A láthatatlan ember: Regény - 13

A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat;
Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a
többit feketében; a _torosztók_ és a _jámborok_ csak közönséges
hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes
áldozati süveget.
A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú
dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében.
Tárogatónak nevezik azt a hunok.
Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők
sokasága áll sűrűn.
A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és
borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a
vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik
az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése
belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe
fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két
állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos
két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle
fölé.
A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a
lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:
– Csöndesen legyetek!
Erre mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.
Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és
fölemeli a tűz előtt.
Iddár a fán kelet felé fordul s hangosan imádkozik:
– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött
lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk
szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!
Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják:
– Segíts bennünket! Teremtő! Isten urunk! Légy velünk!
Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a
magasba tartja. Imádkozik:
– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet
rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk
nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!
– Légy velünk! – zúgják rá a táltosok és velök a nép.
Iddár beleveti a szivet is a tűzbe.
A szent zene ismét megszólal.
Iddár újra fölhág a fára. A lombok közé rejtőzik.
– Csöndesen legyetek! – énekli lenn Zobogány.
A zene elhallgat.
A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután
fölemeli a fejét és kiált:
– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl
kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket,
földbe, vízbe, örökös sötétbe!
A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a
magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal
elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket
mormog.
Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete
kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:
– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz!
Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!
– Ne árts nekünk! ismétlik mindnyájan.
Ezzel beleveti a nyelvet a vérrel telt gödörbe.
A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.
Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot
illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt
mozdulatlanul.
[Illustration: Káma a tűz felé fordulva magasra tartja a kardokat.]
Vak Káma, a ki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, föláll. Két véres
kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak. Vörös láng rebben föl.
Káma a tűz felé fordul, magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.
A zene elhallgat.
– Hajoljatok meg! – énekli Iddár.
Mindenki meghajol.
Káma rezgő, öreges hangon énekel:
– Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun
népet. A te kardod van Atilla kezében. A te erődet öntsd belénk a
magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te
választottadat, Atillát!
– Segítsd Atillát! – mormogja a nép a táltosokkal.
A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság
fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog
és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van
olyan csillogó aprósággal.
Folytatja:
– Isten urunk, ki messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira,
Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat,
hogy aczélja aczélt vágjon, sujtása legyen, mint a felhők villámáé.
– Erősítsd meg a mi kardunkat! – mormogja a nép.
Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
A tűz újra föllobog.
Káma énekel:
– Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár
és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső; ellenséges bűvölés czél előtt
le ne ejtse, czél fölött el ne sodorja, czélban el ne kapja, hanem
valamennyi az ellenség testében álljon meg, s halált vigyen belé. Áld
meg nyilainkat!
A tűzön száraz lóhere lobog föl.
Káma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel:
– Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket,
homályosítsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő
fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó.
Szárnyazd föl a mi lovainkat, aczélozd meg inaikat, tedd őket
sebhetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak!
Az utolsó mondatot ismételték mindnyájan.
A tűzre most bort öntenek. Egy perczre sötétség lep el mindent. Azután
az újra föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.
Káma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja:
– Hunok árnyékai, jertek elől Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány
főpap! Decse! Verbőcz! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa!
Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi
szeretteink! Tűzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek,
mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő!
Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!
– Segítsetek minket! – mormolja a nép.
Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába. Odaszúrja föléjök a
nyílat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé égő viaszgyertyát ragaszt.
A főpapok most Atilla sátortermébe vonulnak. Az igriczek a sarokba
ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben
ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik
király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a fal mellett a
különféle fejedelmek és a hun főurak.
A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya ég. A tábor köröskörül
az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, a mely
hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak
a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk.
A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, újjal veri a két dobos. A sipos
is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget soha nem érő melódiát fúj:
_Da capo ad infin_
A zeneszóra a terem közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva,
karjait széttárva, megindul a kör tisztáján és fokozódó gyorsasággal
halad, csakhamar fut és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a
sátorból akarna menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az
őrült körbefutást, Zobogány haja fürtökben röpül utána és látni, mint
veszti el perczről-perczre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér
közepén rendetlen kerengéssé válik. A pap szeme-bogara annyira fölfelé
fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arcza vörös, mint a meggy,
azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal
lerogyik.
A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben
rángatózva rebeg valami szavakat, a melyeket én nem hallok.
Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre.
Káma pap aztán elmondja az eredményt hangosan:
– _A mező vérvirágot terem. Karvalyok és sasok egy-porban fürődnek._
Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek.
Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.
Az embert fölfogják ketten s elviszik. Gondolom valami mérges növény
nedvét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.
A zene újra megszólal. Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a
szőnyeg közepére s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat.
Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos
ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az isten nevét
kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatot kifejteni:
Az alán pap jóslata szebben hangzik:
– _Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul,
porbahull. A római vér hun kardot pirosít._
Atilla feje megmozdul. A hun főurak halk suttogással mondják egymásnak:
– Aécziusz elesik.
Jöttek aztán a gót papok s tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe
merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak kedvezőn és kedvezőtlenül,
mialatt a jelenlevők lélekzetüket visszatartva figyeltek.
Végül a hun táltosok beczipelték vasfogókkal a két izzó követ s letették
egy halom parázsra a terem közepén.
Áhitatos csönd következett.
Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a
kerek kőről s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arczczal vizsgálta a
repedezéseket.
Arcza hol elborult, hol kiderült. Átadta Zobogánynak a csontot. Az is
figyelmesen nézte.
– Semmi érthető, – szólt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. – Csak egy
nagy repedés.
– Elég érthető, – felelte a főpap.
S Atillához fordulva szólott:
– Az ellenség vezére elesik.
Mindenki megmozdult. Csak Atilla maradt nyugodtan.
– Lássuk a másikat, – mondotta.
A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok
a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidéző igéket.
Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csend támadt. Iddár pap
szótagonkint olvasta:
– A hun… lel… kek… ve… le… tek… har… czol… nak.
Az urak fölugráltak. Mindenki a csonthoz sietett, s Atilla legelől.
A fekete lapoczka repedései, amint nekem később Bial lerajzolta, hun
betűkkel mutatták az olvasott mondatot.
Minden arcz földerült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és
álmosan.
Atilla hozzáfordult:
– Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény
lelkeket megkérdezd?
A püspök fölkelt és alázatosan felelte:
– Nincsen uram. A mi vallásunk csupa imádkozás és a teremtő tisztelete.
– Mégis: mit gondolsz?
– Azt uram, hogy bármi történik is, mindenképpen az Isten akarata
teljesül.
– Akkor jól van, – szólt Atilla, a kardjára csapva. – Ha az Isten
akarta, hogy kardot kössek, azt is akarja, hogy vágjon!
Kezének intésével üdvözölte az urakat és fölment az emeletre.


XLVII.
Meggyujtottam egy fáklyát s elindultam az uram előtt. A sátrak körül
mindenfelé alvó katonák hevertek. A szabad mezőről hangzott a bogarak
cirpelése.
Gazdám a fővezérrel jött utánam. Darabig nem szóltak semmit, csak mikor
a sátorunkhoz értek, s a fővezér fölült a lovára, akkor kérdezte Csáth:
– Hát nem mink kezdjük?
– Már alig, – felelte a fővezér. – A jelek nem szólnak határozottan.
Atilla bizonyosan végignézi reggel mégegyszer az állást.
Elbámultam a fővezér szaván. Később gondoltam meg, hogy Atilla
szándékosan megmagyarázhatta az idegen fejedelmek előtt biztosaknak a
jeleket.
– S ha ők kezdik? – kérdezte Csáth.
– Nem hiszem, – felelte a bátyja. – Vigyázz a pataknál, nehogy a lovad
belésüppedjen.
Azzal a két testvér kezet fogott.
Csáth gondolkozva lépett be a sátorba. Megállt, mintha tünődne valamin,
azután akkorát ásított, hogy az állacsontja megroppant.
Betüztem a fáklyát az oszlopon levő tartóba, és segíteni akartam neki a
vetkezésben.
– Ma nem vetkezünk, – felelte Csáth. – Aludj te is ruhástól. A kardodat
se tedd le.
Belenyúlt a ládába s két kis bőrtömlőt vett ki onnan.
– Vidd ki, – mondotta, – és akaszd hátul a nyeregre. Takard be vizes
ruhával. Egyiket a Villámra tedd, a másikat a vezetéklóra. Megállj, –
szólt ismét a ládába hajolva, – neked is adok egyet. Harc közben az
ember rettentőn szomjazik.
Kihúzta belőle a dugót és megkóstolta.
– Veszekedett teremtette, – szólott dühösen, – ez a bor megecetesedett.
Kóstold csak, ugy-e ecetes?
– Nem csoda, feleltem. – Tudod uram, hogy pincét nem hoztunk magunkkal.
– Hát a királyé mért nem romlott meg?
– Mert hordókban van.
Ledőlt a kapcsokon függő ágyba, s legottan elaludt.
A lovak ott álltak fölnyergelten a sátor mellett. Velük virrasztott
Karacs lovász is. A nyergen akkor már ott lógott a rézzel borított
somfabuzogány, s a puzdra, amely tömve volt félöles nádnyíllal.
– Vess a lovak elé, – mondottam, – mert reggelnek előtte aligha lesz
dolgunk.
Karacs ásított.
– Nem látod, mondotta, – hogy rajtuk a zabos turba.
Azzal ő is ledőlt a sátor oldalába.
Én is lefeküdtem a sátor ajtaja elé, a bőr ereszet alá. Ágyam az
oszlopokra volt csatolva. Alattam Ladó aludt, meg két fiatal rab, akiket
még az Alpesek között osztottak Csáthnak. A két rabnak a lába meg volt
lánczolva.


XLVIII.
Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még ezen a
földön éjszakám? vagy hogy ma látom utóljára a gönczölszekerét? Milyen
más volna az életem, ha Emőkével nem találkozom: most aludnám otthon
Konstantinápolyban a tengerillatos csendes nyári éjszakában, s nem
susogna a fülembe az éji szellő nehéz és gyászos gondolatokat.
Éjfélkor aztán mégis elnyomott az álom.
A nap nyáron korán kel. A szemembe sütött, mikor fölébredtem. A sereg
élénk sürgésben-forgásban. Az emberek itatni vitték a lovakat.
Fölléptem a sátor fogas oszlopára, s az ellenséget néztem. Hát ott is
nyüzsögnek. A patakból rengeteg sok ló issza a vizet. Hogyan ki nem
isszák!
Semmi jel az indulásra.
A gazdám is fölkászolódik. Mosdik a tenyeréből. Bajuszát, szakállát
törli a markába. Aztán fölrántja a bőrköntöst, és siet Atillához.
A hunok már mind lovon ülnek. Atilla sátora felé forgatják a fejöket. A
távolabbi mezőkről is át-át kiabálnak, hogy mi lesz már? A fiatalságnak
viszket a marka. Az idősebbek is jónak vélték volna ezt a száraz napos
időt a harczra. Jobb reggel, míg meleg nincsen, s mindig jobb ma, mint
holnap.
Magam is izgatott voltam. Míg a gazdám Atillánál időzött, hol a tőrömet,
hol a kardomat nézegettem, csiszolgattam. Egy kazár kereskedő
befurakodott a hunok közé és oroszlánzsirt árult. Vettek belőle sokan,
és tréfáltak vele, hogy nyerített-e az oroszlán vagy röfögött? A kazár
esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az oroszlánból
Afrikában.
Végre Atilla leizent, hogy az emberek készüljenek ebédhez. Egyenek,
igyanak jól: délután harczolunk.
Hát kigyulladtak a tábori konyha-tüzek, s a sátorok utczáin marhákat,
borjukat, bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé. A tüzek fölött
hatalmas nyársakon forgott kis idő mulva az az erő, a mely délután
csatázni fog.


XLIX.
A dél még nem mult el két órával, mikor Kászon kürtös megjelent a
királyi sátor ormán, s belefujt a nagy elefánt-tülökbe:
A tábori kürtösök mindenfelé ismételték ezt a ké hangot háromszor. A
távolságban aztán elveszett a hang, mert a tábor egyszerre fegyverek
csörgésétől morajlott. Mindenki lóra ült. Mindenki igazgatta magán a
sisakot, pánczélt, paizst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a nyerget,
íjján a húrt. A szarmaták és rokszolánok föltették a szarvazott
fejbőröket, a gelonok emberi koponyákat tűztek a dárdájukra. A
markomanok ökörszarvakat csatoltak föl, hogy megjelenésük rémítő legyen.
A sereg előtt harmincz ponton gyulladt ki egyszerre az áldozati tűz. Az
idegen népek papsága is áldozott. A hun papok lovat áldoztak, a
szarmaták és gelonok embert.
Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utczáin mindenfelé a
száguldó zoltánokat lehetett látni. A zászlótartók fölemelték
zászlóikat. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjjakba és
gépparittyákba lovakat fogtak be. Feszült izgalom volt mindenfelé.
Szóbeszéd többé sehol.
Én még ott álltam Atilla sátora előtt a lovászok között, a kik Atilla és
a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény; nyergén a
buzogányom. Magamon a szürke harczi köntös, a mely fölé még egy
kaczagányt akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a
réz-sisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál
félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az ijjam.
A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:
A szekérlánczokat kikapcsolták. A lovas nép özönlött a közökön ki a
mezőre.
Fürge paripákon strucztollas zoltánok nyargalásztak a sokaság előtt.
Nemzetségek és családok szerint állították föl a lovasokat. A legelső
sorba azokat sorakoztatták, a kiknek a lova legjobban volt vértezve.
Azok mind kipróbált hősök. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a
csata után.
A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a
legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves fiú.
A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkigyó
vagy rézkigyó van a karra tekerve, hogy védje az izmokat. Csak a mell
van erősen födve, meg a fej. De érczsisakot keveset látni: többnyire
bőrsüveget viselnek most is.
A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkálnak a
belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.
Atilla kilép a sátorából. A fején aranyos sisak A hátán oroszlánbőr
kaczagány. Előtte fölemeli Vacsar a nagy fehér-selyem zászlót, a melyen
aranynyal himzett karvaly ragyog.
Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Azok is mind csillogó
vértezetben vannak, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.
Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó éljenzés dörög el a
végeláthatatlan táboron.
A király előreszökteti hófehér lovát. Most, hogy a kardját kivonja,
látni, hogy mind a két karja meztelen. De micsoda izmos, barna karok
azok!
Domború mellét kifeszítve lovagol el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva
megfordul, hogy végignézzen a hadon, a minőt Xerxes óta nem látott a
világ.
A sereg éljenzése olyan, mint a mennydörgés.
Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.
Atilla egy perczre megáll annál az oltárnál, a melyiknél a vak Káma
áldoz.
A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja az Istent. Karját terjegeti a
had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt a vérbe és beszenteli
vele a sereget. Ugyanezt cselekszik a szarmaták és gelonok az
embervérrel.
A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig,
míg csak a csata tart.
Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol
megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a
seregnek:
– Mutassuk meg, hogy hunok vagyunk! – kiáltja a mi seregünk előtt.
Micsoda erő van ebben a hangban, micsoda erő a szeme villanásában, a
magatartásában! Micsoda öröm látni egy embert, a ki nem fél! Oroszláni
lelkéből mintha mindenki kapna most egy részt. Lelkesen ordítjuk vissza:
– Megmutatjuk!
Mellettünk Berki serege áll.
Attila odakiált:
– Az isten velünk harczol! Csatát még soha nem vesztettünk!
– Most se vesztünk! – dördül vissza a sereg.
S így megyen tovább.
Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák
fölemelését látjuk.
De a harczvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a
sikság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.
De elég szónoklat ez is: «Nézzétek, itt az Isten kardja!»
A távoli moraj, fegyverek megvillanása jelzi, hogy megértették Atilla
mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a
tenger hullámain.
Ezalatt látni a mező tulsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását
is.
Ők odaát aligha akartak ma harczolni, s pláne délután, a mikor a nap
néhány óra mulva szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a
kürtjeleket, látják a támadáshoz való felállást, el kell a csatát
fogadniok.
– No ez veszett harcz lesz! – jegyzi meg mellettem egy vén hun, a kinek
a pofája olyan barázdás a harczoktól, mint a sárgadinnye.
– Miért? – kapok a szón, hogy elűzzem a hátamban bizsergő félelmet.
– Azért, – feleli a hun, – mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs
czudarabb az éjjeli harcznál.
– Antul jobb, – szól reá nagyfülü Szabolcs, – legalább nem lesz
melegünk.
– Hát nézzük az ellenséges had előrajzását.
Olyan messze vannak tőlünk, hogy az emberek arczát nem lehet kivenni,
csak az előrajzó csoportokat látjuk.
De így is tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó nép a patakon túl a római,
a sárgapaizsos népség a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó
nádas az alán; a buzavetésként hullámzó nagy sokaság a vizigót, s a
seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik
király és a fia, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó
burgund király és a vezérek.
Ők is épp úgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy
lovas-csoport ömlő folyóvíz gyanánt vált helyet. Aztán a vezércsoport
szétoszlik. A távol messzeségben lehet látni most már, hogy a római had
mind a balszárnyon van, szemben a mi gepidáinkkal, s festett arczú,
állatbőrös különféle vad népeinkkel.
A vizigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal fognak küzdeni. A
frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal
állnak szemben a középen.
Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.
Atilla a kengyelben fölállva vizsgálja a távolban villogó római lovasok
mozdulatait.
Minden szem rajta van.
Most a gót király felé int a kardjával. A gót had megmozdul. Lassú
ügetéssel megy egy darabig, miközben a lovasok szét ereszkednek, mint a
kinyitott legyező, azután sebes vágtatással haladnak tovább a domb felé,
amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben,
végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.
A por eltakarja a lovasokat derékig. Mintha szálló felhő volna.
Ugyanezen pillanatban megindul a római had is a balszárnyon, és mint az
áradó Tisza, csillogón ömlik ami jobb szárnyunk felé. Oly messze vannak
tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés
morgása.
Most a középen is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és
megszólal a síposok zenéje.
A halálborzongás fut át rajtam. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a
feszültség fölszabadulását.
Atilla fölemelkedik a lován, s visszapillant a sereg zömére. Indulót
villant a levegőbe a kardjával.
Háromszázezer torok üvölti a huj! huj! kiáltást. A paripák robogva
indulnak a római sereg derekának. A föld reng. A levegő hangok vihara.
Mindenki előrehajolt testtel száguld a fővezér után.
Egymás nyomában mozdulnak ki a csapatok, s a mint a sakktábla koczkái,
egy-egy nagy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti
Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.
A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Utánok, amint
futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege;
azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.
Mink következünk.
Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a
tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy
megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, s megindulunk olyan
ordítozással, hogy majdnem megsiketülök.
Nekem Csáth nyomában kell haladnom. Csáth mellett balról Ladó vágtat egy
nagy öblös paizszsal. Neki a harczban folyton az urára kell vigyáznia. A
nagy paizszsal minden balról jövő dárdát és ütést neki kell fölfognia.
Utánna én megyek meg Karacs, aki fölnyergelt lovat vezet a magáé
mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, azonnal pihent lóra ülhessen.
Engem zsibbasztó félelem fogott el az első perczekben. Nem éreztem, hogy
ember vagyok, csak arra gondoltam, hogy meg kell halnom. De a pokoli
hujjogás, a körülöttem vágtató lovasok üvöltése csakhamar állati
bőszültséggé változtatta át a félelmemet.
[Illustration: Huj! huj! Előre!]
Körülöttem az erő tengere; szemben velem a halál fuvó szele: csoda-e, ha
az ember tigrissé bolondul?
A lovasok elszéledve rohantak tovább, mint ahogy az öntöző kannából jövő
viz szokott elszéledni. Csakhamar tágasság támadt körülöttem, úgy hogy
előragadhattam az íjjamat.
Lovam kantárát a nyeregfára csapva, rántottam föl az íjjam húrját, s
vártam, hogy az elől száguldók nyila fölrepüljön.
A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. Por szállt föl a
földről, s fellegként burkolt be bennünket.
Huj! Huj! Előre!
Egyszercsak elsötétedik előttem a levegő: látom, hogy a nyilak felhője
az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom térdemmel a nyeregfát, s
hátra hajolva föllövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak hortyogása. Bősz emberek
hujjogása!
De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyil
belecsattan a nyeregfába, a másik egy percz mulva a pajzsomon zörren el.
Ezalatt vágtattunk tovább. Itt-ott a rohanásban látom már a pajzsok alá
sürrült ellenséget. A lovak patkója dörgő ropogással tiporja le őket.
Csattog, zuhog a buzogány. Ordít mindenki. Lovam lába már holtesteken
tipródik. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam lába! Tipord
a fetrengő férget!
Ime velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte
Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, pánczélos alán Lándzsája
eltörött. Fabuzogányt sújt, nem tudom kire. Ütök jobbra-balra én is,
ahol fejet látok. Czombomra kapok egy buzogánysujtást. Oda se neki.
Csáth visszarántja a lovát, s az arczához kap. Mellettünk üvöltve
száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.
Nézem Csáthot, hogy mi a baja, hát akkor pöki három fogát. Irtózatosan
káromkodik. Kitörli a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:
– Fokost!
Azzal fokost ragad. Az alán oly sürűn áll, mint az aratatlan búza. Csak
a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek meleg halmaza
bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ujra hozzájuk férhessünk. De
ime frank lovasságot találunk szemben magunkkal.
A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása,
rikoltozás, kiáltozás. Elém jut egy vérbeborult idegen lovas.
Buzogányomat a mellére sujtom. Lefordul. Lova nekitorlódott az enyémnek.
Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahivó
kürtölést. Megrémülök. Lovam zabláját visszarántom. A sürűség nagy.
Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.
De mögöttem tágul a tér. Lovam ágaskodva fordul meg és elnyilamodik a
többi után.
Negyedóráig is vágtatunk, mígnem egy mellettünk visszarohanó csapat
ragadja át tőlünk a harczot, s mi föllélegezve állunk uj hadirendbe.
A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fuj. Egy perczig pihenünk. A
frank lovasok rohama olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt
bennünket, mígnem Orgován hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a
frankokat.
A mi seregünk megállt mint az erdő. Zászlótartónk nem mozdul, mert Csáth
egyre köpköd és káromkodik.
Ezalatt Orgoványék harczolva vonulnak észak felé. Az ember nem érti,
hogy a két egymást verő vonal miért halad éppen északnak. Vélhető, hogy
a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és a harczoló
sokaság között akkora tér támad, mint a Duna szélessége.
Ahogy ott pihegünk, nem tudom hány ezren, s nézzük magunkat, hogy
nincs-e rajtunk szúrás vagy vágás? látom, hogy Atilla száguld elénk, s
nyomában vagy húszezernyi sereg, amely még nem elegyedett a csatába.
Kardját magasra emelve rázza felénk, mintha azt mondaná:
– Hunok, mért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd ereje fogytáig, mikor én
harczolok elől!
Azzal elrohan előttünk a kardját villogtatva, elrohan a testőreivel,