A láthatatlan ember: Regény - 10

jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül
ki van mérve ezen a világon.
A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan
sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.
Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám
lármájukat a vak ember napestig hallgatta.
A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak
megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.
Az öreg _Káma_ volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó.
Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar
megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.
Az öreg _Iddár_ volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A
hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az
ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.
A fiatal _Zobogány_ volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a
kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy
van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá
változtatja az aczélt is.
_Bogár_ táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek
iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun
betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat.
Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is
megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.
_Györhe_ táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok
temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő
metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.
_Bucsa_ táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az
állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.
_Bial_ táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester.
Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő
üregbe a Gonosznak.
_Sármánd_, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt,
fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste
sérthetetlenné vált a harczokban.
_Damonogh_ a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő
embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A
forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az
átkozódókra.
_Vitos_ táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok
betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel
ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és
eltiporta.
Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt
gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami
ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született
kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a
kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.
Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a
külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a
pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a
kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában
járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az
imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a
pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.
Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült
Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst
pohár.
Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.
– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.
– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer
megköszönjem szives fáradozásodat.
– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek,
– kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát.
Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.
Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély
bámulatomra szivesen nézett reám.
– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és
tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.
– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási
osztályba se.
– Hogyan lehet az?
– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se
lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit
Jézus mondott, meg az ő tanítványai.
– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam
felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek
úgy élnie, ahogy ő kivánta.
Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves,
álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.
– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?
– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak.
Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít
nekik.
Bial nevetett:
– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen
rabszolgák, azok keresztelkednek meg.
– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e
tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?
Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán.
Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.
A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott.
Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.
Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.
– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom,
hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást
elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki
minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak
használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun
isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a
biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki
szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!
És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.
– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a
keresztény vallást és nem harczol többé.
– Lehetetlen!
– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt,
hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.
– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit
mondasz is.
– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés
nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek
sokasága.
– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a
ki nem verekedik.
Erre nem tudtam felelni.
A táltos elmosolyodott.
– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom
_istenke_, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából
fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne,
sok testben kell élnünk.
– Nem értem uram, bocsáss meg.
– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál
légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.
– De ez nem bizonyos.
– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az
egyik állatot, hol a másikat?
– Nem én, uram.
– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?
– Ismerek.
– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik
vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra
alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb,
mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.
– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?
– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy
emberélet erre nem elég.
– És aztán ha emberek is voltunk?
– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se
olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes,
tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk,
imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember
lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet.
Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy
más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk
jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.
– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat
gyüjtöttem például tücsökkoromban.
– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény.
Nem látsz-e például olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók
valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja,
hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony
csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta
már.
– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.
A táltos vállat vont:
– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te
tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és
jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek
fölnyilva.
Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös
süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre,
hogy a gyógyulás sikeres legyen.


XXXIV.
Egy nyári napon hire szállt, hogy Theodoziusz meghalt, s hogy a
kormányzást a nénje, Pulcheria vette át.
Atilla nem várta meg a Pulcheria követeit: poczakos Eszlásznak megint
lóra kellett ülnie, hogy lelovagoljon a Márvány-tenger mellé.
Kiválogatták ezuttal a legmorczosabb képű embereket: Hardót, Keszit,
bikafejű Mácsát, de még a csatlós szolgák közül is azokat vitték el, a
kiknek a pofája legrendetlenebb.
Atilla izenete csak ennyi volt:
_Ha ez a követség nem hozza el a Krizafiosz fejét, magam megyek érte._
Kirzafiosz is furcsákat álmodhatott abban az időben.
Hogy addig mindig aranyat küldtek a Krizafiosz feje helyett, a város
tele volt azzal a hírrel, hogy indulunk Konstantinoszba.
Az emberek nagy csoportokban beszélgettek. A főurak déltől éjfélig ott
lebzseltek Atilla körül. Konstantinápoly óriási térképe ki volt terítve
a palota nagytermében egy asztalra, s rajta kirajzolva minden palota; a
tenger vize zöldre, s hajókkal betarkázva; a királyi palotán arany
koronakép.
Edekon, Csáth, Berki Oresztesz – ezek magyarázták, hogy melyik épület
micsoda.
Én csak két esztendő mulva láttam azt a térképet, de bámultam a
tökéletességén.
Az ifjúság hadi gyakorlatai reggeltől estig tartottak.
Csáth fölmentett minden dologtól, hogy én is gyakoroljam magamat.
Mi célja volt velem Csáthnak, hogy ezt megengedte? – ma se tudom. Lehet,
hogy abban a kérges emberben mégis jólélek lakott, s hízelgett neki az
én bizalmam. Atilla körül tíz előkelő ember is volt olyan, a ki
idegenből származott, s a szolgaságból emelkedett föl, lehet, hogy Csáth
is le akart kötelezni magának egy úri embert. Talán arra gondolt, hogy
ha én urrá válok, neki vagy a családjának a jövendőben nagy hasznára
lehetek.
Mindennap későn este tértem haza. Emőke már akkor a hálóházban volt, én
magam meg nagy fáradtan csak éppen megettem a vacsorámat, s aludtam,
mint az ólom.
Emőkét nem láttam hetekig.
Végre visszatért a küldöttség. Kürtök szóltak és az előreszáguldó
lovasok kiáltották diadalmasan: – Hozzák az orgyilkos fejét!
Hozták is. A város végén már kivették a mézből. És a sápadt kövér ember
fejét dárdára tűzve vitték végig a városon.


XXXV.
Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte
dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja
az élet fő gyönyörüségének.
Ebben is tévedtem.
Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla
idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.
A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket.
Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az
öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga
okosságát. A szerint határoztak.
Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga
dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi
gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden
világtájról sűrűn jártak hozzá.
Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az
udvar egyik sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt s
nyilakat kovácsolt.
Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte
be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s
a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk
összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a
tulajdonosaiknak.
Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most
már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból
készültek.
Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön
Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába,
Atilla elé.
Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.
Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik
valami csontomat.
De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember
a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett
jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér,
Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász,
Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló,
Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér
abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú
viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s
vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők,
vörösek. Nagy a jókedv.
Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is
int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve
mondja:
– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy
vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra
is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már
kénytelen vagyok.
Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve
nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:
– Így van!
Atilla szintén mosolygott.
Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor
pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és
ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete
szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.
Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám
intett, hogy menjek hozzá.
Fölkelt és Atilla elé vezetett.
– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem
hazudik, ha fejbevered is.
A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.
Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam:
rabszolgának talán így illik.
– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne
térdelj, se ne hajladozzál.
Fölkeltem.
– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián
császárnak a hugát?
A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett
hallani.
– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba
volt bezárva.
– Él még?
– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott
is fogva tartják.
– És miért tartják fogva?
– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel
jegygyűrüt küldött.
Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj
és mozgolódás. Aztán ismét csend.
[Illustration: Csak én állok komolyan az egész társaságban.]
– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.
– Azt mondják: bolond.
Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra
pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van.
De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.
Atilla aztán tovább kérdezett:
– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?
Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.
– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz
minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.
A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla
nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy
hája szinte reng a nevetéstől.
Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.
Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros
hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan:
ötven ember beszél és nevet egyszerre.
Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.
– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak
rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.
A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez
mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én
állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, –
feleltem:
– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán
vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot.
– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem
azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit
beszélnek rólam?
– Semmi jót, uram.
A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva
áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő
nyíltsággal folytatom:
– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól
született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy
a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a
kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.
A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam
a komolyságomat megtartani.
Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki
fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám
üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is
kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár
mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon
eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést,
nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a
székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg
Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a
levegőben.
Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott
át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt
komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult
át rajta.
Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab
létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy
elmehetek.
A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.
Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban
röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak
tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy
világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.
Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre
állott.
Leugrott a lováról és hozzám fordult:
– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este
jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!
Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem
részesült.
Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran
viselkedtem Atilla előtt.
– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a
római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz
fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk
fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel
valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt:
megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a
neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s
ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi
ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.
Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a
barbárok rettenetes ravaszságától.
– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka
Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz,
ha a menyasszonyt kiadják?
Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának és hogy milyen
nyugodtan és bátran állottam előtte.
Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig
ettem nehány falatot.
Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a
tekintetem.
Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az
arczomon pihen.


XXXVI.
Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz
Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász,
Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.
A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk
alkalmával elmondta.
Hát ezt írta Atilla:
Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.
Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat
zárva tartod.
Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és
így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben
tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét
kiadjátok.
Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a
római birodalom fele.
Azt követelem!
_Atilla_.

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett
Atillához.
Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön
strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen.
Szép feketeszemü emberek.
Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy
szekérre való gyönyörű aranyművekkel.
A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr
öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a
mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan
lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan
leomló sárga hajukról beszélhessenek.
A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke,
aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.
Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje
segítségül.
A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel
megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek,
elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.
A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől
támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla
észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.
– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én
lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.
Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok
kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a
válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már
férjhez ment.
Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött a világ minden
tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.
És akkor az élet megváltozott.
Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot
köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt
pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort
kalapáltak.
Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst
füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A
tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő
hamar-ebédet lehet abból főzni.
A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat
vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz
lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.
A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora
félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.
A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett,
két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.
Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán
annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra
feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.
Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és
zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.
A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk
választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú
lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej,
hold vagy más efféle jelvény volt.
Őszszel már megérkeztek az északi _alánok_. Irtóztató hosszú
lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök,
villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a
farkasbőrbe öltözött _neurok_, akikről azt beszélték, hogy valóságos
farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad _bellonotok_ nagy hadserege,
azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.
Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a
kifestett képű _gelonok_. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon
emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga
festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan
ismerik föl egymást?
Jöttek dübörgő szekereken a _baszternek_ Ázsiából, sok asszonynyal, akik
szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön;
balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz.
Nyílaik mérgezettek.
Jöttek két napig tartó átvonulással a _kazarok_, akiket az előbbi évben
hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint
ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák
föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.
Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű _rúgok_, köztük sok vereshajú
ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével
harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az
ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal
szúrják agyon.
Jöttek a _scirek_, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles
szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem
hoztak magukkal.
Jöttek csak gyalog a _turczilingek_, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A
levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja
fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek
a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve
viaskodik.
Jöttek a _herulok_, a világ leggyorsabb lovasai, akik nem irgalmaznak
senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa
halálfő.
[Illustration: Szakadatlan menetben özönlött a sok had.]
Jött nyugat felől a _kvádok_ egy töredéke: nagytermetű, vastag
szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán