A láthatatlan ember: Regény - 15

Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget,
lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.
Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott
feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy
egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.
Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között.
Rákiáltottam latinul:
– Uram, egy szóra!
Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, mikor visszatér a
táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek
között.
Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott
vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e?
vagy részegen feküdt? nem tudtam.
Már akkor forróság volt rajtam. Egyszer fölültem és vért hánytam.
Arra a mellettem fekvő sebesült, egy Esztár nevű zoltán rám kiáltott:
– Tyhű az apád sarkantyúját, csoma van tebenned!
Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A
csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.


LIII.
Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.
Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel
gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig
kapaszkodtam az élet gondolatába.
– Emberek! – könyörögtem a mellettem elmenőknek – vigyetek engem is.
Nem is feleltek.
Azután egyenkint szólongattam őket:
– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor,
mozduljon meg a szived!
Czobor meg is állt, s a vállát vonogatta:
– Mit használ neked, ha beviszlek is. Csoma van benned az ebattát!
– Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.
Rázta a fejét; pökött, és tovább ment.
Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom;
szálldosó hollók az eléneklőim.
A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s
megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava
kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a
lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában
levágtak.
Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára
csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt
elégetni, – erdő kellett volna.
Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor
morajlása, s a kerengő hollók károgása.
És én feküdtem sebben és lázban tovább.
Időnkint elkábultam, időnkint egy-egy perczre visszatért az eszméletem.
Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a
halál érzete végtelen gyászszal borult reám.
Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az
életem kialszik.
Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros
hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer
ihatnék, ebben a földi életben.
Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a
derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira
elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen
odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a
derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit
a gazdám adott a csata előtt!
Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra
gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most
eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem
meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete.
Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és
ittam és ittam…
A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt
most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a
szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám,
testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe
belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.
Aztán elaludtam.
Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy
kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott
és dörgött.
Én hanyatt feküdtem, s a kezemmel védtem az arczomat.
Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri
a köntösömet.
Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta
csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize
terjedez.
A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos
víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy
fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint
lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák,
szénacsomók.
A víz egyre nőtt. Már a derekem alá is befolyt s emelgetett.
No a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak.
A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a
harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek
tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak,
integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra!
jer velünk, Zéta!
Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők hozzáütődnek és vele
forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új
halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan
gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy
marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van
billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.
Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd
lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam,
hogy az a híd elvihetne engem a táborba.
A mint hozzám ért, belekapaszkodtam görcsösen.
Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a
halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom,
hova.
Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a
térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét
feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.
A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert jóízűt ivott.
Mentem a vízzel tovább.
*
Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek
álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a
halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.
Engem is kihúztak, s bámulva álltak körül.
– Könyörüljetek, – mondottam – vigyetek házba, adjatok ennem!
De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi,
se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő
került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak.
Végre egy papot pillantottam meg közöttük.
Annak szólottam latinul:
– Reverendissime domine! én Lúpusz püspöknek a rabja vagyok.
Aztán nem tudom, mi történt velem.


LIV.
Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a
halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s
mégis élek.
De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt
gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a
kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet.
Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét,
és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.
Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember
volt: nem dobatott ki a házából.
Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba
levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben
öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.
– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam –
van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a
jóvoltodat?
– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg.
– A többivel ne törődjél.
De látszott az arczán, hogy bámul az én latinságomon.
– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne
beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve.
Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy
olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem.
A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az
orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé
változott!
Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt
az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.
Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A
templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a
másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette,
vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint
a milyenek nálunk vannak.
Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom
csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el.
A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg
csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte
is föl papoknak.
Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét
éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is
kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam,
mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem
vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.
– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a
katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te
leszel az én utódom.
A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem,
hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem
teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.
Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban buzgólkodtam, a
káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság
megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint
megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat,
velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a
menyegzőkön s más ünnepeken.
– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem.
Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.
Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam
soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet
tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka
volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve
vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a
házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi
szeretettel.
Az igazán szent ember volt.
Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az
emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő
kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott
plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az
ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.
Minden azon fordul, kiben mennyire fejlett a lélek.
Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét
értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű;
áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.
Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú,
marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és
mezítláb, télen süvegben és csizmában.
A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál
képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent
Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a
hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az
ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje
is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.
Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd
szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba
üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.
Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat
ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal,
vigasztalással.
Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és
mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a
legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin
nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.
In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv
tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban.
Könnyű mondatok és szép tartalmúak.
Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg
szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.
Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről.
Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak
foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta
a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap
szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket
mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott
anekdotákat a papi életből.
És én abban a boldog jómódomban szerencsétlennek éreztem magamat.
Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s az erőm lassan tért
vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak
volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni,
hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a
télen a vidéket elárasztotta.
[Illustration: Mintha a világ minden farkasa odagyült volna,] annyi volt
a farkas.
Mintha a világ minden farkasa odagyült volna, annyi volt a farkas. A
levegő ragadozói is hihetetlen mennyiségben kóvályogtak a magasban.
Sasok, kányák, hollók. Az ember egyebet se hallott, csak károgást.
Hallottam beszélni, hogy kezdetben a püspök el akart temetni minden
halottat.
A város jámborai ki is mentek valami ötszázan ásóval, kapával, azután
másnap visszatértek.
Az egyik százhatvanötezer halottat olvasott meg, a másik még többet s a
levegő oly irtózatosan romlott volt, hogy nem lehetett benne megmaradni.
Áldott legyen az Isten, a ki a farkast, hiénát, hollót és szelet
teremtette!
De hogyan induljak én ilyen világban útnak!
Szomorú voltam szüntelen s örültem, ha olyan munkám akadt, a mely
feledtette velem a hun képeket. Néha azonban olyan erővel rohant meg a
hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadon fővel gyalog neki
indulni a világnak.
A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom van nála? Ha nem
tetszik a szegényes asztal, szivesen főzet többet; ha ruha kell,
szóljak; ha külön szoba kell, berendeztet egyet.
Akkor aztán elmondtam neki az Emőkével való történetemet.
Szótlanul hallgatta végig, aztán a fejét ingatva felelt:
– Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja
tud lenni egy tanulatlan, oktalan leánynak. Hiszen én is voltam fiatal
ember és cselekedtem bolondságokat leányokért: másztam falat, átúsztam
folyót, álldogáltam hideg éjszakán olyan ablakok alatt, a melyek mögött
a leány vidáman hortyogott, de már az életemet nem tettem volna
tányérra, hogy odanyújtsam a leányoknak névnapi ajándékul.
Elhiszem, gondoltam, de azok között a leányok között egy se volt Emőke.
– Át kell ezen esni, mint a fogzáson, – folytatta. – Az a leány a télen
már úgyis férjhez megy s mikorra hazajutsz innen, talán már szoptat is.
Erre keserves sírásra fakadtam. Lefeküdtem a földre s átkoztam azt az
órát, a melyben a halál kieresztett a markából.
Az öreg megijedt. Szentelt vízzel mosta a halántékomat. A fejemet az
ölébe vette és vigasztalt, mint valami anya.
– Szegény fiú, – mondotta – mily nagy a te bánatod és mily nagy a te
éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam és hat évig boldog
házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem hogy mindig
imádkoztunk, azt mondottuk: tetszőbb lenne a jó Istennek, ha én pap
lennék, ő meg apácza. És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök
vagyok: ő apácza. De azért szeretettel gondolunk egymásra mindennapon.
Ez a história annyira bizarrnak tetszett nekem, hogy keserüségemben is
elmosolyodtam.


LV.
Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban.
Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.
A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki
segítsen gyóntatni, temetni.
Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe
maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én
a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a táborba a rovók
elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth
legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se
méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember
vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az
életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a
vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.
Hanem a pestis! Át kell rajta jutni.
Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó
kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek
közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek
között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára
csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott,
hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.
Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér
halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a
fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle.
Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.
De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk
visszafelé.
Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a
csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális
bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.
Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta,
hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.
– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!
Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa,
tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany.
A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat
és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra,
ha majd a pestis megszünik.
Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem.
Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.
Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen
a város birójához és megzörgettem az ablakát:
– Kelj föl uram, és hozd az én házamnak a kulcsát.
Kijött félig öltözetlenül, ijedten:
– Mi történt?
– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak.
Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.
Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot,
lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat
kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig
szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam.
Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.
A biró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt farkassal.
Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd
utánam!


LVI.
Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem a Balatonhoz, s
estére a Duna partjára, a hol a kürtömmel jelet fujtam.
Néhány percz mulva jött a dereglye. Egy öreges ember állt benne.
A Duna közepén egy akkora kis zátony feketélt, mint egy bivaly háta.
Abba ütközött a dereglye. Az öreg kilépett és az íjját fölvonta és
kiáltott:
– Ki vagy és mit akarsz?
– Hun vagyok, mint te és haza utazok.
– Miért jöttél haza?
– Mert kedvem tartotta, – feleltem boszúsan.
– De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd
ereszthetem a nyilamat?!
– Már mér eresztenéd belém?
– Mert hitvány szökevény vagy!
– Megálljunk, – mondottam – úgy látom nem értjük egymást. Én a
katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.
Erre az álla leesett.
– Hát nem a római hadjáratból jösz?
– Nem. Ott van a had mostan?
– Ott.
Erre meg nekem esett le az állam.
A hun újra beleállt a dereglyébe s hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a
ruhámat aztán az arczomat.
– Átviszlek, – mondotta – de magad lásd a végét.
– Mért?
– Mert hazudol.
Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg
kellett hálnom a révészeknél.
A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok olyant beszéltem a csatáról, a
mit nem tudtak. Mikor aztán megnyertem őket, én kérdezősködtem:
– Mikor indult el Atilla Itáliába?
– Alig hogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat
erősítette. A mint a tél mérge elmult, azonnal megindult.
– Hát Csáth élve jutott-e haza?
– Élve, – felelték.
Aztán a városi emberekről kérdezősködtem, de nem tudtak semmit. A
révészek és határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is
itt-ott. Örökké a vizen élnek s halászat, vadászat a foglalkozásuk.
Minden száz lépésre van egy nádkunyhó. Az egész Hunország így van
őrökkel körülkerítve.
Másnap jókor reggel útnak indultam, s estére már elém tündököltek Atilla
fapalotájának a tornyai.
Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. Szívem
égbeszállón repdesett, de az aggodalom is elém sötétlett szüntelen.
Meglátom hát Emőkét, meglátom az én álmaim virágát, meglátom talán még
ma. De jaj nekem, ha más karjára borultan találom! Ne add Istenem, hogy
megérjem azt a napot, a melyen nagyságos asszonynak kell őt szólítanom!
Végiglovagoltam a város nagy utczáján. Micsoda csöndes, néptelen város
ez mostan! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.
A királyi palota előtt mégis látok lóháton ülő fegyveres embereket. A
királyi asszonyok őrsége az: béna harczosok, öreg közhunok, betegen honn
maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.
Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek
reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.
– Jó estét, Uzura! – kiáltom az ajtónállónak.
Uzura elejti a dárdát.
– Egeknek ura! – ordítja. – Te vagy, Zéta?
– Persze, hogy én vagyok!
Az ember beüvölt a házba:
– Zéta jött meg!
S úgy megölel, mintha fia volnék.
A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy
leány a nyakamat öleli és sírva csókolgat.
Nézem, hogy ki az? Hát Dsidsia. Alig ismerek rá, úgy megnőtt.
De a többi is szivesen ölel meg; a kezemet szorongatják. Egyszerre hatan
is kérdezik, hogy hogy vagyok, nem haltam-e meg?
Aztán tolnak és ragadnak föl az öreg úrhoz, Barakonyhoz.
A két gyerek is örömmel siet hozzám s én engedelmet kérek, hogy
megcsókolhassam az arczukat.
Csak egyet nem látok, a kit legjobban szeretnék látni. Szívemet annyira
veri a rossz sejtelem, hogy csak hebegve tudok az asszonyomnak és az
öreg úrnak felelgetni.
Végre nagy szorongással megkérdezem:
– Egészségesek mindnyájan?
– Mindnyájan, Zéta.
– A ki-kisasszony is?
– Az is, Zéta.
– És nem be-beteg a ki-kisasszony?
– Nem, Zéta. Vadászni ment ki Rika nagyasszonynyal. Holnap bizonyosan
elhivat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza,
hogy csoma ragadt rád, meghaltál.
Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára
nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal,
hogy nem kisasszony az már hékás, stb.
– Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harczban? – kérdeztem
szórakozottan. – Én azt gondoltam: ő halt meg.
– Dehogy halt. Nem szokott az meghalni, – felelte az asszony nevetve.
– És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha
talán utána mennék?
– Mész a pokolba, – felelte az asszony. – Hiszen ősz van. Mikorra
odaérnél, jönnek haza.
– És az én vitézségemről szólt-e az uram valamit?
– Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harcz elején elvesztél a szeme
elől.
Ez elszomorított. Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Egy napi pihenőt
kértem, azután parancsoljanak, a mit akarnak.
A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. A rabok és a cselédek mind
begyültek, hogy a szavamat hallgassák.
Rába asszony palacsintát sütött és bort rakott az asztalra. A saját
karosszékébe ültetett és _kedves fiamnak_ nevezett. Dsidsiát mellém
ültették, a mitől nekem ugyan viszketett az orrom s a boszúságomat még
fokozta az, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be s őszi
rózsákból való csokrot tett elém egy bögrében.
Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányodásomat, a csatát, a
megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét, s ők
bámultak nagy áhitattal.
– No, – azt mondja Gyöngyi cseléd – nem hiába imádkozott érted Dsidsia.
– Miért imádkozott? – feleltem vállat vonva. – Mije vagyok Dsidsiának és
mim ő énnekem?
És ekkor a leányhoz fordultam:
– Egyáltalában nem értelek, Dsidsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a
sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor
megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudja az Isten, micsoda módon
megilletne ez. Az ilyesmit kerüld jövőben, mert félreértésekre
szolgáltatna okot. És te most már nagy leány vagy, vigyáznod kell a jó
hírnevedre is.
Dsidsia hátradőlt a széken. Az arcza elszíntelenedett.
Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:
– A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?
A cselédek nevettek s Uzurára néztek.
Uzora elvörösödött.
– No, mi az?
– Hát – mondja végtére Rába asszony – Uzura föláldozta a te emlékedre.
Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta s elégettük, hogy a
másvilágon is tyúkod legyen.


LVII.
Másnap délelőtt csakugyan hivatott a királyné.
Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek
abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat
sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat
ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én
fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.
Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott,
szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a
házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen
előtt.
Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan
maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér
ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan
nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra
megjelenhettem Emőke előtt.
Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam
nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy
szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan
hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán
mégis tetszeni fogok.
Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az