A láthatatlan ember: Regény - 09

tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek
leírását.
Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak
neki mind hihetők voltak.
De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos
érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.
Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.
Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.
A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A
ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha
mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk,
szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.
És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt.
Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt
rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.
Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle,
vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem,
hogy ne lásson.
Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék
volt, s az orrom vörös.
– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem
kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!
– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat
osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz
engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek
megszólnak téged az én ruhám miatt.
– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!
Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit,
hogy nekem válaszszon belőlük.
Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha
hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is
tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg,
a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek
olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő
medvék.
Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot,
farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.
Az asszony pörölt vele:
– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?
– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem
igen hallottam.
Az asszony boszúsan kifordult.
A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok
fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat
adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a
hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de
azt a köntös eltakarta.
– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán
hitványabb ruha is akad itten.
– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor
úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be
kendővel, mint a többi.
Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez
volt a legnagyobb örömöm.
Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor
láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt
minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal
kötöttem aztán át a derekamat.
A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is
annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is.
És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!
Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a
világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.
– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e
ezt a ruhát átigazíttatni?
– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden
esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán
ez az egész életedre való!
Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.
Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok
szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé
fordíthassák.
Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette.
Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól
magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember
benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben
keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél,
a mely a prémes ruhát által bírná járni.
De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol
eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy
macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy
hosszabb és finomabb.
Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam,
de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a
hajamon.
Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.
Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok
is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok,
hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat
czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem
ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.
Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő
lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem
haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha
Atilla maga is jókedvű volt.
Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt
ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt
beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi
veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a
leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint
Emőke.
Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.


XXIX.
Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota
előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a
fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a
konyhába.
Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy
hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s
bámulni a tüzet.
A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a
csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli szolgák, meg én és Csokona, az öreg
főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is
tüzet raknak a mezőn és nézik.
Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson
terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.
A konyhába benyitott Dsidsia és rámvillantotta fekete mosolygó szemeit.
– Zéta bácsi, – mondotta. – Örülök, hogy itt talállak.
Azzal leült mellém, s kezét a parázsnál melengetve, locsogott:
– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni.
Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én
már tizennégy éves vagyok?
Nem gondoltam, de nem is törődtem vele.
A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta:
olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire
szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem
szerettem.
Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám
bíznák a gyermekeket!
– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született,
a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.
A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az
Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a
hidegtől.
– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van.
Tánczolnak ma.
Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott.
Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná
hajtani a fejét.
– Eredj innen – mondottam boszúsan.
Akkor szomorúan fölkelt.
Sohajtott.
És kiment a konyhából.


XXX.
Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az
udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz
patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.
Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam.
Néztem a hóesést.
Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra
szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!
Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.
– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.
– Itthon, – feleltem hunul.
S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.
Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis
ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.
Én csak főttem a kapu alatt.
Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.
– Vagytok-e sokan?
– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.
– Micsoda urak jöttek?
– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a
tolmács.
– Maksziminosz úr nem jött el?
– Nem.
– Hát Priszkosz úr?
– Ő se.
Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s
vallató hangon folytattam:
– Hát a Krizafiosz úr feje?
– Az rajta van a nyakán.
– Akkor baj lesz.
– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy
embernek a fejével?
Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak
Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.
A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi
hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.
Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem
majd lesz rá alkalom.
Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába
Konstantinosz írnokért.
Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.
– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a
levelet…
– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne
szó.
Az írnok csakhamar megjelent…
– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a
mire a te magyarázatod szükséges.
Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.
Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de
eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt
Atillának.
Hát az írnok olvasta:
Tisztelt Uram.
Kivánok neked minden jót.
Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott
engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.
Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele
a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is
érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.
De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött
tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.
Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki
elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy
mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a
mit csak tehetek.
A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én
csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.
Tisztelő szolgád _Priszkosz rétor_.

Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke
végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.
– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem
Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé
anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a
gerenda alatt az öregházban.
– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással
tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.
Csáth rám meredt:
– Te?
– Én.
– Hát az a levél hamis volt?
– Hamis.
Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A
barbárnak nemcsak a ruhája barbár, hanem a lelke is. Időnkint kitör
belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van
összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a
műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved,
vagy szeret.
Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak
azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.
– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.
És irtózatos csapást mért reám.
Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes
csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is
eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott
főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.


XXXI.
Mikor eszméletre tértem, a szakácsné kamarájában láttam magamat.
Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan
sírt.
Megismertem, hogy Dsidsia.
A többi nő arcza is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.
De amint megmozdultam, egyszerre ők is megmozdultak.
– Él, – rikoltotta Rába asszony, a szakácsné, – hozzatok vizet!
Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a
fejemet. Mostak.
Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába
csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.
Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és
háncsot hozott. A karomat beleillesztette a fakéregbe. A földdel
körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.
Dsidsia ott sirdogált.
– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy
siratni kölljön.
Lenyirta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.
Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a
cselédeket. Így vigasztalta:
– Ezt hát jól meglapította az úr. Nem sokáig eszi ez se a kenyeret!
Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában.
Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.
A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen
voltam, mint a kő.
Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a
cselédek fölváltva ápoltak.
A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak,
csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű,
vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik
a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.
Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem.
Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy
legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.
Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak.
Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak,
meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem
őket. A gazdámat is.
Csak az egy Emőke volt, a kivel nem birtam leszámolni.
Sokszor mondottam magamban:
– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép
alakba öntötte.
De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott
nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.
Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre
rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát
hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az
arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.
Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép!
Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!
Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött.
Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami
magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy
betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja,
hogy meg ne csókolja.
De azért a többit lenéztem.
Akkor láttam, mennyire nem voltam igaz!
A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy
pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt,
mikor csendességet.
Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s
önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.
Nem. Szenvedő voltam. Csak a szenvedőt látták bennem.
Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert
fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek
éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a
Duna!
Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz
tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más,
csak Kopi: akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva
a szemem, megszólított:
[Illustration: Jobban vagy? – kérdezte jólelküen.]
– No, hálistennek!
– Kopi, – rebegtem, – a Tollas Ördög él-e?
– Él hát.
– Adtok neki enni?
– Adunk hát.
– Ugyan hozd be.
Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem,
mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:
– Ördög! Ördög!
A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal
lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott
rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam.
Elkérdeztem:
– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még
az ágyam alá?
Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén.
De én még mindig nem voltam egészséges. Aludtam csaknem szünetlenül.
Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a
homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem,
s az ő keze az a hűvös.
Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől
sárga. A szoba világos.
Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és
fölemelkedett.
– Ne menj el, – rebegtem, – maradj még szép álom!
Habozva nézett reám, aztán Dsidsiához fordult:
– Eredj, – mondotta, – hozdd tele a tálat friss vízzel.
És újra leült.
– Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen. – Féltünk, hogy meghalsz.
– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna
körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket
hallanék.
Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a
beszélgetést, azt mondja:
– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te
hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan
gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.
– Hazudni nem tanultam.
– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az
oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.
Hallgatódzott, aztán folytatta:
– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem,
hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente
Priszkosznak.
– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem
tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.
– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy
ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!
– De tudom.
– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes
halállal ölet meg az apám.
– Azt is tudom.
– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…
– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre
feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi
hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.
Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben
úszna a szeme.
Azután megmozdult:
– És ha kérlek, hogy menj el, ha _én_ kérlek.
– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az
nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem
gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg,
azt az egyet, te adtad-e a rózsát?
Az arcza szenvedő kifejezést öltött. A fejét rázta.
– Mért tagadod? Ez téged semmire se kötelez. Engem boldogít.
– Nem én adtam, – szólt halkan, hidegen.
Dsidsia belépett. Vizes kendőt borított a homlokomra.
Mikorra a kendőt föltette, Emőke már nem volt a szobában.


XXXII.
Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit
kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán
mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.
Szinte örült, hogy beteg vagyok.
Egy napon azt mondtam neki:
– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy
marok havat.
– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?
– Hát nincs odaki?
– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?
Annyi idő telt el, hogy feküdtem!
De alig is vártam, hogy kimehessek.
A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék
volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány
pitypang sárgállott a fű között.
Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt
sütkéreztünk a napfényben.
Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és világosít. Fényében
erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.
És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő
fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel
oszlok bele az örök álmodásba.
Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a
karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.
– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?
– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első
mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr
vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.
– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha
fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még
esőt is tudsz idézni.
– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a
tiéd lesz.
– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.
Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán
megsimította az arczomat.
– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a
betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én
ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám
hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog
rajta semmi ártalom.
Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron.
Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt
nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé
ültem.
Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába.
– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik,
aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!
Hát Csáth zordul is fogadott.
– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem
bolonddá?
Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik
szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.
És nézett rám aggodalmasan.
– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán
annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt
voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel
találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött
elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az
urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.
– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána
csinálni?
– Ezt.
Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de
szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?
Csáth pislogott:
– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!
– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak
téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram.
Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted
harczolok.
Csáth föl és alá járt a szobában.
– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön
mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak.
Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is
megmondhattad volna.
– Féltem uram, hogy visszafordítasz.
– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna
értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel
derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt
a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.
– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni
nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes
jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy
megajándékozzam Bial táltost.
– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott
egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.
Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt
tőle, mint Atillától.
Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé
nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.
Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett.
Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a
lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól
ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt
a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem
mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.
Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni:
Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad
rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel
fenyegettek.
A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj,
mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet
arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a
kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni.
A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást
az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség
olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni
és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart
ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi
aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga.


XXXIII.
Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.
A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött
lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S
valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott,
a melyen tüzecske füstölgött.
Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében
kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett
látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s
vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg
többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a
jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a