A fekete vér; Lenczi fráter - 15

– Akkor aztán a mariahilfi búcsúra sem mehetek.
– Az már más! Azt megengedem.
– De mi történik akkor a Juliskával?
– Azt bizd rám. Azt én fogom visszavezetni az erény útjára. A tékozló
fiu helyett maga előtt fogja találni a kegyes atyát, a ki üdvös
tanácsaival nem késend égi és földi üdvét megmenteni az ártatlannak.
Mondd el, istentelen, micsoda kabalát főztél ki, hogy egy ilyen
háromnegyedrész szentet a bűn ösvényére tudtál eltántorítani?
Gabi apó nemcsak jó ember volt, hanem okos ember is volt.
Minden oldalról megfontolta a dolgot s úgy intézte el a tervét, hogy ne
csak egy embert tegyen boldoggá, hanem mint a jó vigjátékban, a végén az
összes személyzetet «tojáshajba kerekítse». Cumulativ jó tetteket akart
elkövetni.
A bájakban gazdag Persephone grófnőnek volt egy régi állhatatos imádója:
egy rokkant huszárezredes. Igaz, hogy az egyik lába fából volt, az egyik
szeme üvegből volt, s az egyik füle ezüstből volt. Ez a «torsója» egy
antik Seladonnak azt tartá Persephone grófnő felől, hogy a női erények
mintaképe. Természetesen, mivelhogy az ő csábjainak ellent tudott állni.
A mint a grófné özvegységre jutott, egész komolyan fellépett az ezredes
s felajánlá kezét és szívét. Az özvegy a szeme közé nevetett.
Ezt tudta Gabi apó. Régi jó czimborája volt a hadastyán, odament hozzá a
végzetes mariahilfi búcsú napján s megismerteté vele a Lenczi fráter
hadi tervét. Elárulta neki az egész terepet. Itt egy sétány, ott egy
malom, onnan egy ösvény, végre egy erdészlak. A terv strategice
tökéletes. Az erdészlakkal szemben van egy bagolyvár, egy vadászles;
abba a cernirozó fél beül, megvárja míg a szerelmes pár megérkezik az
erdészlakhoz, engedi őket bemenni, akkor előrohan, eclát csinál, a
tettető nőt leálarczozza, az elvetemült fiatal embert lehordja,
elkergeti; végre a foglyul ejtett várőrség iránt kegyelmet gyakorol:
nagylelkű lesz; amnestiát ád: legyen felejtve a hűtelenség, akkor végre
a nyilvános csatány után a szép Persephone grófnőnek csakugyan nem marad
más menekülése, mint elfogadni legkitartóbb imádójának a kezét, hogy
ismét megjelenhessen a világ előtt.
És így Persephone boldog lesz, mert kap egy derék férjet, a kinek csak
fél füle és fél szeme van; az ezredes is boldog lesz, mert kap egy derék
feleségét, a kinek palotája van; Lenczi fráter is boldog lesz, mert
megkapta az ezer forintot: és Gabi apó lesz a legboldogabb, mert
megszabadul attól a nehéz adósságtól, hogy a régi imádottját elvegye.
Ha az nem áll rá, az ő baja: a botrány meglesz, s ez őt feloldja a
kötelezettség alól.
Hát még ha a cserét is hozzágondolja? a «zöld kakas» hamis jérczéjét! Ez
az ő extra bonificatiója.
Erősen neki is készült: a búcsú délutánján a szokott czimboráit mind
lerázta a nyakáról; azt mondta mindenkinek, hogy estére egy haldokló
nagynénjéhez kell mennie testamentumot írni, a felügyeletet rábízta a
testőrkáplárra (a ki rang szerint kapitány), ő maga civilruhát öltött,
czilindert vágott fel a fejére, a huszárjának azt mondta, hogy éjjelre
nem fog haza jönni, s azzal fiakkerbe vetette magát, s utasította a
bérkocsist, hogy hová vigye. Nem ismer irgalmat.
Hanem bizony Gabi apó már este tíz órakor megint otthon volt a
testőrpalotában: más fiakkerrel érkezett vissza, mint a melylyel elment.
A szobája ajtaját természetesen lakatossal kellett felnyittatni; mert a
huszárja elment kocsmázni, helyette az ordináncznak kellett kiszolgálni.
Éktelenül mérges volt a vitéz úr. Jó szerencse, hogy a szolgálattevő
kapitányon kívül senkit sem talál otthon.
– Embert eszem, embervért iszom! dörmögé magában, s futtatta az
ordinánczot a porkolábhoz. Jőjjön ide mindjárt a profósz! Becsukatom a
gézengúzt!
Az sem jöhetett azonnal, mert kinn volt a feleségével sétálni a
wurstlpraterben.
Akkor aztán az is gézengúz lett neki: azt is becsukatja.
A pipája nem akart szelelni, annak is azt igérte, hogy kurta vasra
vereti.
Az ordonáncz azt kérdezte tőle alázatosan, hogy ne hozzon-e neki valami
vacsorát?
– Mit? Vacsorát? Embert eszem, embervért iszom! Keresd a profószt, hozd
az auditort, haditörvényszéket tartok! Micsoda fegyvernemmel emészszem
el a gézengúzt?
Egész éjjel nem feküdt le; a pipaállványának valamennyi fegyverét mind
sorra próbálta: tajtékot, selmeczit, csibukot: egy sem füstölt a
kedvére. Járt, dúl-fúlva a hosszú, szobrokkal ékes vívótermében,
egyedül. Meg-megállt az ajtónál hallgatózni: jön-e valaki? Dehogy jön:
mikor mind valamennyi tudja, hogy a principális egész éjjel kinn fog
maradni. Egy sem kerül az haza reggelig. Pedig úgy lesett a közeledőre,
mint az éhes oroszlán. Csak az ordináncz került elő mindig.
– Hát jön-e már az a profósz?
Még az sem jöhetett. Emberi dolog történt vele. Odakinn a práterben jó
ismerősökre talált. Az egyik megtraktálta idei karczossal, a másik
ráerőltetett egy pár krigli sert; azután elcsábították egy kis rácz
ürmösre, végül nem tudott ellenállani a felajánlott bischofnak, s
ezektől azután olyan jól meg lett teremtve, hogy most a mennyország
ajtaját nyitogatja a tömlöcz-kulcsokkal.
Ezt is meg akarta enni; hanem aztán meggondolta; ilyen állapotban nem jó
lesz.
Végre úgy hajnal felé hall valami közeledő lépéseket a hosszú folyosón
az ajtaja felé. Könnyen rá lehetett azokra ismerni. Az egyik lépés olyan
csizmacsikorgással jár, mintha kis macskának a farkára léptek volna, a
másik lépés ellenben hasonlít ahhoz a hanghoz, mikor a bakának «bei
Fuss»-t vezényelnek, s a mangalétát zörrentve lecsapja. Ez a falábú
ezredes. No még ez kellett csak ide.
Egyszerre nyitották mind a ketten az ajtót, s majd feltaszították
egymást a találkozásnál. Gabi apó tüzes dühös volt, a hadastyán pedig
hideg dühös.
– Szolgája az úrnak! döczögteté ki magából a keserű hangot az ezredes;
daczosan behúzva a tokáját a kravátlijába. Mondhatom, derék ember az úr!
– Honnan tetszik jönni?
– Honnan tetszik jönni? Hát onnan a bagolyvárból, a leskunyhóból. Oda
plántált az úr, az erdő közepébe, hogy ott álljak a falábommal, ott
nézzek az üvegszememmel, ott hallgassak az ezüstfülemmel. Én ott állok,
nézek és hallgatok estétől hajnalig. És nincs belőle semmi! Ezer tüzes
farkú üstökös!
Most aztán megfordultak a szerepek: a hadastyán kezdett tüzes haragba
jönni, Gabi apó játszotta a márványhideg dühöst.
– Tudom. Mondá nagy röviden, s elkezdte a pipáját megtömni a
dohányzacskóból.
– Tudjaaa? förmedt rá a hadastyán s nagyot zörrentett a falábával. Hát e
szerint szándékosan tett engem bolonddá? Akkor a gárdista-strázsamester
úr nekem elégtételt fog adni azonnal.
– Nem fogok biz én.
– Nem fog az úr nekem elégtételt adni? Hisz akkor az úr gyáva.
– Persze, hogy az vagyok. Még ma beadom a quietálásomat és holnap
elmegyek Bukovinába.
– Buk-kovinába? Minek?
– Megházasodom.
– Farsang utolsó napja van most, vagy mi? Bolondok estélyéről jövünk?
he!
– Rám nézve csakugyan farsang utolsó napja van, hamvazó szerdával
vegyest, s mi ketten valósággal a Carneval legnagyobb bolondjai vagyunk.
De már most hagyd abba a haragot pajtás, ülj le és gyújts rá: te is
elfáradtál az állásban, én még jobban, a ki itt nyargalok alá s fel
tegnap este óta, mint a ketreczbe zárt tigris; s lesem azt a gézengúzt,
a kit ha megkaphatok, s ha meghagyok belőle akkora kis porszemet, a mit
microscopiummal lehet meglátni, hát azt neked hagyom, hogy törd
apróbbra. Hallgasd meg, hogy mi történt én velem.
A hadastyán csakugyan le hagyta magát ültettetni, s a szájába engedett
dugni egy csibukot, akkor aztán nem lármázhatott. Gabi apó azonban nem
tudott két perczig ülve maradni, s sorba ült minden széket és ottománt,
a míg a catastropháját elmesélte.
Hát ismered ezt a nagyorrút; ezt a borsevőt a szárnyatlan kétlábú
állatok között. Ez a sátánivadék! hallgasd csak, hogy adta el az édes
apját az ördögnek fél pénzért. Hát a mellett, hogy azt a mesét
kigondolta, a minek te lettél az ártatlan áldozatja, még egy másikat is
kifundált; annak meg én estem bele a kelepczéjébe. Elmondta nagy
sóhajtozva, hogy ő neki ugyanerre a napra a szép Juliska is légyottot
adott, itt meg itt egy erdei lakban. Tudod: én nagyon tisztelem annak a
leánykának a szülőit, meg akartam őket kimélni attól a nagy
szomorúságtól; elvállaltam, hogy magam megyek oda, s szép erkölcsi
beszédekkel visszatérítem az ártatlan hajadont az erény utjára.
– Ismerjük ezt.
– Én rámegyek szépen a lépre, mint egy vörösbegy. Egész nap otkolonnal
mosom a tarkómat. Délben nem eszem semmit, hogy karcsúbb legyek: csak
egy kis szelet zsemlyét kaviárral, meg fél tuczat osztrigát; új
géhrokkot veszek; czivilnek öltözöm; megrágok három darab cachou
aromatiséet, hogy a számból elvegye a pipaszagot; fiakkert fogadok;
azzal elvitetem magam a kápolnáig, onnan neki indulok gyalog, keresztül
a bozóton, márcziusi ibolyákat keresni: az erdőre.
– Márcziusi ibolyákat?
– Igen is. Valahányszor lehajoltam egyet leszakítani, mindannyiszor azt
képzeltem, hogy én vagyok a miss Baba elefánt, a ki a letérdeplést
produkálja. Egy egész csokrot szedtem össze, a míg a kis kertészlakig
elértem, a hol a légyottnak kellett lenni. Megálltam az ablak előtt s
elkezdtem énekelni.
– Énekelt az úr?
– Igen is, egy nótát, a mely jeladás volt arra, hogy az ajtót kinyissák.
Erre a nótára is ez az ármányos tanított meg.
A hadastyán erre kezet nyújtott Gabi apónak.
– Bocsánat, uram: «ezt» én nem tettem.
– Arra kinyilik a házikó ajtaja, én belépek, az ajtót bezárom, a kulcsot
a zsebembe teszem. A konyhában vagyok, sötét van; kaparászok; rátalálok
az ajtóra: azt benyitom s ott találom magam előtt az én Persephone
grófnőmet.
– Ah?
– Az istentelen gonosztevő! Megmondta, hogy eladta ezer forintért a
párduczbőrt; de nem a magáét, hanem az enyimet!
– És aztán?
– És aztán a tüzes tatárba is! Meg voltam fogva, mint az egér.
Persephone régi ideálom. Az a baj, hogy nagyon régi. Nem csak antik,
hanem klasszikus. Most már nem futhattam meg előle. Kompromittáltam:
rehabilitálnom kellett; holnap esküszünk s aztán megyünk Bukovinába, a
feleségem jószágára. De csak én azt az ugrifüles rinoczeroszba ojtott
kéngurut megkaphassam, hogy megfizethessek neki ezért a jó barátságért.
Erre az elbeszélésre a hadastyán egyenesre igazította a meghajtott
géplábát s utána egyenesedett egész termetével, s még egyszer kezét
nyujtá Gabi apónak.
– Uram! visszaveszem a kihivásomat. Én megkaptam az elégtételt. Mert
tudja meg az úr, hogy nekem nem az volt a szándékom, ha ama hölgy
csakugyan megjelent volna azon a helyen, a hol én lestem rá, hogy
attrapáljam, convincáljam, és rehabilitáljam; hanem hogy dehonestáljam,
repudiáljam és abandonáljam. «Madame! megismertem Önt; megvetem Önt!»
Ezt akartam vala neki mondani. Gratulálok az urnak.
Ezzel félig csikorogva, félig csörömpölve ellépegetett.
Gabi apó a haját tépte dühében, mikor az ezredes elment.
«Hazajött-e már a huszárom? Megjött-e már a Naso? felébredt-e már a
porkoláb?»
Az ordináncz, a ki még mindig egyedül volt a szolgálattevő lelkek közül
jelen, tisztelkedve jelenté, hogy a kérdezettek közül egyiket sem
szolgáltathatja fel a prezentirtálczán; hanem ha úgy étvágycsillapítónak
beérné vele a főstrázsamester úr, hozhatna be a számára egy halandó
embert, a ki nagyon sürgetősen óhajtana vele beszélni. Úgy hívják, hogy
Meerengel.
– Ereszd be!
Nem úgy jött, de esett be az ajtón az ifjúság jóltevője.
– Kegyelmes, méltóságos uram! Én vagyok az a szerencsétlen, a ki nem
tudom, hogy élek-e, vagy már meghaltam. A míg innen ki nem dobat az
excellencziás úr, addig nem hiszem, hogy én vagyok a Meerengel.
– No hát mi törött el?
– Mi törött? Minden eltörött. Az igazság trónusa törött össze; a
mennybéli firnamentum lyukadt ki; Jákob lajtorjája törött ketté, a min
az angyalok a földre lejárnak. Elszökött a Lenczi fráter az én ezer
forintommal.
– Ez nagy szó.
– És a «zöld kakas» kisasszonyával.
– Hüh! Canis tota mater. Ez még nagyobb szó.
– De nem nagyobb, mert a «zöld kakas» kisasszonya még bizonyosan
visszajön, de az én ezer forintom soha sem jön vissza.
– Hová szöktek?
– Hát mondták nekem? A Héthy úr truppjával mentek el, mint virtuóz
komédiások; egyenesen Amerikába, extrapostával. Végem van, odavagyok.
Mit csináljak most a kötelezvényemmel?
– Kenj rá irósvajat, s úgy edd meg.
– Vége a világnak! Hét gyerekem, feleségem mind koldusbotra jut; kis
házacskám ott Sechshausban, a mit becsületesen exequáltam el egy
adósomtól, utána megy a Lenczi úrfinak.
– Te még könnyen beszélsz; mert téged csak megházatlanitott; de engem
megházasított a pernahajder. Hanem valljuk meg az igazat, Meerengel:
hogy jó tréfa volt tőle.


LENCZI FRÁTER ANGLIAI ÉS DÁNIAI VISELT DOLGAI.
Héthy úr énekes társasága szerencsésen megérkezett Londonba: ámbátor
Hamburgból vitorlás hajón utaztak: nem lett útközben semmi bajuk. Még
sohasem láttam, hogy szinésznek valami baja történt volna a víztől.
Természetes, hogy Lenczi fráter volt az egésznek a lelke. Valamennyi
között ő tudott angolul. Egy hónapig tanult, s úgy beszélt, mint egy
britt. Elbeszélt félóráig is angolokkal úgy, hogy azok egy szót sem
értettek belőle, hanem azért elismerték, hogy a kiejtése tökéletes.
Aztán az angol szokásokat is ő ismerte alaposan.
«Nem úgy kell ám ott fellépnetek, mintha Nyiregyházára mennétek, szép
alázatosan, sorba járni az előkelő uraságokat a czédulával,
megtekintetesuramozni a boltost, meg a patikárust: hanem feszíteni
karakán módra; a hogy nemes urakhoz illik.»
Úgy is tettek. A legelső lepedőnagy szinlapra legfelül oda volt pingálva
Magyarország czimere, a társországokéval, s valamennyi társasági tagnak
a nevéhez oda volt csatolva elől a «honorable» hátul az «esquire, a
mistress». Kivételképen a Lenczi fráteréhez a «Lord of Gibernyúz»
(családi birtokáról) s a Juliskáéhoz a «mylady of Zöldkakas»; s a
legelső előadás előtti napon már értesülve volt a közönség, hogy a
Conventgardenben fellépendő énekestársaság a hungarian gentrynek
legválogatottabb bokrétája. Lett is óriási közönség, exorbitans belépti
dijak mellett. A színpad előfüggönyére ki volt festve Héthy úrnak a
nemesi czimere, két hatalmas géniusztól emelve, alatta háromszínű
szalagon e szavak: «arma Héthy.»
S ha már a függöny sokat igért, az előadás fölülmult minden
előreszárnyalt hiresztelést. A quartett tagjai festői nemes
viseleteikben méltó tárgyai voltak a közbámulatnak; szép délczeg fiatal
legények, karcsu, deli, tűzszemű hölgyek; köztük legszebb virágszál a
Lenczi Juliskája; hattyúprémes mentéjében, gyöngyös fűzött derékkal,
szalagos pártával. Csak a ránézéstől oda lett minden ember.
Hát még mikor rázendíték a maguk nótáit! Bezzeg nem kimélték ezek a
hangjukat, mint a hogy a közönséges komédiások teszik, a kik, mikor
belefáradtak az ordításba, elkezdenek lassan énekelni: úgy hívják, hogy
«piano»; pedig csak arra való, hogy kipihenjék magukat. Világcsalás!
Bezzeg az én magyarjaim nem fukarkodtak az Isten adományával; hanem
kiadták teljes tüdejükből azokat a szép hazai nótákat, a mikhez hasonló
nem terem a földön. Igaz, hogy mind friss üde hang volt: elénekelt volna
az valamennyi mind reggelig, a nélkül, hogy berekedjen.
Az is egészen új valami volt az angol publikumnak, hogy egy nagy
énekestársaság karmester nélkül énekelje végig a legnehezebb kardalokat;
senki sem üti itt a taktust, s nem tartja a két kezében az énekes a
kótát, mégis gyönyörüen összevág az egész. Aztán mikor egyszerre jeladás
nélkül elhallgat valamennyi énekes, csak két hang folytatja a dalt; a
bassus és althang: az meg olyan rendkívüli szép volt, hogy még a
köszvényes mylordok is felugráltak, s kitapsolták magukból a spleent.
S a tapsokért és koszorúkért nem maradt háládatlan a magyar
énekestársaság; mikor a programmját végig énekelte, akkor rázendíté a
«God save the Queen»-t, a mi az angol közönség legnagyobb rokonszenvét
vívta ki; úgy hogy végül el sem akart menni a szinházból, hanem még a
«Rule Britannia»-t követelte.
Az pedig még nem volt betanulva a társaságnál.
Ezuttal csakugyan Lenczi fráter menté meg a nemzeti becsületet. Ő tudta
ezt az angol «szózatot». Maga kiállt egyedül a szinpad elejére s egyik
öklével megütve a mellét s aztán magasra lódítva fel mind a kettőt,
rázendíté hatalmas hangjával, soloban a «Rule Britannia, rule the wawes:
Englishmans shall never sclaves!», a mi azután frenetikus tapsvihart
idézett elő.
És ezzel be volt véve London.
A magyar torok tehát «győzött»; de nem «győzte».
(Ime ismét egy más nyelvre lefordíthatatlan mondat!)
Győzött a hangversenyben; de nem győzte az ivást.
Az Anglia számára elkészített borok nagyon erősek; az angolok úgy
szeretik.
Ha egy nap nagy bevétele volt Héthy úr társaságának, másnap, harmadnap
pausalni volt kénytelen, mert a nemes művészek nem voltak e világról
valók: azokat a paradicsomból kellett visszavárni, míg kijózanodnak. Ez
nagyon csorbította a sikert. Hanem ennek az az átkozott sherry és
madeira az oka.
Kivételt képezett csupán a Lenczi fráter. Ő ugyan, ha mindjárt boreső
kezdene szakadni az égből, még csak a a parapléját sem feszítené ki
ellene; ő abban el nem ázik.
Annál több ideje maradt eljárni a billiárdklubba, a hol Britannia és a
szárazföld matadorjai tartották nemes tornáikat. Aztán Lenczi fráter is
értett hozzá valamit.
A játék nagyban ment ott; nemzetközi verseny volt: franczia marquisk,
spanyol grandok, muszka herczegek versenyeztek angol mylordokkal. Két
híres mester, mikor összeakadt, olyan lelkesülés volt a betting-roomban,
mint akár a turfon, mikor két hirhedett Derbywinner futtat egyszerre.
Rendesen piramidlipartiet játszottak; ez volt Angliában a divat. Egy
lord Pollyson volt a «bajnok», a kivel senki sem mérkőzött büntetlenül.
Egyszer eszébe jut belekötni Lenczi fráterbe, nem kisértene-e meg vele
egy játszmát: a magyar név becsületéért.
– Szivesen.
– A tét csak ezer font.
– Bagatelle! Annyi pénz ugyan nincs most nálam; hanem lekötöm zálogul a
magyarországi «aranykert»-ben létező aranymosó bányámat.
– Nemesi szavára mondhatja ön, hogy van ilyen aranymosó bányája
Magyarországon?
– Nemesi szavamra mondom.
És Lenczi fráter ez állításával legkisebb csorbát sem ejtett a
karakterén; mert csakugyan valósággal volt a csallóközi birtokuknak a
dunaparti füzesében egy zátony, a melyen egy czigány család aranyat
mosott, s fizetett érte a földesurnak évenkint haszonbérül egy egész
körmöczi aranyat.
Tehát az aranybánya be lett jegyezve lord Pollyson fogadásos könyvébe. A
koczka határozott, ki kezdje a játszmát. A piramidlipartienál nem csupán
arra kell ügyelni, hogy a játszó találjon, hanem egyuttal arra is, hogy
az ellenfelének rossz állást készítsen elő. Az itt divó szabály szerint
ugyanis a lökés sora mindenkor egyesével váltakozik: nem áll az, hogy a
ki talált, újra lökhet; mert akkor a kitanult mester, ha egyszer a
kezébe vette a dákót, addig le sem teszi, míg a harminczhatot ki nem
csinálta; az ellenfele nézheti, s még csak hozzá sem férhet a
billiárdhoz. Lord Pollyson épen nagy mester volt a rossz helyzetek
adásában. Ennek tulajdonítható, hogy Lenczi fráternek még csak 24
pointje volt, mikor már ellenfele harminczötöt számított. Senki sem
fogadott volna mellette többé egyet tízre; pedig eleinte, a mikor egy
pár igen szép lökést csinált, nagy volt iránta az érdeklődés: 2 = 1
ellen. Később ez alább szállt 1 = 1-re. Vége felé már csak 1 = 10. De az
utolsó lökés előtt minden mellette fogadó feladta a reményt, s nyult a
cheks-es könyve után. Következőleg állt ugyan is a helyzet. A kik értik
ezt a tudományt, (s ugyan ki ne értené?) nagyon érdekesnek fogják ezt
találni.
A fehér gömb a Lenczi labdája, a háromszög a piramidli, a fekete gömb
jelzi a verest, a pontos kerekség az ellenfél labdáját. A fehér olyan
közel állt a fergetyűhöz, hogy azt semmi mérnöki tudomány nem volt képes
olyan combinatióba elindítani, hogy az ellenfele golyóját megüsse vele;
pedig ha nem talál, ezzel el van vesztve a játszma: oda a csallóközi
aranybánya.
A kik a pártján voltak, azt a tanácsot adták neki: vegye «falsch»
triplára a golyót, így talán megérinti az ellenfélét; csakhogy akkor
aztán ez bizonyosan megcsinálja a hiányzó számot.
Ekkor aztán megmutatta Lenczi fráter, hogy mit tud? A nevezetes eset
veres tintával van felirva a billiard-clubb évkönyvébe. Csak a ki oly
hosszú karokkal rendelkezik, az képes ezt megkisérteni, mert regula,
hogy a tekeasztalra nem szabad úgy ráfeküdni, hogy az egyik lába az
embernek ne érje a parquettet: pedig a dákóval 38° fokú szögletben kell
lefelé lökni a golyóra, hogy az felugorjon. (Ilyenkor hasítja ki a
juratus a billiard posztóját.)
Tehát Lenczi fráter megcsinálta ezt a mesterlökést. A fehér labdát
keresztül ugratta mind a fergetyün, mind a piros labdán, a fehér
megtalálta középen a pontos labdát, arról rekuzéval visszapattant,
karambolt csinált a veressel s a veres felbillentette a piramidlit. Ez
tizennégy point egyszerre, s ezzel meg volt nyerve a partie.
Lord Pollyson ijedtében összecsapta a feje felett a kezét, s minthogy
neki is hosszú karjai voltak, leütötte vele a feje felett függő lámpást,
abból is mind a nyakába ömlött az olaj. Azzal kifizette az ezer fontot.
Ennyit csakugyan nem jövedelmezett még a csallóközi aranybánya a
czigányok bejövetele óta Magyarországba.
Lenczi fráternek aztán első gondja volt a nyert pénzből megküldeni
Persephone grófnénak a becsületbeli tartozásul tekintett ezer forintot;
Gabi apónak pedig küldött ajándékba egy pompás amerikai bölényszarvból
készült vadászkürtöt. (Hony soit, qui mal y pense!) Az apjának pedig
visszaküldé amaz emlékezetes bőrzacskót, megtöltve aranyszínű
manilla-dohánynyal.)
– Hát úgy-e, hogy van aranybánya?
Hanem ez a csodálatos nyereség lett aztán az alapja az egész
énekestársaság veszedelmének. Mert a míg Lenczi fráternek a keblét egy
arany sovereigne melegíté, addig a traktának, a dinom-dánomnak se
nappala, se éjszakája nem volt, a hol elvégezték, ott újra kezdték.
Héthy úr lamentálhatott, a mennyit akart; fenyegetései, rimánkodásai
falrahányt borsók valának; ha nagyon lármázott, Lenczi fráter neki is
betömte a száját egy kis pénzzel. A nagy mulatságnak az előadásokra is
volt káros befolyása, s ezzel karöltve járt a közönség részvétcsökkenése
(riporternyelven írva).
De még más veszedelem is származott e diadalból Lenczi fráterre és a
társaságra. Lord Pollyson érzékeny revancheon törte a fejét s hamar
kitalálta a módját és legérzékenyebb részét támadta meg szerencsés
vetélytársának. Elszöktette a mylady Juliette of Zöldkakast s
megesküdött vele a gretnagreeni kovácsnál. Aztán elvitte magával
nászútra Skócziába.
Lenczi fráter nem hagyta magán száradni ezt a gyalázatot, utána
iramodott a szökevény párnak; nem kimélte a postára a pénzt;
nyomrul-nyomra üldözte őket, míg végre utólérte boldogsága elrablóját.
Akkor azután megverekedett vele gavallérosan; természetesen: ökölre.
Mert az angol nem olyan impraktikus, hogyha párbajozni akar, előbb még
pisztolyra, kardra vesztegesse a pénzt, mikor ott van az embernek a két
jó ökle.
Lenczi fráter a lovagias elégtételadás közben kiütötte a mylordnak az
egyik szemét, ő maga ellenben kapott attól az orrára egy olyan ütést,
hogy ha eddig az arczának ezen alkatrészét csak az északi hosszúság
szerint volt szokás meghatározni, most már a nyugoti szélesség szerint
is érdemes volt róla geografiai felméréseket venni.
És ez alatt az idő alatt Héthy úrnak nem volt se bassistája, se
altistánéja. A két fővonzerő elszaladt világgá.
E nehéz körülmény miatt az énekes-társaság kénytelen volt a fényes
Coventgarden helyett alsóbb rendű helyiségekben fellépni, olyat is nehéz
volt találni, míg végre egy német szintársasággal kötötte össze a
sorsát, úgy hogy azok játszanak Schillert és Shakespearet, közben pedig
a felvonások alatt énekli Héthy úr társasága a «Mi füstölög ott a síkon
távolban?» Felvonások alatt az ő függönye lesz használva, a melynek
czímeres feliratát «arma Héthy» a német közönség így olvasta: «armer
hätt’i’».
Végre nagy sokára előkerült a várva-várt híres bassista; de egyedül, az
altistáné nélkül. Dehogy egyedül! Egy akkora orral, mint egy anyányi
uborka. Ezzel a megszaporodott figurával megint nem lehetett neki a
szinpadra lépni.
Várni kellett vele, a míg æskulapi segélylyel ismét visszaveszi hajdani
dimensióit.
Még ez sem volt elég a bajból.
Egyszer csak előáll lord Pollyson ügyvéde s nagy processust akaszt
Lenczi fráternek a nyakába a kiütött bal szemért.
Fogas prókátor volt! Tudta csavargatni a törvényt. Bebizonyítá, hogy a
jus romanum azt mondja ugyan, hogy «szemet szemért», de sehol sem
mondja, hogy «szemet orrért». De ellenben az angol «habeas Corpus»
világosan kimondja, hogy mely esetekben tartozik valaki a testi
sértésért anyagi kárpótlással. Egy olyan testi alkatrész elvesztésénél,
mely a megkárosítottnál a keresetmód eszköze volt. «Lord Lenczi of
Gibernyuz»-nál ez eset nem fordul elő. Mert vagy szükséges az orr a
keresetmódjára, vagy nem szükséges; ha szükséges, akkor a kapott ütés
által kétszer akkorára nőve, még kétszerte alkalmasabb; ellenben lord
Pollysonnál megfordítva áll a dolog. Mert miután a természet azért adott
az embernek két szemet, hogy az egyikkel a maga kártyájába nézzen, a
másikkal pedig a szomszédjáéba, s miután lord Pollysonnak az állandó
keresetmódja a kártyázás, mely számára évi kétezer font sterling
jövedelmet hajtott ez ideig: ettől megfosztatván, kéri megkárosítóját
ezen lucrum cessansnak megfelelő birságban elmarasztaltatni.
Erre Héthy úr kap egy hivatalos meghagyást, hogy azonnal tegyen le a
perbe fogott bassistájáért személyes cautióképen birói kézbe tízezer
font sterlinget.
– Micsodát? száz mázsa sterlinget! kiálta fel ijedten Héthy úr; s úgy
elszelelt ködben éjben Albion fővárosából, hogy még az armalisos
kurtináját is otthagyta. Áteveztek egyenesen Dániába, annak a fővárosába
Koppenhágába.
Az úton a jó tengeri levegőtől, meg a józan élettől szépen helyreállt
Lenczi fráter globusán a hajdani térkép körrajza.
Koppenhágában csakhamar rájöttek Héthy úrék annak a shakespearei
titokteljes mondatnak az értelmére, hogy «valami bűzlik Dániában!» A
kifizetetlen adósság az, oh Hamlet, a mi bűzlik. «Tengerre magyar!» lett
a jelszó. Egy napon összebeszélének, hogy minden búcsú-ünnepély nélkül,
éjben ködben elvitorláznak a ködös skandináv partokról boldogabb
éghajlat alá.
Mint a legsötétebb összeesküvéshez, ki lett adva a jelmondat:
«Hönyebró», az úszó híd: itt fognak találkozni pontban éjfélkor a hívek,
málháikkal, s onnan szállítják őket csónakosok a horgonyon libegő
kétárboczos «Trekronerre».
A ki azt a jelszót elfelejtette, az Lenczi fráter volt. Ő úgy értette,
hogy a Knipplesbrón kell neki beülni egy pálinkás butikba, s a
korcsmáros likörjeit sorba kóstolni, hogy melyik erősebb? Azok csakugyan
erősek voltak. Hősünk ott maradt a csatatéren. Héthy úr leste, várta
éjfél után két óráig a bassistáját, akkor már a hajós patron zugolódott,
neki is sietni kellett, hogy a dugáruját még jó sötétben a hajóra
csempészsze: nem akart várni tovább. «Szükség törvényt ront.» Héthy úr
kénytelen volt sorsára hagyni Lenczi frátert s nála nélkül szállni
hajóra argonautáival. Gondolta, hogy «rosz pénz nem vész el».
Reggel, azaz másnap délben, mikor Lenczi fráter kitörülte a szeméből az
álmot, volt neki valami homályos sejtelme, mintha ő neki éjféli órákban
valami találkozója volna valakivel valahol, de hogy kivel és hol? a
felől nem volt tisztában, csak arról az egyről volt bizonyos, hogy
éjfélben kitámolygott a Knipplesbróo járkájára; nagy köd volt: látta,
hogy valami nagy fehér tányér ott bujdokol az égen a gomolygó légiszap
között. Megszólított egy matrózt, a ki ott hajolt ki a kikötő
mellvédjén, szájában gyüszünyi kurta pipával: «Mi az odafenn, atyafi? a
nap, vagy a hold?»
– Nem tom, felelt rá a megszólított, én nem idevaló vagyok.
Lenczi fráter aztán elkezdett járkálni a Knipplesbróotól a Hönyebróig: a
míg a friss tengeri szél elfujta az égről is, meg az ő fejéből is a