A rajongók (1. kötet): Regény - 07

– Talán valami ügye van kendnek velem? – kérdé látható nehezteléssel a
szárdisi angyal.
– Van ám, még pedig a javából, – szólt a káplár.
– Mi tetszik hát, szóljon!
– Nekem ugyan semmi, de annál több Kassai uram ő nagyságának.
E névre a szárdisi angyal egészséges, életvidor arcza sápadt lett.
– Kendet hozzá kell kisérnem. Karabélyom töltve, kopjámat látja, tessék
tehát csendesen előttem haladni.
A fogoly, mert helyzetéről többé kétségben nem lehetett, csodálkozásából
alig birt magához térni. Mi baja lehet vele Rákóczi miniszterének,
gyanítani sem tudta? Visszatekinte multjára, s tisztának találta, mint a
tükröt. Bizonyosan új vallása foroghat szóban, gondolá. De miért
kezdenék épen ma s épen rajta a szombatosok üldözését? Mit
bizonyíthatnak be e perczben ellene? S ha törvényes adatokat csak
nyomozás útján szerezhetnek, miért tevék őt fogolylyá, mielőtt
vádolhatnák? s miért vezetik, mint rabot, börtön helyett a fejedelmi
palotába és az ország első hivatalnoka szine elébe?
A szárdisi angyal e komor kérdéseket forgatá elméjében. Kedélye
befellegzett vala s arcza, ha nem is félelmet, megdöbbenést árult el.
– Most üt a kisértés órája! Légy hív mindhalálig s neked adom az életnek
koronáját, mondja a szentirás. Atyám! ha lehet, maradjon el tőlem e
keserű pohár! szól a Megváltó. Szegény Klára! Oh! az én kedves kis
gyermekeim! Mi tevő legyek?
Ily eszmék követék a szárdisi angyalt a fejedelmi irodába. A
levéltárnokon, s egy pár diákon kivül a nagyteremben alig volt ember. Az
egész szobasor oly csendes, mintha bezárt templom volna, s a szombatos
saját lába kopogásától megdöbbent.
Végre a fogoly és őre, hosszú, de aránytalanul keskeny kabinet
küszöbéhez értek, honnan egy karszék vánkosai közül Kassai uram kis
testének egyes részletei és egész kopasz nagy feje valának láthatók.
Az öreg úr előtt durva keresztkötésű irományok hevertek. Csak kezét
tartá rajtok, szemét a belépőn. Hm! posztóruhája, nadrágja, csizmája és
dupla süvege van! Négyszeres megsértése a törvényeknek. Hm! E szavak
hatottak a karszékből a szárdisi angyalig, kinek szivét e különös
üdvözlésre remegés fogta el.
– Laczkó Istvánnak hivják kendet, hüm! És a másik neve?
A szárdisi angyal szótlanul állott, igézetes kényszerüséggel a
karszéknek szegezve tekintetét.
– Nó! hangzék Kassai lapos ajkairól, nó! hangzék ismét, és még ferdébb
mosolylyal.
– Ha a kormány, válaszolá a fogoly, bizonyos hitfelekezethez szításom
iránt gyanut táplál és üldözni akar, van elég eszköze nevemet
kinyomozni, s egészen fölösleges, hogy saját vallomásom által terheljem
magamat, és önszántomból gyűjtsek fejemre parázst.
– Ez bátran van mondva: Ananiás-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó uram!
ez a keresztre feszítést áhítók merészségével van mondva, de én tőled
álnevű Laczkó István valóságos nevedet kérdem.
A szárdisi angyal fejébe tódult minden vér, s erélye ismét megtört.
A korlátnok az irománycsomagra tevén kezét, száraz gúnynyal mondá:
– Téged Szőke Pistának hívnak s nagyrápolti féltelkes jobbágy vagy.
Földesurad Döbrögi Péter uram volt. Tíz éves korodban atyádat egy
erdőfoglaláskor agyonütötték. Döbrögi Péter, hogy atyád érdeméért
megkülönböztessen, saját konyhájában kuktává tett, de te a szakácsnak
nem akarál engedelmeskedni. A hátadra mért husángokat, hum! zokul
vetted. A serpenyő és nyárs mellől megszöktél, egy izmos, ép gyereket
lopván el ez által jámbor földesuradtól. Anyád nemsokára kimult.
– Szegény anyám! sohajtá a szárdisi angyal.
– Nem arról van itt szó, Szőke Pista, hogy néhai anyád szegény-e vagy
nem. A baj az, hogy te szökött jobbágy vagy, és örökséged tizenhat kerek
év óta üres. Ennyi idő alatt senki sem tett róla robotot, senki sem
adott tizedet, senki sem állított katonát, senki sem fizetett adót. A te
féltelked többnyire hasznavehetetlen földekből állván, népesítlen
maradt. Én tavaly megvevém Döbrögi Péter uramtól a rápolti birtokrészt,
még pedig a jobbágyok minden restantiájával együtt. Érted-e?
[Illustration: – Téged Szőke Pistának hivnak.]
Ekkor egy diák a korlátnokhoz valami iratot hozott ellenjegyzésre.
Kassai hosszasan tudakolt tőle minden apróságot, hagyván azalatt a
szárdisi angyalt a rémítő gondolattal küzdeni, hogy feleségestül,
gyermekestül örökös jobbágy, még pedig egy fukar, szívtelen földesúrnál.
– Szőke Pista! én téged még ma Rápoltra indítalak, szól a korlátnok
vigyorogva.
– Holttestemet küldheti nagyságod oda, magam nem fogok menni.
– Hm! tehát öngyilkosságra készülsz! Nem jut-e eszedbe, hogy feleséged
vagyonából a tizenhat évi robot és tized hátralékját sem hajthatnám be.
Boldogtalan! Meg akarsz-e károsítani? Porontyaidból hogy sajtolhatom ki
pénzemet? Egyik gyermekedet pujka-, a másikat sertéspásztornak fognám
használni, de nőd nemes leány. Akaratja ellen tulajdonomnak nem
tekinthetném. El kellene kölykeitől űznöm. S ha anyai szeretet
ösztönéből a telken maradna is, igen gyönge, igen kényes. A háromágú
korbács sem szoktathatná hamar a kapához és sarlóhoz.
– Mennyei atyám! kiáltá a szerencsétlen szombatos, hát csakugyan
beteljesül az idő, midőn a sátán hatalmat nyer a világ feletti
uralkodásra? Hát csakugyan néhány nap mulva azon év fog kezdődni,
melyben az ötödik[7] angyal trombitájának hangjára egy csillag hull a
földre, s a megrendült égsarkakkal együtt az erkölcsi rend tengelye
kisiklik helyéből? Szent atyám! most kezdődnek-e ama szörnyű csapások,
melyeknek nem szabad az embereket megölni, de gyötreniök kell
éjjel-nappal oly iszonyúan, mint a scorpió marása miatti gyötrelem?
Rajtam kezdődik-e előjele a jósolt időknek, melyekről mondatik: keresik
az emberek a halált és nem találják meg, kivánnának meghalni, de a halál
elmegyen előttök? Mit vétettem, hogy homlokomon nincs az Isten
pecsétje,[8] mely védelmezzen a sátán véres körmeitől? S ha bűnös is
valék, miért választattam épen én a legnagyobb büntetésre, hogy
tudniillik saját élő szemeim fedezzék fel először az Antikrisztust?
Kassai! ha a bűn és elvetemültség eszményének meg kell testesülni, mint
megtestesült a szeretet a Krisztusban, akkor te vagy az Antrikrisztus!
Annyi fájdalom, annyi kétségbeesés és magasztaltság volt a szombatos
arczán, hogy még Kassai is némi megütközéssel tekintett rá, de hidegvére
hamar győzött a percz benyomásán.
– Szőke Pista! nem költészetről van köztünk szó, hanem pénzről,
robotról. Te öngyilkolással jogomtól akarsz megfosztani, azonban én sem
estem fejem lágyára. Rajtam túl nem teszesz. Feleséged és gyermekeid
bőrén kiveszem, a mit benned vesztenék. Most pedig pórruhába öltöztetve
tartalak három napig a börtönben. Melléd tétetek egy éles tőrt, melylyel
minden perczben kivégezheted magadat; ha három nap elteltével élve
maradsz, Nagy-Rápoltra vitetlek azon roskadt kunyhóba, melyhez
maradékostul tartozol. Nőd és gyereked utánad fognak jönni. Egy év alatt
a deres oly munkás paraszttá alakítand, a milyen szájas pap vagy most.
Ha a négy bevett vallás valamelyikének hivei közt mester, egyházfi, vagy
sekrestyés lettél volna, most jogom nem lenne téged a röghöz
visszavitetni, de midőn szombatosoknál angyal vagy, rápolti hajdum
pálczája alá esel vissza. Hm! nem disznó orrára való az arany perecz!
Nem parasztnak való az új vallás készítése. Három nap mulva ismét
találkozunk.
Kassai száraz köhögések közt vonult ki egy falajtón.

XV.
Ha Szőke Pista e megaláztatást új hitéért szenvedte volna, ha Szőke
Pista valami vakmerő bűnért vitetnék börtönbe, akkor talán emelt fővel
lépne sorsa elébe, talán maga tépné le testéről az úri ruhát, hogy az
utczaseprő durva és szennyes rongyait adhassák reá a poroszlók. De most
visszaborzadt attól a gondolattól, hogy a fejedelmi iroda tanuja lehet
átöltöztetésének, s hogy midőn majd az utczán hurczoltatik, midőn a
bámészok tudakolni fogják a hajduktól: kit visztek a tömlöczbe? ezek
vállvonva mondhatják: csak egy szökevény jobbágyot, kit földesura
megtalált.
Van oly büszkeség s még a nemesebb természetekben is, mely inkább retteg
a balhelyzet szégyenétől, mint a bűn súlyától.
A kék darabontok beléptek, de kezökben czondra, abaposztóból szabott
nadrág és paraszt bocskor nélkül. Fegyver közé fogták a fegyenczet,
kinek lélekzete szabadabbá lett, midőn a szelidebb bánásmódot látta.
Kassai irodájából a várfalak mellett, a közfigyelem magára vonása nélkül
értek a kijelölt börtönhöz, mely a kapisztrán-kápolna szomszédságában
feküdt.
A porkoláb a letartóztatott nevét nem kérdé. Redős vén arczának hideg
vonásain, ha valami, úgy egy neme a tiszteletnek, egy árnya azon kedvező
sejtelemnek csillámlott át, hogy úrral van dolga.
Kötött sipkáját tar homlokán kissé megmozdítá, s kezébe a bokorkulcs
mellé vékony rövid lábvasat vett, mely karikástól együtt alig birt három
fontnyi súlylyal.
Szőke Pista sötét, de tág pinczébe vezetteték, mely egykor, mint az
ászok rothadt maradványai mutaták, sok hordót, utóbb, mint a falbékók
hosszú sorából gyanítni lehet, sok bűnöst, s köztök kétségkivül nem egy
ártatlan üldözöttet is, rejtett penészlepett, nedves és dohos keblébe.
A porkoláb Szőke Pista lábára zárta a vasat, a kisérő őr pedig a
pinczeszöglethez vezetvén őt, a falbékót szorítá jobb kezére. Csak balja
maradt szabad, hol a szív dobog, mely az élet kerekeit forgatja, s
melynek mozgását a legkisebb gyilok is, ha irányát elszánás vezeti,
rögtön megszüntethetné.
De Kassai gúnyos igérete ellenére, az ölőszer, szintúgy mint a pórruha,
sehol sem vala. Szánalomból-e vagy fondor terv miatt? gyanítni is alig
lehetne.
A falbékó Szőke Pistának szabad mozgásra csak félöl széles és egy öl
hosszú tért hagyott. Ez vala talán a világtól számára kiszakított azon
rész, melyből szenvedésének története mélyebb és mélyebb sülyedések közt
fog tovább ömleni, hasonlóan azon folyamhoz, mely a hitrege szerint, a
föld szinéről eltűnvén, végre még a pokol üregéig is utat lel magának,
hogy sötét hullámaiban a kárhozat szellemei fürödjenek!
A rab tompán, fásúltan hevert a nedves földön, hátát a penészborított
falnak támasztva. Feje mélyen hajlott keblére. Arczának kifejezés- és
majdnem érzés nélküli vonalait a börtön félhomálya elől is rejtegetni
látszott, mintha a tanútlan magánynak ezer szeme volna, melylyel néz,
itél és gúnyol.
Mennyi kínnak és őrjöngő eszmének kellett a kedélyben tombolni, az
arczon átviharzani, míg egy pár rövid óra alatt a túlizgatott idegek ily
aléltsága bekövetkezhetett.
Szőke Pista nyelve majdnem szájpadlásához tapadt a szomjuság miatt.
A vándor, ki rekkenő nyárban, szellőtlen rónán, csillogó, égő fövényben
utazik, nem lehet tikkadtabb, nem sóvároghatná az ég harmatát, a forrás
cseppét inkább, mint e szegény fogoly, kit tél közepén egy nedves üreg
árnya vesz körül.
Testi aléltsága már a legfelsőbb fokra hágott, midőn az utczazaj, mely a
beteg asszonyt ágyából ki és a halál karjaiba szólítá, az ő börtöne
ablakain is besivalkodott, hogy a dermedt érzékeket bősz erejével
föloldja megkötöttségökből.
Szőke Pista figyelni kezdett, s a mit hallott, a mitől zengett az utcza,
a szombatosok káromlása, a szombatosok ellen szórt átok és fenyegetés
volt. A népvéleménynek e felekezetet üldöző iránya megrendíté őt, s épen
váratlanságával nagy hatást gyakorolt kedélyére. Mert a Székelyföld azon
vidékein, hol ő és társai az új igét – bár titokban – hirdették, a
bevett vallások követői irántok kirivó gyűlölséget nem tanusítottak.
Erdély többi részeiben pedig annyira ismeretlenek voltak a szombatosok,
s babonáiknak oly kevés fontosságot tulajdonítottak, hogy még e secta
létezése is ritkán jött szóba.
S épen a türelem, a közöny félreértése nyújtott a hevesebb vérmérsékű
szombatosoknak reményt a bevett vallások közé soroztatásra. Csekélységök
bizonyítékában jövendőjök kezességét vélték.
Mekkora csalódás!
Szőke Pista tehát most hallotta először hitsorsosai dühös szidalmazását.
A mennyire csak lánczai engedék, közel vonult az ablaknyiláshoz.
Lázas figyelemmel kapott föl minden hangot, s hő képzelődése e
töredékekből egészíté ki a künn történteket.
Észrevevé, hogy a szombatosok elleni gyűlölet a tömeget megtámadásokra
vezette. Gyanította, hogy valaki e dühnek áldozatul esett, sőt eshettek
többen. Hallá különösen a Pécsi nevet szidalmak közé vegyíttetni, s a
nép szétoszlásának folyama és a rögtön beállott csend sejteté, hogy
katonaságnak kellett a szombatosok védelmére sietni.
– Ah! tehát minket a kormánynak kell a széttépéstől oltalmazni? Nem a
törvény, de a közvélemény kövez-e meg? Hát nem is a bakó lesz bakónk,
hanem a gyönge leány körmeivel, a reszkető agg átkával, az erőtlen
gyerek az utczasárral? S csak azért prédikálok új hitet, hogy hahoták
közt vettessék családom az utolsó itéletig rabigába? Mivel érdemlem
büntetésedet, Izrael és Jákob Istene! kiről mondják, hogy nemcsak
boszuálló, de igazságos és irgalmas is vagy? Oh! a börtön sötétsége
elhomályosítja lelkemet! Jehova, oltalmazz a bűnös gondolatoktól!
Szőke Pistának sűrűn omlottak könnyei orczájára, a kézbilincsre s a
különben is nedves földre.
A vértanuságot a hiú ember is gyakran hetykén fogadta el, midőn a
máglyához vagy bárdhoz kisérte a nép rokonszenve, de a legszilárdabb
jellem sem hallhatja megrázkódás nélkül a polgári hatalom és a
közvélemény egyértelmüleg hozott halálitéletét.
Új Jeruzsálem angyalai között pedig, ha nem is a leghiúbb, de a
legcsekélyebb akaraterejű Szőke Pista volt.


MÁSODIK RÉSZ.

I.
Bár a nap leszállott, künn az alkony szürkülete alig kezdődik, de benn,
a vad tekintetű pincze-börtönben csak a fogoly sötéthez szokott szeme
veheté észre a tárgyak körvonalait.
A vasajtó zára nyikorga.
Az éles hang Szőke Pista csontvelejéig hatott.
Halantéka úgy lüktetett, üterei oly lázasan dobogtak, mintha a végitélet
trombitája harsant volna meg.
A porkoláb lép be.
Ételt hozott a rabnak, kit már az éhség gyötört és hozott egy kanna
vizet, hogy szomját, mely miatt már nyelni és lélekzeni alig tud,
enyhíthesse.
Szőke Pista mohón ragadta ajkaihoz az edényt, midőn meglátta a hajdut a
börtönőr háta mögött, a mint a szomszéd falbilincs horgára valami
podgyászt akasztott.
– Mi az? – kérdé gyanakvó félelemmel, szemét a hozott tárgyon, száját a
kannán tartva, melyet erős kortyokkal ürített.
– A jobbágyruha – válaszolta a börtönőr, ujjával a hajdunak távozást
intvén.
– Büntessen Isten, ha magamra veszem.
– Nem is szükség, míg kegyelmed mostani ruhája testéről le nem rothad.
– Mit? Engem itt akartok tartani, míg megrothadok, míg a hús
foszlányokban hull le csontomról, míg az éhes férgek lakomát ülnek az
élő-halotton, s a sír pondrói elől fölemésztenek minden táplálékot?
Borzasztó!… Ha! ha! Kassai úr ő nagysága jámbor becsületes ember! Úgy
áldja az Isten, mint én kivánom!… Lám, lám! tehát három nap helyett
három évtizedet fogok e dohos üregben heverni, ha! ha!… Oh ég!
– E falak közé csak terhes bűnöst szokás csukni – szólt vállvonva a
porkoláb.
– Szegény szerencsétlen nőm, édes gyermekeim! S nyomorult, te a gyilkot
nem hoztad el?
– Annyit teljesítek, a mennyit kötelességemmé tesznek – mondá hidegen és
harag nélkül a börtönőr.
– Hol a gyilok? Sehol!… Előjelnek vegyem-e, hogy öngyilkos helyett
gyilkossá szánt az ég!… Markolatig döföm bele a tőrt. De miért van a
tőrnek markolata, hogy sokkal mélyebben ne lehessen döfni?… Oh! szép
tavasz! te a földre ki fogod teríteni virághimes zöld szőnyegedet,…
előmbe a bakó terít fekete szőnyeget, s hulló vércseppjeim lesznek rajta
az árva pipacsok! Látom a tőkét… a bárdot! Börtönőr! hisz én élni
kivánok! Börtönőr! tanum az ég: én élni kivánok! Ki meri mondani, hogy a
sarló alá megértem? Ki gázol az Úr aratásában? Nem hallottátok-e, hogy
én nem kivánok meghalni?… Oh! Klára! oh! gyászruhás özvegyem, honnan
vásárlod könnyeidet, hogy szemedben mindig új csepp van a régi helyett.
Ha! ha! neki köntöse sincs! Kassai poroszlói letépték gyönge, finom,
alabástromfehér tagjairól. Holla! takarjátok be testét a buja szemek és
ostor elől. Jobbágynővé lett ugyan, de még ma szemérmes… eddig nem volt
megszeplősítve és megostorozva. Várjatok, várjatok! majd szenved és
sülyed… akkor lesz nektek való. Szent ég! megőrültem! Agyam fölolvadott,
s mint az égő láva fog kitörni rekeszein. Hány felé pattant koponyám?…
Segítség! segítség! Engem ne végezzetek ki. Hallod-e, börtönőr, engem ne
tarts sokáig ezen ürgelyukban! Szántani, kaszálni, trágyázni akarunk. Én
jobbágy vagyok. Elkésem a napszámtól. Barázdát akarok ekevasammal
hasítani. Vagy a helyett gyilkoljak-e más vassal?
Szőke Pista rázta bilincseit és dühöngött, de a börtönőr már rég
rácsukta az ajtót, rég eltávozott.
Mécstelen éj borítá el a börtönt, annak nesztelen magányát még rémítőbbé
alakítva.
*
Rákóczi első hivatalnoka, a hatalmas és gyűlölt Kassai egy szökevény
jobbágygyal szemben – mint látszik – nem hivé szükségesnek a kimondott
szót megtartani.
Ott hevert ő piszkos börtönben, undorral telve a lég iránt, melyet
beszív, a fal iránt, melyre hátát támasztja, a nedves föld iránt, melyet
lába tapod, a ronda pokrócz iránt, mely a koldusrongynál még épebb
ugyan, de már förtelmesb és visszataszítóbb. Ott hevert ő elvégre
önmagától is iszonyodva. S mily kecsegtető alakban lebegett most szeme
előtt a durva, azonban tiszta pórköntös! Ez is rövid időn szenynyel
fogna beboríttatni, ezen is penészfolt törne ki; de pár napig megmentené
viselőjét az undor legélesebb, legközvetetlenebb okától. Ha nem
szégyelte volna, a börtönőrt most már figyelmeztetné, hogy öltöztesse őt
más mezbe, habár a rabszolgáéba is. S miért nem tud meghalni? hisz! az
öngyilkolásra a falbilincs horga, vagy a nyakkendő, melylyel lélekzetét
elfojthatná, szintugy vezetne, mint a tőr, melyet Kassai megigért, de el
nem küldött. Szőke Pista a halálnak ezer különös nemét forgatá eszében,
s mindeniket áhitá, s mindeniktől visszaborzadt. Egykor, midőn magával
leginkább küzdött, s midőn legnagyobb szüksége volt vagy egy kevés
vigasztalásra, hogy elviselhesse az életet, vagy egy kevés csüggedésre,
hogy a halált önkezével megtalálja, – egykor, midőn hasonló hévvel akart
imádkozni és átkozódni s nem birván a két indulat rohama közül
választani, sötéten tekintett a parányi világosságra, mely a nap keltét
vagy talán leáldozását jelentve, a börtön komor üregét fölkeresé, –
egykor, mondom, a falszögleten a fény élénk rezgése tünt szemébe. Rég
nem látott csoda a homály tanyáján! Oh! mily felhőtlennek kellett künn
az égnek lenni, hogy a pazar sugarakból e vak helynek is jutott valami
osztalékul! S a nedves fal vakolatján mily porondcsilla volt elég bátor
fölfogni és visszaverni a sugárt; honnan származik a fény e megtörése, e
parányi, de majdnem lángoló tükör, mely a rab elébe kihivón, kaczérul
villog? Soká, soká nézett Szőke Pista, mígnem arczát tenyerével borítá,
s ajkai szitkokkal teltek Kassai ellen.
Tőle elérhetetlen távolságban egy tőrt vett észre, melynek hüvelyén és
markolatán gyémánt- és rubinkövek játszottak a börtönbe lopózó világgal.
Mikor és hogy jutott oda e fegyver, gyanítani sem tudta.
A börtönőr még aznap föladá a fogolyra a jobbágyruhát; de egyszersmind
nehéz vasat veretett kezére és lábaira. A falbékóhoz bilincselést
megszüntette. Szőke Pista már a közönséges rabok osztályába látszott
soroztatva. Eddig az országra nézve veszélyes egyénnek tarthaták
fölvigyázói; most csak valami csinyen vagy gonosztetten kapott bűnösként
tünt föl. A börtönőr nyersebb modorán eléggé észlelhető volt e változás.
Nem is köszönt, midőn az ajtót rácsuká, s míg az öltöztetés folyt, a
«kegyelmed» helyett megkisérté «tenek» szólítani; de a sötét és
parancsoló tekintettől még egyszer s talán utoljára visszadöbbent. Szőke
Pista most valóban csekélynek tartá az életet, s a halál színletlen
ohajával ragadta meg a tőrt; de a kimulás küszöbén Klára képe
visszacsábítón lépett elébe. Reszketeggé lett keze, ingadozóvá akaratja.
Nem tartá ugyan többé bűnnek, eldobni magától oly életet, melynek
tartalma csak két szóból áll: nyomor és megaláztatás; de gyávaságnak
hivé annak egész terhét öngyilkolása által nejének gyönge, finom,
törékeny alakjára vetni. A mellére szegzett tőrt szeméből egy keserű
cseppel hullatá a földre, s a másik perczben bősz haraggal ismét
fölemelte. – Add nekem, Uram! – kiáltá öklével görcsösen szorítva a
markolatot, – add a machabeusok bátorságát, hogy tudjak ölni, és
szemhunyorítás nélkül töröljem le házam ellenségének, kit földre verek,
arczomra feccsent vérét.
A rab ezer esélyt gondolt ki Kassai meggyilkolására; de mit használt a
boszu ábrándja azon száraz tény ellenében, hogy a szökött jobbágy
nejének gyalázatját és inségét még tetézni fogná, ha orgyilkos és
kerékbetört gonosztevő özvegyévé válik.
Mihelyt Kassai, mint földesur, törvényes jogait igénybe veszi, vége
szakad minden reménynek, akár a boszun, akár az Istenben helyzett
bizodalmon épüljön az: – ezt hitte a szerencsétlen szombatos, midőn a
tőrt megint kihullatá kezéből.
– De miért akarná épen az én testi munkámhoz nem szokott családomat
jobbágyúl Kassai? – sugá ekkor a szenvedőnek mentőeszméül egy gonosz
démon.
– Ő fösvény, – fűzé tovább a rab, – de nőm vagyonából teljes kárpótlást
adhatunk neki. Miért ragaszkodnék tehát személyünkhez? A fösvénységnek
ellenkezőt kellene tanácsolni. Vagy tán gyűlöl engem? Hisz, akkor látott
először, midőn bilincsbe veretett. S miért említé, hogy ha bármelyik
bevett vallás szolgái közé tartoznám, most nem volna joga mint
szökevényt fölkeresni? Ah! és hogy dühöngött a nép a szombatosok ellen!
Igen, Kassai alkudni kiván velem, s a váltság ára hitvallásom… Ne
említsétek, hogy Eleazar a kegyetlen Fülöp poroszlóira hidegvérrel
tekintett! Szökött jobbágy volt-e ő? Fenyegette-e egyéb kín, mint a mit
a bakó eszközeivel lehet a testből kicsikarni? Jelent-e meg lelkének más
látvány, mint a vértanuság dicsfényében ragyogó halál képe? De én azt a
fájdalmat érzem, melyet nőm és gyermekeim fognak szenvedni, s idegeim
nem birhatják a terhet, melyet a szolgaság testökre, az elaljasodás
lelkiismeretökre fog rakni. Térdet hajtok templomod bálványai előtt
Izrael zsarnoka Fülöp, hogy szivem bálványait oltalmazhassam, Átok
legyen a napon, midőn a szombatosak közé fölvétettem magamat s
meggyőződésemért családom szerencséjét áruba bocsátottam!…

II.
Pár nappal e belküzdelmek után a szárdisi angyal a börtönőr által
kihallgatást kért Kassaitól s e főurral hosszas értekezése volt, mely
szabadon bocsáttatásán végződött.
A pék, kinek boltjában látjuk őt ismét, most sokkal több tisztelettel
tekint rája, sokkal több készséggel rakja tányérába a turóslepényt,
rozspogácsát, sokkal frisebben töltöget poharába méhsört, s egész
magatartásából sejthetjük, hogy e vendéget egy tuczat más jobb torkunál
és nagyobb zsebünél többre becsüli.
Fehérvár érdemes polgárai közt is az élénkebb tudvágyúak nem minden
részvét nélkül kisérik a megszabadult fogolyt, bár a derék pékétől
különböző modorban nyilvánítják iránta figyelmöket.
Egyik a szárdisi angyalt tetőtől talpig méri, mintha keresné azon
helyet, hová legjobban lehetne egypár pálczavonást lerakni; a másik
vidoran tekint szeme közé, mintha a fejedelem törpéjén vagy a
fejedelemasszony bohóczán kívül a legfurcsább alakkal most találkoznék.
Vannak, kik előle az utcza másik szélére térnek, s vannak, kik a másik
szélről eljönnek, hogy párhuzamban lépdeljenek vele, sem gyorsabban, sem
lassabban. A kufárnők pedig bódéikból kidugják fejöket, s kötekedve
kérdik egymástól: nem kinálná-e meg hugom bőrös pecsenyével azt a szép
magyar zsidót, az ebszültét? Zsidó, nem zsidó, mi tagadás, oly deli,
mintha képiró festette volna, s nénémasszony se esnék kétségbe, ha
kegyelmed töpörtyűje miatt vétkeznék a Mózes törvénye ellen.
A szárdisi angyal nyugodt kedélylyel tűrte az ingerkedéseket, de arczát
láng, majd viaszsárga szín borította, keble küzdött a dühvel és
szégyennel, midőn Kassait dicsértetni hallá azon kegyelmes eljárásért,
hogy egy szombatost, kire halál várt, néhány heti börtön után a törvény
kezéből kisurranni engedett.
– Hisz a rab tagadta szombatosságát – szólt az egyik polgár.
– Egy kevés torturával vallomásra lehetett volna birni – jegyzé meg a
másik.
– Oh! hogy nem dobhatom szemök közé: Kassai Erdély legalávalóbb embere;
ti pedig fortélyos és hazug hireknek nyomorult terjesztői vagytok! –
mormogá a szárdisi angyal, míg a róla pletykálók mellette elhaladtak. –
Oh, hogy a számat feltörhetetlen lakattal zárta le a bűn! Miért is nem
maradtam a börtönben! miért váltám ki családomat szennyes áron a
jobbágyság szennyéből. Mit használ a fehér ruha és a munkától föl nem
tört kéz, sötét bűntudat és megtört lélek mellett! Adjátok vissza a
börtön békóit, s vegyétek le a bilincseket, melyek szellememet az
öntudat pellengérére szegzik, hogy öröktől örökre magam legyek magam
előtt megszégyenítve! Nőm tiszta tekintete az átok rajtam! Ki nem fogom
állani kérdő kék szemeit, pedig érettök s gyermekeim ártatlan mosolyáért
áldoztam föl a föláldozhatatlan erényt. Késő vád, hasztalan vergődés!
Hol van, a ki küzdhet végzete ellen! A sátán rám tette körmét,…
illetésének nyoma lelkemen fog maradni!
Ily hangulatban kevéssé érdeklé a szárdisi angyalt a nép kiváncsisága,
mely környezte, s a kandik élczei, melyek máskor az ő ingerlékeny
idegeire erős hatást gyakoroltak volna.
Csak azt ohajtá, hogy mielőbb távozhassék Fehérvárról, s örvendett,
midőn e város kapuin túl volt, s még inkább, midőn a magas tornyok
körvonalait tekintete elől elzárták a közbelépő dombok.
*
Székelyföld némely vidékei sokkal kedvezőbb színben látták azon
férfiúnak, kit Kassai Szőke Pistának, a tájék, hol lakott, Laczkó
Istvánnak, a község pedig, melynek predikált, a szárdisi angyalnak
nevezett, viszontagságos élményeit, elfogatását és bebörtönöztetését.
Üldözöttnek tünt föl, ki eszméjeért, hiteért szenvedett.
A kézdivásárhelyi szombatosok, kik, mint olvasóim tudják, magokat
szardisiaknak hivatták, büszkén tekintettek versenytársaikra, az
udvarhelyi (vagy szerintök thyatirai) község tagjaira. S hogy is ne?
Hisz, soraikból támadt az első üldözött, az első vértanú.
A thyatirai angyalt újja hegyével sem érintette Fehérvárott senki; de az
övéket nehéz bilincsre verték s majdnem halálra kínozták. Igen, a
köztiszteletű Laczkó István még eddig egyedül szenvedett az új
Jeruzsálemért, az ő szent testéről tépték le a zsarnok poroszlói az
öltözéket, az ő kezén és lábán mély rovatokat hagyott a vas. Meg is
csókolták a vénebb nők a békó nyomait, s könnyeikkel mosták volna le a
börtön minden szennyét, de a tisztaságot kedvelő papnál ily kegyeletes
buzgóságra nem maradt semmi anyag.
Kézdi-Vásárhelyen az országtanács tiltó rendelete és Kassai szigora után
feltünőleg gyarapodott a szombatosok száma, s titkos imahelyeiken a
vidéki birtokosok közül is többen kezdettek megjelenni. Hasonló eredmény
vala ez új felekezet más gyűlpontjain is észrevehető.
A merészebbeket a veszély csábítgatá a keletkező valláshoz, a
kiváncsiakat a titok leple, a szeszélyeseket a tilalom, a gyöngéket azon
tapasztalat, hogy a kormány, mióta a szombatosok elleni hirdetményt
kiadta, mintha tettét megbánta volna, nyugodtan nézi még a nyiltabb
izgatásokat is.
A politika szintén szerepet kezdett ez ügyben játszani.
A katholikusok tudván, hogy Kassai a felső-magyarországi megyék sérelmei
miatti nyilt fellépést azért ellenezte, mert Erdélyben még sok békétlen
elem van, s mert különösen a szombatosok hitterjesztésöket
rakonczátlanul űzik, nem késtek kéz alatt szítani e rajongók buzgóságát,
mert csak úgy hitték Rákóczi fejedelemnek az európai vallásháborúba
vegyülését hátráltatni.
Szóval, a titkos felekezeteknél elevenség, mozgás támadt.
A tulzóbbak közelegni hitték az időt, midőn vallásuknak nyilvánosságot
és jogokat követelhetnek.
Jaskó Pál, a thyatirai angyal, mély megyőződése és ragyogó szónoki
tehetsége az óvakodókat is kezdé magával ragadni.
Laczkó István, a szárdisi angyal, ki börtönöztetése előtt a mérséklésre
néha oly szép védveket tudott találni, most nem szegült ellen semmi
indítványnak.
Ő vontatva, a költői emelkedettségnek minden csilláma nélkül, komor