A rajongók (1. kötet): Regény - 08

arczczal, a föld porát kereső szemekkel és páratlan érczű hangja bűbájos
erejének igénybevétele nélkül, helyeslé versenytársa merészebb terveit,
s kedélye annál levertebb volt, mennél döntőbb hatással birtak
nyilatkozatai.
Megfoghatatlan szomorúság fellegzett egész kifejezésén, midőn társai
reménytől sugárzó tekintettel s a jövendőben hivő lélek derült
elszántságával jártak-keltek, erősítve az ingadozókat, védve eszméiket,
hirdetve az igét.
A ki figyelemmel kisérte az ellentétet e férfiu szavai és
kedélyhangulata közt, a ki elleste a fájó benyomást, mely idegein
átrezgett, midőn magasztalni hallá magát, a ki látta, hogy máskor meleg,
részvékeny és áradozó szive mennyire elfeledte a hőbb dobogással együtt
a lelkesülést és életörömet, a ki fanyar mosolyát, sötét merengéseit,
nyugtalan álmait és álmatlan éjeit aggódva követé szemeivel s
gondjaival: az kénytelen volt valami mélyen ható, valami rejtélyes és
bősz történetben keresni e rögtöni átalakulás okát.
S van-e élesebb szem, mint a férjet szerető nőé?
Klára az első öleléskor, az első csóknál érzé, hogy minden ámító
hasonlatossága mellett más természet és fogékonyság, más kedély és
jellem lakik most ama külalakban, mely oltáreskünél és szerelem jogánál
fogva az ő élettársáé vala. Ha a kecses ifju nő a mesék világában, ha
egy regényes és rémes korban élt volna, midőn jó és rossz nemtők
közvetetlenül vegyítették magokat a szegény halandók ügyeibe s örömet
leltek gyarló érzékeinknek varázslat általi ámításában: akkor a babonás
előitéleteknek hódolva, talán hinni tudná, hogy férje testéből valami
démon kilopta a lelket, s egy egészen idegenével cserélte föl. Ha Klára
évek óta nincs úgy értesülve, hogy férje egy kihalt családból egyedül
maradt életben, akkor félve vonná el tőle karjait és keblét, nehogy
tévedésből ikertestvérre áraszsza a kéjeket, s a nő édes kötelességeit
teljesítve, hűtlenség bűnébe essék.
Valóban a régi Laczkó Istvánból semmi sem maradt meg, csak Klára iránti
szerelme, s azt is a távollét rövid hat hete csodálatosan alakítá át.
Mohó, sovár, kielégíthetetlen lett e mostanig gyöngéd és költői
színezetű indulat, s nemcsak anyagiasb alapízet nyert, hanem élvei közé
nyugtalan, rémes és idegenszerű elemek is vegyültek oly lélekállapotból,
melynek titkai sejtetlen mélységben laktak.
Mintha hinné, hogy csak napokra, órákra van szorítva az időköz, mely
alatt nejét szeretnie szabad; mintha a baljóslatok egész raját
rezzentené föl e szerelem s mintha legártatlanabb és legédesebb kéjeiben
keserű átok lappangana, vad bűn tombolna.
Képzelni, Klárának mennyi aggodalmat szerzett férje megfejthetetlen
hangulata.
Az éles szemű nő hamar belátta, hogy itt nem mulékony hatásokról, nem az
idegen kór okozta túlizgatottságáról van szó, melyen ápolás és gyógyszer
könnyen segíthetne; belátta, hogy valami szokatlannak kellett férjével
történni, mely egész valóját földrengésként rázta meg, s annál mélyebb
nyomokat hagyott hátra, mennél véletlenebb volt rombolása.
Klára szerelmének erélyével tudta csak szülei megegyezését a vagyon és
helyzet nélküli Laczkó Istvánnal való házasságra kicsikarni, s a
kézfogás után lefolyt nyolcz év még bensőbbé, még áthatóbbá tette
szenvedélyét.
Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, soha sem kellett egyiknek
is bizalomra szólítani föl a másikat, soha sem volt szükség
esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára
felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy
besugározta a szerelem, hogy abban homályos zúg nem maradt, hová a
világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.
Legalább így hitte Klára.
S most férje egész magaviselete talányok szövedékéből áll.
Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot
tudakolni, mert szigorú itélet fekszik ebben vagy a kérdőre, vagy a
kérdezettre.
Klára érzé saját ártatlanságát, s hogy vádolhassa férjét, kit eddig csak
tisztelni tanult?
Várt, hallgatott, tűrt, s az óra minden ütésekor elérkezettnek hitte a
perczet, midőn hőn szeretett élettársa szívének terhét vele meg fogja
osztani.
– Hasztalan!
Napok, hetek teltek, s férje mind sötétebbé, rejtélyesebbé lett.
A szárdisi angyal fizetése néhány hívő család szűk adományaiból állván,
a kecses szombatosné a drága időt nem áldozhatá föl merengésekre. Férje
növekedő tétlensége új ösztönül szolgált neki, hogy takarékosság, erély
és helyes számítás által házát a sülyedéstől megóvja, s örökségül nyert
csekély hozományából annyi kényelmet varázsoljon elő, melyet az ügyetlen
bőség sok eszköz igénybe vételével sem tud mindig.
Reggeltől estig dologhoz látott, s tevékenysége egészen kimeríté, s
mégis lehetetlen volt észre nem vennie, hogy fáradozásain nincs a régi
áldás. Most káros szórakozottságon, majd lényeges apróságok elfeledésén
kapta magát rajta, majd ismét a találékonyság teljes hiányán és a
körülmények felhasználásában elkövetett vétségeken. Az egész háztartás
nem volt többé oly összevágó, mint eddig, s azon parányi tőkék,
melyekkel, hogy kamatozzanak, bevásárlásokat tett, most az egyszer nem
elég biztosan látszottak forogni. Szóval minden egy kissé kibillent a
szokott kerékvágásból, mert Klára kedélye sem volt többé helyén, s munka
közt is gondolatai mindig azon iszonyú talány körül csapongtak, mely
férje boldogságát ismeretlen örvényekbe sodrá. Ha ez soká tart, a lelki
elégültséggel együtt a külső kényelem is eltünik, s a csendes lakba a
sötét merengés és önvád mellé vendégül bekopogtat a nyomor is.
Ily érzés, ily hangulat közt hallá férjétől, hogy az új hit ügyében
ismét Fehérvárra készül.
Egy igen szerény jövedelmű családnál, hol a fillérnek kijelölt helye
van, a hosszabb út tetemes költségei mindig válságot idéznek elő,
melynek utóhatásától csak lemondások és apró megszorítások árán tudnak
idejekorán menekülni. De Klárát most nemcsak e tény hangolta le, sokkal
mélyebben hatott kedélyére férjének zavart tekintete, s a majdnem
reszketeg hang, melylyel távozási szándékát közlé.
– Minket új veszély fenyeget! gondolá Klára szorongó és sejtelmes
szívvel. Fehérvárról hoza ő átkot házunkra, s most megint azért megy,
hogy hozzon. Mi történhetett vele, mit követhete el ő? Az orvnak, ki
örömeink gazdag kincstárát kirabolta, szerencsétlenség-e a neve vagy
bűn?
– Mennybeli atyám! – kiáltá most Klára saját eszméjétől eliszonyodva.
Férjének lábai elébe borult, töredelmesen hajtá fejét a padlózatra, s
arany csillámú gazdag sárga haja szétbontakozva omlott alá, sűrű
palástjával eltakarva a szem elől az egész ábrázatot, csak a vékony
ivorfehér nyakat hagyván meztelenűl, mintha bárdcsapásra váró elitélt
volna.
Laczkó István szobormereven állott, s bámulata határtalan lőn.

III.
– Taposs szét – rimánkodott a kétségbeesés hangján a nő – tedd lábadat
nyakamra, hogy haragod súlya zárja el rögtön lélekzetemet s oltsa ki az
életet testemből. Oh! én téged most gondolatomban bűnösnek neveztelek,…
férjem! jóltevőm! büntesd meg a hűtlen rágalmazót.
A férj tagjain hideg borzadály nyargalt át. Vértelen arczczal, kék
ajakkal, összecsapott kezekkel rebegé: – Ő látja homlokomon a
Kain-bélyeget!
Gépileg vonta végig homlokán ujjait, mintha szennyet akarna letörleni;
neje pedig fölemelé a padlózatról omló könnyekkel áztatott arczát és
tekintetét férjére fordítván, megható és sűrű zokogások közt így szólt:
– Homlokodon, mint a márványlapon, melyet a művész szent oltárnak
készített, csak az Isten előtt kedves gondolat és érzés lehet
följegyezve. De az én gyanakvó képzelődésem, mely minden sötétben
kisértetet lát, borult kedélyed szürkületén a bűn alakját hitte át meg
átsuhanni. Oh! iszonyú káprázolat! Úgy-e, Pistám! te csak szerencsétlen
vagy, több nem,… minket csak nyomor fenyeget,… több nem? Ne szólj
titkodról, mert a gyönge nőnek nem szükség azon komoly dolgokat tudni,
melyek a férfiú érczakaratját és törhetetlen szilárdságát veszik
igénybe; ne szellőztesd a bánatod s lélekküzdelmeid elébe vont fátyolt;
hallgasd el – mert a bizalmas szó, ha vissza sem éltek vele, sokat
ejtett már tőrbe, – hallgasd el, kérlek, hogy vallásunkat fenyegeti-e
veszély, vagy családunkat romlás, de megnyugtatásomra, de kínzó
szeszélyeim lecsendesítésére mondd, hogy a te nézeted szerint is, a
legnagyobb szerencsétlenség a bűn. Nyilatkoztasd ezt ki!
Klára erős hangnyomatot adott a végszavaknak, míg enyhítéseül a sebnek,
melyet ajkai ejtettek, férje kezét voná ajkaihoz.
Laczkó István indulatosan rántá el karját. – Távozzál tőlem! kiáltá
vadúl. Távozzál! ismétlé a fájdalom leirhatatlanúl mély, azonban szelid
kifejezésével. Éretted… de ne szóljunk erről! Eredj, lépj azok sorába,
kik mondani fogják: ha előbb ismertem volna jellemét, most nem kellene
pirulnom! ha nem lettem volna elfogult iránta, most nem panaszolnék a
végzet ellen, s könny helyett öröm csillogna szememben! Távozzál! rég
tudom én, mi a szerencsétlenség hatása! Még a fát is odahagyják levelei
a hideg őszi szél lehelletére!
– Mert elhervadtak! mert meghaltak! szólt Klára, csüggedt fővel s alig
hallhatóan.
– Édes nőm! feledd kiméletlen bánásomat. Indulatom túlragadott. Jer
keblemre!
Hőn szorítá magához a szenvedő alakot és szeméből égő könny hullott
ennek liliomarczára.
– Veled együtt érezném, zokogott Klára, a bűnvádat, ha ismeretlen volna
is előttem oka; veled lépnék a gyalázat elébe, s egyenlő jogot
követelnék a közmegvetésből. De úgy-e, erről nem lehet szó? Úgy-e, te is
legnagyobb rossznak a bűnt tartod, s a szenvedés poharából az igazán
keserű cseppnek azt, ha a kiürítést megérdemeltük?
– Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bűn, s
hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvből, melytől a büszke
erény virít? Engem még senki sem vádolhat, bízzuk a bölcsekre a
szabadakarat felőli hiú okoskodást.
– És mit tegyünk a Szentkönyvvel?
Oly megható és gyermeteg volt e kérdés, hogy a szárdisi angyal, ki maga
is az igét hirdeté, csak lesütött szemekkel s néma ajkkal tudott nejének
válaszolni.
Klára férje keblére borult, szeretettel és legkedvesebb kaczérságával
egy bűbájos nőnek, ki szépségét is az igazság védelmére fegyverül akarja
használni.
– Ládd, mily rosszúl tudod a kétkedő szerepét játszani? A büszke tudóst,
ki nagynevű egyházférfiakkal versenyez, most egy együgyű kis némber
szorította kelepczébe.
Klára csókjával zárta el a választ férje ajkán.
– Hát csakugyan annyira gyöngének képzelsz? kérdé hizelgőn. Két ép,
egészséges gyermeket szültem neked, s ne birnám-e el egy kis titok
terhét vagy egy kis csapásnak fájdalmát, mely minket fenyeget? Miért nem
nyilik meg kebled, hogy a közléssel könnyüljön? Ha eszemet gyöngének
véled a tanácsadásra, úgy nincs hallgatásod ellen kifogásom; de ha
lelkemet tartod erőtlennek a gondviseléstől ránk mért megpróbáltatásra,
akkor soha igazán nem szerettél, mert érdemesnek sem hivéd keblembe
mélyebben tekinteni.
– Mondhatnám neked Klára, szólt Laczkó István, hogy képzelődésed játéka
a titok, melyet rejtegetek, s a bűn, melyet, hited szerint, tervelek;
lenevethetném bohó aggodalmaidat, vagy szenteskedő rémlátásodat: de nem
akarom a hallgatás kötelességét a hazugság vétkével könnyűvé tenni.
Bevallom tehát, hogy Fehérvárott igen nehéz napokat töltöttem s hogy
nehezebbek várnak rám. Bősz jóslatú fellegek gyűlnek össze a mi kicsiny
kunyhónk felett, s ki tudja: nem volna-e jobb, ha magunk vetnénk még
bele tüzet, mielőtt az ég nyila találná? Elgázolhatja vetéseinket az
utolsó kalászig a jégeső, s ki tudja: nem volna-e jobb, előre rá hajtani
a helység csordáját, hogy aztán a pusztító vihar nyom nélkül öntse ki
dühét? Örvényeikbe sodorhatják magzatainkat, a fellegszakadás áradalmai,
s ki tudja: nem volna-e jobb, egy kosárban előre a hullámoknak ereszteni
őket, hogy teljesedjék az Úr akaratja, s a kaján végzet az előfélelmek
kínjai nélkül zúzza szét szívünket? Néha kedvem volna átkokból készíteni
imádságos könyvet, s egész hitfelekezetet szervezni a gyűlölet számára.
De, Klárám, hagyjuk a titkot titoknak, s ülj mellém e kerevetre, hogy
meséljünk fontos ügyekről, melyeket talán gyerekségeknek tartasz, és
gyerekségekről, melyek talán igenis fontosak. Jer, üljünk le… Így ni…
Már most, angyalom! képzeld, hogy még ez a kerevet, melyen helyet
foglaltunk, sem a miénk s a széles világban, hajléktalanúl és vagyon
nélkül tengünk. Érted, Klárám, hajléktalanúl és vagyon nélkül.
– Csak ez, hála ég! csak ez volna, mit akkora aggálylyal takartál
előlem! szólt a nő könnyűlt lélekzettel és sugárzó arczczal.
– Hajlék- és vagyontalanúl!… de halld, Klára, tovább. A madárnak az
egész zöld mező és berek terített asztal. Szabad szárnyakkal röpköd, s
míg örvendett, evék, s míg jóllakott, kiénekelte magát. S mit tennél te,
ha számunkra az életből csak a nyomor maradna? Szólj, mit tennél? A
nyomornak nincs éléskamarája, konyhája, asztala és terítéke. Rosszabb
háztartó a fukarságnál. De azért, hogy tűzhelyéről füst nem emelkedik és
keze mindig üres, apasztja-e vendégeinek, kiket ő tart, étvágyát? Oh! ha
ez így volna, boldogabb lenne az emberi nem, mint a könyörületről szóló
erkölcstan által! Tudsz-e eleget dolgozni, Klárám?
– Tudok – válaszolá büszke önérzettel a derék szombatosnő.
– Ha, ha, ha! fölkaczagott a férj vad fájdalommal.
– Te kétkedel?
– Nekünk való, sorsunkhoz mért munkáról beszélj.
– Bízzunk a gondviselésben és magunkban! válaszolá Klára. Érzem, hogy
erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna.
– S mily munkára szánnád büszke erélyedet?
– Ha nagy városba költözünk, skofiummal hímzek díszruhákat, bíbor
palástra ezüst rózsát és keleti gyöngyből szeszélyes virágokat és
arabeszkeket fűzök a hölgyek fürt-ékeire s a leventék övére. A
mennyezetek, zászlók, oltárszőnyegek és hadisátrak szegélyeire rojtokat
fogok sodrani, s az úrnők és lovagok pénze sok utat s ösvényt fog
szerény lakunkhoz találni.
A férj gúnyos kétkedéssel mosolygott.
– Ha nem szereted városon, vonuljunk tehát falura – folytatá rábeszélőn
a nő. Falun még könnyebb lesz kenyeret szereznünk. Atyám a növényvilág
csodaerejének ismeretére tanított. A sebet nemcsak bekötni, orvosolni is
tudom. A lázak különböző nemei ellen ritka hatású szereim vannak. Eddig
ingyen ápoltam és gyógyítottam a betegeket, ezentúl fáradságomért gabnát
és más házi szükségekre valót szerzek. Te is vehetsz haszonbérbe
korcsmát, bortizedet vagy néhány hold tanarokat.
– Az egész holdat, kedvesem, s még hozzá egy tuczat csillagot –
közbeszólt keserűen a férj. Ha álmodni akarunk, Klára, ne elégedjünk meg
csekélylyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kivánjuk egyúttal az
egész lehetetlenséget.
– S komolyan hiszed-e – tudakolá a szombatosnő gyönyörű kék szemeit
kérdőn fordítva a szárdisi angyal mélabús arczára, hogy helyzetünk ily
szerény tervekre sem jogosíthat föl?
– Micsoda munkához értesz még? – szólt ez kikerülőn.
– Elmondottam volna, hogy lehetek kulcsárnő, vihetem egy egész idegen
háztartás terhét, taníthatnék gyermekeket olvasni és írni, s ha a
várasszony elnéző volna, még növendék leányának oktatását is rám
bízhatná; – de már nem merek ily magas igényekről előtted beszélni.
Tekinteted porba vezeti az én szemeimet is. Mit találjak ott az éhség és
hideg ellen! Boldog Isten, mily tudatlan vagyok!… Ah, Pistám! van egy
hárfám, letörlöm róla a port, ismét felhúrozom és vállamra veszem.
Visszajönnek elmémbe a régi dalok, újjaim engednek az ihletésnek s a
szép hangok hűn fognak újjaimnak szolgálni. És elmegyünk várról várra.
Te énekled a verseket, én kisérem A tiszta holdas éjeken, midőn
ligetekben és ezüst patakok mellett fogunk vándorolni, a költészet és
zene tündérkéi még soha sem dalolt mesékre oktatnak, s a mit sugalataik
után versekbe szedve a függönynyel félig takart ablakok alatt és a
fényesen kivilágított csarnokokban, a szerelem és hír számára
eléneklünk, az édes könnyet fog csalni a merengés galambszeméből és
harsány rivajt a lelkesedés férfi-ajkairól. Úrhölgy és lovag meg fogja
irígyelni szegénységünket, s mit ily érzés közt nyujtanak nekünk, az nem
alamizsna többé, mert hódolat.
– S csak ezekből áll, a mit tudsz?
– A lelékenységen kívül, mely épen arra fog tanítni, a mire legnagyobb
szükségem lesz, s a megnyugváson kívül, mely nem engedi, hogy
szükségeket teremtsek magamnak.
– Kis pacsirta, ki a sírfára szállva énekelsz az életről és a halál
kertjében is keressz örömtanyát, te a ledér remény számára még meg
tudnád nyitni szivemet, ha nem zárta volna be örökre a komor való! Oh!
Klárám, mit használ az, a mit balgatag fejecskéd vigasztalásul
kigondol!… Tudsz-e kontyodra tekert kendőn nehéz csöbröt vinni a mezőre?
Tudsz-e forró rekkenőségben naphosszat aratni? Tudsz-e sárban, mezitláb
és permeteg alatt állványokra téglát, meszet hordani, s tűrni pirulás
nélkül, ha a rongyok által rosszul födött szépségeden kőmiveslegények,
uradalmi hajdúk s koldus léhütők buja szeme nyugszik?
– Nézz rám… és felelj magad! szepegé a nő, arczát férje keblére rejtvén.
Klára gyöngéd, finom alak volt, s kiválólag ideges természetű.
– Tudsz-e kapálni és ásni? tudakolá a szombatos.
– Ah! ki venné hasznát az én ásásomnak? kérdé Klára mosolylyal arczán,
de egy könynyel pilláin.
– Az, a ki meg is büntethetne, ha nem tudnál sokat ásni.
– Sokat? s ezzel a kézzel, ezzel a lábbal?
Parányi lábfejét s hófehér gyenge karját láttatá férjével.
– Nevetnem kell ötleteiden, szólt alig leplezhető megütközéssel. Ugyan
mi nem jut még eszedbe, hogy elvond figyelmemet a titkolt veszélytől,
mely reánk vár.
– Hátha annak nagy részét már föl is fedezém?
Klára viaszsápadt lőn.
– Hátha a titok kapuján már belül vagy, s a rémes épület egyes szobáiban
vezetlek, a tárgyakat, melyek előnkbe lépnek, magyarázva?
– Az lehetetlen! kiáltá reszketve, dermedve.
– De miért?
– Mert képtelenség, hogy tőlem, ki sokféle munkával kereshetnék
kenyeret, épen oly foglalkozást kívánjanak, melyre testalkatomnál fogva
képtelen vagyok, s mely semmi jövedelmet nem hozna. Ezt te nem
akarhatod.
– Én nem.
– S ki volna oly dőre, hogy követelhetné?
– Talán a törvény, kedvesem!
– Oh ég! csakugyan komoly tekintettel mondod ezt?
– Még nem vagyok tisztában, szólt a férj, hogy minő kinyomatot adjak
arczomnak… De hallgasd tovább. Nagyobbik fiúnk alig töltötte be hatodik
évét s már ismeri a betüket, tud számlálni, s játékul virágbokrokat és
tarka pillangókat rajzol. Szellemi foglalkozásra látszik hivatva, s te
hamar észrevévén hajlamát, a szerint is nevelted. Most más iskolán kell
őt átvinned. Tedd erős barommá, mely terhet bírjon hordani, állati
ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedése helyett csak a
testiség nyers kitöréseit áhítsa. Tudod-e, Klára, ezt eszközölni?
A nő homlokán végig vonta kezét, hogy jól eszmélhessen. – Nem értelek –
mondá végre azon borongó színezetével kedélyének, melyen az iszony, mint
a villanyos anyag a még nyugvó fellegeken, rossz idők jóslataként
meg-megcsillámlott.
– Nem értesz? mily kába egyszerűség! Hát nem tudsz képzelni helyzetet,
melyben az emelkedettebb lélek átokká válik, s a mély kedély hullámaiba
okvetetlenül bele kell fúlni a boldogságnak, egész tündér kiséretestűl?
Nem képzelsz-e körülményt, mely parancsolón követeli, hogy a durva
testnek durva erkölcsei legyenek, s az érzéketlen szív és szégyelni nem
tudó arcz a korlátolt elmében találja istápját?… Klára! te zokogsz. Te
már fölfogtad, hogy mire czélzok.
– Inkább lássam gyermekemet a terítőn! kiáltá a nő.
– E szavaddal megmentéd őt és magadat. Ne félj, ne remegj! A vihar
elvonult; egetek tiszta. Oh, de az enyém!?…
Mély sohaj emelkedett a szombatos kebléből.
– Esküszöm, folytatá vad hévvel, esküszöm Mojzes bölcseségére, Szent
János evangelista jósszellemére, a Messiásra, kinek második eljövetelét
és ezeréves uralkodását várjuk, s az ő dicső székvárosára, az új
Jeruzsálemre, – esküszöm mindenre, a mit a szombatosok hisznek, s a mi
előttem legszentebb, a te tiszta és boldogító szerelmedre, Klára! hogy
ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná
tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk
gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, hogy
vétkes felebarátjaikra dobják. Ne aggódjál, Klárám! Élénk képzelődésem
túlélesen színezé a fenyegető veszélyeket… Holnap reggel indulok
Fehérvárra. Legfölebb két hét alatt ismét haza fogok térni, s akkor,
Klára, arczom derült, jövendőd biztosított leend. S most, kedvesem, ne
tudakolj semmit. A kiváncsiság szavait ajkadról tiltsa el e csókom.
Szőke Pista, vagyis – mert neje e nevet nem ismeré – Laczkó István
hévvel ölelé át Klárát.
– Oh! ő már nem szeret engem, mert szíve zárva maradt – sóhajtá a nő,
midőn magányos kamrájába vonult.
Könnyei áztaták kendőjét s most először feledé a haztartás száz apró
gondjait, melyek egyedül enyhítették volna fájdalmát.

IV.
Másnap reggel az udvaron befogott lovak tüszköltek s unalmokban rágták a
zablát.
A szárdisi angyal mindig talált valami igazítni valót hívei közt,
házában vagy kocsiján. Podgyászokat raktak a szekér-kasba, a láb elébe s
hordottak onnan ismét vissza, mint fölöslegest vagy alkalmatlant. Midőn
pedig már az idő szép messze haladott, s Klára a tornácz küszöbéről
várta az indulást, a férjnek a kocsilépcsőn eszébe jut, hogy zsebében
nincs elég tapló, s hogy az esetlegességek számára nem árt még egy
darabot magával vinni.
Leszállva a szobába siet tehát, Klára követé.
– Tudod, mit gondoltam, kedvesem? szólt, midőn magokra voltak. Már
lanyhább téli napok kezdenek beállani, s ez a kocsi csak oly könnyen
vihetne el engem oda, hová Rákóczinak hatalma nem terjed ki, mint
Fehérvárra. Itt hagynók házunkat csűröstül, bútorostul. Úgy nem
ébresztene távozásunk semmi gyanút. Új életet kezdenénk a török császár
vagy a magyar király földén, s még nevünket is elhagynók a gyalázattal
együtt, mely leselkedik utánunk, de többé föltalálni nem tudna. Jer,
Klára! feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt mondhatná, hogy
tőle loptuk el.
– S hát e bölcsővel mit csináljunk? kérdé Klára a helyre mutatva, hol
alig három hónapos csecsemője szendergett.
– Igaz, mi kötve vagyunk. A szegény beteg gyermeket miként tennők ki egy
hosszú vándorlás viszontagságainak! Vad gondolat volt tőlem. Egyébiránt
csak tréfából hoztam föl; de nem kellene veled épen az elváláskor ilyen
könnyelműen játszani. Jóságod, Klárám! maholnap engem kiállhatatlan
szeszélyessé tesz. Isten veled!
Klára karjaival tartá vissza a férjet és kéréseivel, mert ha eddig
aggódott, az újabb nyilatkozat után elrémült. Úgy tetszik neki, hogy a
Kassai névben a rémítő titokhoz kulcsot nyert, s bár nem tudta miként,
meg vala győződve, hogy ennek az embernek kell tulajdonítni
szerencsétlenségöket s a veszélyt, melynek ki vannak téve.
Rimánkodása nem használt. Laczkó ingerülten bontakozott ki karjai közül,
s a kocsira fölpattanva gyorsan elhajtatott.
Az utcza végén, úgy kellett jobbra fordulnia, hogy a szombatos pap
házának homloka ismét föltünt.
Klára még a tornáczon állott, szemére tartott kendővel.
A férj magasra emelt föveggel int búcsút, de viszonoztatás nélkül.
– Egészen el van merűlve a bánatban, s mintha hallanám zokogását. Igen
sokat fedeztem fel neki, vagy igen keveset. Jobb lett volna hallgatni,
ha nem lehettem nyilt… De vezekeljen – szövé tovább gondolatait a
szárdisi angyal – öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a
szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. Szégyen e jámbor
együgyűségre! megvetés rá!… Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet
mutatja meg képét. S jó-e a tükör, ha egy király, rossz-e, ha egy
zsivány arczát tünteti elő! Ki koszorúzná meg vagy törné szét ezért? Az
őrült… Ah! fejem kábul. Gondolatim örvényt szőttek, tánczolnak a habok a
mély tölcsér körül, s bele vonják bősz erejökkel hitemet, reményemet, az
emberméltóság érzetét s az erény ábraképeit. Minden, minden szellemi
elmerűl!… Hadd! történjék meg! Vagy vesztettem-e vele? Szegényebb-e az
ember, ha betegségeitől fosztatik meg. S miért volna szívem üres, holott
benne van minden, mi az állaté?… Oh gondviselés! miért nem hirdethetem
létedet a gonosz bukásában, s az erény ünnepnapjain? Miért nem kell
nevednek mindig eszünkbe jutni, ha a világra fordítjuk szemeinket? S
miért fosztott meg uralkodó székedtől fattyútestvéred, a kényszerűség? Ő
vak és érzéketlen, de rólad az irástudók komolyan mondák, hogy szemed
van és szíved.
A szárdisi angyal kedélye kormányvesztett hajóként hányatott az
ellenséges hullámokon, partot nem látva és a tájékozó csillagok
útmutatásait nem követhetve többé.
*
Térjünk vissza az utazókocsitól az elhagyott nő szobájába.
Bármennyire szerette Klára azon ifjut, kit családja akaratának ellenére
kezével ajándékozott meg, mégis házasságok alkalmasint meg nem köttetik,
ha világosságra jön, hogy a leendő férj jobbágy-gyerek.
A XVII. században a legerősebb szenvedély is meghunyászkodott e korlát
előtt. Az örökös jobbágy végtelenűl alantabb állott helyzetre és
szabadságra nézve úrbéreseinknél, kiknek költözködési jogok biztosítva,
szolgálataik szabályozva voltak. S Klára szívkegyeltje sokkal többet
tanult és tapasztalt, hogysem a szerelem föláldozási készségét a
legiszonyúbb tűzpróbára ki merte volna tenni. Ő tehát több ügyességgel,
mint őszinteséggel a kővárvidéki Laczkókkal köté magát össze, kik a
puskások közé tartoztak. Olvasóim számára megjegyzem, hogy a puskás oly
jobbágy volt, kit a fejedelem minden szolgálattól fölmentett, azon
kikötéssel, hogy a vadászatokban tartozzék részt venni. A puskás
látszólag csak hajszálnyival állott a jobbágy fölött, s mégis végtelenül
magasan, mert szabad volt. Őt senki sem kérte föl, mint szökevény
rabszolgát. Nem is vala szükség e rendszabályra, mert a puskássággal
járó birtoknak két kézzel akadt mindig ura.
Klára rokoninak, midőn választottját legrosszabb színben akarták is
föltüntetni, eszökbe nem jutott azt születésére nézve egy puskásnál
alacsonyabbnak mondani. Már itt, szerintök, ki volt merítve minden, mit
az osztálykülönbség lebeszélőt hozhat föl.
Hogy lehessen szökött jobbágy eléggé merész, művelt és tisztes állású
leányt oldhatatlan kötelékekkel csatolni a testi büntetések és személyes
szolgaság soha sem évülhető igájához: erről Laczkó István ellenségei sem
birhattak sejtelemmel, miután a rágalmazók gyanusítása is csak a
hihetőségek korlátai közt szokott működni, különben hatását vesztené.
A közszellem ily irányából magyarázhatjuk ki, hogy Klárára elég mély
benyomást nem tett mind az, a mit férje a legdurvább nemeiről a
napszámos munkának, s a legsértőbb lealázatásairól a más akaratjától
függésnek, előkészítésül és vallomásként megemlített.
A nő csak annyit hitt belőle, hogy minden vagyonuk veszélyben forog, de
ezt, önerejébe s férje műveltségébe bízva, még nem tartá kétségbeejtő
körülménynek.
Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legfölebb
az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve
vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el épen az ember, ki
egyedül bir értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben? Klára nem
becsülte oly csekélyre magát, hogy az első balesetre tuladjon önérzetén,
s az első megpróbáltatáskor féltse szívének erélyét.
De midőn férje Kassait említé, midőn ködbe takart szavain is
átsugárzott, hogy a hatalmas és gyülölt miniszter kezében van sorsok, s
hogy általa üldöztetnek, akkor Klára egészen átérzé a veszély nagyságát,
bár azt megnevezni nem tudta.
Szorongását rémületté fokozta a magábanlét.
Most először nem bírt foglalkozni.
Bálványként állott a tornácz előtt; merengett szobája sötét zúgában.
Reggel könnyű öltözékében nem érzi a hideget künn, a kialudt kandallónál
ülve nem gyujtott késő este gyertyát, nagyobbik fia imádság nélkül aludt
el. De midőn az utcza egyik ablakából sem csillog már mécsvilág, midőn
oly néma lett a különben oly élénk helység, mint a temető, melyben
végződik; midőn minden ház és sírkő a kétféle álom egyenlő csendjét
őrzé, s a lélekóra eltelte után kisértet és gondolat nem bolyg többé, a