A láthatatlan ember: Regény - 03

Total number of words is 4067
Total number of unique words is 1840
31.3 of words are in the 2000 most common words
45.0 of words are in the 5000 most common words
51.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel
lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.
A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom
prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké
és a mente alatt diószínű szoknya.
Az rendelkezett a szolgákkal: mit hova rakjanak.
Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A
mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt
fehér.
Ez-e az vajjon?
Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen
csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.
Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én
Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a
tűz melege.
A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e
abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert
gyékénybe takartatta.
A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az
arcza elé.
Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi
megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az.
Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből,
hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat
legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van
előttem.
– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék
lóháton.
Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.
– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz
a szoknyád?
Megrezzentem. Ez az!
– Veszek rám másikat, – felelte a leány. Hát megengeded?
S ekkor rám is vetett egy pillantást.
Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény
végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.
Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz
alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön
feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.
Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A
sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben
ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott
rajtam.
Hogy erősen visszanéztem, a tekintetünk találkozott.
Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szem titkait?
Mikor két nézés találkozik, két lélek érintkezik.
Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a
szemen át ütni is tud. Csókolni is.
A testnek mindehhez semmi köze.
Mit mondjak: hogyan hatott rám Emőke nézése?
Elzsibbadtam, édesen elzsibbadtam.


III.
A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló
szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.
Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s
elügetett Atilla sátora felé.
Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel
kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó
lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.
A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is
utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.
– Siessünk, – mondotta a gazdám a lovára fordulva.
És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy
derültségére futnunk kellett a ló mellett.
– Atilla fogad! – kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.
A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent
megváltoztatott.
Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek
és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a
kardját, a, sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg
igazgatja gonddal a feje kopaszára.
Azután összeállnak és tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát?
– _Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja._
Ezt ajánlotta az én uram.
De Vigilász ellene volt.
– Elég «_felséges fejedelem!_» – mondotta. Mert Atilla nincs
megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.
– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb,
mintsem hogy egygyel lejebb.
Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos
halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda
mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami
méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem
lovászoknak nevelik!
Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a
sátorok közül elővágtatni.
– Jertek, – mondja a követeknek – a király vár benneteket.
És a szemében benne volt a büszke folytatás:
– Ezt nekem köszönhetitek, egyedül énnekem.
A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem.
A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a
papirost.
Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy
emberevőt!
A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány
koronás ember is.
Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok
voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak
mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla
ajtaja elé.
Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hogy
templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek
lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.
E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami
bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült
egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete
kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor
ránkszegezte.
Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte
ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.
A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát
kétségtelenül ő az.
– Beszéljetek, – mondotta Csáth.
Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár
pecsétes levelét.
– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő
hangon.
Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig
olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék
kocsonyává!
– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget
kiván.
Vigilász tolmácsolta:
–… és jó egészséget kiván.
Atilla maga elé pillantva felelte:
– Ugyanazt kivánom neki, a mit ő kiván énnekem.
Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött
micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.
Átvette a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.
– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé
jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig
énhozzám követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem
adjátok!
Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még
az oszlopai is reszkettek.
Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított, mint a megrugott kutya.
Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:
– Hát nincs semmi mondani valótok a mentségtekre? Feleljetek hát!
– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden
szökevényt idekisértetett.
– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak
valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!
És egy hosszúnyakú fiatal hunhoz fordult:
– Csege! Olvasd föl a szökevények nevét.
Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a
félelmes csendben valami száz nevet olvasott.
– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert
nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.
Ezzel fölkelt és nagypeczkesen a sátornak a másik osztályába lépkedett.
A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a
sátorból.
– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál
jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.
– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én
katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.
– Hídd ki párviadalra, – felelte dühös gúnynyal Maksziminosz.
– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok
a Vigilász megjegyzését.
Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva,
beszélgetett.
Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a
szökevényekre magyarázza Attila haragját.
De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé.
Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.
De ezt a színváltozást, ezt az idegeskedést csak én láttam meg rajta.
Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk
Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is
kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta,
hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze
a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól
vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem
vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy
római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad
vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.
Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult.
Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és
olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra
alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.
Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral
észak felé.
Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog
venni egy Écska nevű hun leányt.
A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de
mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy
haladjunk tovább.
Három hun volt a vezetőnk.
Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem
tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?
– Tudom, – felelte.
– Hát mi?
Vállat vont.
– Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.
– Micsoda szárítóra?
A hun nevetett:
– Ejnye no, de nehézfejű vagy, hát akasztófára.


IV.
Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás
medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak,
Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.
Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az
ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap
közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.
Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az
éjszaka sötétségében.
Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem
tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó
villámok getik beléje.
Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya
rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.
Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is
kiabálnak.
Egy házból égő nádcsóvát tartottak ki, s hun nyelven kérdezték:
– Kik vagytok? Mit kiabáltok?
– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká
vert bennünket itt a tóparton, és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem
vágott.
Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott
nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.
Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok
álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki
tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!
Hát szétosztottak bennünket jólelkűen.
Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A
gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s
mink annál szárítkoztunk.
Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a
térdét is elütötte.
A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is
rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a
rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.
Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg
bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt,
én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a
nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban
forgunk azon a vidéken?
Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk.
Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még
élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a
fehér hunok is Atillához csatlakoztak.
– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdeztem az embert.
– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét
viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két
nép között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.
Az én hunom is fehér hun volt. A neve: Zsadán.
Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket
hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a
szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort,
meg egy tál hideg pecsenyét.
Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a
borból, s betakaródzott a medvebőrbe.
Én is hasonlóképpen cselekedtem.
Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott
úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták
a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.
Mindnyájan csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.
– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de
ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat:
Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.
És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet,
három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és
pálmadiót.
Mink addig a sátorokat rendeztük.
A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem
egy marokkal az uramnak.
Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen
népen sok a néznivaló.
A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és
szétszedhető. Talán négy szoba van benne.
Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A
tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr
fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap
aranyképe.
[Illustration: Az agg úr ott ült a bőrön és két kis gyermekkel
játszott.]
Összerezzentem: micsoda sátor ez? hiszen ez a Csáth-család jelvénye!
De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a
leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is
messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.
Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat
néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös
csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért
hagyta rajta a szőrt is.
Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér
szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön.
Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből
lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában
buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka
öregeket később sűrűn láttam.
Hát az agg úr ott ült a bőrön, s két kis gyermekkel játszott.
Az egyik gyermek hat éves, a másik tán három.
Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A
kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.
Egyszercsak hangot hallok a sátorablakból:
– Sugár! Sugárkám!
Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos
szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást
okoz.
A kisebbik gyermek fölnevetett az ablakra, s én újra láttam Emőkét.
Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan
hullott hátra, s leért a derekáig.
Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma
mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom.
A gyermekek ittak a tejből és kedvetlenül ették a süteményt.
Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt; Maksziminosznak az egyik
szolgája.
Meglökött.
– Nézd, – susogta – micsoda takaros leány!
Rosszul esett a megjegyzése. Nem tudom miért.
Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot.
Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek
pufók orczájára.
– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.
– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.
– Gyere, – feleltem ingerülten.
– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?
Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon
vágni.
Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?
Nem látszott már a gombja se.


V.
Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut
hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.
Az urak vidámak voltak.
– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged
fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat.
Elviszed délután a királynénak.
Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem
közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam
mulattából már a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint
egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.
– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned.
Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és
semmise lássék a kosárból.
Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.
– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.
Éreztem, hogy elsápadok.
– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.
Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan
nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát
nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen
Nigró.
Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő
volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.
A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis
patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől
felázott, és vékony habaréksár borította.
Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás
nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne
nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben,
és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.
Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy
elfáradtam, és a hónom alá vettem.
Azután megfordulok a sátor felé.
Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet
hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg,
visszatér.
És ekkor lép ki a sátorból Emőke.
Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol
van még a haján.
Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.
Megindul felém! Énfelém!
Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák,
tip-top, jönnek az úton.
És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz,
közeledik felém, közeledik…
Lép, lépeget.
Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn
sétáló őz, s fölemeli a fejét.
Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza
előtte.
Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam
eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem
előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág
elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy
közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.
Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…
A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a
lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.
De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.
Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt,
akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.
De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt
gondolták, parancsot teljesítettem.
Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.
A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így
szólt:
– Értesz-e hunul?
– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.
– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a
szolgálatodért.
És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért
nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!
– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga
nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem
Zéta.
Azzal nagy büszkén elléptem.


VI.
Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a
borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével
kérdezett.
Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk.
A tekintete ezt kérdezte:
– Mit szólt a királyné? Szivesen fogadta-e a virágot?
Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém
nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is
megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.
– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan
velem, de köszönetét küldi.
Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem
kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek
tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.
Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában
járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen
alszik, mikor egyszer csak rám szól:
– Miért sírsz? Mi bajod?
– Oh uram, – feleltem felfohászkodva – én igen szerencsétlen vagyok.
– Ki bántott? – kérdezte részvéttel.
S hogy erre nem feleltem, ismét szólt:
– Bizonynyal mondom, hogy akárki bántott is, megkeserüli!
– Nem bántott engem senki, csak éppen elgondolkoztam a sorsomon.
– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te
sorsod?
– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem
érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már
gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel,
csak szegény ördög az én nevem…
Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én
bolondokat beszélek.
S valóban némi hallgatás után, az uram megszólalt:
– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet,
mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz
váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda
gondolatok kavarognak a lelkedben.
Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt
fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.
Ekközben néztem a csillagokat, és néztem Emőkét.
Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér
szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám
érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit.


VII.
Hajnalban indultunk.
Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a
sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a
melyiken mink!
Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az
eszemet:
Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött
kivont pallossal áll a hóhér!
Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és
visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?
Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam,
hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő
mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer!
Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy
még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!
Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek
vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha
el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok
is, látnom kell mégegyszer!
Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton
poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.
A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap
ragyogott a lándzsáikon.
Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló
vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány
rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.
A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.
Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az
út mellett a lovamról.
– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?
Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.
– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?
S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.
Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan
ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat
is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.
Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt
tovább.
Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a
sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.
Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s
mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra
pöczintettek.
Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.
Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út
göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?
Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. Az út ott kövér fű
között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol
magasra nőtt fűzfák állanak a partján.
Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük
a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.
Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát.
Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra
marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.
A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány
nekem-játszik.
S megálltam a fűzes szélén.
Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.
Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy
köszönjek neki.
S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik,
és megállítja a lovát.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A láthatatlan ember: Regény - 04
  • Parts
  • A láthatatlan ember: Regény - 01
    Total number of words is 3900
    Total number of unique words is 1924
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    36.9 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 02
    Total number of words is 4102
    Total number of unique words is 1884
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 03
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1840
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 04
    Total number of words is 4169
    Total number of unique words is 1915
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 05
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1861
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 06
    Total number of words is 4073
    Total number of unique words is 1888
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 07
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1843
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 08
    Total number of words is 3946
    Total number of unique words is 1858
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 09
    Total number of words is 4072
    Total number of unique words is 1846
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 10
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 2004
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 11
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1989
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 12
    Total number of words is 4099
    Total number of unique words is 2033
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 13
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 2090
    24.1 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 14
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1879
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 15
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 1969
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 16
    Total number of words is 4035
    Total number of unique words is 1881
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 17
    Total number of words is 4077
    Total number of unique words is 1914
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 18
    Total number of words is 3458
    Total number of unique words is 1624
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.