A láthatatlan ember: Regény - 17

– De csak engem ne bántottak volna, – sírta az asszony.
Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história
tanulságait.
Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke
ott ült velem szemben és nézte az írásomat.
Ekközben csend volt, csak a tollam perczegett.
S e csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:
– Hogy vagy odaát?
– Kérdezheted-e? – feleltem hálás tekintettel.
Aztán sóhajtva mondtam ismét:
– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én,
kisasszonyom, a meddig te leány vagy.
– Azt hiszem, sokáig élsz.
Ránéztem. Az arcza mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt?
Néhány percz mulva ismét kérdezett:
– Látod Atillát gyakran?
– Látom. Tegnap beszélt is velem.
– Beszélt? Mit beszéltetek?
S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de
bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.
Elmondtam neki, hogy mi történt a tornáczon.
Aztán azt mondtam a végén:
– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában
fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember
lesz.
– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a
galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög
istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve,
küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez
hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog
el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.
Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy
Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy
ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél
minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se
tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával
együtt eltemették.
Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné
egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának.
Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből,
s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a
következő estén.
A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment
a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a
császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.
Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert.
Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és
Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét
mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a
szabad írnokok között is.
Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy
napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint
Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy
kevélykedik a hun mágnások között!
Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a
hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom
Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott
az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:
– Megcsókolhatod.
A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást,
egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig
nevettünk.
Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a
szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett
elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.
Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és
bezárta az ajtót.
Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam,
sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor
magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.
Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam
Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.
Egyszer aztán megszólított:
– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem
fordítasz hátat.
És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:
– Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.
És akkor kezet nyújtottam neki.


LXII.
Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre
a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége
volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.
Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának
sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.
Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is
ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika
asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint
következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel
szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.
A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a
rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.
A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor
láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon
és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.
A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén
piros.
A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst.
Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.
Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony
ruha. Gyűrűt se visel.
A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor
Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:
– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten
szeressen bennünket!
Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.
[Illustration: Valami hatszázan voltak jelen a vacsorán.]
A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert
hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt.
Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú
köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy
közbevágott:
– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!
Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.
A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám
társalgás töltötte be.
Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi
között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.
Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal
párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt
játszott.
Végre Atilla intett a zenészeknek.
Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a
mint eszébe jutott.
Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.
A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik
legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.
A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos
lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták,
később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.
Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király
szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket
olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a
lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká
vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.
A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá
legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikót
kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.
Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az
embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene
ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A
tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták
őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.
Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a
palota.
Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a
hogyan kezdődött.
Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam,
hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is
visszamosolyog reá.


LXIII.
Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel
a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány
azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.
Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta,
hogy hova.
Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug,
scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján
teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal
induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon
Konstantinápoly ellen indulunk.
Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a
katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:
– Aranyat csak a barátaimnak adok, számodra csupán vasam van.
A mire Atilla hasonló rövidséggel válaszolt:
– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra
nekem van szükségem.
De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt
tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette,
hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele
hordatja maga elé a tálakat.
Hát mondom, azon a napon sokat dolgoztam.
Este ismét a patriczius asszony izent át és én szívesen mentem.
Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az
éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.
Emőke azonban velünk maradt.
A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor
Emőkével beszélhetek.
Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat
ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba
pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a
harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott
süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.
Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra
tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s
közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.
No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és
hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.
– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál.
Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?
– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit törülgetve, – de magam
is tapasztalom, hogy kövéredek.
Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius
asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és
lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.
Emőke a kezemre tette a kezét és szólt beteges búsongással:
– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?
Hogy erre megdöbbenve néztem reá, a fejét csendesen ingatva felelte:
– Az élet.
Én csak elhültem.
A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen
nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is
vártam.
Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába
annélkül, hogy elbúcsuzott volna.
A lépcsőn megszólítottam Dsidsiát:
– Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.
– Az, a mi nekem, – felelte Dsidsia.
– Hát neked mi bajod?
– Ki törődik az én bajommal?
Erre megbosszankodtam rá.
– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám
bizalmas?
Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát
vonogatta.
Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava
búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»
Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte.
Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e
váltságom?
– Nem tudom, uram, – feleltem – nem kérdeztem.
– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és magam mellé veszlek, urrá
teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél
a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.
– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab,
mint nálatok uram, római pápa.
Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan
azt gondolta, hogy bolond vagyok.


LXIV.
A tavasz abban az évben korán érkezett.
Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a
mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy
megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.
Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra.
Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett
többé, hogy az övé az egész világ.
Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy
tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan
király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?
Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba
teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti
kőváros a hatalmas hun népnek.
Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már
másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.
Hát egy tavaszi napon az is megvolt.
A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér
lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város
virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé szólt a zene,
pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.
Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az
alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és
az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok
fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és
ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy
az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott
hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb _lacrimae Christi_
volt annak a tartalma.
Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást
rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán
késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való
téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú
Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a
bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva
részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja:
Előre! Vissza!
A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm
zengett-bongott mindenütt Atilla városában.
Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a
földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.
A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű
új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A
férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság
mámora piroslott minden arczon.
Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem
tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy
szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal:
– Éljen Atilla! Éljen!
Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját,
az én éltető napomat, az én örökös királyomat.
A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva
mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád
tánczosok gyönyörködtették a népet.
A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük
Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye
megvilágította az alakját.
Meglepett a leánynak a szépsége.
Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze.
Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két
fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a
szemem és megállott rajta.
Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.
A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt.
Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol
ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák
szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú,
zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége
szakadt.
– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.
S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.
– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.
Ladó is karonfogta Gyöngyit.
Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.
Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen
rájok volt bízva, szívesen elhagyták.
S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál.
Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt
hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van.
Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A
zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen.
Aznap estére hegy keletkezett ottan.
Aztán megint tovább sétáltunk.
Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.
– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.
Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.
– Nem, – felelte.
S boldogan nézett reám.
– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént
csodálkozva néztelek.
Elpirosodott.
– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.
– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép
arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az
embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb,
legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek
vagyunk. A szemünk szereti a szépet.
És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.
Hallgattunk.
Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne
énnekem.
De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen
búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a
lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.
*
Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek.
Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az
valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A
keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi
képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az
úton, s nem kellettek senkinek.
Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban
játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?
Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is
lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát
kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán
a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.
Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és
kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel
öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az
aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és
fürtökbe rendeztem.
Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles
tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a
fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a
gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis
tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt
Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog,
Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a
házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.
S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak
azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló,
valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva
is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.
A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó
homályában Edekon kapitányt láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott
őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván
Atillának.
Szabad-Görög megszólított:
– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?
– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a
király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római
birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a
szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom
az ördögnek ingyen.
Szabad-Görög nevetett.
– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az
egyiptomi kőnél.
A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös
szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott
néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.
– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod
tán, hogy máma indulunk.
– Atillától kitelik, – felelte. – Az idő korán kinyílt.
A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan
felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:
– A fővezér! Fussatok a fővezérhez! A főpaphoz! Az orvosokhoz!
Mi csak eldermedünk.
A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva,
hogy nem látja.
– Mi baj? – kérdik az urak megrettenve.
Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak.
– Jaj, jaj nekünk! – hörgi, mint a kit megszúrtak.
A fővezér vállon ragadja:
– Itt vagyok: mi történt!
– Meghalt! – szakadt ki a szó az emberből.
Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az
emberekben.
– Megölték? – szakadt ki a kérdés a fővezérből.
– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én
berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem
felel.
Azzal az ember a falnak dőlve zokog.
Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos
folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez
olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom
nyomásában érezné magát.
Ajtó nincs a szobán, csak egy kék, nehéz selyemkárpit.
Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős
szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal,
fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig
ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.
– Uram! – kiáltja reszkető hangon Mácsa.
– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram,
királyom! – kiáltja zokogva.
S lerogyik az ágy mellett levő kerevetre.
– Meghalt! Meghalt! – zokogják mindnyájan.
– Megölték! Megmérgezték! – ordítja az öreg Barcza.
S megragadja Ildikót:
– Megölted! Te ölted meg!
A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem
érti, de e vad hangra rémület szállja meg.
Az arcza olyan, mint az őrülté.
Barcza is rázza a királyt:
– Atilla! – kiáltja kétségbeesett hangon – Atilla.
A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint,
aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír.
S minden arcz könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:
– Óh, jó uram! Én jó királyom!
– Végünk! – zokogják erre valamennyien.
Ki térdre esett, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt.
– Jaj már neked, szegény hun nemzet! – kiáltotta az öreg Barcza.
Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató
emberek tolongtak befelé, kifelé.
Én a toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.
A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a
zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a
sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.
A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a
távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom,
hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok,
gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a
közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal,
gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota
minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.
Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat
kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne
halljak semmit!
A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban
rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája
felé.
– Megölték! Megölték! – sikoltja.
Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan,
mint a fal.
Aztán a többi asszony jön és a többi gyermek.
– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a
borzasztó sírást.
– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt
kivülünk senki.
Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték
Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés
szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy
seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.
Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a
felelet.
A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját
hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.
Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval
bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota
ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából
és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.


LXX.
Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst
csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait
fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.
A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma
megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el
Atillát?
– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó
legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második
koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a
világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott
vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas.
[Illustration: Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, ravatalon.]
Míg a koporsók készültek, a hun főurak egész éjjel azon tanácskoztak,
hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun s lehet, hogy
valamelyik király fölkerekedik s más országba viszi a népét, mint ahogy
a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül
tolvajhad kivánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok mulva
megint egy erős népfaj áll elő s akkor az aranykoporsót kifordítják a
földből.
Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint: