A láthatatlan ember: Regény - 05

Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme
közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.
Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és
három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este
bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke
bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?
Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb
is, ha nem jön elő az a leány!
Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű
javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint
minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette
darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül
borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard.
Az is a gazdag hunok fegyvere.
És szól a hun a gazdámnak üdvözlést bólintva, görögül:
– Khaire! (Üdvözöllek.)
– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén
üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?
Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is
köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg
lehetett ismerni, hogy rabszolga.
De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.
Megállt és elmosolyodott:
– Mért kérdezed mindezt?
– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha
hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél.
– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is
igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy
Görögnek neveztek rabszolga-koromban.
És könnyedén sóhajtott:
– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem
tudja, hova jut öregségére?
Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban
élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát
lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag
embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az,
hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat
fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga
tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint
a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt
rabszolgákkal gyarapodik.
– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és
lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!
– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom,
hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a
kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal
a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül.
Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy
szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!»
Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy
Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!
– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad
ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.
– Bátran.
– Miért maradtál akkor a barbárok között?
– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez
valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él
a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek.
Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga,
végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az
emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a
vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók
se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a
hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért
szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró
kizsarolja a feleket.
Priszkosz védte a rómaiakat, a mire aztán a hun bólogatott:
– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol
a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.
Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk,
velem is kezet fogott.
A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér
éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk
meg.
Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk,
hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek
és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a
vizimadarak.
Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a
kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában
a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri,
hogy hol lehetne beszélgetniök?
– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, –
felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek.
No, gondoltam, ezek nem czerimóniáznak úgy, mint a mi előkelőink.
A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi
pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát
fölrántania.
Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér
is, és barátságos jóreggelt kiáltott.
Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön
lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor
látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:
– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit
érek.
Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy
győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is
vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a
karját.
Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas
szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így
apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha
a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak
mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.
A hun méltóság gondolkodásba mélyedt, azután a fejét rázta.
– Nem lehet az, uraim.
– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres
fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget
lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek
válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan
barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is.
– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az
Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék
valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép
együtt él a másvilágon is.
Fölemelte a fejét és nyugodt szemmel nézett végig rajtunk:
– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint
akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet
használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha
a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.
Aztán mintha megunta volna a politikát, elmosolyodott:
– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és
ha eső esik, az út se jó.
– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk
fel a sátorunkat?
– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek
az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba,
megfértek benne.
De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett
levő téren kértek helyet a sátoroknak.
A fővezér szivesen beleegyezett, s azzal vége szakadt a beszélgetésnek.
Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes
trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj;
az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később
láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak
czélbalőni.
Kik voltak, nem tudom. A legények között megismertem Aladár királyfit.
Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A
ruha lengett rajtok, s a nők le voltak fátyolozva. Az egyik nőben
megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.
És akkor valamit leejtett.
A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por
fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel
engem arczul ütött.
De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok:
fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.
– Köszönöm, Zéta! – mondta melegen.
A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett
reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.
Aztán rácsapott a lovára és tovább repült.
Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap
égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm
Zéta!
És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért,
hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb
kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a
világon!


XII.
Az urak nem szálltak Csáthékhoz. A magunk sátorában laktunk, de a
Csáthék palotája közelében.
Az a palota, amint említettem, szemben volt az Atilla palotájával.
Csupán egy patkónyomokkal fölhányt térség széleslett a két palota
között.
Reggel, amint felöltöztünk, az uram így szólt hozzám:
– Keresd elő, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért,
továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombőrt. Aztán öltözzél
föl. Hints a tógámra rózsavízet. A királynéhoz megyünk.
Nekem csak eldobbant a szívem. Ha Rika királynéhoz megyünk… Ha ő is ott
lesz… szól hozzám…
De hogy is mennénk máshová! Rika királyné a fő az asszonyok között. Az ő
fia Csaba. Ő a feleség. A többi csak lukszus: eleven ékszerek.
A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a
királynéhoz, vagy csak Priszkosz? Végre abban állapodtak meg, hogy csak
Priszkosz menjen föl, s kérdezze meg, hogy a római követ elmehet-e a
keze megcsókolására?
Hát megindultunk Priszkoszszal és Rusztikioszszal. Az arany ajándékot
fehér kendőbe burkoltan én vittem a vállamon, a többi ajándékot egy
gyermek-rabszolga, faragott czédrusládában. Az én terhem nehéz volt. A
vállamon árkot nyomott. De nem vittem volna-e el tizszer olyan nehezet
is örömest, ha az én álmom kepét nappal is megláthatom!
Mentünk.
Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban,
aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok
kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle
köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában
járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk
körül.
Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből
vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az
oszlop alján egy üres karos-szék.
Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes
palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös
őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga
aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány
percz mulva be is vezetett.
Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta meg az orromat. Azt
hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a
terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly
díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani,
semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű
selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a
fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán
most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s
a szeme szomorú.
A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka.
A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag
gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett:
azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A
királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A
nők között ült Emőke is.
Hogy az én gazdám miket beszélt, azt azon a napon nem tudtam fölírni.
Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve,
s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve
angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.
Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg
aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak:
vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.
Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot
nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót
diszitették.
Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni
próbálta.
Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt,
hanem hogy Emőke mit néz?
Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a szirmokat egyenkint
rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.
[Illustration: Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág.]
A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodva szólott:
– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit
kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?
Láng futott át rajtam.
– Ha megengedi felséged, – hebegtem.
Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a
nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy
üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető
kézzel pontoztam ki két kört.
De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és
hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.
Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág és a nők tapsoltak.
– Mily ügyes vagy fiú! – szólott a királyné.
És Priszkosznak is tolmácsoltatta:
– Irigylem tőled ezt a rabszolgát!
A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy
megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt
mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.
Az uram azonban így felelt:
– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától
fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban
kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.
– Hát mást is tudsz? – kérdezte a királyné hozzám fordulva.
– Ezerfélét, – feleltem az örömtől szédülve.
Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem,
hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel.
– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a
szolgálatodtól.
Priszkosz meghajolt és távozott. Én ott-maradtam térdeimen a nők között.
Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban,
meg otthon is.
Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire
virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a
képzelődése szerint.
Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, a miket én tudok!
– Megengedi felség, hogy egy hajnalkát rajzoljak?
– Rajzolj mindent, a mit tudsz.
Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő
teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek
az ág vége felé kisebbedtek.
– Gyönyörű! – mondották mindnyájan.
– Ilyen szépet is lehet rajzolni!
És körülcsicseregtek dicséretekkel.
De a dicséretek között én csak az Emőke szavát hallottam: Szép.
Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág
fölött.
– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű
selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.
– A levelek helyett is virágot írj, – szólt a királyné.
Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben
csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág
mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.
Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy
oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak
rajzoltam.
Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva
nézte a rajzomat.
Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű
fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának
őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt,
mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott
istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van
az orra baloldalán. De mennyire illett neki!
A kis lencse!
Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem
lencséért odavetettem az életemet a halálnak.
Emőke rámnézett. Egy perczig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:
– Mért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.
Rám sütött a lelke a szeméből és én alíg birtam válaszolni:
– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat
száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.
Gondolkozón nézett reám, aztán elmosolyodott:
– Hát rajzold át élőnek.
A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és
odakinálta a leányoknak is.
Én akkor végeztem el a rajzot.
– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el
megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.
Azzal belemarkolt a kosárba.
– Tartsd a tenyeredet.
Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben
úgy éreztem, mintha megalázna.
Mégis el kellett fogadnom.
Szinte örültem, hogy elbocsát. Szégyeltem volna enni Emőke előtt.
Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok
különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve
nézek arra, a merre a többi.
Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda
csoportosul mindenki.
A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől
Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.
Priszkoszhoz megyek és kérdem halkan:
– Mi történik?
– Ezek panaszosok, – feleli Rusztikiosz. – A király itélkezik.
Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti
székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú.
Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön
valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak.
De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú
sastollas posztó-süveg.
– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép
családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél:
az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a
szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se
tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke
idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja
szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott,
kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami
leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg
tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap reggel meghalt; a hun meg most
visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.
Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:
– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam
a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a
rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így
szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem
alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is
kapsz.
– Elég, – mondotta a király.
Erre elcsöndesültek.
És ismét megszólalt:
– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e,
hogy beteg színű?
A hosszúnyakú legény habozva felelt:
– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya
lakozik benne.
– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos
nyavalya lakozik.
A sokaság hallgatott.
– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat,
mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt
és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.
A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan.
A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:
– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az
ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak
festett nyúl.
Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában
láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott
olvasta a a markába az aranyakat.


XIII.
Másnap az uram ebéden volt Atillánál. Én ismét a királynéhoz mentem.
A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi
ismerősök volnánk, azt mondja nekem:
– Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)
– Nem, – feleltem csodálkozva.
– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő
volt, és az én nevem Dsidsia.
Csunya név, gondoltam.
A kisleány folytatta.
– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly
meghalt.
– Mi közöm nekem ebben, – mordultam reá.
Elpirult. Sovány barna kezét az arczához nyomta, és zavartan pislogott.
– Hát akarsz valamit?
– Nem, – felelte szomorún, a fejét lehajtva.
Tovább siettem, szinte rohantam a királynéhoz.
Csak azok a nők voltak ott, a kik előttvaló nap s kivülök még három.
Csak Emőke hiányzott.
Kedvetlenül rajzoltam, s mindig azon járt az eszem, hogy hol lehet
Emőke?
A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A
nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy
negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden
kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította.
Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.
Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.
Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna fiú. A haja vállig omló.
Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.
[Illustration: A királyi palotához is elnéztem.]
Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú
zsinórjával térdig fölhálózták.
A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg,
azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam.
Majd az arczomra bámult.
– Ki vagy te? – kérdezte kedves gyermeki hangon.
– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a
mesék országa kezdődik.
Erre még jobban elbámult.
– Láttál tündért?
– Láttam.
– Hát vasorrú bábát?
– Azt is.
– Hát hétfejű sárkányt?
– Azt is.
– Elevent?
– Elevent, de csak egyfejűt.
A nők mosolyogtak a gyermek kérdésein. Az anyja elkapta:
– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az
idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni.
Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.
A kis Csaba még egy pillantást vetett reám, azután elvitték.
Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem
aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.
A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos
álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két
szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy
megökleli. Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem
ösmertem.
A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s
időnkint az ajtónálló felé pillantottak.
Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a
mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.
Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.
– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros
arczczal.
Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében
lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a
kiáltásaival.
– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy
Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!
– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán.
– De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.
– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem
kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben
itéljen.
– De megveti az aranyat. Itt a kevélység!
– Ez nem kevélység. Ez bölcsesség.
– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a
nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember
röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda
kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.
S erre mind a hárman kaczagtak.
A százados elment a sátorába, hogy aludjon.
– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt
Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a
szememből.
– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly
az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e
nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.
És elgondolkodva nézett maga elé.
Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában
is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy
micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.


XIV.
Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel
kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás,
mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.
De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte
való napon.
Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő
hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra
ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.
Ezt a napot tehát ott tölti.
Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és
kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék.
Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.
A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály
ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba
csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át
beszármazhatott.[2]
A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A
kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel,
kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné
fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem
tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.
Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.
Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket
ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.
– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi
övre rábámultam.
– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen
szépeket.