A fekete vér; Lenczi fráter - 17

bevetődött egy vendéglőbe, nem úgy, mint hajdan: «gyere ide Lenczi
fráter! szorítunk számodra helyet!» – s aztán «igyál bort, nem vizet!
lesz a ki megfizet!» de bizony, ha leült egy asztalhoz, minden vendég
felkelt onnan, s otthagyták magára – az apostatát!
Nem maradt más hátra, mint ismét nyakába venni a gitárt és sorba járni
falut, várost, a hol még senki sem ismeri. – De ezért nem látta őt
búsulni senki.
Egy magában járt; soha sem volt szerződtetve, csak vendégszerepelt. Ha
megszorult, a szemfényvesztés mesterségét is elővette. Egy párszor megis
halt, collectát csináltatva a temetési költségeire a mindig kész adakozó
szinészek közt.
Legutoljára itt találkoztam vele a fővárosban.
Magyar nemzeti ruhában járt, sarkantyús csizmában, darutollas süveg a
fején. Épen olyan délczeg magatartása volt, mint ezelőtt, ne is mondjuk
hány esztendővel.
– Hol jársz itten Lenczi, a hol a madár se jár?
– Segítek a francziáknak győzedelmeskedni.
(Ez történt 1870-ben, a nagy franczia-német háború idején.)
– Talán bizony szabad csapatot toborzasz össze?
– «Höher Péter!» A Marseillaiset énekelem az orpheumban. Öt forintot
kapok érte minden este. Meg egy portio «Gollascht mit Gurkensalat». – A
publikum lelkesül, én pedig testesülök tőle. Gyere el egy este, hallgasd
meg. Meglátod, hogy verjük szét sörös üvegekkel az egész német ármádiát,
mikor én nekieresztem, hogy «Allons enfants de la patrie! Le jour de
gloire est arrivé!»
Megigértem neki, hogy majd valamelyik nap hozzájárulok magam is a
kiadáshoz. Még ugy sem voltam az orpheumban eddig.
Ez a valamelyik nap azonban nem következett el.
Nem csak azért, hogy Napoleont elfogták, hanem egészen más sajátságos
körülmény miatt.
Lenczi fráter Marseillaise-e szokott az orpheumban a pièce de resistance
lenni, a mit legutoljára hagynak. Már pedig azt kivánni egy művésztől,
hogy étlen-szomjan végig várja, míg a többi kollégái és kolléganői
virginálnak, kankánolnak, levegőben bukfenczeznek, tudós malaczokat
abriktolnak, határos volna a lehetetlenséggel. «Csak egy halbszájtli» ez
volt a jelszó. A programm végeig természetesen megtelt az asztal
félmesszelyesekkel, üvegekkel.
De azért nem volt semmi baj.
A szinpad közepén volt egy nagy szálfa felállítva, «a szabadság fája».
(Az akrobaták előadásánál ugyanaz a mászókaró.) Lenczi fráter, mikor
rákerült a sor, ehhez a fához támasztotta a hátát, s e biztos positióból
harsogtatta el azt a hatalmas nagyszerű csatadalt, a mi valóban képes
még annak a vérét is felforralni, a ki egy szót sem ért a szövegéből. A
közönség háromszor szokta azt elénekeltetni, s utoljára minden vendég
együtt énekli a nótát.
Esős idő volt, a szokottnál is nagyobb hőség a teremben. Az esti lapok
kebellázító hireket közöltek. A publikum türelmetlen volt már s alig
akarta végig nézni a kaucsukember nyavalygásait: «a Marseillaiseit! a
Marseillaiset!» kiabálta a tűzvérű fiatalság.
Lenczi fráter odaállt a fához s neki veté a hátát. Belekapott gitárja
húrjaiba s elverte az első akkordokat.
Akkor aztán rázendíté azzal a hatalmas mély hangjával, mely még most sem
vesztett el semmit a csengéséből.
«Allons enfants de la patrie! Le jour de gloire est arrivé!»
Itt egyszerre félbeszakadt a dal.
Lenczi fráter kezei nem verték az akkordokat többé.
A szája nyitva volt, de hangot nem adott; az a két tündöklő fehér fogsor
hiánytalanul ragyogott elő, karikára felnyilt szemei a csillárba
bámultak. Nevetni látszott, de ez a nevetés valami kisértetes volt.
A szinfalak közül sugták neki a következő sort; azt hitték, hogy
elfeledte. Nem hallá azt. A türelmetlen közönségből felkiáltottak hozzá:
«Ne vigyorogj Lenczi fráter, hanem fujadd tovább: «l’ètandard sanglant
de tyran…» De biz azt csak nem mondta tovább Lenczi fráter; csak állt
ott felnyitott szájjal, bámuló szemekkel, és nevetett.
Végre oda lépett hozzá a rendező, hogy kivezesse. A mint megfogta a
karját, Lenczi fráter egyszerre végig esett a szinpadon, homlokával
megütve a padlót, az összetört lant húrjai utolsót zendültek. Meg volt
halva.
Így tréfálta meg a világot, még akkor is, a mikor végkép megvált tőle.
A szinházak tagjai ezúttal utoljára csináltak a temetési költségeire
collectát, s most már valósággal eltemették.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kár volt érte, szegény Lenczi fráterért! Az idén milyen jó
képviselőjelölt vált volna belőle!