A láthatatlan ember: Regény - 02

Total number of words is 4102
Total number of unique words is 1884
32.6 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
52.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.
Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a
tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz:
jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak,
kavicscsal dobáltak.
Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba
sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték
ragasztóval.
És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.
Sokszor kértem őket sírva:
– Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.
Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én
jajgatásom volt a legérdekesebb játék.
Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az
ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő,
míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor
alá és ott elaludtam.
Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik
lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A
három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.
Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra
löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé
esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.
Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett
egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy _mi az?_
Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az
erkélyre.
– Ez a kölyök, – mondotta – ismét összeverte az úrfiakat!
Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, hogy a vendég iránt való
tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével,
hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy
megkorbácsoljanak.
– Uram! – kiáltottam a térdemre esve – tűzzel égették a lábamat!
De a rabszolga elragadott.
Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim
folytak szünetlenül.
Talán négy nap is beletellett, míg ki birtam újból vánszorogni.
Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben
senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat
szereti a napfényt.
Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember
sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.
Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga,
nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.
Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.
A kövéres úr megállt és megszólított:
– Beteg vagy kisfiú?
Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.
– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen
megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.
S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és
kék-zöld az ütésektől.
S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bőbeszédűséggel panaszkodtam:
– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a
lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor
ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek:
Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! Óh uram, meghalok én itt ebben a
házban, érzem, hogy meghalok.
Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz
úr és üdvözli a vendégét.
Az kezet nyújt és így szól:
– Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?
– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál
már úgyis türhetetlen.
– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany,
hogy színe legyen a vételnek.
– Ahogy akarod, – felelte Maksziminosz udvariasan.
Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr
kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis
házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a
városban szokás építkezni.
Ez az én megmentőm, Priszkosz rétor volt.
Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy
ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a
második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől
sarkamig.
Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott
nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel
szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.
Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába
mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába
mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom
alatt. De milyen büszkén vittem!
A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat.
Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is
meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.
Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott.
Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni,
mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én
minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.
A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer,
hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott
előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se
tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit
figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a
harmadik esztendőmben másolásokra fogott.
Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt.
Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.
Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága
után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre
le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem
kivántam a gazdámtól elszakadni.
A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak
a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és
történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt,
Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat,
grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám
mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az
évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven
kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.
Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én
szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig
elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében,
mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?
Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli
tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:
– Hogy aludtál uram? Mit álmodtál az éjtszaka?
De erre se felelt. Néha rámpillantott és szomorú volt a tekintete.
Mi lelhette? – tünődtem magamban.
Végre megszólalt:
– Mennyi a pénzünk Zéta?
– Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szeszterczius.
– És a vörös bőrzacskóban?
– Kilenczvenhat szolidus, vagyis egy fontnyi aranynál valamivel több.
Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt
az elfödője.
Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy
embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt
különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.
– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá
négy aranyat, hogy legyen száz.
Oda tettem neki a pénzt az asztalra.
Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és
szintén nyugtalanul néztem reá.
Egyszer aztán megáll és azt mondja:
– Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?
– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát
Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az
uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.
– Ez igaz, – mondotta Priszkosz, újból föl és alá járva a szobában.
Aztán megint megállt és szólott:
– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá
április 3-ra. Olvasd el.
Kivettem a kis iratcsomót. Fölbontottam és olvastam:
«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi
békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj
ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután
Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül
bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve
Teofil.»
Elolvastam hangosan és zavarodottan néztem a gazdámra.
– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. –
Szabad vagy.
Én se szólni, se mozdulni nem birtam.
Prikosz fölvette a bőrzacskót:
– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget
viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának;
szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.
Nekem egyszerre könybe borult a szemem.
– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj
nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!
– Kelj föl, – felelte az öreg elérzékenyülten. – Jól van no…
Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka
mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott
meghatottan és pislogva:
– Hát ilyen bolond ember vagy te?
Én könnyezve feleltem:
– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem,
hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem
jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te
tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az
ember nevet?
– Jó – mondotta bólogatva.
[Illustration: Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a
levelet átadták.]
És egyszercsak hangot változtatva, szinte együgyű arczczal kérdezte:
– Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?
– Atillához? – kérdeztem megdöbbenve.
– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell
mennünk.
Leült és maga elé nézett.
– Atillához? – kérdem újból.
Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte
a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?
S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett
előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz,
Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak
valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk
szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a
császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk
hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota
méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol
aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.
A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla
azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban
lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne
szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan
fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a
kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem
ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom
határán.
Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az
uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász
tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.
A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász a levél végére ért,
a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.
Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de
törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván,
hanem csak aranyat.
– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte
alázatosan a mord hun követektől.
– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni,
hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek
legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy
legalább is konzulok.
S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg
az Atilla kengyeltisztítója.
A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket
Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.
A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült
meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a
betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme
elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia
előtt!
A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét
becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett
küldje el a fővezérét.
Mindez egy pillanat alatt átrohant az emlékezetemen, s kérdem az uramat:
– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt,
úgy-e?
– Nem, – felelte az uram – egy jobbképű embert: Maksziminoszt.
Tehát az első gazdámat.
– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is
olyan fekete a hun, mint a milyennek festik!
– Gondold meg!
– Meggondoltam.
– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az
elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó
szivet!
Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették
is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az
uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem
neki:
– Én a te árnyékod vagyok, jó uram: követlek az egész világon át.
– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket
gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát
bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a
mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg
piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről
gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?
– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem
hagylak én téged sohasem!


II.
Már erősen kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a
lovainkat.
Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én
első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a
gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű
sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a
szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása
végett utazott mivelünk.
Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az
Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.
Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt.
Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál
nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam
a szavukból, az volt az enyém.
Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s
nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett
tőlök:
– Mi ez? – kérdezte a köpönyegére mutatva.
– Ez van keppenyekk, – felelte Maksziminosz.
– Ez van kepenyökk, – felelte a gazdám.
– Se nem _keppenyekk_, se nem _kepenyökk_, – szólt Vigilász – hanem
_köpönyeg_.
Az ilyeneken nevettek is.
– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt
megtanulni!
De nekem volt rá kedvem.
Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak
elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök,
még tán hasznunkra is válik.
Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak
a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.
Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig
szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:
– Éhes vagy-e?
A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak
odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam.
És kérdeztem tőle hun szóval:
– Mi ez?
A hun elmosolyodott:
– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun
nyelven, holott nem tudsz hunul?
– Tanulni akarni, – feleltem nevetve.
De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel,
itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.
Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket,
meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! –
Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e
a kutya!? – s más efféléket.
Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:
– Jó estét kivánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?
Rusztikiosz nevette.
– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult
hunul beszélni.
Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél
a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig
testvéröcscse Atilla fővezérének.
Kérdeztem a legényt:
– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől
kellett elugornod?
A legény búsan felelte:
– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy
leánya.
Elmosolyodtam:
– És te beleszerettél?
– Nem tehetek róla.
– És a leány is szeretett?
– Nem is beszéltem vele.
Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után
egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját
teljesen.
– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat
cselekedhettél?
– Irattam egy szerelmes vesszőt, aztán becsempésztem hozzá.
– No nagy bolondság volt. De mi az a szerelmes vessző?
– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se
tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és
elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak,
hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen:
_Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a
csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos_. Szépen összeszedte
a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem
megmondani, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki
aztán a veszedelem.
– Az anyja kezébe került.
– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett
és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este
nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.
– És a leány szép?
Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt
mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.
– Dehát ha olyan nagy úr az apja, nem adták volna neked?
– Bizony nem azt.
– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget
cselekedtél.
Mert a szeméből ész ragyogott a fiúnak.
Hallgatott.
– Hogy hívják a leányt? – kérdeztem néhány percz multán.
– Emőke, – felelte búsan.
– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok,
mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép
leánya, én az eszemet el nem veszteném.
Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra
fordítottam.
Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg
sok erdőn vezettek át bennünket.
A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk.
Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való
beszéd öröm volt nekem.
Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy
barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején
szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak.
A hun nép pedig nem lakik házakban, hanem sátorokban.
Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A
házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél
magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az
egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok
dolgoznak.
– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a
sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a
holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.
– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell
hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor
megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.
Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás
aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül
kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.
A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat
szállongott a levegőben.
Az idő délfelé járt.
– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? –
kérdeztem a hunomat.
– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a
marhahúsnál. De én már alig eszek többé.
Ezt búsan mondotta s aggodalmas arczczal nézett a sátorok felé.
– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó
voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.
– Mindent szivesen és örömest.
– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel
és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe.
Nem beszélhettem vele többet, mert elvitték őket Atilla sátorai felé.
Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s
egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor
tarkállott.
A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul
bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk
és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez
volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később
láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam
az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt
lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása
látszanék.
Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk
meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok.
Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a
fiúk.
Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy
mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az
arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is
kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.
Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott
hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a
sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan
illetlenség lett volna…
Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.
Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös
hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a
másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.
Azzal a kérdéssel jöttek, hogy mi ügyben járnak a mi uraink?
Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja
Atilla! Az én uram válaszolt:
– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis
őneki felelhetünk.
– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására
jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.
Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz
függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos
görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a
leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!
– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy
mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak
Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.
A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel
visszaügettek Atillához.
Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy
az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól
beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes
ismét visszatért és Csáth így szólt:
– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a
király: fel is út, le is út.
Azzal otthagytak bennünket.
Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve
nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:
– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha
én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja
békében az országunkat.
A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új
követ jön hozzánk s így szól:
– A király nem engedi, hogy éjjel induljatok.
Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat
küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.
Az én uram egész éjjel hánykolódott. Egyszer meg is kérdeztem, mi baja?
– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik
velünk!
– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem
gondolod-e, hogy Atilla _valami ok miatt_ nem fogad bennünket?
– Beszélj világosan!
– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet,
aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd,
Vigilásznak elcsúszott a nyelve.
– Részeg volt.
– Azt mondta, hogy _nem való istent emberrel együtt emlegetni_.
– Mondom, hogy részeg volt! A hun urak másnap megbocsátottak neki.
– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el
nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.
Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy
Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.
Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem
tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit
valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.
A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak
úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.
Csáthnak a sátorához mentünk.
Én künn maradtam a lóval; ők ketten beléptek.
Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak később tudtam meg.
Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.
Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort.
Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér
lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött
jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind
a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később
láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat
fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.
A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő
gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.
A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak
rája.
Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a
ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A láthatatlan ember: Regény - 03
  • Parts
  • A láthatatlan ember: Regény - 01
    Total number of words is 3900
    Total number of unique words is 1924
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    36.9 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 02
    Total number of words is 4102
    Total number of unique words is 1884
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 03
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1840
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 04
    Total number of words is 4169
    Total number of unique words is 1915
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 05
    Total number of words is 4087
    Total number of unique words is 1861
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 06
    Total number of words is 4073
    Total number of unique words is 1888
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 07
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1843
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 08
    Total number of words is 3946
    Total number of unique words is 1858
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 09
    Total number of words is 4072
    Total number of unique words is 1846
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 10
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 2004
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 11
    Total number of words is 3993
    Total number of unique words is 1989
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 12
    Total number of words is 4099
    Total number of unique words is 2033
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 13
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 2090
    24.1 of words are in the 2000 most common words
    36.0 of words are in the 5000 most common words
    42.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 14
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1879
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 15
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 1969
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 16
    Total number of words is 4035
    Total number of unique words is 1881
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 17
    Total number of words is 4077
    Total number of unique words is 1914
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A láthatatlan ember: Regény - 18
    Total number of words is 3458
    Total number of unique words is 1624
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.