A láthatatlan ember: Regény - 06

Total number of words is 4073
Total number of unique words is 1888
32.0 of words are in the 2000 most common words
45.3 of words are in the 5000 most common words
51.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.
Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak
a figuráit másoltam.
A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új
asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony
sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.
Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott
ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott
és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor
lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem
járt, akkor a királynét.
A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az
orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is
hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú
emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak
többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége
kőzött ma se bírom megfejteni.
És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.
A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott
elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:
– Milyen ékszert viselnek a görög nők?
– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország
már nem gazdag.
– Nyaklánczot viselnek?
– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany
nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb
gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.
– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok?
Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?
– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint
a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen
öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.
– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.
– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig
érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a
melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az
inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy
a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.
A nők nevettek.
Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.
– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az
igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női
termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit.
Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok
szabadon voltak, s karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis
szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.
– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?
– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor
nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek,
ha a termetükben hiba nincsen.
A királyné szólt az ajtónálló nőnek:
– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög
viseletet.
Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg
kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó
időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket
nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.
Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és
tapsoltak.
Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült,
az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a
hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.
A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam
összerendezni.
Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben
megnézze magát.
De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:
– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!
Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más,
csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy
tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú
derekát.
Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat
lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt
telt és gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága
emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel
felénk.
Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy
víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből,
szépségéből mindig fény áradt reám.
Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:
– Ilyenek-e ott a leányok?
– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár
termetet csak márványnőkön látunk.
– Mi hiányzik még rólam?
– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.
Emőke a királynéhoz fordult:
– Szép vagyok, nagyasszony?
– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan
szép az életed is, mint magad vagy.
Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba
öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.
– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen
teljes.
Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon
dalolt:
Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi eső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.
Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé
mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.
Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta:
De nehezen várom tavasz elmulását!
Tavasz elmulását, búza aratását.
Napraforgó virág teljes kinyillását;
legény-vitézeknek visszafordulását.
Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását
kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik
olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:
Emőke folytatta:
Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
Akár ég akár főd, gyere rózsám értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.
Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.
Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
Igy találják reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.
A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt.
Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.
– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e
más legényt magának?
– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer
nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.
Aztán rám fordult a beszéd.
– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, – és ki tanította a
kezedet ilyen ügyességre?
– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én
szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és
nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen
jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki,
hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem
megtanultam.
S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi
asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.
– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik
ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?
– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként
szolgálom.
– Önként?
– Szeretetből, – feleltem.
– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.
– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett
váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják
bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam
pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet.
Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már
nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a
tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A
legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?
– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.
Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.
– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. – A birodalom évtizedek
óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép
kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem
tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt,
mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.
És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:
– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a
szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy
megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából,
hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg
meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az
arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy
alig lehetett a kezét rólam lefejteni.
A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam
erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.
Aztán a királyné kérdezte:
– És apád mégis eladott?
– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam
bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.
A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s
átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.
– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! –
folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt!
Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra
tapodjon!
Én csak eldermedtem az ijedtségtől.
A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva
kisérte.
– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.
Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be.
Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.
Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az
ügyet.
De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?
Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem
mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.
Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.
Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.
Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a
tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A
süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert,
és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és
hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.
A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A
lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.
Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:
– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.
Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám
hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű
szemei rám nyiltak, mint a mennyország.
– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla
összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint
a hun.
– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – minden szenvedésemet
elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.
– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.
– Holtomig bánom azt a jelenetet.
– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked
gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.
– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az
ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.
Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.
– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.
És a kezét nyujtotta.
Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s
féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.
– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes
eszed.
És visszalebbent a szobába.


XV.
A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s
vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította.
Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A
nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga
lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.
Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért
vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom,
fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én
nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka, piros saruját, amint
az aranyozott kengyelben nyugodott.
A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott
köztük, mert mind a hárman nevettek.
Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek
az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább
mentek, és eltüntek az Atilla házai között.
Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés
állana a mellemben.
Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a
szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak
közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a
sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított,
hogy mi a bajom?
– Semmi, – feleltem csudálkozva.
– Azért, – mondotta, – mert sápadt vagy.
A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt
nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az
ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem
tudom miért.
Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s
azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor
mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett
ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.
Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani,
hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna
tőle.
Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést,
aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.
Ezen a parancson csodálkoztam.
Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki
szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.
A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk.
Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt:
Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.
A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a
varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg,
hogy a hun ábécében az _l_ betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az
_Atilla_ név volt nyomva.
Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.
Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy
eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:
– Nem lenne illő, hogy odamenj. Azt gondolná, hogy ajándékot vársz.
Erre én nem is gondoltam.
Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg
mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun
mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.
De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat,
amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy
kék-deres lovat. A többit visszaküldték.
Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a
királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál,
Oresztesznél és Szabad-Görögnél.
A királyné nem fogadta őket, a feje fájt.
Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem
erszényt hozott nekem.
Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst
csillag volt a süvegére varrva.
– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – Két öreg pénz van benne és
hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a
hat apró hat testvéredé.
Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot?
Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:
– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy
semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer
meghajthatnám előtte.
Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem
méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben
magukkal visznek.
Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy
egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből
való.
Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt,
mint egy gyermektenyér.
– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem
szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.
A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy
mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott
szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle
ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan
ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.
Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam,
nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni,
hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.
De micsoda földönmászó nyomorult féreg az ember!
A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a
hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a
fejem.
Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán
meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer
életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben
éreztem olyan kínos szomjúságot.
A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér
palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak
ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!
Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy
vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga
a gyomot kapálta el a kapu körül.
Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház
tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később,
gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá,
alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.
Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is
festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun
ült. Hogy arra mentem, rám nézett.
– Itthon van-e Csáth úr? – kérdeztem félénken.
– Nincs, – felelte félvállról.
– De a házbeliek itthon vannak?
– Itthon.
– Csáthné asszony is itthon van?
– Ő is.
– A kisasszony is? Emőke kisasszony is?
– Ő is.
– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor
vesztettem el. És az én uram megszid engem.
Erre nem felelt.
Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti
ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott:
– Nini, Zéta bácsi.
– Te vagy, Dsidsia? – kérdeztem megkönnyebbülten.
Örültem most, hogy beszélhetek vele.
– Elvesztettem valamit, – mondottam. – Csak egy gombot.
– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell
altatnom.
Akkor láttam, hogy a kis fiú az ölében van.
– Reggel már nem leszek itt, – mondottam. – Elutazunk.
– El-e?
És nagy, nyilt szemeit bámulva meresztette reám.
Aztán a nevét kiáltották bent.
– Jaj! – mondotta, – hívnak.
Letette a gyermeket. Az már aludt. És kifutott a szobából.
Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az
oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda.
De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az
edények zörögtek.
Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha
valamit keresnék.
A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait
oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva
keringélt el fölöttem.
Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.
Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az
emeleti ablakban.
Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.
Nem mutatkozott senkise.
*
A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé
nógatták a lovukat.
Besötétedett.
Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz
gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.
A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.
Atilla leszállt a lováról, és bement.
A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál
tértek haza a szolgák.


XVI.
Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága
terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be.
Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az
urak lóra ültek. Én is.
Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös
kárpitok borították. Egy se lebbent félre.
De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam:
Ez beszél helyette!
Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz
gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem.
Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha
mégis ő!
Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De
a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók
futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már
föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.
És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb.


XVII.
Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne
ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.
Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s
nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még
ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a
csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt
szerzett feleségül.
Itt lett volna jó megállítani a malmot!
Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan
forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki,
hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának
van nevelve?
Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.
Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a
gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.
Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a
társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek
tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.
De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri
hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó
napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s
visszakisértet a gazdámhoz!
Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha
aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem;
föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták
az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol
ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással
néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint
Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.
Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna,
midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.
Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel
utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak
rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit
válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk
délnek.
Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott
embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem,
meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak
lefeküdtek aludni.
Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén
ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és
kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga
legyezte őket csendesen.
Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.
Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá:
Tisztelettel Csáth úrnak.
Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton
szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te
adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek
még félesztendeje van leszolgálni való.
Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz
különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet
mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, latinul és hunul.
Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és
kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre
szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.
Tisztelőd
_Priszkosz rhetor_.

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a
levelet és a keblembe rejtettem.
Ismét az urakra néztem. Aludtak jóizűen. A szolgák is bólogattak.
Irtam egy másik levelet is ekképpen:
Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak.
Bármennyire szeretlek is uram, elválok tőled. Nem mondhatom meg az okát,
csak arra kérlek, ne vádolj engem hálátlansággal, mert én könnyes
szemmel gondolok reád örökké.
Száz szoliduszt voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy hiján
kivettem a tarsolyodból, s kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy,
a ló ára, a melyre szükségem van.
Isten veled! Élj boldogul!
Holtig rád emlékező szolgád _Zéta_.

Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi
tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.
Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt
mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a
mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?
Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és
rosszakaróim.
– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére
nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy
holnapután utólérem a társaságot.
S elügettem.
Amint túl voltam az út elhajlásán, sebes vágtatással mentem tovább.
Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A láthatatlan ember: Regény - 07
  • Parts
  • A láthatatlan ember: Regény - 01
    Total number of words is 3900
    Total number of unique words is 1924
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    36.9 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 02
    Total number of words is 4102
    Total number of unique words is 1884
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 03
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1840
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 04
    Total number of words is 4169
    Total number of unique words is 1915
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 05
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1861
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 06
    Total number of words is 4073
    Total number of unique words is 1888
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 07
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1843
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 08
    Total number of words is 3946
    Total number of unique words is 1858
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 09
    Total number of words is 4072
    Total number of unique words is 1846
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 10
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 2004
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 11
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1989
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 12
    Total number of words is 4099
    Total number of unique words is 2033
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 13
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 2090
    24.1 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 14
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1879
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 15
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 1969
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 16
    Total number of words is 4035
    Total number of unique words is 1881
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 17
    Total number of words is 4077
    Total number of unique words is 1914
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 18
    Total number of words is 3458
    Total number of unique words is 1624
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.