 13

Endre ijedten kapta vissza a bajuszról körmeit, de annál erélyesebben
csimpalykozott, az unoka példáján tanulva, a nyájas úr üstökébe.
– Lám, lám! mily szerencse, hogy nem vagyok török! Unokámat, mihelyt
sír, mindig azzal ijesztgetem: ha Gabi rosszul viseli magát, a nagypapa
tüstént leberetváltatja a haját, s akkor nem lesz mit tépni. Menjünk,
kis úrfi, menjünk a nagy fa-lóhoz, melynek aranyos nyerge van, akkora,
mint egy agár, s úgy nyargal, mintha élne. Tizenkét katonát is adok
magának. Hát még mennyi fényes tollú madarat! Aztán eszünk édes
pogácsát, marczipánt és kürtös kalácsot.
– Igazán? – kérdi az úrfi.
– Biz, igazán. Hát a sok füge, mazsola és rózsaméz! Aztán mutatok egy
kis majmot karmazsin köntösben. Úgy ám! Látunk pávákat és strucztojást.
Endre előbb nagy fekete szemeivel bámult, s aztán a beszédes bácsi
nyakába csimpalykozott.
– Pécsi Simon ő nagysága számtartója vagyok, – szólt most a kövér úr
Klárához – s uramtól szoros kötelességemmé van téve, hogy a fogadóból
minden vendéget a várba vezessek, nem kérdve nevét, járatát, s
kényelméről úgy gondoskodjam, mintha földesuramat vagy Deborah
kisasszonyt fogadnám.
– Fáradt vagyok – mentegetődzék Klára a szivességet megköszönve.
– Az ágyak már vetve vannak – szólt a számtartó.
– Nem akarnék senkivel találkozni.
– Parancsolja szobájába a vacsorát?
– Holnap korán óhajtanék indulni.
– A rendelt perczre befogatom lovait.
– Köszönöm! de mégis inkább szeretnék itt maradni, ha a korcsmáros
ágyról gondoskodnék.
– Csak azt nem tehetem – közbeszólt most a korcsmáros, ki a kandalló
mellé huzódva, tanuja volt az egész jelenetnek. – E vendéglőben,
nemzetes asszonyom, bőven van minden, kivévén az ágyat, az asztalt, az
eledelt, az ágyneműt és a lovak ellátását, meg a szekérszínt.
– De hát miért építették e vendéglőt, ha se enni, se aludni nem lehet
benne?
– Két fontos okból, – szólt most a számtartó, – először, hogy azok, kik
nem lévén ő nagyságával ismeretesek, különben tovább utaznának, a függő
czégér által becsábíttatva, kijátszatva, szándékok ellenére is,
kénytetve legyenek a várúr vendégszeretetét élvezni; másodszor, hogy a
jobbágyok ünnepnapokon és lakodalmaikon tiszta, nagy teremben
tánczolhassanak, s jó bort ingyen kaphassanak.
Klára értesülvén a balázsfalvi szokásokról, vonakodás nélkül ült az
udvari kocsiba.

XIV.
A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé
tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.
Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.
Kapujához fölvonóhíd vezetett.
Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi
birtokába nem jutott, Küküllővárnál és Radnóthnál inkább védheté magát
az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna
ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák
leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is
többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan
rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.
Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a
dicsekvésre.
Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.
Büszkesége is meg van alázva.
Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már
beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a
kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha
saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és
lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha
záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át
sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen
égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna
padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a
porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a
másik.
Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő
foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű
kéjlakká alakította.
*
Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.
A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.
Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s
majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább
tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a
zajtalan pontosság.
A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg
a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes
lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták
meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül,
elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a
hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis
pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott
szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak
divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a
hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s
mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés
vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet
igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel
ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen
kielégíthette.
– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván,
hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű
lakást.
– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. –
Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a
mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros
kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a
jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé
tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz
alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a
nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed
lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére
készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell
többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én
is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag
fog ragyogni.
Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra
vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy
szent János a _Mennyei jelenésekben_ statisztikai leirását közölte volna
az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó
igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg
keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső
szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak
imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly
gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak
fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű leczkéi, a tévedések,
törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem
anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem
tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert
rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga
után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket
és közelebb vonja az Isten haragjához.
Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a
számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát,
van-e Balázsfalván több szombatos?
– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb
helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat.
Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága
esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg
egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak
is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal
is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot
épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál
talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt,
hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be
van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga
tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen,
lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza és az oktatás malasztjával óhajt
táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e
czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell
dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos
szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a
házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a
fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így
bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja
meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt
törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád
van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.
– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel
mennének a bárd alá.
– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha
szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?
– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.
– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.
– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól
tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.
– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar
férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a
külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai messze ragyognak,
oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi
szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék
a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony
egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve.
Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah
kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs
szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak
körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának
hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen
bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!
*
Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.
Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.
Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?
S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben,
melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?
Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró
örvénynyel.
Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!
Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!
A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma.
Klára ébren tölté az éjet. Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará
kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete,
félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott
csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek
mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.
A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály,
hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.

XV.
Gyulai Ferencz az előnyt, melyet a Pécsi-ház rokonszenvének megnyerésére
a véletlen nyujtott, nem hagyá használatlan.
Szeretett mulatni, társalogni, könnyű és nehéz hódításokat tenni.
Udvarolt a szép nőknek, kellemesen tölté a perczeket azokkal is, kik nem
állottak a szépség hirében, s magok az éltes matronák sem említék őt
másként, mint hiúságának teljesen hizelgő dicséretekkel.
Minden tekintélyes házhoz járt, csak Deborah visszajövetele óta
Pécsiékhez nem, s most általok fogadtatott legszívesebben.
Az öreg úrral vitatkozott azon elmés, könnyű és gyermeteg
felszinűséggel, mely semmi kérdés mélységeit nem sejti, s mely az
ellentét bűbája által oly könnyen tudja a kellemes tudatlanságot a
komoly tudósokkal megkedveltetni. Pécsi sokszor mulatta magát az ifju
sajátságos ötletein, merészségeit hajlandó volt eredetiségnek venni, s
ha be is látta, hogy Gyulai annyi műveltséggel sem bír, a mennyivel a jó
nevelésű urfiak, kezdé hinni, mikép eszével mindeniket túlhaladja, s
mint a nyers gyémántnak csak csiszolásra van szüksége, hogy ragyogjon, s
nagy értékét a világ szó nélkül ismerje el.
Sokszor említé ezt Deboráhnak, ki mindig tudott – s néha ingerült
hangon, néha hideg közönynyel – Gyulai ellen valamit fölhozni, mi az
apának nem tetszett.
– Te nem akarsz igazságos lenni iránta, szólt ilyenkor az öreg.
– Te pedig, atyám! az ő részére vagy elfogult.
– Te hibáit nagyítod.
– Te jó tulajdonait fölpiperézed képzelődéseddel.
– Mivel bánthatott meg, leányom?
– Mivel babonázott meg, atyám?
– Szeszélyed lehangolja.
– Hiuságát nevelik dicséreteid.
– Csak nem tagadhatod, Deborah! nemes modorát és könnyed társalgását.
– Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden
tárgyra hamar megtalálja az illő szót. S az oly egyén magatartása
könnyen lehet szabályos, kinek nem kell sem eszmékkel, sem
szenvedélylyel küzdeni. És állítottam-e valaha, hogy Gyulai
visszavonultan él, nem keresi fel a társaságokat, nem udvarol a nőknek,
nem képzeli megjelenését kellemes hatásunak? S kell-e ennél több a
biztos, a sima modorra?
– Leányom! a társaság még senkinek szellemet nem adott.
– De a szellem hiánya mellett még lehetnek furcsa ötleteink, s a kinek
csak szelleme van, egy egész társaságot mulattathat, a nélkül, hogy
valakit meg tudjon nyerni.
– S azt hiszed, Gyulait a nők nem találják érdekesnek? – szólt az apa.
– Még csak arra gondoltam, hogy én nem tudnám, – válaszolá Deborah sötét
daczczal.
A tetszelgést közönyünk szerelemre, szerelmünk közönyre ingerli. Deborah
nem volt egészen a szívtelenségig kaczér, de hiúságánál fogva nem
lehetett ment a hódítási vágytól, és élénk képzelődésénél fogva magát s
mást ámítani egyaránt képes volt. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta,
büszkesége legyőzte, de e szeszély és e büszkeség, álérzéseket is hamar
igtatott a valódiak helyébe, és a szivet, midőn kifosztotta, gazdagítani
látszott.
Gyulai, bár minden számítás nélkül, úgy viselte magát a szép és büszke
szombatos lány irányában, mintha a legkiképzettebb terve volna a
hódításra.
Gyakran megfordult Pécsiéknél, de érettük semmi társaságból nem maradt
ki, semmi örömről nem mondott le, semmi viszonyaiban nem korlátozá
magát.
Az atyával még többet szeretett időzni, mint a leánynyal, s noha Deborah
mindig hallott tőle valami lekötelezőt, a napok úgy teltek el, hogy a
legfigyelmesebb szem sem vehette észre a finom udvarlón a kecses hölgy
rendkívüli szépségének újabb meg újabb hatását. Hangja, modora,
nyájassága változatlan maradt. Nem közelített, nem vonult hátrább,
ugyanazon távolságot őrzé Deborah ellenében. A deli és büszke alak,
szelleme és bűbája varázsával nem látszott igézetet gyakorolni az
ifjura, s nem látszott szeszélyeivel, hideg modorával és hatásra
számított mellőzéseivel ennek kedélyére ingerlőn hatni.
Gyulai néha fölmelegült az öreg Pécsivel folyt viták alatt, de midőn
Deboráhval társalga, a művelt és udvarias lovag szerepét folytatá,
pontosan, egyformán, s gyöngéd, de visszatartózkodó modorban. Kalandori
ötletei, humora, szeles és könnyelmű viselete, mint a fátyol alá rejtett
háttér, néha elő látszottak ugyan lépni, hogy észrevétessenek, de semmi
oly érzéssel vagy hangulattal nem fordult elő ez eset, melyből Deborah
magának diadalt jósolhatott.
Hiúságát ez határtalanúl sérté.

XVI.
Az idő, bár nem a cyklopsok erejével, de serény napszámosi kézzel mindig
hordott fövényt és követ azon épület alapjához, melyet Gyulai a
herczegleány kegyének nevezett, s a dicsőség és hatalom fellegvárának
hitt.
Zsófia kellemes ifjúnak kezdé tartani, s az első benyomás ellenére
bizodalmat nyert jelleme iránt is. Azonban e ponton túl nem haladt.
Kevés barátságot mutatott iránta, még szeszélyeinek sajátságosabb
nemeivel sem üldözte. Míg Elemér volt körülötte, a felügyelet ellenére
és az udvari illem mellőzésével, tudott alkalmat lelni, hogy félig
komoly, félig enyelgő modorban őt korholja mulasztásaiért, melyek
tulajdonkép nem voltak mulasztások, s halmozza el oly teendőkkel,
melyeknek néha tizedrészét sem lehetett teljesíteni, s melyeket csak egy
makacs, egy képzelmeiben élő gyermek semmi akadályt nem tűrő, és semmit
nehéznek nem hivő elméje gondolhatott ki. Most, midőn Gyulai volt az, ki
az udvari felsőbb személyzet közül legtöbbször jelenhetett meg nála,
Zsófia, hacsak Anna volt is körülötte, s ha szeszélyeinek szabad tért is
nyerhetett, sohasem látszott elfeledni, hogy nagybátyja Báthori Gábor
volt, és hogy nagyatyjának nagybátyja a lengyel trónon ült.
E lassú haladás s e minden erélyt igénybe vevő küzdés, Gyulainál nem sok
kedvet hagyott fenn új kalandokra, vonatkozzanak bár azok becsvágy vagy
szerelem álmaira.
Pécsiékhez szórakozás végett járt.
Nem izgalmakat, pihenést keresett ott.
Az öreg úr társaságát mulatságosnak találta, a Deboráhét érdekesnek.
Ennyinél többet ez alkalommal nem ohajtott.
Utógondolata mi volt? oly kérdés, melyről saját magával sem akart
tisztába jönni.
Lehet, hogy ha tervei meghiúsulnak, ha az előmenetel útja elzáródik
előle, ha dicsvágya szirthez vagy örvénybe vezeti, akkor mentődeszkaként
ragadja meg Deborah kincsét, hogy a viszontagságok és szükséggel küzdés
hullámai közül a kényelem révpartjára juthasson, s hetven falu nevető
tekintetével kárpótolja magát, ugyanannyi rokon és jó barát
gúnymosolyáért.
Természetesen Deboráhnak sejtelme sincs a sok tényezőről, mely Gyulai
közönyére befoly.
Csak azt érzi, csak az által van megalázva, hogy most először talált oly
ifjura, kire szépsége s szelleme nem hat, s ki iránt hideg nem tud
lenni. Mily csodás bűvölet! Deborah mentől inkább hiszi keblét
fájdalommal és szeretettel telve, annál kevesebb érzés sugárzik Gyulai
szeméből, annál kimértebb modora, annál higgadtabb, az unalomig, a
kétségbeesésig, minden szó, melyet e megfoghatatlan ifju ajkairól hall.
A pandal inkább visszhangozhatja egy pásztordal méla rímét, a fövény,
melyet a szél kerget, inkább őrizheti a vándor lábnyomait, a folyam
tükre inkább viheti tova az árnyat, melyet a partról a virág emlékül
vetett rá, mint a hogy képes a Gyulai szíve Deborah érzéseinek felelni,
a Gyulai kedélye Deborah kecseinek igézete alá esni, a Gyulai szeme
Deborah tekintetének delejes erejét észrevenni, a Gyulai szelleme
Deborah szellemének varázsától át meg áthatva lenni. S Pécsi leánya, a
büszke hölgy, mégis bizonyos felsőséget látott ez aristocratikus ifjun,
kit Zsófia a fejedelmi ház sarja csak sima, engedelmes és bohócz
szolgának képzelt. Deborah talán Kassai Elemér kevésbbé urias külseje
miatt hajlott Gyulai felé, Zsófia talán épen e külsőnek férfias és
komolyabb jelleme miatt lett kedvezőtlen elővéleménynyel Gyulai iránt.
Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mindketten helyzetök
szempontjáról néztek Gyulaira és Elemérre. A szűcs gazdag és művelt
unokája a születés varázsa iránt volt, bár öntudatlanúl, Gyulai külseje
iránt fogékony, míg a magasan álló Zsófia előtt a mélyből, hova
alánézett, csak az egyéni sajátságok emelkedhettek ki. Zsófia Elemér
iránti ragaszkodása a fejedelmi vér érzetében soha szerelemmé nem
válhatott volna, míg a büszke Deborah szivében, bár álnév alatt, az első
hajlamot Gyulai iránt a születés igézete adta. A mit a hiúság
megkezdett, folytatá a hiúság. Érzéketlen volt Gyulai, érzékenynyé
kellett tenni, nem bókolt a szépség bálványképének, hódolatra kellett
szoktatni, ez a női hiúság észjárása, s ez volt Deboráhé. Mind
hasztalan! Gyulai a régi maradt, s a szép szombatos nő arcza
halaványabb, szeme merengőbb, szive sebzettebb lett. Néha felébredt
gőgje s Gyulai hidegségét mellőzéssel viszonzá, néha gúnya
meg-meglobbant és e démoni világításban a jégkeblű ifjú minden szava,
tette, mozdulata nevetséges szinezetűnek látszott, néha hideg vérrel,
kritikusi nyugalommal hitte Deborah Gyulai jellemét fölfogni, s az öreg
Pécsi elébe hosszú lajstromot tárt az ifjú korlátolt eszéről, ízetlen
élczeiről, kedélytelen és minden magasabb ábránd, minden nemesebb
lendület nélküli szelleméről, de mindez csak oly zivatar kitöréséhez
hasonlított, mely hirtelen átvonúl a láthatáron, hogy távozásával még
rekkenőbbé tegye a levegőt. Deborah a hányszor föllázadt növekedő
szerelme ellen, annál nagyobb erőt adott e parancsoló szenvedélynek,
mely semmi jogos alappal nem bírt, semmi közösségéből az érzéseknek,
semmi összhangzásából a gondolkodásnak nem támadt, s mégis zsarnokává
vált.

XVII.
A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen
maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben,
a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy
vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai
a legszélsőbb vonalig elérni látszott.
Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé
különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak
kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék
föl.
Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja,
fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis
tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a
leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából
kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani
kedélyének egyensúlyát.
Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy
áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére,
atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól
még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha
nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő
lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e
más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének
elévülését, tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre
százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de
következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi
hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül?
Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna
oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét
tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban
kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn
volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem
akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s
Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.
Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr
képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden
fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.
Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a
palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna,
palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint
a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él,
szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán
csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez,
melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.
Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett
neki, mert gúny tárgya volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul
hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott
csillapíthatónak.
Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles
rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit
«szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti
gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a
porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni,
jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a
mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a
vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és
sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon
irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben
volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira
magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán
ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek
alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak
föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra
elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti
a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy
sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes
mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy
voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak
többször mulattak Pécsinél. A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra
vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás
volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek
lehangoló befolyását számításba sem venné.
A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át
kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését,
melegíté ábrándokra szívét.
Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem
látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt
álló erélyt.
Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint
élvezni.
Mióta Zsófia herczegkisasszony veszélyes titkába volt avatva, mióta a
karácsonyi communiókor a leendő fejedelemnő kedvéért az öreg fejedelem
és neje vallásos buzgóságát segíté kijátszani, mióta egy titok
fölleplezésétől függött bukása, s eltakarásától gyors emelkedése, oh!
azóta Gyulai az emberi természet azon sajátságánál fogva, mely a
veszélyeztetett jót értékesebbnek tartja, mint midőn semmi válság nem
fenyegeté, majdnem mindennek tekinti az udvar kegyét, s ha szíve
szerelemre képes lett volna, még e szerelmet is föláldozná a
befolyásért, az emelkedésért.
Elemér csak szánalomból, csak Zsófia leigázott lelkiismeretének
védelmére, követé el a botrányt, de Gyulai könnyelműségbe takart
önzésből.
Elemér jutalmat nem ohajtott s a büntetést elszántan várta; ellenben
Gyulai fellegvárakat épített a sikerre, borzadott a veszélytől, s
hasznosítani akarta vakmerőségét. Vágyott a herczegkisasszony egész
kedélyét elfoglalni, csüggött a szeszélyes leány minden pillantásán,
szolgailag engedelmeskedett változó ötleteinek, ellesé gondolatait, hogy
teljesíthesse. Hisz e növendékleány alig félév mulva neje lesz György
úrfinak s György úrfit egy vagy legfölebb két év leforgásával a rendek
fejedelemmé fogják választani, hogy még az apa életében ő az
uralkodáshoz, a nép iránta hódolathoz szoktathassék, s hogy a Rákóczi
család, a szultán vagy a német császár védelme alatt, az örökösödési
jogot felötlő erőszakolás és makacs visszahatás nélkül kivívhassa.
Mekkora szerep nem vár egy kegyencz számára e távoli, de regényes
körvonalaival már derengő háttérben! Gyulai szertelen reményeket csatolt
a herczegleány rokonszenvéhez; azonban fájdalom! épen e rokonszenv
sehogysem akart mutatkozni.
Anna néne, az ügyes cselszövő, elég sok jártassággal képviseli öcscse
érdekeit, de Zsófi, ha Gyulairól volt szó, mindig Elemért dicsérte.