A fekete vér; Lenczi fráter - 14

másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas
ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik
váltónyargalásnak.
Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan
három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az
adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt
kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.
Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak
született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak
volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a
másikat?
Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.
Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes
úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst:
alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene
hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem
uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?
Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az
uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»
A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr
fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen
gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is
csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.
Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága
miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb
hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen
volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát
betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a
kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga
egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.
Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél.
Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.
Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter
ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!
Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel
nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem
ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.
– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.
– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?
– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre
számítottam.
– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s
elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a
két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy
is elolvashatja.
– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.
Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony
nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a
Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé,
minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé
fujni.
Érezte is, hogy fujják a halál szelét.
Előre meghal ijedtében.
– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?
– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.
– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy
úr?
– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a
kötelezvényt.
– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?
– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a
kötelezvényt előbb meg kell enned.
– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.
– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél
életedben.
– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.
– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.
– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.
– Ne tarts attól. Itt a másik pisztoly, a mivel magamat lövöm főbe. Nem
sajnálom, ha egy ilyen szörnyetegtől megszabadíthatom a világot, mint te
vagy. Nyeled mindjárt egymásután azt a kötelezvényt, vagy meg akarsz
halni?
– Isten a földön! Ez kegyetlen ifjur! Inkább széttépem az irást, vagy
beledobom a tűzbe.
– Nem alkuszunk. Nekem meg kell azt az irást enned diribről-darabra.
A pisztoly sárkánya veszedelmesen kattogott.
A szegény tengeri angyalnak mit volt mit tenni? palástul kellett vetnie
a gyomrát a nem emberi eledelül szánt kemény tápláléknak, s a hogy a
fogak segíték, megrágva, a hogy a torok engedte, lenyelve, szerencsésen
elfogyasztá az ötszáz forintos kötelezvényt. Még az utolsó papircsücskét
sem engedték el neki.
Mikor egészen elkészült vele, akkor azt mondá neki Lenczi fráter, hogy
no már most gyere velem ő méltóságához, az őrmester úrhoz.
Inkább gallérjánál fogva vezetve, mint nyájasan előrebocsátva, vivé
Lenczi frater a tengeri angyalt Gabi apóhoz.
A testőrök vénje, a mint megpillantá a rossz hírű uzsorást, pulyka vörös
lett mérgében. Leszidta az adóst is, meg a hitelezőt is, s azzal
fenyegetődzött, hogy kurta vasra vereti mind a kettőt.
– Becsületbeli adósság! szólt elpusztíthatlan phlegmával Lenczi fráter.
– Becsületbeli? gunyolódék Gabi apó. Te neked ád valaki becsületszóra
pénzt kölcsön? A Meerengel ád valakinek irás nélkül egy fabatkát? Ilyen
még nem volt a világon.
– No hát ez is megszületett. Gőzhajó sem volt, még is van. Én ötszáz
forinttal tartozom a Meerengelnek, a miről nincs egy fikarcznyi irás
sem. Ugy-e Meerengel?
– Arany táblára vésni való szavak! Bizonyítá az uzsorás.
Gabi apó mérgesen járt-kelt alá s fel a szobájában.
– Ez hallatlan! Nekem tiz bankó forintot sem adna senki irás nélkül
kölcsön, s ennek a tacskónak ötszáz forintot offerál a Meerengel. Hát
mire adtad neki? te istentelen!
– Hát arra a jó becsületes orrára; rebegé somolyogva az uzsorás.
– No arra bizony hitelezhettél is, mert az ugyancsak hypotheka! De hátha
én már most azt mondom, hogy ha nincs irásod a kölcsönadott pénzről,
elmehetsz Rátótra puskával furulyálni, nincs semmi kereseted.
– Akkor én lövöm magamat főbe! szólt közbe Lenczi fráter, mert az én
becsületszavam nem szennyes ing, a mit mosásba lehet adni, s újra
felvenni.
– Oh be aranyosan beszél, mondá Meerengel, izzadó homlokát törülve a
tarka zsebkendőjével.
– Tehát te csakugyan elismered? Nem tagadod el? nem revokálod? Akkor te
gavallér ember vagy. Akkor sajnálom a szegény öregedet, mert bizony ezt
meg kell neki fizetni. Ha irást adtál volna a Meerengelnek, üthetné
bottal a pénzének a nyomát, mert az apád azt mondaná: minorennis vagy;
hanem a becsületbeli adósságot a minorennisért is ki kell fizetni a
tátinak.
– No hát úgy-e jó volt a kötelezvényt megenni, Meerengel? szólt az
uzsoráshoz fordulva Lenczi fráter.
Az nem mondta, hogy jó volt; hanem Gabi apónak az egész termetét
megreszketteté ez a tréfa, olyat kaczagott rajta.
– Megetetted vele az adóslevelet? Kapitális tréfa! Beletömted, mint a
pisztolyba a fojtást?
– Kérem. Én barátságból tettem! Tiltakozék méltóságteljesen Meerengel.
– No hát akkor folytassuk a barátságot; mondá Gabi apó. Alkudjunk meg.
Mennyivel éred be az elismert ötszáz forint fejében? Elég lesz
háromszáz? No! háromszáz ötvenet biztosítok. Többet egy fityinget sem.
A Meerengelnek már a nyelve hegyén volt, hogy «bizony Isten nem lehet
alább négyszáz forintnál! midőn Lenczi fráter közbeszólt.
– Egy fillért sem alkuszom le! A mennyit elismertem annyit fizetek. A
becsület nem ismer töredéket: az vagy egész, vagy semmi sem.
– Gyémántos beszéd! dicsőködék Meerengel. Ki kellene faragni márványból
minden szavát a palota homlokára! Száz esztendeig legyen fiatal az ilyen
uraság! (Aztán halk hangon sugá Lenczi fráternek.) Hanem ha még egyszer
kötelezvényt tetszik adni, azt kérem, irja a nagyságos főhadnagy úr egy
lepénynek a hátára: én majd készíttetek hozzá való lepényt.
– No már most elmehet kend! mondá neki Gabi apó: a pénze meglesz; nem
szükség érte idefáradnia: odaküldöm az ordináncztól. Te még itt maradsz,
fiacskám.
Lenczi fráter azt várta, hogy no most majd megleczkéztetik. Dehogy
tették.
Gabi apó odaölelte gömbölyű keblére s megveregette a hátát.
– Aranyos porontyom vagy! Most látom már, hogy még egy új módja is van
az engedetlen apák pugyillárisán való érvágásnak. Kérhetsz rá pátenst.
Hanem hát már most állj ide az asztalhoz és diktáld, hogy mit irjak az
apádnak? Mert nem elég ám annyit izenni az öregnek, hogy «ötszáz forint
futts!» Az még azt is kiváncsi megtudni, hogy ennyi tenger pénz miféle
okokból volt nélkülözhetetlenül agyonverésre méltó? Gondoltál e ki
valamit?
– Akár egész lajstromot. Csak győzze a tolla apám uramnak.
Gabi apó hozzáfogott a levéliráshoz. Az volt az öreg ágyú, ha a
testőrstrázsamester irt a tintába esett fiu apjának haza. Erre nem
lehetett tagadó választ adni; ez parancsolat volt. A szép bevezetés
elkészült (volt annak már formuláréja): következett az indokolás.
– Tehát numero egy, diktálá Lenczi fráter. Ő Felsége megkoronáztatásának
tíz éves jubileumára rendezett ünnepély alkalmával különféle kiadások =
száz forint.
– Nagyon helyes. E pontban az apa loyalitási érzelmei vannak eltalálva.
Tovább.
– Numero secundo. Egy Abd-El-Kádernek küldendő nagyszerű törökmuzsika
nemzeti adakozás útján beszerzésére = száz forint.
– Dicső! Itt ismét az öregnek a szabadságérzete van alapul választva. S
tökéletes a logika. Ha az otthoni magyarok Liszt Ferencznek díszkardot
szenteltek, a miért jól muzsikál, az itteniek áldoznak disztörökmuzsikát
Abd-El-Kádernek, a miért jól verekedik. Hát még?
– Tegyünk valamit az öregem vallásos érzelmeinek a kielégítésére is. A
bécsi kálvinista pap fizetésének gyarapítására = száz forint.
– Te! Ezt az egyet nem fogja elhinni.
– A többit sem hiszi az el, de legalább mulatni fogja magát rajta.
– No, ez még csak háromszáz: hát a többit mivel takarod be?
– Következik az emberbaráti érzelmekre való appellálás. Emlékezni fog
apám uram arra az érzékeny esetre, a melyről két hétig énekeltek, hogy
egy nagy katonai manöver alkalmával a rohamban vágtató lovasság útjába
tévedt egy kis hat éves poronty, a kinek okvetlenül agyon kellett volna
gázoltatnia, ha egy huszár, a kinek épen a lova elé került a fiucska,
gyorsan alá nem hajlik a nyergéből s galléron kapva a kölyket, fel nem
dobja maga elé a nyeregbe. Hires eset volt ez; le is van pingálva. No
hát: ezt a fiucskát, a kinek se apja, se anyja, én neveltetem: itt a
kétszáz forint.
– No ezt az egyet el fogja hinni az apád: csupán az iránt lesz kétsége,
hogy vajjon ez a fiucska nem leányka-e, s nem idősebb-e valami tíz
esztendővel? A huszárok közé tévedést s a nyeregbe felkapást ez nem
alterálja.
– Nem kell az emberről mindjárt «jót» gondolni.
– No már most hát én a levelet megirtam; hogy kópertába tedd, az a te
dolgod; lepecsételni, titulálni megint én fogom. Látod, hogy milyen jó
apácskád vagyok?
– Hiszen én sem vagyok rosszabb fiacskája apácskámnak.
– Az majd megválik. Azt mondtad az imént, «nem kell az emberről mindjárt
jót gondolni», hát rosszat szabad-e gondolni?
– Azt már inkább.
– Hát aztán volna bátorságod az én kedvemért valami nagy dolgot
elkövetni? Ha teszem föl én jönnék olyan szük kelepczébe, a miből nehéz
kiszabadulni.
– Parancsoljon velem, apácskám! Aláirjam a kötelezvényét mint kezes?
hány ezer forintig?
– Bikficz! Nem kell nekem pénz. Hiszen épen az elől futok.
– Micsoda? A pénz elől fut, hogy utól ne érje?
– Az hát. Ki akar önteni az odumból, úgy jön rám, mint az özönvíz.
– Megiszom én azt!
– Hát hiszen azt várom épen, hogy idd le rólam. Idáig úszom az aranyban,
nézd. (Gabi apó a szája szélére mutatott.) Azt várom, hogy húzz ki
belőle.
– Szeretném, ha értenék belőle valamit.
– No majd mindjárt megérted. Hallottad a hirét herczeg Dragománszkynak
valaha?
– Hallottam. Valami külföldi hatalmasságnak a követe volt az udvarnál.
– Hát ennek a felesége volt az én Persephoném, a kinek a négy ujját
levágtad gypsmásolatban.
– Hanem az régen lehetett, mikor azok hasonlítottak egymáshoz?
– Nagyon régen. Innen-onnan huszonöt esztendeje. Még akkor én is olyan
ugrifüles legény voltam, mint te. Nagyon egymáshoz illettünk
Persephonéval.
– És most?
– Most is egymáshoz illünk.
– Az baj.
– Nem volt baj addig, a míg a férj élt. De a múlt évben az áldott ember
kapta magát, úgy megterhelte a gyomrát osztrigával, hogy megütötte a
guta bele. Meghalt az én szomoruságomra. Mert egy esztendeig az özvegye
gyászolta: de most én kezdem el gyászolni a megboldogultat.
– Értem a többit. Persephone asszonyság most azt követeli, hogy a sok
évi szívbeli viszony törvényes alakban nyerjen concret elismerést,
feleségül kellene venni a herczegnőt apám uramnak.
– Becsülöm az éles eszedet! De hamar kitaláltad.
– Hát mért nem veszi el, ha olyan régi titkos viszony köti vele össze?
– Hát tudod, a míg titkolt és tilalmas, addig van annak valami zamatja.
De a mint kötelezővé lesz, pokolba vész minden illusio. Olyan az, mint
mikor az ember ananászt hámozott meg s aztán, mikor rágni kezdi, akkor
veszi észre, hogy fekete retek.
– Hát aztán hogy segíthetek én ebben a bajos állapotban apám uramnak?
– Oh te hátulról visszafelé olvasott miatyánk! Hát én tőlem kérdezed,
hogy mit csinálj? mikor előadtam az egész bajomat. A kölyökagár is azt
kérdezte a vadásztól, mikor a nyul felugrott előtte, «már most én itt
mit csináljak?» A te dolgod azt kitalálni. Törd rajta a fejedet! Dugd
bele az orrodat a kifordított keztyüdbe: az majd talán megmondja, hogy
mit csinálj? Én csak nem adok neked tanácsot! Füles bagoly!
Azzal kikergette a szobájából a kedves fiacskáját Gabi apó.
– Láttad? kérdezé Gabi apó az orosz nagykövetségi bál buffetjében Lenczi
frátert.
– Láttam.
– No, hát mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy rendkívüli tünemény! Phoenomenon! Én láttam a schönbrunni
állatkertben a fehér elefántot, láttam az aquariumban a polipus
maximust: de azok mind szöcskék hozzá képest. A ki ezt a Persephonét
elrabolja, az nem Pluto, hanem Atlas.
– No, és te érzesz ilyen erőt a vállaidban? kérdé Gabi apó megropogtatva
izmos tenyereivel a fiacskája forgó csontjait.
– A bátor sziv előtt semmi se lehetetlen.
– Hát mennyire mentél?
– Hisz csak nem rohanhatok be hozzá ajtóstól.
– Bikficz! Én adjak neked leczkét? Eredj: vigy neki egy csésze
fagylaltot, s tartsd addig a legyezőjét.
Gabi apó olyan bizonyos volt a dolga felől, hogy többé felé sem nézett.
A fiatal gárdistának megint voltak ujabb bajai a tengeri angyallal.
Ezuttal már ezer forintról volt szó.
De mire költi az a fiu azt a tenger sok pénzt? Kártyázni nem szokott,
csak tekézni, s ebben a játékban virtuóz.
Abból magából megélhetne, ha jól ki tudná használni. Valami szerelmi
hóbortja volna tán, a mi olyan sokba kerül?
Annak is könnyü volt a nyomára akadni. A «zöld kakas»-nál mindig első
volt az ebédnél Lenczi fráter, s mikor a többi vendégek érkeztek, ő már
akkor a konyha felől jött be, s látszott a száján, hogy már lopott a
palacsintából. S ha még csak palacsinta lett volna. De a szép Juliska!
Csak nem ok nélkül tévedtek a minap azok a csibemájak a czigány-utczára.
És épen ez a Juliska volt a Gabi apónak a szive gyöngesége. De sokat
énekelte neki azt a nótát, hogy «Vékony deszkakerités, jaj be karcsú
teremtés.» Aztán meg azt, hogy «Eszem adta barna szűz, ég a szemed, mint
a tűz!» Hanem az mindig azt dalolta vissza, hogy «Elmehetsz drága madár!
Nem kell nekem csapodár!» no meg azt, hogy «Nem vagyok én dáma! Én
vagyok az anyámnak legkedvesebb lyánya.»
A szép korcsmárosleány távol tudta magától tartani a legyeskedő gárdista
urakat. Hozzá nyulni nem szabad. Bolondulni utána szabad.
Vajon hogy férkőzhetett hozzá olyan közel Lenczi fráter, hogy még az
ajándékait is elfogadta?
Ennek a nyitjára is ráakadt Gabi apó, a maga titkos inquisitiója
segítségével.
Az őszi évad alatt ott szerepelt Bécsben a híres bassista Ronconi, a
karinthiai kapunál. Természetesen mindig emberhalálig telt szinházak
voltak, felemelt árak mellett. Egyszer a Varázsfuvolában, mikor a bassus
soló-áriája lemegy egészen a háromszor áthuzott d-ig, hatalmasan
kitartva az intonált hangot, egyszerre csak a parquettről felzendült egy
«bravo» kiáltás, még egy hanggal mélyebben: a c-ből. Persze, hogy az
egész publikum azt a «bravo» szózatot tapsolta meg unisono és nagy
lelkesedéssel.
No hát ennek a hangnak a kibocsátója volt a Lenczi fráter.
Ennek a következménye az lett, hogy kapott három napi szobaáristomot, a
miért tiszti rangját compromittáló feltünést okozott a szinházban, a
legmagasabb uraságok jelenlétében.
A mint azonban a három napot kiülve, az ajtóján kilépett, már ott várta
nagy mosolygó ábrázattal Héthy úr, a küszöbe előtt odanőve.
– Három nap óta állok itten. A két csizmám talpa már gyökeret vert a
pádimentomban.
Lenczi fráter körülbelül ismerte Héthy urat. Még otthonról. Derék
vállalkozó úr volt ez, a kiben egy Columbus Kristof veszett el. Különben
egy vándor énekes társaságnak az impresarioja.
Ő volt az a merész szellem, a ki vállalkozott rá, hogy a külföldet, a
civilisált világot meghódítja a magyarok számára, nem buzogánynyal, a
taktusverővel. A magyar toroknak győzni kell egész Európában! S
dicséretére fel kell jegyeznünk, hogy a magyar torok győzött is
mindenütt az éneklésben; az a baj, hogy nem győzött az ivásban.
Héthy úr szerteszét járt az országban – gyémántokat keresni. Így nevezte
ő azokat a ritka szép lágyan csengő, teljes érczű, harangkongású
énekhangokat, melyek a pusztákon rejtőznek, s csak a templomi énekben, a
csárdai dáridóban, a diákok harmóniáiban, meg az aratók danáiban árulják
el kincses értéküket. Azokat ő csábító igéretekkel ki birta csalogatni
helyeikből, csak egyszer aztán megkóstolják azt az édes czigány életet,
nem kell azokat többet félteni. Volt már az ő társaságában viczispán fia
is; aztán meg kis pap; ő maga volt énektanító és karmester, a mellett
énekelte a magas tenort.
– S miféle vágyak plántálták ide director urat?
– Hát az a hatalmas «bravo» zendítés negyednapja az operában. Hüh,
micsoda tökéletes háromszor áthuzott C! Lepipálta vele Ronconit! Önnek a
torkában valóságos aranybánya lakik.
– Ha tudnám, catarrhust kapnék, hogy kiköhögjem.
– Esküszöm Szent Lehel kürtjére! Ha én a főhadnagy urat három hónapig
iskolázhatnám, olyan basso primot teremtenék belőle, hogy hasra esne
előtte Európa. Tudja, hogy mit kap Ronconi egy estére? Ezer forintot:
purum! Itt a szegény kis Bécsben. Én önnel egyenesen a Covent Gardenben
kezdeném. Úgy hullana a szuveréndor, mint a jégeső. Az külömb dolog
volna, mint haptákot állni a Burg ajtajában; aztán a Meerengeltől
paraplémagazint venni át kölcsönpénz fejében.
– Ez tökéletes igaz, Héthy barátom. Magamnak is mindig az volt az álmom,
hogy hejh, ha én egyszer a szinházat így telebőghetném! Igazi komédiás
szerettem volna én lenni, nem olyan, mint most vagyok.
– No, hát felcsap?
– Nem tehetem ilyen egyszerre: mert így majd a két szinpad között a pad
alatt maradok. Azt pedig nem egyeztethetem ki a rangommal, hogy nemesi
gárdista létemre énekmestert járassak magamhoz, s publicum scandalumra
solfeggiokkal irritáljam a szobaszomszédjaimat; hanem tudok én egy jó
expedienst. Ismeri ön a «zöld kakas»-t?
– Ejnye, főhadnagy úr! Ilyen kérdést? Tudja jól, hogy magyar vagyok, s
ne ismerném a «zöld kakas»-t? a paprikás csirkék Eldorádóját Bécsben?
– No hát annak van egy szép jérczéje.
– Azt is láttam.
– De nem hallotta énekelni. Annak van ám még csak olvasztott gyémánt a
torkában, mintha igaz gyöngyöt potyogatnának el zsinorról, mikor az a
dalát neki ereszti. Ha azt meghallaná, holdkórossá lenne, s úgy
mászkálna végig a háztetőkön. Hát ezt tanítsa be elébb azokra a dalokra,
a miket a repertoirjába fel akar venni.
– De hát mit nyerek én azzal?
– Az meg majd betanítja nekem. Azt nem tiltja a Dienstreglement, hogy
szép leánytól tanuljon a testőrtiszt énekelni.
– Talán szerelmes méltóztatik bele lenni?
– Ördöge van, hogy kitalálta. Persze, hogy az vagyok. A kalpagom
tetejéig. Meg is mondtam neki. Hanem hát ez nagyon okos és becsületes
leány. Kimondta kereken, hogy én bizony neki eléggé tetszeném; hanem
azért gárdistáné asszonynyá nem szeretne lenni; külömben is úgy tudja,
hogy a gárdisták nőtlenségi fogadalom alatt állnak, mint a barátok;
hanem ha tudok a magam számára valami olyan állapotot kitalálni, a
melybe ő is, mint egyenlő társné teljes joggal résztvehet, akkor nem
válogat benne, velem szökik. Hát ez lenne a legalkalmasabb. Én komédiás,
ő komédiásné. Egyenlő rang.
Héthy úr tartózkodó állást foglalt el, s a fogait szivta, a fejét
billegette. Az impresariók gyanakodók.
– Mije van kérem a kisasszonynak?
– Hogy mije van?
– No igen: sopranja van? Mezzo sopran? Mert abból már van a truppomban
három.
– Dehogy! Altja van! a leggyönyörűségesebb althang. Ha Alboni
meghallaná, sárgaságot kapna az irigységtől.
– Alt! kiálta fel örömmel Héthy úr; no ez hiányzott még nálunk. Ez az
igazi fekete gyémánt. Betanítom.
– Ő meg aztán majd betanít engem.
Ezen aztán szépen megegyeztek. Egy pohár rozsolissal meg is pecsételték
a szövetséget.
– Apropos! Mond eltávoztában az impresario. Ki fogja én nekem az
énekleczkéket megfizetni a Julcsa kisasszonynál? Úgy sejtem, hogy a
«zöld kakas» a hangok belbecsének felfogására képtelen.
– Állja az én kasszám. Csak tessék hozzáfogni egész buzgalommal.
Tehát a legnagyobb része a Meerengelnél lappangó ezer forintos
kötelezvény ismeretlen mennyiségének ezen a réven jött közforgalomba.
Van pedig egy gyümölcs, a mely addig jóízű, a meddig éretlen; de ha
egyszer megérett, akkor infámis rossz. Fogadok rá, hogy tíz jó barátom
között alig lesz egy, a ki azt fogja rá mondani: «ez az uborka!» Kilencz
egyszerre kitalálja, hogy «ez az adóslevél!» Az a nap «dies nefastus», a
melyen az efféle gyümölcs megérett. Ez pedig elkövetkezik.
Lenczi fráter sietett megelőzni a veszedelmet s írt egy igen szép
levelet az apjának; tudtára adva egész komolyan, hogy ő már választott
magának életpályát, mely hírt, dicsőséget és kincseket fog szerezni.
Mellékelve volt Héthy úrnak sajátkezű bizonyítványa is, melyben
constatáltatik, hogy Lenczi úrfinak a torkában valóságos aranybánya
lappang. Az előleges bányamívelésre azonban szükségeltetik ezer forint:
minél elébb, annál üdvösebb. A pénz küldessék a Gabi apónak,
főstrázsamester úr ő méltóságának.
Az érzékeny apa azután küldött Gabi apóhoz czímezve egy óriási nagy
szarvasbőr zacskót, ilyenforma tartalmú levél kiséretében:
«Fölöttébb örülök, hogy a fiamnak a torkában egy aranybányát fedeztek
föl. Annálfogva sietek neki küldeni egy megfelelő terjedelmű tüszőt,
hogy legyen mibe elrakni az aranyat. A mi bele nem fér, csak küldje
nekem; az én torkom is aranybánya; de befelé.»
Innen tudta meg Gabi apó, hogy miben töri a fejét Lenczi fráter.
Tehát adóssága van a fiunak megint. Ezuttal már ezer forint.
Azt mondják, hogy az ördög, ha megéhezik, a legyet is megeszi. Hát még
ha egy elefántot adnak az éhes ördögnek!
De nem tapostak úgy egymás sarkára Meerengel intő levelei Lenczi
fráterhez a lejárt határidő után, mint a hogy nyugtalaníták Gabi apó
agglegényi menhelyét Persephone grófnő levelei. S ez is igazán
becsületbeli adósság volt. Lenczi fráter kelepczéje tréfa volt az övéhez
képest. Már azon kezdett gondolkozni, hogy maltai lovaggá lesz. A
kérdések égetőkké váltak: komolyan kellett fogni a frátert.
– Hát mennyire vagy már a dolgodban? horkantott rá egy szép reggel,
benyitva a fráter szobájába, koczogtatás nélkül.
– A tengeri angyallal?
– Nem a tengeri angyallal; hanem a szárazföldi angyallal.
– Minden nap ott vagyok nála vizitában.
– Mettűl, meddig?
– Hát a hogy a hivatalos szolgálat engedi: hol rövidebb, hol hosszabb
ideig.
– S mi folyik az alatt?
– Az angyal zongorázik, én pedig énekkel kisérem.
– És azután?
– Azután kezet csókolok, és felkötöm a kardomat, magamat profondissime
recomendálva.
Ezen igazán dühbe jött Gabi apó.
– Hát bibliai József vagy te, vagy a király gárdistája?
– Persze, hogy a király gárdistája vagyok; hiszen épen azért kell
igyekeznem, hogy a párduczbőrömet megmentsem, mielőtt gróf Potifárné
kezében ott marad.
Gabi apó erre felfújta magát, s kegyetlen határozati javaslatot tett az
ifju úr elé.
– No hát mit bánom én, akármit csinálsz. Hanem már most beszéljünk a
tengeri angyalodról. Ha annak ki nem fizeted az ezer forintját három nap
alatt, beperel; s akkor vesd le a dolmányt! Mehetsz haza Csilizközbe
kukoriczacsősznek.
– Hiszen megkaphatnám én azt az ezer forintot; kinálták már.
– Mekkora kamatra?
– Ingyen. S az nekem nagyon drága.
Gapi apó hamisan hunyorított, s ráütött Lenczi fráter vállára:
– Majd meggondolod te még ezt.
S azzal magára hagyta.
Nem kell pedig azt gondolni, hogy Gabi apó valami rosszban törte volna a
fejét; semmi az erkölcsi közérzülettel ellentétben álló tervnek nem volt
ő koholója. Ellenkezőleg, mindenkit boldoggá akart tenni, magát is. Azt
akarta, hogy Persephone grófnő valami olyan csatányos tévedésre engedje
magát rábiratni, melynek következtében kényszerítve legyen Lenczi
frátert törvényes hitves társául elfogadni. Lenczi fráter is jól jár:
pénzben és feleségben nem fog többé szükséget szenvedni. Ő is megmenekül
a csapdából.
Harmadnap vidám orczával rugtat be Lenczi fráter Gabi apóhoz s összeütve
sarkantyúit, nem is kezdi alább Julius Cæsarnál:
– Jöttem, láttam, győztem!
– Hol a bizonyság?
– Itt van! Azzal kivesz a tárczájából egy szép veres szemű újdonatúj
ezres bankót. Ez beszél.
– Mit adtál el érte?
– Egy párduczbőrt.
Gabi apó a térdeit csapkodta, örömében nevetve.
– Ott hagytad?
– Még nem. Még a zálog-átadás csak ezután következik.
– Ez pedig csakugyan igaz. Még a parfumjére is ráismerek ezen az ezres
bankón.
– Hát tudja, édes apám, az ilyen rangbeli dámának sokat kell tartani a
társadalmi illemre. A paloták falai átlátszók. A boldogság nem tűr
tanukat.
Gabi apónak pedig épen ilyen tanukra volt szüksége.
– Tehát mi a complott? Miféle kabalát csináltatok ki?
– Az ugyan titok volna, de remélem, hogy apám el nem árul.
– Én árulnálak el? A ki szereztem e boldogságot.
– Semmi sem olyan alkalmas hely az észrevétlen találkozásra, mint a hol
nagy sokaság van.
– Ezt már praxisból tudom. Igaz.
– Vasárnap lesz Mariahilfben a nagy búcsú, a mire fél Bécs kicsődül. Ott
van a veres-rák vendéglő háta mögött egy füzfasétány, a mely egy patak
hidján keresztül vezet; onnan a malomgáton végig megy az ember a
malomig, a malmon áthaladva talál maga előtt egy csalitot, annak a
bejáratánál van egy tilalomfa, melyre fel van irva «tilalmas a
vadászat», a csalit útján balra tartva: nem jobbra, mert az a halastóhoz
visz, megpillant az ember egy kis fából épült vadásztanyát; annak a
kulcsa itt van az én zsebemben.
Gabi apó a dolmánygombjain számlálta utána, hogy el ne felejtse: veres
rák, füzfasétány, híd, malomgát, malom, tilalomfa, jobbra át,
vadásztanya. «Jól van, ott leszek! Azaz: hogy te leszel ott, nem én.»
– Dehogy van jól, szólt fejét vakarva Lenczi fráter. Nagy hiba van a
dologban. Nekem épen erre a napra van egy másik találkozóm, a mit már
régóta kiterveztünk egy kedves gyermekkel.
– Ki az a kedves gyermek?
– A szép Juliska.
– Mit? Csak nem a «zöld kakas» Juliskája! kiálta fel Gabi apó s ijedt
haragjában az egyik sarkantyújával a másikra taposott.
– De bizony épen az.
– Mit? Te ezt az ártatlan virágszált akarod leszakítani? Te országcsaló!
Népcsábító! Kurta vasra veretlek vasárnap!