A fekete vér; Lenczi fráter - 01

JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXVI. KÖTET
A FEKETE VÉR * LENCZI FRÁTER
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898



A FEKETE VÉR
REGÉNY


I. FEJEZET. A FEKETE ASSZONY.
Először jelent meg Európában.
Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott
egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a
temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.
Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok
«epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete
asszonynak».
Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a
dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára
chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba
kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak
czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.
Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a
városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a
határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete
asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott
Tiszán, Dunán, Szamoson.
A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték
csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön
megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal
körülszántatták a falut, az sem használt semmit.
A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a
templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete
asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak,
forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert
mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól,
kommantsanak rá. Az sem használt semmit.
Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap
volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes
rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel
telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a
«monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem
tudta megmondani.
Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.
Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók
szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a
pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb
néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és
korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel
gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát
a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt
lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az
igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy
százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.
Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot
valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt;
fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is
hódító alak volt.
Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb
asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb
gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első
férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja
kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.
Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves
titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van
közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba
kivonulást.
A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás
parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele
mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó
folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb
viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.
Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a
folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a
fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta
a kunyhóját a part szélében.
Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a
tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott
hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós
asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban
éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell
bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az
örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.
János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb
őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a
postaczédulát.
Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a
főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő
csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is
volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt
el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő
nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen
föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.
Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára
szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A
vármegye kihirdette a statáriumot.
A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s
hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a
hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a
tábornok felesége lakik.
Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha
azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását
visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett
számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.
Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész
népkedélyt.
Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges
férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza.
Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét
szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele
sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.
Az ijedelem meg a düh ragadós.
A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.
Elkezdtek suttogni.
A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami
prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon,
volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos
szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból
minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is
osztott belőle.
Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már
kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a
parasztokat.
Épen vacsoránál ültek a kastélyban.
A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a
tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már
aludni küldték.
A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az
fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak
folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt
és kiment az étteremből.
– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei
fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az
erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van
rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.
– Hát a kocsisok?
– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a
falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják
megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.
– Mit akarnak a lázadók?
– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az
a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják
fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat
szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak
kegyetlen boszút.
– Merre lehet még menekülnünk?
– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a
vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn
vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet
átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a
folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok
ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.
– Csak kibirjam odáig erővel.
– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban
fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.
A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző
asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami
nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem,
hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a
horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott
a tornáczba.
– Hát a Zoltán fiam hol van?
– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.
– Van valami fegyverünk?
– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.
– Az egy gyermek.
– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!
– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.
– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk
együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a
pópa, az megvédelmezi őket.
Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját
s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.
A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.
A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.
– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te
középen.
Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a
széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre
menekűlésüket.
Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban
elveszett a léptek hangja.
A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A
vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan
levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő
asszonyok tapostak a palánk mentén.
Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe
az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala
mellett lehet legjobban elmenekülni.
Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek
lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.
A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.
Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek
között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.
El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.
A hajdú valamit gondolt ki.
A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.
De volt aczél és kova.
A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi
tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol
görgeteg kő állta el az útat.
Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.
– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott
látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S
ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.
Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.
– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.
Nyilaló fájdalmak vették elő.
– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott,
hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül
esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s
mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.
Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva,
nyomában a hajdú az elájult bárónéval.
Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék
medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.
Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold
bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a
torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a
záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a
sáraranyat?


II. FEJEZET. AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.
A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte,
széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az
egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint
képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon
mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke
zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák,
gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem
törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti
lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún
keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is
visszakapja busásan ajándékokban.
A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a
jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került
ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az
egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az
emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai
ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a
nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá
mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A czigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a
kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.
«Haricská»-nak hivták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az
úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak!
Csak abból is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide
járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány
halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.
A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel:
vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt
tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy
hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen
bárónőt.
A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú,
megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is
szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a
hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.
Mi lelte ezeket?
Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott
szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az
sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje
a felhőkig fölér!
Zoltán sietett a kunyhóhoz.
Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren
volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből,
mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt Haricska?
– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl
hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.
– Mi lelt?
– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a
születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most
megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora
előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg
többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.
– Hát a feleséged hol van?
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a kereke.
Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat
így kifejezni.
Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.
De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól
visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a
csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk,
gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy
az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja
meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem
hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát,
nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem
keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott
a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az
első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!
Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával
az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei
nyitva; hosszú haja a földet seperte.
Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a
hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.
Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.
– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
– Hát az anyám?
– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt
meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.
– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?
– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti?
siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb
visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a
lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.
A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből
kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az
erdős ösvényen fölfelé a hegynek.
A haldokló czigány dideregve motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok,
kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A
kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna
czigányasszony képe.
– Mi kell drágám? suttogá az asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla
szeme».
– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?
– A porontyokat fürösztöm.
– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?
– Egy purdé van, meg egy báró.
– Ne mondd?
A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni
lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!
– Fiu? suttogá kérdezve.
– Hát mi volna?
– Hadd lássam.
– Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.
Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló
mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék
szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már
eredj dolgodra.
A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú
ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik
folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis
angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél.
Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.
Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött
volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind
egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem
a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a
csecsemőt.
A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az
ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:
… Amáró dáde…
Elvitte az amenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:
– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!
A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő
lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a
csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz
ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje
száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit
tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli
álomra készülő marmota. Az volt a halál.
Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a
halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az
állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait
kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén
összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani.
Azok már az első táplálék után kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál
révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.
Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket
keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő
nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy
garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.
Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig
kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel,
elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát.
Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is
táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el
fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az
ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából
készített az urának koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek
megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.
Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek
közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány
alatt.
Eszébe jutott valami.
Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak
összekötve.
Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.
A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész
világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még
a sarkantyubevágása is ott volt.
A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s
eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.
A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s
azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt
lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.
Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán
lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott
járt még más is.
S nagyon jó volt ez a furfang.
Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett
visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a
kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban
szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.
A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból.
Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt
bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett
hangosan sivalkodni.
A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató
asszony!
Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az
üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az
erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.
A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.
A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni.
Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.
Az aranyásó gödre.
Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az
eléje tett ravatal.
Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a
hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.
A nyomokat sem találták sehol.
S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a
porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen
nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak,
fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.
Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az
egyetlen bölcsőben.
Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől,
átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.
Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.
Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba,
a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.
A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves
szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.
A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé
szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog,
mint a magáéról.