A láthatatlan ember: Regény - 16

oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű
dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon
ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem
volna ruhát sok kóczos királyfival.
Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint
valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak
valami húszan. Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul
egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de
azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak
fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a
meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett
be hozzájok.
De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a
királyné megszólítását.
– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e,
Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!
– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a
melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál
látni ebben a ruhámban is.
– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda
nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a
hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.
– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban
a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.
A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva
nézett reám.
A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a
lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga
alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is
mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem,
hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.
Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de
akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen,
a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.
Ott álltam előttük, s nem tudtam, hol kezdjem.
– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – nem tudhatom, mi érdekel
és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…
– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre.
Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál
mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.
Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy
mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom.
Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak,
mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott
édesen.
– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést,
attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te
körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban
volnék. Hát hol kezdjem?
– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a
csatát és minden hányódásodat.
Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:
– És azt a részt mondod el legbővebben, a mit el akarsz hallgatni.
Erre mindnyájan nevettek, csak a kenderszőke leány nem nevetett.
Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány
meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.
– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt,
mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket.
Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e
térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is
bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.
– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és
ha sírna is, könny nélkül sírna.
– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért
láttam mindenkit könnyezőnek.
Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való
gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé:
el nem árulja, mi van belől.
– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében,
míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a
római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna
mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy
posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között,
egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme,
mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld
vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király
előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – _Vissza
Atilla! Vissza!_ – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a
mocsáros vízbe és eltünik a nád között.
A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.
– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy
helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: _Tudom,
ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a
csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a
hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani
téged!_ – Azzal eltünt.
– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és
föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?
– Én nem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.
– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy
csomó királyfit és királyleányt is hozott tuszul, hogy a napnyugoton
lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra
mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.
Ezt mondva, magához ölelte Ildikót és megcsókolta.
Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem,
amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket
visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét
bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan,
égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával
ragadja a lelkét.
Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is
beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától
küldött érkezett.
A nőket, mintha villámütés érte volna, fölugráltak.
– Gyászban? – kérdezte Rika asszony.
– Nem, asszonyom, jó hirekkel jött.
– Ereszd be. S tüstént menjetek a tiszttartómért.
A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva
nyújtotta át Atilla levelét.
– Mi hírt hoztál? – kérdezte a királyné. Rómában vagytok-e már?
– Nem, felséges asszonyom, – felelt Igar. Róma maga jött elénk.
– Nem értelek.
– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött
elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.
– És?
– Jövünk visszafelé.
Rika asszony toppantott:
– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.
A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az
asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem meg, hogy Atilla nála
aczélozza a lelkét.
De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen
vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:
– Nem állt ellen senki?
– Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállani?
– Aéciusz?
– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a
győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ
legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.
– Hát semmi csata nem volt?
– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz
esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok
selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak
szép nagy serege.
– A csoma nem dühöng?
– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az
emberek hullanak.
– De neki nem volt baja?
– Nem, hálistennek.
– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa?
fiatal? szép?
– Vén, sovány ember, felelte a követ, – ránczos orrú és ijedt arczú.
A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső
szobába, hogy fölolvastassa a levelet.
Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem
volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a
szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.
Emőke szólott Igarnak:
– Apám egészséges?
– Egészséges, kisasszonyom.
– Nekünk is hoztál izenetet?
– Csak szóban.
– Átadhatod nekem.
– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen
gyümölcsöt ne adjanak.
Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült
s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:
– Ugy-e szép ez a leány, Zéta? Láttál e ennél szebb leányt?
– Láttam, kisasszony.
– Ugyan hol?
– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában,
fátyolosan.
Megcsókolta Ildikót és egykedvű arczczal fordult a leányokhoz.


LVIII.
Rába asszony nekem megint átadta a szobáját. Abban a vastag teremtésben
gyöngéd szív lakozott. Nem tudom, mivel nyertem meg őt. Talán avval,
hogy egyszer a cselédeknek kozmás kását adott, s azok reá támadtak,
majdnem megverték, én azonban megvédelmeztem:
– Mindegy az, ha kozmás is, mondottam. Rába asszony nem akarattal
kozmásította el. Azután lássátok, ha a disznóknak vetjük, Raba asszonyt
megszidják.
A cselédek elhallgattak. Rába asszony meg azóta fiamnak nevezett.
Még fáradt voltam az úttól. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon
rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.
Jó kis hüvös szoba volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette.
Emőkéé volt az a koszorú, valami nászünnepen. Mikor kidobták, én
fölvettem és a nyoszolyámmal szemben fölakasztottam a falra.
Az volt az egyetlen dísze a szobának. A fal többi részén a
szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítő-illattal lakták a
szobát.
Még jóformán el se aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan.
Az ajtó megnyílik és Dsidsia néz be félénken.
– Alszol?
– Nem. Mit akarsz, Dsidsia?
Halvány volt kissé és komoly.
Belépett és megállt előttem, mint az iskolásleány a tanítója előtt.
Milyen nagy ez a leány! hogy megnőtt! – gondoltam. Mikor elmentem, még
gyermek volt, most tisztes hajadon; nyulánk és kebles. Az arcza is
megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezték. Az Emőke viselt
ruháit hordta, s én talán azért is gyűlöltem őt.
– Beszélni szeretnék veled, – mondotta aggodalmasan.
S állt az ajtó mellett, ujját az arczára téve, – mintha attól tartana,
hogy kikergetem.
Egy foszlott szalmaszék volt a szobában. Arra intettem:
– Ülj le.
Leült. A szoba nem volt nagy: akaratlanul is úgy ült, hogy épen az ágy
elé ült.
– Beszélj, – mondottam unatkozva.
– Csak azt akarom kérdezni, – szólt rebegő hangon, – hogy mit vétettem
én neked? Miért gyülölsz te engem?
– Én?
– Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember előtt? Oh, azt hittem: kiég
a két szemem!
– Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon furcsa, hogy
kérdőre vonsz engem, mint valami bíró. De ám legyen. Nincs ember a
földön, a kinek én a szeme közé ne mernék nézni.
– Nem kérdőre vonás ez, Zéta, csak alázatos kérdés. Tudni szeretném,
mivel bántottalak meg, hogy magamat igazoljam és hogy máskor azt a hibát
el ne kövessem.
A leánynak ez az okos felelete meglepett.
– Örülök, – mondottam, – hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen
tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan
szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de túlság volt benne. Ha örül is az
ember, mérsékelnie kell magát. Mit szólnál arra, ha Atilla megjön és én
örömömben a nyakába rohannék és megcsókolnám.
– Te nem vagy Atilla. És én mindig… testvéremnek… éreztelek.
– Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s
félremagyarázhatnak. Erre se neked nincs szükséged, se nekem.
A kezét az arczára tette. Láttam, hogy sír.
– Nem akartam neked fájdalmat okozni, Dsidsia. Mit is beszélsz testvéri
érzelmekről. Te is rab vagy. Én is rab vagyok. A sorsunk szomorú.
Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendő alatt, a míg én
odavoltam. Mit szólt a gazdám, mikor megjött?
Dsidsia letörölte a könnyeit.
– Azt mondta, hogy akkor látott utoljára, mikor a harc megkezdődött.
– És a vitézségemről nem beszélt?
– Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utóljára, de te
nem sebes voltál, hanem csomás.
– És a gazdám halottnak hitt?
– Annak.
– És sajnált? Mit mondott rólam?
– Azt mondta, hogy kár érte: sok szép mesét tudott és igen ügyes fiú
volt; az új pajzsomat vele akartam kiczifráztatni.
– Hát az asszony, hogyan sajnált?
– Az meg azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a háztól.
Senkise tud ilyen szépen meghajolni, köszönni, beszélni. Az ilyen rab
ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Igen megszidta az urát, hogy
téged elvesztett.
– És a kisasszony mit szólt? – kérdeztem ásítva.
(Oh, hogy tud az ember ásítani, mikor akar!)
– Semmit.
– Hát ő nem sajnált?
– De sajnált. Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: talán jobb neki
így.
Perczekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dsidsia ott van.
Szavai forgószélként kerengtek a lelkemben.
– Nem kérdezel-e többet, szólalt meg végre. – Engem nem kérdezel-e?
És szinte hallottam a szíve dobogását.
– Nem, – feleltem a szememet lehunyva. – Eredj dolgodra.


LIX.
Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis
kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt
neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.
Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál
és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő
maga is szólhasson velem?
Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan
kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.)
Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem,
hogy ha hivatnak, kéznél legyek.
Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak,
kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon:
– Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jőjjön föl.
Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma
leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt,
mint a piros posztó a bortól.
– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a
királynénál beszéltél.
– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát
magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram
cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.
– Hát láttad az én uramat a harczban?
– De láttam ám asszonyom. A vihar volt ő emberi alakban.
S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a
királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.
A féllábamra még sántítottam s nehezemre esett a huzamos állás.
Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az
érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek
is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó
mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.
– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a
negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről
az egyről.
Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy
lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy
ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely
rendbe aggatná a tapasztalatait.
Az öreg ivott egyet és folytatta:
– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg
azelőtt nem így vót. A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De
ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.
A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat
pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.
– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.
Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az
egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.
Az öreg aludt.
Magunk voltunk Emőkével.
Csend volt, csak a három ezüst-mécses serczegett olykoron.
Emőke magafeledten nézett reám.
Végre megszólaltam:
– Kisasszonyom…
S hogy erre nem felelt, halkan folytattam:
– Nincs-e valami mondani valód?
– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a
sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép,
mint egy földön járó isten!
És maga elé merült a tekintete.
Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a
jelenetet, mintha festőnek beszélném.
Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a
mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a
márványnimfák karjai.
Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a
szeme égett, mint két szentjánosbogár.


LX.
Három hét multán megérkezett Atilla.
Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér
fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.
A királyasszonyok a város széléig mentek eléje.
Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve
nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy
végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és
leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket
hunok és gepidák.
Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok
zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje.
A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás
vegyült a zenébe.
A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit
csókolta meg.
A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a
felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra
lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a
köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll
a bánatával az általános örömben.
Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is
ki voltam rendelve.
Bezzeg elbámult Csáth, mikor meglátott. Alig akart hinni a szemének.
– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen
te meg vagy halva!
– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád
való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.
A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó
töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt
nagy tűznél sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott
egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek
sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett
a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort.
Azt itták a nóta mellé.
Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó
mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol
nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott
kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között
lovagolt tovább.
Másnap megérkezett a derék had a zsákmányszállító szekerekkel.
Csáth délben hivatott.
Itt az óra, gondoltam dobogó szívvel, Csáth fölment a rabság alól.
Hát ő szólott is róla.
– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy
pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő.
Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd
a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi
palotában.
Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit
ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai
közé.
– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd
kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.
– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül
meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én
elvégre kapok helyetted másik rabot.
Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret
vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle
várnék segítséget.
Emőke pedig a gyertya lángjába nézett, egykedvű, merengő nézéssel.


LXI.
A zsákmányos szekerek ott álltak százával, hosszú sorban a főutczán, a
téren s a király udvarán. Az írószoba előtt nagy halmokba volt hányva az
a zsákmány, a mit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el.
Többnyire szőnyegek voltak s különféle kelmék.
Azokat kellett egyenkint fölbontani s fölírni.
Hetekig tartó munka s unalmas. Hogy mégis nem váltam öngyilkossá, azt a
várakozás tette: miképpen szabadítanak föl a rabságtól? Aztán,
gondoltam, vasárnaponkint át is mehetek látogatóba Csáthékhoz, persze
csak a cselédek és a rabok közé, és így, ha nem is leszek már a házhoz
tartozó, láthatom néha az én bálványképemet.
De szomorú voltam én végtelenül.
A szekerek fölbontásánál valami húsz becsüs is volt. Azok mondták meg
mindenről, hogy mi mennyit ér. A széles tornáczon tíz csoportban
dolgoztunk. A rabok bontogatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással
megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a
tárgyat s utána tenni az értéket.
Minthogy a római pénzek forogtak leginkább Atilla országában, mindent
szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok így mondták:
_zsoldos_.
Mikor már minden föl lesz írva, szétosztjuk a zsákmányt a seregben. Kire
hány szolidus esik, tartozik elfogadni. A vezérek, zoltánok és
csapatvezetők tíz-tíz részt kapnak. Ugyanannyit kapnak azok özvegyei, a
kik a hadjáratból nem tértek vissza. A közrendi harczosok annyi részt
szoktak kapni, a hány fejet vágtak, most azonban, hogy csata nem volt,
csak egy részt kaptak. A kik az ostromokban kitüntették magukat, még ott
megkapták pénzben a jutalmukat.
A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat.
Az előkelő rabokat persze még a helyszinén maguk mellé szedték a hun
előkelők.
Soha életemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és
szomorú állapotomban, A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így
például egy ládából értékes kamea-gyűjtemény fordult ki.
Csigahéj-faragványok voltak és oly művészi munkák, hogy némelyiken
esztendeig is dolgozhatott a művész, s talán bele is vakult.
Nézik a becsüsök, aztán Turzó főbecsüs diktálta:
– Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínű kőbül valók, köntösre
alkalbasak. Tizenkint egy zsódos.
Volt valami négyszáz.
Utána mindjárt szinházi álarczokat vettek elő.
Turzó becsüs fölemel egyet, és diktálja:
– Háborúba való ördögpofa, az ellenség rébítésére alkalbatos, értéke tíz
zsódos.
Énbelőlem kitör a nevetés. Az írnoktársaim szintén megértik, mit
nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetű emberek, – ők is
lecsapják a tollat és kaczagnak.
A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszercsak kirántja a kardját és így
rikolt:
– Azt a fehérpofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb
nevettök-é ki, kutyák?
Ha a többi becsüs le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.
És ebben a dulakodásban belép Atilla a tornáczra.
– Mi az? – kérdezi a szemét végigfuttatva a társaságon.
– Urab, – mondja Turzó mérgesvörösen, – ezek a hitvány rabok… De föl
köllene kötni egyet példaképpen.
Atilla kérdőn néz reánk.
Az írnokok reszketve hallgatnak.
Végre én szólok:
– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis
országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli;
iratja tízével egy szolidusra.
Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s
tartom a király elé.
– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam
belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger
habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is
ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem
látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!
Atilla a kezébe veszi a kameát és nézi figyelmesen, azután így szólt:
– Ezeket a kameákat vigyétek az én kincstáramba. Te… hogy is hívnak?
– Zéta, uram.
– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi
kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki
kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.
– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna,
haneb lefogták a karobat.
Az öreget aztán kibékítettem:
– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki
mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos
ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.
– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy
bárki is nevessön!
Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a
rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az
Emőke lova lábanyomát.
Otthon is volt. Az ablakból meglátott, hogy odamegyek. Fölhivatott.
Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő
milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte
jó váltságdíjat.
Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patricziusné családjának.
Szivesen.
A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi
íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon
tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?
A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb
fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.
Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?
– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan
fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban
nem hagytak egy párnát se!
Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s
épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott
vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki
rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton
pityergett.
– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba
kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket
kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a
rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.
– Akkor vízbe vetném magamat, – felelte az asszony.
És gyalázta, átkozta a hunokat.
Hallgattam türelmesen.
– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp
olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok
nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így
cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem
kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ,
aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el
a kincseket.